2009. június
sinus
A húgom pár hete kérdezte, mikor esem pánikba. Realista is szoktam lenni, ezért mondtam neki, hogy nem tudom.
Most már tudom. Tegnap.
Reggel a szemem sarkából láttam, hogy az öltönyös ott áll a hálószoba ajtajában az aktatáskáját az ajtófélfának támasztva, és engem néz. Meg az óráját. Mondtam, hogy futni megyek, erre csak megrántotta a vállát és kárörvendően elvigyorodott.
"El fog késni."
Futni mentem, nem jött. Nem szokott. De amikor beültem az autóba, a barátnője már várt. Hideg ujjait a nyakam köré fonta, és mintha valami jó hírt akarna mondani, a fülembe súgott.
"Megjöttem. Ennyi levegő elég?"
A légcsövemet csak annyira nyomta csak össze, hogy még lélegezni tudjak, de már fájjon. Jött velem egész nap. Az öltönyös is. Komótosan ballagott mellettünk, tudta a dolgát.
Ma reggel a kis barátnő gyomorszájon vágott. Hányingerre ébredtem. Az öltönyös ott állt, ahol tegnap, az ajtóban. Mi a rossebnek húz ebben a melegben öltönyt? De nem kérdezem meg, úgyis azt mondaná, a munkájához elengedhetetlen a tisztelet. Na nem az ügyfelei, hanem az idő iránt.
Csak odavakkantok neki, hogy álljon odébb, mert sietek. Közömbösen nézelődik, neki majdnem mindegy. Ő csak arra szerződött, hogy emlékeztessen.
Iszom a kávém, a barátnője mezítláb üldögél mellettem, kicsit szomorú.
"Ne haragudj," mondja míg az ujjait a torkomra fonja.
"Nem haragszom."
Tegnap a húgom üzent az utazós blogba. Ő is társaságot kapott.
felejtés
Oblivion - as played by Ricardo and Carlos Francia from Electric Tweed on Vimeo.
dehogy
Sokszor nem találom a mai napot. Most még a tegnapban, holnap a holnaputánban élek. A kettő közt keresgélem majd az aktuális mai napot. Hogy később arról is beszámoljak, hogyan élem meg a mát. Mármint majd azt a mát, amit éppen megtalálva élek akkor.
Beszámolni jó. Egy villányi borospincéről legalábbis. Jó helyen voltunk, a keresztnév ugyan Gábor lett, de bocsánat, sosem tudom megjegyezni őket. Délelőtt még az előző tanévről kellett beszámolnom (!!), ki is vetítettem, kritizálták is, miért nincs benne ez meg az, de szerintem tekintettel arra, hogy bankett után csináltam, életemben másodszor ilyet... Na a lényeg, hogy egész jól sikerült. Kék háttér kis hullámkörökkel meg pár táblázat és kép.
A kollégák koncentrációs zavarokkal küzdöttek. Az utolsó emberre már önmaga is alig figyelt. Aztán jött az ebéd, azt hiszem, én konkrétan megettem egy fél disznót, meg egy fél csirkét. Érthető, ha utána a bor mellé egy pálinka is kénytelen volt bekéretőzni.
Szerintem a tegnapom jó volt. Életszerű. Barátságos. Nem irodalmi. Nem is szakmai.
Délután Gofri korán lelépett sajnos, de azért maradtunk páran borkóstolni. A pince hideg volt, a bor, nos, az a fajta, amit Villányban annyira szeretek. Amiben könnyen érződik a gyümölcs és a napfény. Még a Cabernet Sauvignon sem az a fajta, ami előtt meg kell enni egy egész szarvast.
Tegnap kifejezetten jól esett nem azon gondolkodni, melyik az a mai nap, amikor intézni kell az ügyeimet. Jó volt máshol lenni. Jó volt beszélgetni. Jó volt még nem búcsúzkodni. Csak egy egészen picit kellett szerencsére, és csak néhány embertől, akikkel hétfőn már nem találkozom.
Míg a pincében voltunk, hatalmas vihar volt. Ömlött az eső. Mire összepakoltunk, már csak hatan, hogy elérjük az utolsó vonatot Pécsre, a felhők felgyűrték a szoknyájuk alját és odébb mentek egy kicsivel. Persze ötezer kalória után élvezet sétálni egyet.
A fákról, bokrokról csurgott a víz a nyakunkba. A járdán párologtak a pocsolyák. Az álcsüngő lepkék (vagy mik) kihasználták az esőszünetet, hogy szenvedélyesen egymáséi legyenek egy levélen. Egy szemérmes csigát pedig nagy jókedvünkben dúgócsigává kereszteltünk. Mondván, hogy hímnős. Elég furcsán nézett ránk, amíg röhögtünk mellette. Lehet, hogy mégsem volt nős?
A vonaton a wisconsin-i társasággal utaztunk együtt haza. L és TSB elmerengtek, eszükbe jutott, hogy az idő korlátokat szabott már nekünk. Hogy a vágyott év vége már tényleg itt van. Hogy lassan mehetünk elTótiba. Hogy lassan onnan is eljöhetünk. Hogy még mindig nem telepítettük fel a Skype-ot a gépeikre. Hogy az ölelés, amit két kolléga kapott tegnap, már egy egész évre szólt.
Még van időnk. Dehogy búcsúzom.
és akkor a grófnő becsukja a szemét
Ne má. Nem olvasok el minden szart. Például olyan hosszú regényt nem akarok elolvasni, mint Az ember tragédiája. Meg ugye ez az Örkény mondjuk írt ilyen Egyperceseket, tudod, amik rövidek, de szerintem a tartalmuk bizonytalan.
Hááááát a Thomas Man, az legalább amcsi volt, de azér ő is elég hosszúkat írt.
Én mondjuk azokat a könyveket szeretem, amik szépek. A Danielle Steel. Ja. Ezt például tudom mondani angolul is 3 pontért. I like reading. Danielle Steel.
Meg szeretem ezeket a jó kis színes könyveket is. Tegnap voltam a Tescoban, vettem is három rózsaszínt. Az egyiken van valami csaj, akinek hosszú a lába, de lehet, hogy az a piros. Egy nő írta, hát a nevére tényleg nem emlékszem, asszem olvastam tőle azt a világoskéket is. Abban van az, hogy az a szemét pasi megcsalja a csaját? Vagy nem. Azt máshol olvastam. Mer sokat olvasok ám.
összetartás
Tegnap tényleg nem volt túl jó napom. Erről nagyrészt én tehetek, mert azért munkaközösségi megbeszélést nem tanácsos rossz fizikai állapotban megtartani. Vagyis a megelőző este nem tanácsos sokáig kimaradni jelentős mennyiségű alkoholtartalmú ital társaságában. A baráti társaság rendben van, az nem okoz másnap problémákat.
Ezen kívül egyáltalán nem tanácsos gipszleszedést betervezni egy órában, mert kettő lesz belőle, és az ember állapota tovább romlik a stressztől.
Fogadott sebész anyám persze nagyon megörült nekem, kérdezte is, hoztam-e dinamitot. Csak később eszméltem, hogy ez volt a családi humor része a beszélgetésnek. Lekapták a gipszet azért dinamit nélkül is, a röntgen után anyám meglapogatta a vállam és a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak fekvőtámaszt tíz napig. Na ezt könnyen ígértem meg. Aztán elbúcsúztunk, de szerencsére nem kérte, hogy írjak neki Amerikából.
Most akkor gipsz nélkül vagyok, ami jó, mert nincs rajtam gipsz, meg mert könnyebben kapcsolom a kapcsolnivalóimat. Az ujjam viszont nem hajlik rendesen, fáj is és lejött róla az összes bőr. Ami viszont még érdekesebb, hogy a gipszből kiszabadult két ujjam azóta másképpen érzékeli a hőmérsékletet. A kezem többi részéhez képest fázik ez a két ujj.
Úgy tűnik, mégiscsak jó volt nekik ez az összesimulós gipsz, mert bár korlátozva voltak mozgásilag, olyan jól összeszoktak odabent. Melegítették egymást, támasztotta egyik a másikat. Most meg hogy önállóságra kényszerülnek, alig találják a helyüket. Pedig muszáj mostantól megint egyedül boldogulniuk. Mondjuk az egyik azért elég jól feltalálja már magát, baráti társaságban (indokolt helyzetben) sikerült is felmutatnom.
szubintenzív
Ajándék A-nak, ahogy ígértem. Cserébe a szép estéért, na meg azért is, nehogy a szubintenzíven végezze, mert nagyobb táskám az nincs.
Nem Nina Simone (mert már volt) és nem is Astor Piazzolla (mert majd egyszer lesz), de orfűi horgászat helyett mizantrópoknak jó ez is.
casting
Dan Brown valószínűleg nem sétál eleget. Ez nem olyan nagy gond, mert így aztán az ő démonaiból meg lehet kasszasikereket rendezni az általam olyannyira kedvelt Tom Hanks főszereplésével.
Két filmet is legyűrtem hét végén, az egyik a Kaméleon volt, amiről majd máskor egyszer, ha lesz kedvem magyar filmekről írni. A másik az Angyalok és démonok. Most azért inkább ehhez lett kedvem, mert a téma jobban érdekel. Nem igazán hozott lázba a film, mert egyrészt közben félkézzel ingeket vasaltam, másrészt a tizedik perc táján rájöttem, hogy a könyvet is olvastam. Innentől kezdve a film filmszerűsége még Tom Hanks ellenére sem érdekelt különösebben, csak a sztorit igyekeztem felidézni.
A történet ismét az Egyház és a Világ ellenpontozásából indul, de ez alkalommal valahol a megbékélés környékére érkezik. Na jó, ahogy azt Browntól megszokhattuk, a példányszám növelése érdekében feltűnnek az Illuminátusok, meg az antianyag, de én ezeken jótékony mosollyal tudok felülemelkedni. Végeredményben nem tudományos művel van dolgunk. Dan Brown pedig kellő jóizléssel tud megálljt parancsolni az egyensúlyvesztésnek. Legalábbis szerintem.
A következő mondat előtt szeretném felhívni a figyelmet, hogy bár félreérthető, nem szexuális értelemben gondolom. Én vonzódom a reverendához, illetve az azt viselőkhöz. Valamiért, amit nem tudok igazából megmagyarázni (illetve de, csak most nem akarok), nagyra becsülöm azt az odaadást, amit képviselnek. És itt azonnal mondom is, amire én nem vagyok, nem lennék képes. És a tisztelet részemről nem a reverendának szól tulajdonképpen, hanem azoknak, akiket kedvelek azért, amit ebben a ruhában tesznek.
Amikor a szakdolgozatomat írtam, még romantikusan terveztem, hogy pár évtized, és én leszek a legnagyobb élő gnosztikus-szakértő. Már akkor mondta nekem egy kedves tanárom, nem akarja elvenni az életkedvem, de soha nem lesz esélyem a szerzetesekkel szemben. Ez most egyébként a férfi-női szerepek kapcsán is eszembe jutott. Hogy tényleg, egy szerzetesnek, ha szakértő, nincs más dolga, "csak" imádkozni, nyelvet tanulni és olvasni. Egy műkedvelő nő meg lángossütés mellett aligha tud úgy elmélyülni a kopt nyelvben, hogy komoly tudományos eredményeket érjen el.
Mindjárt mondom, ez nem baj. Már nem annyira érdekelnek a gnosztikusok, mint régen. Persze azt azért nem mondanám, hogy csak egy kósza románc volt, bármennyire is szerette volna ezt a választ kihúzni belőlem RGy a telefonban ezen a héten. De az ember belátja, hogy van, amire csak műkedvelő szinten van esélye. Úgy meg nem biztos, hogy érdekes az egész, hacsak nem akar bestsellerek gyártásába fogni.
Ennek ellenére jó lehet naphosszat könyvtárban ülni. Jó lehet hibátlan egyértelműséggel egy pontba fókuszálni az energiájukat. Egy isteni célnak megfelelni, egy bizonyossággal Istennek ajándékozni önmagukat. Nem nekem jó ez, hanem nekik. Ez is egyfajta szerepfelismerés.
firka
Mark tegnap arról kérdezett, mit gondolok, más-e a kommunikáció attól, hogy mások a közvetítő csatornák. Gondoltam, írok erről valamit a másik blogba, mert érdekel a kérdés. Mert más igen, de alapvetően mégsem változik semmi. Az igény az önkifejezésre mindenkiben ott van. A hogyan nagyon más, a mit talán nem annyira.
Manapság egyre több diák rajzol. Mármint órán. Én ezért már rajzfüzetet is kérek angol órára, mert nem annyira szeretem, ha két mondat között van a kérdéses esztétikai értékű rajz. De kifejezni magunkat rajzban ősi ösztön, sőt, ahogyan azt tegnap hallottam, a mentális betegségek ellen is jó fegyver. Csakúgy mint az írás.
Alkotni pedig kell, ezt onnan is láthatjuk, hogy az alkotási vágynak nem szab határ a közvetítő közeg. Két napja csodálkoztunk rá néhányan a termekben itt-ott megbúvó vagy kitárulkozó alkotásokra. Tegnap néhányat lefotóztam, majd gyűjtök még, augusztusban pedig talán lesz belőle minikiállítás a folyosón.
 |
| Származási hely: matek |
 |
| Származási hely: irodalom |
 |
| Származási hely: angol |
A legfontosabb azonban a lét nagy titkainak vizsgálata. A szerelem, a gyűlölet, Jézus, a kommunikáció fontossága, az idő nagy kérdései, a jelenlét értelme. Minden, ami a mai diákokat érdekli, és a mindenkori gondolkodókat foglalkoztatja. A mindenség leképeződése a gondolkodásban. Így ahogy.
 |
| Származási hely: lét |
milyen nap van ma?
Ma meggyőződésemmé vált, hogy péntek van. Ettől viszont holnap még nem lesz szombat. Sajnos.
beesési szög
Tegnap elolvastam Bartis Attila írását. Illetve beszédét. Sultanus oldalán találtam a linket. Az értelmezést vagy mit nem, mert szeretem magam értelmezni magam számára mindazt, amit olvasok. Akár félre is.
Az is nagyon jellemző rám, hogy magamtól semmi ilyesmire nem találok rá, még véletlenül sem. Ez sajnos nem azt jelenti, ne lenne valami képem arról, mi történik a magyar társadalomban mostanság. És Malvinak igaza van, nem lehet csukott szemmel élni az életet, és nem lehet minden mellett elmenni.
Nem mentegetőzésnek szánom, inkább túlélési stratégiaként említeném, hogy nem tudok állandóan nyitott szemmel járni. Néha muszáj kicsit becsukni a szemem. Néha muszáj, hogy a világot laposszögben lássam.
Bartis Attila 90 fokban néz a valóságra. Ilyen szögből kicsi a torzítás, jól látszik minden. Magyarország 90 fokban, szemmagasságban pillanatnyilag nem megfigyelhető számomra. Tisztában vagyok azzal, hogy ez helytelen. Hogy mit sem ér, ha Pilinszky leveleit olvasom, pedig nézhetném a híradót, a valóságot. Tényleg nem tudom, hogyan lehet ép ésszel hosszasan nézni ezt. Valószínűleg sehogy.
Nem lehet mindig és mindenkinek becsukni a szemét és elmenni innen, ez is igaz. (Most arról nem akarok beszélni, milyen sok oka van, hogy örülök az elmenésnek. Mert van sok oka, ami miatt meg nem.) Mert egyszer már valóban nem lesz hova menni nekem sem, és akkor marad otthonnak a fehér lap, illetve ne nagyzoljunk, a képenyő.
Aztán éjjel, amíg a geológiai mérőkocsi berendezésén agyaltam, és jöttem-mentem a lakásban, megakadt a szemem a könyvespolcon. Nem tudom, ki és miért, de három könyvet tett a polcra csak úgy. (Gyanítom a nagylány volt, rendrakás után.) Janus Pannonius összes, Kraus Halálgyár és az ősrégi Obádovics-féle Matematika. Talán nem ritka, ha valaki sírva fakad egy matematika könyv láttán. Talán az. Ez egy 1962-es kiadás, ami apámé volt. Még most is előttem van, ahogy a konyhában ül és magyaráz a húgomnak, kezében ezzel a könyvvel.
Nézem a nagyon sárga lapokat, a világ leírásának ezt az egyszerű, egyértelmű és félelmektől mentes módját. Ha menekülni kell a valóságtól, ide menekülök. A matematika nagyszerűségébe, Euklidészhez, az algebrai kifejezésekhez, a szögekhez. Mert itt van értelme egyenlőségről beszélni. Mert itt azt is ki lehet mondani, ha valami nem értelmezhető vagy nincs megoldása. Mert itt mégsem lehet tetszőlegesen értelmezni 36° sinusát.
Megnéztem Bartis Attilát, mert kiváncsivá tett, ki az, aki ilyen jó szögből tudja nézni a magyar síkot, ki ez az emberszerű ember. Majdnem egyidősek vagyunk. Van egy rakás fotó is a honlapján, ahol Kemény Istvánnal látható. Vele azt hiszem, egyszer voltam együtt valahol pár napot. De nem emlékszem pontosan. Gondolom, akkor is csukva volt a szemem.
tábláz
Itt ülök, szerintem kitöltöttem 30,000 táblázatot. Most nyilván ez egy szubjektív szám, mert nem szeretek táblázatokat gyártani, és azokat kitölteni sem.
Telefonáltam is egy csomót, és nem értem, hogyan lehetséges, hogy valaki mást mond a telefonban, mint ugyanebben a telefonban három hete.
Most szeretnék beülni az autómba, és hosszasan menni valami egyenes úton. Reggel ez a zene szólt a rádióból, tudnék rá vezetni 30,000 kilométert. Most nyilván ez egy szubjektív szám, mert szeretek vezetni.
A fikcionalizmus, mint irányzat avagy Dory a pedagógus, aki beszámol
Dory vagyok, magyar nyelvterületen Szenillaként is ismernek, problémám van a rövidtávú emlékezetemmel.
Beszámolót írok, mert pedagógusnak adtam a fejem, ráadásul diákokat mentorálok. Ezért év végén szaktanári beszámolót írok. Megírom, mit csináltam a diákokkal, hogy kompenzáljuk a szociális helyzetükből adódó lemaradásokat. Leírom, mintegy 25X4 oldalban, mi minden történt szeptember óta.
Csak sajnos nem emlékszem. Vagyis nem emlékszem egészen pontosan melyik hónapban mi volt. Pedig minden évben megfogadom, hiába nincs szerződés meg űrlap, külön füzetbe fogom írni, kivel mit csináltam. De ezt is elfelejtem.
Június közepén leülök. Kitöltöm a 25 oldalt diákonként. Realista alapokra épülő fikcionalista stílusban írok. A szereplők valósak. A helyzetek is. A problémák is. A valóság és a fikció összeér. Ez itt a Real-Fiction. De nem adom ki a műveket. Az OM fiókjának írok. Vagy valami támogatáskezelőnek. Remélem, irodalmilag képzett olvasóim lesznek.
átjáró
Na jó, nem ma vettem észre a táblát, már körülbelül két hete. A kis fahídra rakták ki, amin keresztül a gátra vezet az út. Az áll rajta, hogy SZERETET ÁTJÁRÓ. Meg az is, hogy a Kulturált Közlekedéssel a Gyerekekért Alapítvány készítette. Vagy készíttette.
Szóval akkor mondhatjuk, hogy a szeretet kvázi közlekedési eszköz, esetleg híd az emberek között. Na de azért kicsit térjünk magunkhoz. A dolog közel sem ennyire egyszerű, pláne nem ennyire rózsaszín.
Azért nem ilyen egyszerű, mert már nyár van és nem tavasz. Hiába megyek viszonylag korán a tóhoz, már érzem a bomlást. Erjed az élet a nagy melegben, hiába a hűvös éjszaka, nem tud lehűlni a víz rendesen, minden osztódik, szaporodik a langymeleg vízben. És ugyanazzal a lendülettel pusztul is, bomlik tovább, hogy tápláléka legyen a felnövekvő nemzedéknek.
Tavasszal hajlamos vagyok hinni abban, hogy a szerelem viszi előre az életet elsődlegesen. De hiába marasztalnám az időt, a nyári meleggel fakul a hév, kinek van kedve mozdulni a hőségben ... Marad akkor a nyári szeretet, a létfenntartás, az életnek az a része, ami kevésbé szenvedélyes.
Jövő hétre kánikulát mondanak. Kezd elmenni a kedvem a futástól. Különben is ilyenkorra már minden évben meg szoktam unni a testedzésnek ezt a formáját. Már hajnalban sem okoz olyan örömet, mint tavasszal. Hétvégén meg még ráadásul horgászok tucatjai üldögélnek a parton, reggel hétkor már a második üres sopronis doboz fetreng mellettük. Ma egy vidám hullarészeg hármas valamit be is szólt, nagy volt a kísértés, hogy ne a szeretet átjárón közelítsek feléjük. Aztán hagytam a francba, most mit erőltessem magam a visszaszólással.
Nincs bajom a szeretettel persze. Felőlem lehet híd az erjedő természet felett. Aztán bízzunk benne, hogy őszre majd csak lesz ebből is valami letisztult borféleség. Mert azt meg nagyon szeretem. Abból megint lehet valami izgalmasan új.
kalkulia
Nagyon bízom benne, hogy Isten nem diszkalkuliás. Ezt most azért mondom, mert tényleg remélem, jól számol.
Mostanában volt mit számolnia, és ilyenkor könnyű téveszteni. Az elmúlt héten sok barátomnak adtam a vállam kölcsön, hogy legyen hol sírniuk. És én sem panaszkodhatom, adtam munkát a számolónak.
Persze, mindenki fáradt, ezzel nincs is baj. Csakhogy, szemben a népszerű elképzeléssel, miszerint a férfiaknak kell vigyázni, mit hogyan is tesznek, mondanak, szerintem mindenkinek érdemes odafigyelni, mert a nők könnyeinek száma nem csak rajtuk múlik.
Családunk fiútagja tegnap ballagott. Az egyik érzőszívű rokonkislány kérdezte este, sírt-e. Az én fiam erre azt válaszolta, már nem, mert az elmúlt időszakban annyi minden miatt sírt, hogy mostanra már nem maradt mit elsírnia. Ezzel a válaszával meglepett. Az elmúlt pár hónapban ugyanis, nekem legalábbis úgy tűnt, inkább ő az, aki dühös kamaszként megríkatja a körülötte élő nőket.
Nem tudom, a férfiak könnyeit ki számolja. Azt sem tudom, mennyi a dolga. Arra gondolok, talán kevesebb, mint Istené, de az ember sosem lehet biztos ebben.
Ez a furcsa gyerekem kapott ballagásra egy blogot. Örült neki. Hogy fogja-e használni valamire, nem tudom. Arra gondoltam, ha másra nem, talán alkalmas lesz az övé is arra, hogy számolgasson. Mert az enyém biztosan nagy segítségére van Istennek az összeadásban.
vuksi meg a 192. oldal
Nem szavazok Vuksira, bocsánat. De a 192. oldalon látható fiúra sem, ha a lap közepén van, ha nincs. Nem azért, mert nem szoktam szavazni (szoktam), hanem mert én, ha ma választhatok, akkor magamra szeretnék szavazni. Én ugyan nem vagyok házikedvenc, kigyúrt felsőtest sem, csak egy ember, de élnék a jogommal, hogy önmagamat támogassam szemben a világgal.
Természetesen nem kívánom, hogy bárki rám szavazzon, elég lesz egy szavazócédulát kinyomtatni, ez így még költséghatékony is. Csupán egy kérdés állna rajta:
Ön, kedves szavazó, támogatja-e Z.-t abban, hogy nyugodtan tegye a világban a dolgát?
Tudom meglepő, de igennel szavaznék. És nyernék. És nem kellene egy időben két helyen lennem, nem kellene más munkáját elvégeznem úgy, hogy a sajátomra, amit szeretnék jól csinálni, nem marad időm. Ez utóbbiért pedig nem kellene önként vállalnom a felelősséget. Nem lennék nyűgös, nem érezném, hogy folyton én szívok, és nem zavarna, hogy kollégáim délben érkeznek, és 12.35-kor távoznak.
Az OVB-hez fogok fordulni.
azt akartam, hogy POSZT szkriptum legyen a címe, de kiderült, hogy plagizáltam
Azért vannak jól sikerült napok is ebben a nagy hajszoltságban. Rossz viccként éppen a cool-túra kifejezést is bedobhatnám, de egy országos színházi rendezvényhez ez nem illene.
Először is azért sikerült jól a nap, mert ismét örökbe fogadtak. Azon ugyan elgondolkodhatnék, mitől is támad embereknek az a késztetésük, hogy gyermekükké legyek, de ezt sem teszem.
Tegnap Piroska fogadott örökbe, a sokat tapasztalt sebész asszony, aki nemes egyszerűséggel csak azt találta mondani, amikor beléptem a rendelőbe: "Hát te kislányom, mit csináltál?" Újdonsült anyám aztán gondosan megtisztogatta az ujjaimat, röntgenszemével megállapította, hogy kicsi a törés, majd bekötözte a kezem, és megígérte, hogy két hét múlva le is szedi a gipszet. Majd megosztotta velem az Eu-ról kialakult véleményét, miszerint nem más ez, mint egy az új Monarchia. Én nem vitatkoztam, olló volt nála, nem is vagyok töri szakos, mit mondjak egy vadi új anyámnak. A nevemen még élcelődött kicsit, aztán barátságban elváltunk. Mindezt 10 perc alatt.
A Color Caféban a limonádé édes volt, de hideg, a kávé korrekt, a beszélgetőpartner pedig okos és szórakoztató. Nem is volt farkas formája.
Az estére tervezett barátnői off OFF program kiváló, a lehető legszínházmentesebb, viszont csülökben, gyrosban, kürtőskalácsban és sörben/fröccsben gazdag volt. Nagyon igyekeztünk kerülni a mélyenszántó témákat, szerintem sikerrel. Persze TSB és Gofri a végjátékban belemerültek valami irodalomtanítási módszertani izébe, amit sörrel a kezemben tőlem szokatlan átéléssel hallgattam.
PS.1. Szeretek időt tölteni a barátaimmal.
PS.2. Híres színházi embert nem láttam. Nem baj.
PS.3 Több örökbefogadó szülőt nem tudok bevállalni, ellenben testvérből még csak vér szerinti van, ott még szabad a pálya.
PS.4 A McDonalds nem egy kultúrhely, bizonyos szempontból mégis fontos még a POSzT-on is.
20 perc
Nagyon szerettem pár éve a 7 seconds away című számot. Úgy éreztem, nincs sok idő, a döntéseket gyorsan és határozottan kell meghozni, hogy az élet nagy döntései 7 másodpercre vannak egymástól.
Ma, amikor kiléptem a tanfolyam után a légkondicionált épületből az utcára, mellbe vágott a nyár. Nem a meleg, nem is a pára, maga a nyár. Negyed kilenc volt, pont az a fajta hirtelen kerekedett nyári este, amikor elég egy póló, a betonjárda pedig éppen annyi meleget lehel vissza a nap közben magába szívott napfényből, hogy az esti fényben jól essen a lépés rajta.
Mivel nem tudok vezetni (már nagyon mozog a gipszsín, holnap majd kapok rendeset, amit firkálni ígértem a diákoknak) és nem jött értem senki, gyalog indultam haza. Mondjuk 20 perc séta. Bergman jutott eszembe szinte azonnal, még a filmes bejegyzésbe be is tettem azt az interjúrészletet, amiben állítja, napi 20 perc séta kell a démonok ellen.
Mára is jutott elég belőlük, míg sétáltam, húzta a vállam a sziámi ikremmé tapadt laptoptáska, rájuk gondoltam. Az összes kijavított dolgozatra, a beírt év végi jegyekre, a folyosón kisírt szemű diákokra, akik nem miattam sírtak, de mégis ... Mert persze nem most kellene sírni, meg mindenféle bölcs is eszembe jutott. Az is, hogy reggel fél nyolcra megyek, egy diák még felelne, mert 1.94 nem 2 egész. És hogy tulajdonképpen szemét vagyok, mert tudom, nyugodtan átengedhetem, jövőre nem lesz 12-dikes, mert matekból azt sem érti a sinX kifejezésben minek a sok zavaró betű. Meg nem is vagyok szemét, mert én mentorálom, tudom, hogy 40 perc alatt sem érti meg, mi az a súlyvonal. Akkor most majdnem mindegy.
Sétáltam tovább, a Nagy Imre 14 előtt kinőtt egy mimózafa. Persze nem most, csak az autóból nem látszik. Ma láttam. Az is eszembe jutott míg húzta a vállam a táska, hogy akkor amit ma tanítottam a tanfolyamon, a downshifting, hogy akkor ez most az-e. Ezt egyébként egy génkezelt szemű srácnak tanítottam, aki minden bizonnyal az X-men következő epizódjának címszereplője lesz retinaleolvasásra specializálódott vizeskék szemeivel. Ebből nekem 120 perc ma nagyon soknak tűnt, pláne, hogy ennyi idő alatt mindössze kétszer pislogott.
Holnap viszont biztosan lesz de-stressing, ebéd barátokkal, új gipsz, kávé, este pedig POSZT alias meleg nyárestévé varázsolódott idő kihasználása nyilvános helyen történő alkoholfogyasztásra, beszélgetésre, bámulásra.
Tényleg nyár lett, egyetlen dolgozatot sem hoztam haza, holnap pedig még a laptopot is bent hagyom, nem írok, nem olvasok, nem leszek napra kész, nem leszek időszerű.
Ilyenekre volt időm. Volt időm kigondolni mindenfélét. Közben hű démonaim egyszer csak eltűntek mellőlem. Nem elmaradtak mellőlem, nem én lettem gyorsabb, ők nem tudtak lassítani. A nagy rohanásban persze mindig mellettem maradnak, de most, most előrerohantak, nem bírták a lassú sétatempót. Nem bírták, hogy megnéztem a hársfákat (Unter den Linden, de hiányzik Berlin!).
Mire hazaértem, persze néhányuk már ott toporgott az ajtóban. De többeknek nyoma veszett. Megérte a 20 perc. Sokszor hét másodperc.
senkiföldje
Gyerekként nem értettem azt a koncepciót, hogy senki földje. Mindig azt gondoltam, a dolgoknak szorosan, hiány nélkül kell illeszkedniük egymáshoz. Hogy nincs olyan, hogy nincs. Pedig tényleg van.
Már nincs két hónapom, hogy mindent elintézzek, hogy összepakoljam a lakást, hogy kiválogassam a ruhákat, hogy elintézzem a papírokat, hogy elbúcsúzzam a családomtól, a barátaimtól, a tanítványaimtól. Hogy kijavítsam az összes dolgozatot, hogy kitöltsem a mentorálási űrlapokat, hogy megírassam a szintfelmérő teszteket, hogy kiválogassam a papírokat, hogy rendet tegyek az asztalon és a szekrényben, amit Gofrira hagyok, hogy megkeressem a kilencedikesek programjának összes dokumentumát, mert augusztusban ez már L-re vár, szegényre. Kevés ez az idő ennyi mindenre.
Túl sok ez a két hónap. Mennék már el innen. Nehezen bírom, hogy toporgok a senki földjén. Túl lassan tépődnek a szálak, amik ide kötnek. Mint amikor egyenként és kímélettel próbálják kihúzigálni az ember idegszálait, csakhogy éppen a kíméletből lesz kíméletlenség és fájdalom. Minden milliméterét érzem a húzásnak.
Kedvetlen hely ez itt. Még látom, ahonnan indulok, már látom, ahova érkezem. Egyikhez sincs kedvem. Ez sem igazi már és az sem igazi még. Itt meg csak én ácsorgok magamban, mélázva azon, ami múlik és azon, ami jön. Dühít a mozdulatlanság, pedig nem céltalan, tudom. Kell, hogy lássam, honnan hova visz az utam. Mindkét oldal magához ránt egy kicsit, hogy még a szemembe nézhessen, és mondhassa, hiányozni fogok, hogy a szemembe nézve lássa, tetszeni fogok-e neki majd ott.
A senki földje most már az enyém két hónapig. Rúgom a port.
jog
Nem, nem értem még az újonnan megjelent Ulickaja regény végére, mégis írok róla egy kicsit. Azért írok róla, mert érdemes elolvasni.
Ha könyvekről van szó úgy általában, én azokat kedvelem, ahol az író vagy az elbeszélő és az olvasó között nincsen gát, nincs olyan akadály, ami megnehezítené a befogadást. Ez a gondolatom irodalomelméletileg és esztétikailag nem értelmezhető, mondhatni ködös. Átfogalmazom. Egyszerűen talál utat hozzám a mondanivaló.
Nekem Ulickaja könyvei között sok ilyen akad. Tegnap éppen egy konkrét mondata talált utat hozzám délután. "Fönntartom magamnak - mint mindig - a totális kudarc jogát." Talán ez az egyik oka, hogy kedvelem a könyveit, ez a bátorság, hogy a kudarc is felvállalható. Ez az önmaga számára fenntartott prioritás, ami független a gazdasági helyzettől, a világtól, a kritikusoktól vagy bármi mástól.
Ír, mert önmaga számára fontos a történet. Ennél több talán nem is várható egy írótól. Meg magunktól sem várható több, mint hogy éljünk, fenntartva magunknak a totális kudarc jogát. Talán éppen ettől a gondolattól aztán a totális kudarc is túlléphető azzal a bátor mozdulattal, amit elvárunk magunktól. Én ebben bízom.
vizsgakedv
Vizsganap volt tegnap, az első ebből a fajtából. A bizottság ezeknél a vizsgáknál lutri, három összesorsolt (?) ember jutott 12 vizsgázóra.
A kedvem már reggel remek volt, előző este sajátkezűleg barkácsolt érzelmi guillotine-om megtette a hatását, még Robespierre és a fiúk is megirigyelhették volna azt a játszi könnyedséget, amivel a fejemet veszni hagytam. Ennek megfelelő hangulatban érkeztem, és találkoztam szembe sorstársaimmal, akik ebben az esetben inkább a vizsgázók, semmint a vizsgáztatók voltak. A legszívesebben menekültem volna, csakúgy, mint ők.
Nem vagyok különösebben paraszt vizsgáztató. Igyekszem mosolyogni, hogy lelket öntsek az izgulókba, biztatóan bólogatok, ha valami érdekeset hallok. Tegnap pedig különösen ügyeltem, hogy életvidám hangulatom ne befolyásoljon, hiszen mégiscsak az objektív mérés lenne a cél.
Bevallom, a harmadik felelőnél a nyomott hangulatot hirtelen és figyelmeztetés nélkül váltotta fel a pánik. A pánik, hogy átvertek. Hogy ez egy rossz vicc. hogy valami átverőshow főszereplője vagyok. A vizsgázók ugyanis nemigen beszéltek angolul. Ami persze nem súlyos személyiséghiba, de amennyiben ebből vizsgáznak, mindenképpen rossz kezdet.
Elámultam. Arra gondoltam, nagyon bátrak, hogy így el mertek jönni. Vagy bolondok.
A 12 emberből gyakorlatilag egy volt, aki jól beszélte a nyelvet, felkészült volt, voltak gondolatai, amiket ki is tudott fejezni, és még a kedve is jó volt. (Nem csoda.) Még az a szerencse, őt is én kérdeztem, mert különben délutánra már biztosan kerestem volna valami tompa tárgyat, amivel feltűnés nélkül felvághatom az ereimet.
Másrészt viszont megint tanultam valamit. Megtudtam, hogy mindenki potenciális bűnöző, ezért az emberi jogok nem olyan fontosak (átszellemült szakállas fiatalembertől), hogy hihetünk abban, ha szépen mosolygunk, több pontot kapunk szókészlet nélkül is ( félig dominikai fiatalember elmélete, de sajnos nem), és hogy ha vizsgáztatók vagyunk, nem nagy baj, ha mi magunk sem ismerjük az alternatív gyógyászat témaköréhez tartozó szókészletet (drága társak).
Levontam a konzekvenciát. Mégis állat egy vizsgáztató vagyok. Szépen mosolygok, de kevés pontot adok. Mindenféléket elvárok a vizsgázóktól, és ennek ráadásul nincs köze se kedvhez, se fájdalomhoz, se semmihez.
amputációkísérlet
Nem nagyon bírom már a sok pirulát, meg a sok mindenféle fel és alá kúszó fájdalmat. A gerincem lumbális szakaszából kilépő két idegszálat egészen a bokámig érzem, a bal mutatóujjam lüktetése pedig mérhetetlenül idegesít. Ezért kísérleti jelleggel szeretném testem bal felét leamputáltatni. Ezzel egyéb kínzó gyötrelmektől is megszabadulnék.
A két testfél későbbi újraegyesítésén egyelőre nem gondolkodom. A bal testfél nemigen hiányozna senkinek. Hogy Dani fiamat idézzem amputációs ötletemmel kapcsolatban: "jó ötlet, én is jobb anyát szeretnék".
(Mielőtt kiserken a vér, szeretném leszögezni, hogy a gyereknek van humorérzéke.)
Simone
Nagyon szeretem Nina Simone-t. Zeneileg nem vagyok túl tájékozott, sem túl képzett. Ez is egy véletlen igazából, egy másik remake-ben hallottam a nevét. Onnan a szerelem. A Sinnerman már volt az előbb, most legyen másik kettő.
gipsz optimalizáció
bocsánat. kis betűk lesznek csak, a nagy betűket egy darabig nem tudom megoldani.
én már elcsodálkoztam lobo érdekes törekvésén, amit keresőoptimalizációnak hívnak marketingileg. én azon vagyok inkább, hogy keresőpesszimalizáljak, de nem nagy sikerrel teszem ezt sem. mint annyi minden mást sem az életemben.
ma viszont szerintem tökéletesre fejlesztettem valami mást. hívjuk gipsz optimalizációnak. egy kis figyelmetlenség, egy kis megcsúszás, cserébe szép nagy gipsz.
a doktor szerint a bal mutatóujjamon a törés picike, de az izület felé terjed. egy törés tud terjedni??? mindegy. azt is mondta pünkösdre való tekintettel szép nagy gipszet adományoznak. én meg hirtelen haragomban azt gondoltam, a jobb kezemen lévő középső ujjam szabad. az egészségügynek adom.
ha hiszitek, ha nem, szépeket fotóztam a babás szerköveknél. de nem tudom feltölteni. ezen kívül nem tudok egyedül kibontani egy üveg ásványvizet és nem tudom bekapcsolni a melltartómat. hogy a jó élet tegye valahová ezt az egészet.
Keresés
