2009. szeptember
Egy magyar szarkasztika hányattatásai a víg Amerikában
Elegem van. Az a baj, ezek itt mind huszasok, vagy harmincasok, vagy hetvenesek. Esetleg nyolcvanasok. És a rosseb megegye mind örül valaminek. Nem tudom, drogoznak-e reggelente, de valamit rakhatnak a kávéjukba öregem, mert le nem hervad a vigyor az orcájukról egész álló nap.
Kérem szépen, én tiltakozom. Itt normálisan depressziós sem lehet az ember, mert mind segíteni akar. Könyörgöm, én Európából jöttem, oké? Magyarországról, mi több. Akarok szarkasztikus dög lenni, de édeseim, azt már meg se értik. Vagy csak módjával. Többnyire a közvetlen kollégáim, még az a szerencse.
Én mondom, én nem tudok a genetikus lúdgénjeimtől megszabadulni, de nem is akarok. Nem azért, mert szeretem sajnálni magam. Na jó, azért is. De leginkább azért mert életelemem az elégedetlenség. Nem bírok 24 órát mosolyogni. Nem bírom három napnál tovább a vidám dekorációkat iskolaszerte. A bíztató feliratok, amik lépten-nyomon elém toppannak az iskolában megülnek az agyi ereimben és elzárják azokat.
Szeretnék valakit elküldeni az anyjába, de nincs miért. Haza vágyom, nem haza. Nyíltan. Aztán jönnék vissza. Az a tervem, veszek egy szigetet az Atlanti Óceán közepén. Ott fogok lakni. Amerikához tartozom majd gazdaságilag, de lesz egy törvénymódosítás, hogy hetente kétszer kiállhatok a szikláimra és fenhangon káromkodhatom kedvemre. Közben Ripley-frizurám lesz, és szakállt növesztek.
Akinek nem tetszik, tehet egy szívességet.
sem
Nincsen az őszi napnak az a barátságos ereje, sem a földnek az az erjedő szőlőillata, mint otthon.
Ma már nem vágytam haza. Még rosszabb volt, mint mikor igen.
sereglet
Miután szinte kigyógyultam az influenzából, ma végre úgy ítéltem meg a helyzetemet, hogy bírom drogok és pizsama nélkül az életet, ezért felfedezni indultuk a környéket. Nagy felfedezési rohamunkban egészen a szomszédos (mintegy 10 mérföldre fekvő) parkba kirándultunk.
Park alatt itt egy baromi nagy méretű természetvédelmi területet értsünk most, ami ingyen áll a látogatók rendelkezésére napkeltétől szürkületig. Isten áldja persze az internetet, meg a mapquest programot, mert gyakorlatilag eltévedésmentesen sikerült is eljutnunk az Estell Manor parkba.
A főépületben hamar összebarátkoztunk a helyi erőkkel, no meg pár kígyóval, akiket meg is simizhettünk. Felmarkoltuk a turistaösvények térképét, aztán életem kockáztatásával biciklinyeregbe pattantunk, hogy felfedezzük, amit lehet pár óra alatt. A bicajokat ott helyben adják az ember feneke alá, sőt, miután kiderült, hogy sisakot sem hoztunk, azt is. A bérleti díj nulla dollár, érezzük jól magunkat, amíg akarjuk, mondta a hölgy, aki cserébe elkérte a jogsimat, és feljegyezte az adatainkat.
A park a Great Egg Harbor River mellett fekszik, és van benne egy temető is, ha jól értettük a feliratokból, katonatemető, bár hogy mégis milyen, az számomra nem derült ki egyértelműen. Bicajjal be lehetne járni az egészet, ha lenne rá idő, mert hát a méretek már megint amerikai léptékűek, vagyis egy hét talán elég is lenne rá.
Az átlagos kirándulósűrűség a parkban 2 fő/ fél óra. A folyóparton lévő kis dekkről egész jól lehet látni valami kopaszfejű sast. Legalábbis az ott üldögélú párocska szerint. Sast mondjuk mi is láttunk, itt is, meg a kertből is mostanában. Gondolom most van a saslátó idő. Visszatérve a főépülethez, (itt szeretném azért a testi épségem meglétét különösen is aláhúzni, mert aki jól ismer, az tudja, hogy én és a bicikli kibékíthetetlen ellentétei vagyunk az univerzumnak,) az épület melletti fán mintegy hat keselyűt számoltunk meg. Ebből mindjárt le is vontam a következtetést, hogy a vadvilág igen gazdag. (Az előbb újabb tücsök szűrét tettem ki, aki éppen a papucsomban tervezte eltölteni az éjszakát.)
A kirándulás alatt azonban nem csak a vadvilágra és a mocsárvidék növényzetére figyeltünk fel Danival, hanem arra is, hogy kistestvére kezd kétnyelvűvé lenni. Egy-egy kanyarban vidáman rikkantotta el magát, hogy "look!", az elénk ugró ritka gyalogosoknak meg nemes egyszerűséggel csak annyit kiabál már, hogy " 'scuse me!" . Danit ez marhára idegesíti, engem meg marhára mulattat. Hát így lesz egy magyar csibéből magyar-amerikai csibe, akit már egyáltalán nem izgat, ha a vasárnap reggeli rajzfilm angolul van. Sőt már az sem izgatja, ha kicsit spanyolul is, mint a Warehouse Mouse.
Mire hazamegyünk, egész sereglet leszünk.
(Ja igen, csináltam tök jó képeket. Mindegyiken van egy bogár. Holnap a kamera elutazik Illinoisba, én meg a memóriakártyáról talán feltöltöm a képeket. Ez utóbbi azért egyáltalán nem biztos.)
tetszik
Végre megint van minek örülnöm könyvfronton. Illetve kiadványfronton. Sajnos nem láttam az én két szememmel még, de már nagyon várom, hogy legyen nekem egy példányom.
Az ötlet az általam amúgy is kedvelt Hajós Andrásé, a kötet (?) szerkesztője Illés Márton. A téma közel áll a szívemhez, a kiadó, a Kurt Lewin Alapítvány meg aztán pláne. Az előszót pedig az általam olyannyira szeretett és tisztelt Ligeti György írta.
Végre a 100 leggazdagabb magyar után jut talán egy-egy törődő pillantás a legszegényebbeknek is, akik nem feltétlenül csak anyagi javakban szenvednek hiányt, ha jól értem. Ti legalább elolvashatjátok helyettem is. Tegyétek is meg.
háegy
Szerintem elkaptam a háegyet. Az enegyben nem vagyok ugyan biztos, de az sem kizárt. Ezt arra alapozom, hogy, tegnap gyönyörű influenzás tüneteket produkáltam. Minden izmom és izületem fájt, rázott a hideg, és folyton ettem, amitől estére valóban sertésnek éreztem magam.
Mást sem csináltam, csak fetrengtem, ettem az aszpirint (Isten áldja Markot, aki hagyott itt készleteket), és ittam a rózsaszín limonádét. (Csak röhögjetek, akkor is finom.) Hogy lázam volt-e, azt nem tudom, mert megmértem, de nem volt erőm keresni egy átszámoló programot, úgyhogy sok volt a fok, de Fahrenheitben, ezért úgy döntöttem, tök mindegy, az aszpirin arra is jó.
Aludtam ezer órát, ma kicsit jobban vagyok, a fájdalom már csak a hátamra koncentrálódik, de vágyom még az ágyat. Szegény gyerekeim ki lesznek akadva, mert tegnap kicsit sütött a nap, de nem mentünk sehova. Ehhez képest most ömlik az eső, szóval dettó. Hacsak nem hajózunk ki valahova, de akar a fene.
Még az a szerencse, hogy holnap nincs iskola Yom Kippur miatt. Nagyon bírom ezt a multikulturális vidéket, még akkor is, ha a sertésinfluenza nem illik a naphoz. Itt ugyanis nincs szépelgő H1N1 elnevezés, mindenki csak swineflu-nak hívja a drágát.
Melőtt aggódni kezdenétek, nem, nem tervezem, hogy hirtelen és előzetes figyelmeztetés nélkül összeesem az udvaron, miközben kiskorú gyermekeimmel játszom, és a szemük láttára mindjárt meg is térek az én teremtőmhöz. Se én, se a Teremtő nem vágyik erre. Inkább eszem pár aszpirint, hogy örömet szerezzek a gyógyszergyártó cégeknek.
rózsika
Túl jól alszom. Kérdeztem is Gofritól, mi lehet ez szerinte, valami mély depresszió vagy a stressz hiánya. Az utóbbira tippelt, és bevallom én is hajlok erre, még akkor is, ha ma reggel merev nyakkal ébredtem. Az alvásból is megárt a sok, hiába.
Érdekes, hogy alig tudom elmagyarázni az itteni kollégáknak, mi tetszik nekem ebben az iskolában, és mégis hogy a rossebbe lehet, hogy semmin nem húzom fel magam. Tegnap ültem B irodájában, próbáltunk valami közös platformot kialakítani a közel-keleti helyzetünkkel kapcsolatban, és boltoltunk ezt-azt. Mármint diákokat, mert hogy B guidance councellor, ő rakosgatja az ESL diákokat az órákra. Na persze a boltolás abból állt megint, hogy befogadtam egy újabb fiút, pedig lányt szerettem volna már, de hiába. Igaz, tulajdonképpen nagyon feminin, szóval viselkedésben lány a szentem. Közben próbáltunk világmegváltani, érdeklődött, tényleg stresszmentes vagyok-e, nem csak megjátszom.
Az iskolában a tanárok stresszmentesen dolgoznak. Egyrészt ugyebár nincs olyan, hogy osztályfőnökség. Másrészt a lyukasórákban készülnek, javítanak, adminisztrálnak. Az óravázlatosdi ellenére, ami egyébként nem vészes, mert nem is igazán óravázlat, hanem óraterv inkább, és csütörtökön be kell küldeni az egész következő hetit, alig van dolog. Mármint komolyan készülni kell az órákra, de a dolgozatok kijavítására nincs határidő. Illetve persze az osztályzási perióduson belül meg kell csinálni, de nem két héten belül. Ha valaki hiányzik, hívnak helyettest, szóval egyrészt nem kell, hogy furdalja az embert a lelkiismeret, hogy kicseszik a kollégákkal, mert beteg. Másrészt a kollégák sem anyáznak, ha valaki nincs ott. Majd jön a helyettes, aztán szevasz, megtartja az órát és jó. Ja és azt csinálja, amit beterveztél, mert elolvassa az óratervet.
A diákok hol jönnek órára, hol nem. De engem ez konkrétan nem izgat, ha mondom a kollégáknak, csak megvonják a vállukat, hogy mit izgatom magam, majd megbukik és ismétel. Merthogy drága barátaim itt pótvizsga az nincs. Ha F, akkor F. Ha nem hozza a házik pótlását, hát nem hozza. Akkor az nulla. Ha hiányzott, pótolnia kell. Persze időt kap rá.
Nagyon gondolkodom, hogyan lehetnek egy csomó használható dolgot meghonosítani otthon. Mondjuk, hogy ne legyenek osztályfőnökök, hanem valami feladatmegosztás lenne, a részfeladatokat nem kizárólag a tanároknak kellene elvégezni, hanem az adminisztrációs személyzetnek. Meg mondjuk, hogy legyen egy helyettes tanári hálózat, akik beugranak.
Na ilyeneken gondolkodom, a gond csak az, hogy minden bizonnyal álmodom, és sajnos az is lehet, hogy még száznál is több évet kell várnom , hogy a királyfi megcsókoljon.
dzsungel
A dzsungelben biztonságos utat találni nagyon nehéz. Akkor is nehéz, ha a dzsungelben egymástól idegen kultúrákkal kell megbírkózni, nem pedig liánokkal és óriáskígyókkal.
Több módszer is eredményre vezethet. Van ugyebár a bozótvágó kés például. Meg van az, hogy az ember próbálkozik valamivel a megértés és a tolerancia nevében. Hogy melyik hatékonyabb, azt a helyzet, meg a dzsungel válogatja, gondolom én.
Nem, vagyok az a nagy rasszista, nem nagyon izgat se a bőrszín, se a szimmetria, de kétségtelen, hogy az embernek gyorsan kell tanulnia egy multikulti környezetben, ha élve akar maradni. A tanulásba beleértendő a különbségek gyors feltérképezése, a megfelelő testbeszéd alkalmazása, valamint az otthoni beidegződésektől való megszabadulás.
A kiképzésünkön még Washingtonban azt hiszem, szó volt arról, hogy hát az amerikai diákok ódzkodnak a testi kontaktustól, ne simizzük meg a buksijukat. Ehhez képest Louise első nap a visszatérő diákjai nyakába ugrott, na meg ők is az övébe. Szóval mindjárt frissítettem is a programot, hogy akkor hát ismerős diáknak konkrétan szabad örülni.
Azóta a sokadik update-en túl rá kellett jönnöm, hogy itt aztán gyorsan kell váltogatni az értelmezési kódokat. Akár egy csoporton belül is, sőt ott igazán. Mondok példákat: ha a dominika fiú megörül nekünk, mert 2 napig nem volt iskolában, oké ha megölelget, és ad egy puszit. Az egyiptomi fiúknak viszont úgy kell a táblaíró filcet odaadni, hogy közben ne érjem a kezem az ő kezükhöz. Ha mégis, napjuktól és személyiségüktől függően hol gyilkos a pillantás, hol elnéző-lenéző mosoly, hogy az asszonyi állat hozzájuk ért. A keleti szekció nem néz a szemembe, akkor sem, ha megszólít valamiért. Az indiai fiúk közeledésére határozott hátra kell lépni, különben le nem veszik a szemüket az emberről, és különben is az a 3 centi, amilyen távolságra az arcuk van az enyémtől, kicsit zavarba hoz. A pakisztáni fiúknak értésükre kell adni, hogy nem ér röhögni, amíg egy másik országból való olvas, mert másnap nagyon konkrétan és súlyosan meg lesznek verve.
Próbálok lavírozni ebben a dzsungelben. Próbálom rábeszélni Gertrudist, hogy ne riszálja a seggét a fiúk előtt, mert az életben nem jutunk egyről a kettőre. Próbálom megjegyezni, melyik Husszein kicsoda, és hogy az új lány azt szeretné, ha Mimnek szólítanám, pedig két tök más név van a listámon. Próbálom visszafogni az egyik egyiptomi fiút, hogy ne öljön, és felhívom a drága papát, hogy had menjen már ez a szerencsétlen másik csoportba. A papa megértő, ámbár 40 percet beszél az idősebbik fiú kötelezettségeiről, és szeretne bejönni beszélni velem esetleg, bár kezet azt nem fognánk, mert nő vagyok. Próbálom kitalálni, ki, mikor hazudik a szemembe. Igyekszem kibogozni, hol vannak a diákok, amikor nincsenek nálam órán.
Mindent összevetve nehéz, de érdekes a dzsungelharc. Lassan elmehetek diplomatának. Persze ha kérhetem, bár nem szép ez tőlem, valami latinok által lakott földre, mert az ölelgetős, nevetős, sírós-rívós dzsungel ösvényei valahogy ismerősebbnek tűnnek.
TÚÉ- a mozgalom
ELÉGEDETLEN AZ ÉLETÉVEL?
NEM MŰKÖDNEK A DOLGAI?
NE KESEREDJEN EL!!!!
CSATLAKOZZON A TÚÉ MOZGALOMHOZ. AZ ÉLET 5.8-AS VERZIÓJA INGYENESEN LETÖLTHETŐ WEBLAPUNKRÓL. CSAK ÚJRATELEPÍTI AZ ÉLETÉT ÉS MÁR MEHET IS TOVÁBB!
KÜLDJE BE REGISZTRÁCIÓS KÓDJÁT MÉG MA A TÚÉ REGIONÁLIS KÖZPONTJÁBA ÉS NYERJEN UTAZÁST A TÜCSKÖK HAZÁJÁBA.
Amennyiben az élete az újratelepítés ellenére sem működne, nagyon sajnáljuk, de ennyi.
bölcsességnap
Velem elég gyakran megesik, hogy bizonyos napokon annyi hülyeséget kell elviselni, hogy fogékonyabb leszek a bölcsességgel szemben. Ezeken a napokon aztán a felém érkező megnyilatkozásokban meglátom a világ létezésének értelmét, az alfát és az omegát. No meg a teremtő jótékony mosolyának árnyékát is.
Az éjszakai tücsökkaland után ébredésről nemigen lehetet szó, mert kettő után már csak tízpercekre szundítottam el. A reggeli gyilkos indulatokat a düh követte, ugyanis napok óta próbálok fényképezőgép-szervízhez jutni, de nem megy. Nincs, volt, de bezárt. Különben is, vegyek újat, hangzott a tanács lépten nyomon. Kétségbeesésemben még a Canon ügyfélszolgálatának is írtam, ők meg azt javasolták, adjam fel a cuccot FedEx-szel Illinois államba, majd megnézik, mi az ábra. Na persze.
Egyébként, hogy mi az ábra, azt éppenséggel én is tudom. Az ábra egy rovar, ami (story of my life) beköltözött a fényképezőgépembe. Mielőtt röhögve dőltök a billentyűzetekre, el kell mondanom, ez nagyon rosszul érint, mert a fényképezést azt nagyon szeretem. Ha már tisztességes zenét nem tudok hallgatni, legalább ez legyen.
A reggelem hát nem az a kis hiperszuper hűdemilyenklasszminden érzéssel indult. A suliba érkezve pedig kénytelen voltam megállapítani, hogy a laptop nem tud felcsatlakozni a netre, feszt valami jelszót akart, holott a hálózati hozzáférés nyílt.
Eljött hát az idő, hogy hívjam Luis-t, aki nem azonos Luise-zal. Az említett kosárlabdaedzőnek kinéző férfiember hamarosan fel is battyogott, és sápítozásomra kinyilatkoztatást tett. Mélyen a szemembe nézett és annyit mondott :"Mit vártál? Ez csak egy gép. Ha valamit el akar intézni egy ember, csak saját magára számíthat." Aztán leült, és helyrerakta a gépet.
Luise bólintott, hogy Luis-nek mindig igaza van, én meg ültem, csak néztem magam elé. Próbáltam elképzelni magam, amint kezembe veszem az életem és szétszedem a fényképezőgépem. Jó a képzelőerőm. De előtte azért még kellene valami bölcsesség fényképezőgépekre is. Vagy vállalhatnék állást a National Geographic fotósainál, mint rovarspecialista.
előre
Nem szép dolog gyilkolni. Előre megfontoltan pedig különösen nem szép. Hogy a különös kegyetlenségről már szót se ejtesek.
Kész vagyok ölni. Reggel ötkor már kész voltam. A fejemben a gyilkosság minden részlete a helyére került. Döntöttem, nem leszek kíméletes. Ha a szemembe is néz könyörögve, ha a pillantásában fel is villannak kiskorú gyermekei, ha mindent meg is bán, akkor is megölöm.
Kimentem a konyhába, alkalmas fegyvert keresve. Megvizsgáltam a lelkiismeretem. Hirtelen valami szánalomféle kezdett elborítani, de nem hagytam magam. Ő kereste a bajt, én nem kértem, hogy itt legyen.
Beléptem a fürdőszobába, felkapcsoltam a villanyt. Megborzongtam. Fordult egyet a gyomrom. Akkor is. Nem érdekel, ha a pokol tüzén is égek. Megölöm a dögöt.
Aztán az lett, hogy nem volt ott. Már mindegy. Ha hazamegyek és megtalálom, megölöm. Nincs kímélet bennem.
geek
Jason Mraz kicsikét bolond, köze nincs a mocsárhoz, viszont kinőtte ondolált hullámocskáit, és kalapban zenél. A jókedve, meg az agyalágyult humora melette szól.
praktikum-konform
A bazi nagy szupermarket csemegéspultjánál Bori ma másodszor kapott egy szelet sajtot a kiszolgáló legénytől. Erről meg az jutott eszembe, hogy ez így, ilyen formán ugyebár hogyan eurokonform. Azért elég hamar rájöttem, hogy mekkora barom vagyok, mert mi köze is lehet itt bárminek Európához.
Persze a szaláminak azért van, mert végre kiderült, hogy közel két hónapos küzdelem után találtam ehető szalámit, ami Genovai névre hallgat. Ámbár meg vagyok győződve róla, hogy aki ezt eszi, az nemigen tudja, hol van Genova. Mielőtt többen rohannak a fürdőbe vizes lepedőért, szeretném világossá tenni, ez rendben is van, én sem tudtam, hogy van Berlin Pennsylvaniában. 1:1
Mások a favorizált műveltségterületek, mások a kulturális karakterkészletek, szóval nem szívom mellre, ha Manu Chao nevére réveteg mosoly a reakció. Cserébe hasonlóan réveteg mosollyal nyugtázom Umer kísérletét az indiai filmművészet bontakozó rendezői tehetségeinek felvázolásánál, és közben drukkolok, hogy kedden jóllakottan jöjjön, mert már megveszek a Ramadantól. (Bocsánat, de elviselhetetlen egy kamasz éhesen.)
Ha itt valami valamihez képest konform lehet, az praktikus. Az amerikai ember multikuturális gyökerezettsége okán a praktikumban találta meg azt a közös fogódzót, amit aztán Amerikai Álomként aposztrofálhatunk. Eddig úgy vettem észre, itt az amerikai, ami praktikus.
Egy gyors pillantással nézzül el az amerikai dizájnerek fábrikurzusának eredményét, és ne hatódjunk meg attól sem, hogy már itt is van Ikea. Most nem ez a lényeg.
A dolgok működnek errefelé, ami meg nem működik, azt meg lehet szerelni. A csap alá belefér az üveg, a palack kupakja visszaazárható, az ebédes zacskó megfelelő méretű, a szendvics zacskója akkora, mint egy szendvics, a kulacs nem folyik, a marha nagy gyümölcslé befér a marha nagy hűtőbe, a ceruza végére rakható radír ott marad és radíroz.
Bevallom, nem szép, de egyszerűbb így, mégis hiányzik az eurokonform csöpögő vízcsap, az emberekből meg a mediterrán lazaság.
Rosh Hashanah
Michael mérgesen csóválta a fejét. Csak nézte a barátját, milyen nyugodtan eszik.
"Nem érted, hogy el kell menned?"
"Nem megyek sehova." Mondta a fekete hajú fiú határozottan.
"Megőrültél. Mindjárt ideérnek. Azt akarod, hogy lelőjenek itt nálam?"
"Zavarna?"
"Nem vagy normális. Értsd meg, nem maradhatsz itt tovább."
"Tudom." Ha ideges volt, hirtelen megint hallani lehetett az akcentusán, hogy idegen.
Lassan állt fel. Fél fejjel alacsonyabb volt a másik fiúnál, szélesebb vállal, konokabb homlokkal.
"Elmegyek. "
Michael nem nézett rá. A kilincs után nyúlt és kilépett az ajtón. A hátizsákot a pajtáig cipelte, ott odaadta a barátjának.
"Látlak még." mondta színtelen hangon.
"Persze." mondta a barát, aztán elmosolyodott és megölelte Michaelt. "Persze."
Az út üres volt, az útmenti fű harmatos. Minden kihaltnak tűnt, de a lövések hangja egyre közelebbről hallatszott. A fiú szaporázni kezdte a lépéseit. Nem azért, mert félt, hanem mert egyébként is gyorsan szokott menni.
Az erdősávba érve meglátta az előtte poroszkáló csoportot. Többnyire fiatalok voltak, az idősek és a nők már napokkal előbb elindultak. Könnyen beérte őket, egy-két fiút ismert is közülük. Kezet ráztak.
Fél napig gyalogoltak, amikor beérték az előző csapatot. Két óra pihenőt engedélyeztek maguknak, aztán mentek tovább. Hátul ment, hallgatta a lövések hangját.
"Lassúak vagyunk." szólt előre.
A csoport végén egy öreg férfi ballagot, mintha városnézésen lenne, időnként megállt, megbámult egy-egy bokrot.
"Menjünk." szólt most oda az öregnek, akit beért.
Az öreg bal kezével a nagy zsákot egyensúlyozta a vállán, jobb kezével a botjára támaszkodott, úgy nézett fel a fiúra.
"Menj csak," mondta.
A lövések már a domb mögül hallatszottak.
"Hagyja itt ezt a zsákot! Felveszem a vállamra. Erre most nincs idő."
Az öreg sovány volt, a rongyok alatt a bordái a fiú hátához nyomódtak.
Már dél volt, amikor megpihentek. A fiúról dőlt a víz.
"Menj tovább egyedül. Mindjárt ideérnek."
"Nem." A fiú konok fekete tincsei rázkódtak ahogy ingatta a fejét.
"Menjünk."
Az öreg kis fekete szemei a távolba révedtek. A lövések az mögöttük lévő erdősávból hallatszottak.
"Menjünk."
"Térdelj le."
"Tessék?"
"Térdelj le."
A fiú kényszerdetten térdelt a porba. Az öreg mindkét kezét a fejére tette.
"Most menj."
"Nem hagyom itt."
"Azt modtam, menj." Az öreg nem mosolygott.
A fiú nem nézett vissza.
A történetet tegnap mesélte újdonsült nővérem, aki éppen a vécé előtt ült ügyeletben törött lábával és írogatta a diákok nevét. Rosh Hashanahról beszélgettünk. A nagybátyja nagyon sok nehézséget élt túl, meglehetősen érthetetlen módon. Illetve a családi legendárium szerint talán éppen egy áldás miatt.
Az írást a tegnapi napszállatkor kezdődött Rosh Hashanah ünnepe íratta velem. De hétfőn Eid ul-Fitr. Arra is jó. Sajnos.
szerelmes vendégség
Mindenki menekül a környékról.
Azzal kezdődött az egész, hogy a gyereknyúl elköltözött Mr és Mrs Milk kertjébe. Igaz, az is lehet, sosem lakott itt, csak barátkozni jött. Sosem tudom meg. Vagy itt lakott, de megérezte a bizalmatlanságot a pillantásunkban, és úgy döntött, menjünk mi a francba.
Néhány nap múlva az énekesmadarak nagy része költözött el. Még eljöttek párszor, ittak a madáritatóból, eljátszottak a kerti szék karfáján, aztán vissza sem nézve hagyták itt a kertet.
Napokig mókusokat sem láttunk, egyedül Cheték kövér és lusta macskája sétálgatott itt néha, orrát a magasba emelve. A napokig tartó eső után mocsár és gombaszag uralkodott el mindenhol.
Ma délután hangos vadlúdcsapat húzott el a fák felett. A V alak nekik győzelem, az itt maradóknak veszteség.
Álltunk a kertben, egyszer csak ősz lett. Otthoni ősz. Avarillatú.
Mire letöröltük volna a könnyeket, vendégek jöttek. "Lovelight". Így hívják ezt.
Bori a lámpácskáknak örült, én a szentjánosok őszi szerelmének. A magaménak is örülnék.
15 perc
Azt hiszem, ennyi hírnév jár mindenkinek. Az ittlétemre kiszabott időt tegnap elhasználtam, most már nem kell aggódnom, osonhatok észrevétlenül a folyosókon.
Tegnap 'back-to-school night' volt, ami amolyan fogadóóra és szülői és ismerkedés a tanárokkkal egyben. Hétfőn megosztotta velem Louise az örömhírt, hogy egyben megtartjuk a tiszteletemre rendezett fogadást is. Hát marhára örültem, mert majd megdöglök a fogadásokért amúgy is, de aztán pláne, ha nekem is valami aktív résztvevőként kell jelen lennem, attól a falra tudok mászni.
Na mindegy, értettem én, hogy ez nekik kötelező, tőlem meg elvárják, hogy örüljek, úgyhogy megerőltettem magam, és kicsit örültem. Volt torta kis országunk képével, meg szőlőlé, meg sok-sok műanyag tányér, villa és pohár. Ez utóbbihoz kezdek hozzászokni sajnos.
A nyitóizén megemlegettek, aztán mehettem a torta mellé vigyorogni, kezet fogni az oktatási bizottság tagjaival, akik esetében igyekeztem gyorsan belőni, ki, honnan való kultúrkörileg. Mondjuk, nem volt túl nehéz. Aranyos voltam, pedig az ilyenféle csevegésbe hamar belefáradok.
Aztán jöttek a drága kollégák, kezet fogtam és bemutatkoztam mondjuk 50 embernek, akiknek a nevére persze nem emlékszem. Legtöbbjük helyes volt, elmondta ő mit tanít, kérdezte, hogy boldogulok, én meg mondtam, hogy minden tök jó. Aztán végre jött pár ismerős is, üdítő volt beszélgetni velük, mert őket tényleg érdekelte, hogy vagyok. A kedves ázsiai kolléganő is beugrott, megölelgetett, kitaláltuk, hogy elmegyünk valahova dumálni kicsit, de hangsúlyozta, az iskolán kívül. Naná.
Megismerkedtem a művésztanárok közül párral, helyesek, hívtak ugorjak be hozzájuk. Hogy van az, hogy mindig közéjük keveredek? Na meg persze a speciális nevelési igényű diákok segítői közé. Pat (?) a siket tanár után összehaverkodtam egy másikkal is, aki egészen indiánnak tűnik. Kifejezetten sok mindenre emlékezett az ominózus első beszédemből, úgyhogy napok óta végre először röhögtem tiszta szívemből, és először jutott eszembe, hogy még a végén lehet saját életem itt is.
Sajnos az ismertség nem múlt el nyomtalanul, a feltűnés nélküli osonásból nincs semmi. Ma már kétszer szembesültem azzal, sokkal több ember tudja az én nevemet, mint én az övét. Szégyenszemre kénytelen leszek elővenni a tavalyi évkönyvet, és konkrétan megtanulni pár ember nevét. Na nem az összeset, mert azt azért itt sem érdemes.
a jó sor
Az egy nehéz kérdés, hogy jó sorom van-e. Mert ugyebár mihez képest. De nem akarom elbagatellizálni a dolgot, úgyhogy megmondom őszintén, jó sorom van. Ez persze nem jelenti azt, hogy boldog is vagyok ettől önmagában, de az megint egy másik kérdés.
Nemrég beszéltem telefonon egy barátnőmmel, aki már sok éve itt él, ő mondta, az amerikai emberek másképpen szegények. Teljesen igaza is van. Enni gyakorlatilag mindenkinek van mit, megtankolni az autót sosem gond, ruhája mindenkinek van. Olyan természeteséggel vesznek dolgokat, amit én otthon gyakran nem tehetek meg. Én örülök, ha mindezt sikerül különösebb véráldozat nélkül véghez vinnem. Számukra ez nem kérdés.
MIndjárt mondom is, vannak szegény családok. Csak másképpen azok. Mondjuk, nem mennek fogorvoshoz. MIndenki máson spórol. Ez is univerzális, gondolom.
Más szempontból is jó sorom van. A diákok rendkívül tisztelettudóak. A tanárok stresszmentesek. Nem csak a fizetésük miatt.
A diákoknak szinte csak annyi idejük van az órák között, hogy átérjenek egyik teremből a másikba. Mindenki mindent az órán intéz. Az órán kell könyvet kötni, az órán futják át a házit a tanárok. Sok idő jut a gyakorlásra. Gyakorlatilag szinte csak annyit tanulnak a diákok, amit az órán csinálnak. Az ESL diákok egy jelentős része dolgozik, például valamelyik kaszinóban fél éjszaka, nemigen van idejük otthon semmire. Szóval írjuk a számokat a füzetbe fél órán keresztül. Így legalább tudok nekik segíteni, mert ugyebár otthon nem biztos, hogy beszélnek a szülők angolul. Vagy a nagybácsi. Mert igen sokan valakinél laknak, aki már itt van, és remélik, hogy sikerül leérettségizniük, aztán lesz állásuk. Vagy az már van is, aztán amíg muszáj, jönnek iskolába, utána meg nem. 16 éves korig. Ámbár elég sok lány előbb teherbe is esik, aztán irány a családi élet. Ők nyilván a fogamzásgátlón spóroltak.
Azért is jó sorom van, mert a diákok tisztelik a tanárokat. Függetlenül attól, a tanár rászolgált-e a tiszteletre. Mint mondjuk a szomszédban ordítozó tanárszerű lény, aki úgy alázza a diákokat nyitott ajtó mellett, hogy ma már legszívesebben elküldtem volna az anyjába. Persze az is lehet, hogy őt nem tisztelik, csak úgy csinálnak. A diákok itt semmin nem vitatkoznak, a be nem adott házira kapott nulláson sem. A jegyeken sem. Nehéz megmondani, ilyen szabálykövetőek, vagy ideiglenesen vannak idomítva.
Az órán semmi fegyelmezetlenség nincs, néha kicsit dumálnak spanyolul, de azt is inkább csak azért, hogy segítsenek annak, aki még az instrukciót sem értette. A nehéz gyerekek is jönnek időre, aki meg nem, az hoz pass-t valakitől. Óra közben azonban mászkálnak, elmennek ceruzát hegyezni, odamennek a tanári asztalhoz és vesznek a papírzsepkendőből. Aztán visszasétálnak.
A közeg egyszerre szigorúbb és családiasabb is, mint otthon. Nehéz megfogni a lényegét. Kicsit olyanok vagyunk itt, mint egy szigorú, de szerető család, akiknek azért jó soruk van. Akiknek igazán rossz soruk van, azok gondolom azok a diákok, akik még egyszer sem jöttek idén iskolába.
bright lights
Nem vagyok valami nagy rajongója a vásárlásnak. Igazából nagyon kevés dolgot szeretek venni, és még annál is kevesebb üzletben szeretek nézelődni. Hol az a bajom, hogy elunom hamar, hol a pénztelenségem veszi el a kedvem, máskor meg egyszerűen dührohamot kapok a saját határozatlanságomtól. Gondolom, előző életemben valami súlyos bűnt követtem el, hogy most a fogyasztás hazajában kell egy kamaszt és egy rózsaszínmániás kisiskolást terelgetnem.
Ma délután kiszabadultam a fogságból két órára, és végre saját választás alapján, önszántamból bementem egy üzletbe. A tegnap súlyosan megkívánt Merell bakancsot próbáltam intellektuálisan ellensúlyozni a helyi könyvesboltban. Mivel két napja kaptam egy kupont, gondoltam nem hagyom veszni a 30% kedvezményt, és végre megveszem McCourt Tanáremberét. (Interneten továbbra sem tudok rendelni, mert a bankkártyám nem szereti a jelenlegi kódját, újat meg még mindig nem küldött a kódgyár.)
Persze szokásomhoz híven identitászavarral küzdöttem, olvasóként és nem fogyasztóként közelítettem a kérdéshez. Amikor leparkoltam, már sejtettem, hogy nem pont engem várnak odabent, de vasárnap délután bevállaltam a kalandot. A fogyasztási végpont, ami éppenséggel könyveket is árult, jobban hasonlított a Starbuckshoz első pillantásra, mint valami könyvesbolthoz. Mindegy, nem adtam fel, átgázoltam a kávézón, a cukorkáspultokon, no meg a papír és írószer részlegen. Mondjuk, nem értem, minek árulnak papírt, ha senki nem ír rá, de jól van, majd egyszer veszek valamit, mert az üres papírt is szeretem.
Bazi nagy a bolt, a szemem gúvadt ki, mégis hol lehet az irodalmi részleg, mert a többi nem hoz lázba. Kis gps gyakorlat után sikerült belőnöm az irányt, és megtaláltam a pár polcból álló szekciót. Elégedetten nyugtáztam, hogy a betűrendet ismerik itt is, szóval az M betűnél lesz valami esélyem. Aztán nem volt. Egy darab McCourt nem sok, annyi sem volt. Ez azért meglepett, járkáltam is egy darabig, hogy hol a többi irodalom, de nem volt több.
Csalódott voltam, mert McCourt nem az a szerző szerintem, akire a netes antikvárokban kell vadászni. Remélem, csak arról van szó, a közelmúltban elhunyt szerző olyannyira népszerű, hogy kifogytak a könyveiből. Mert azért a fene is megette, ha egész New Yorkig kell elzarándokolnom valami normális könyvesboltig.
Csalódottságomban majdnem vettem egy Fanny Flagg könyvet, de aztán eszembe jutott, ha már, vehetnék McInerney-t is. Nem azért, mert a Mc-ek egyre mennek.
Amikor régen errefelé jártam, mármint országilag, az egyik kedvencem a Bright Lights, Big City (Fények, nagyváros) volt. Akkor azt a jó kis antikvárban beszerzett könyvet elajándékoztam egy fiúnak. Nem azért, mert nagyon hasonlított volna a főhősre, éppen talán azért, hogy ne is hasonlítson. Viszont nagyon odavolt minden csillogó tárgyért, legyen az kristály avagy fémtárgy. Mérnök lett amúgy, a mai napig kedveli a fém dolgokat, meg az ember által épített városi modernséget. A könyvet elolvasta-e, azt nem tudom.
McInerney lett hát a választott, a The Good Life című könyvével. Most megint ott vagyunk persze, hogy a regényíró élete nem kell, hogy befolyásoljon minket. Jay McInerney, ahogy a weboldalát elnézem, amolyan médiaszemélyiség is. De ez nem érdekel, mert az első könyve is jó, meg a valahányadik, a Story of My Life (Életem története) is. Mindkét könyve a nagyvárosban élő emberről szól, na meg a csillogásról, ami az elsőben nagyon is hamis, a másodikban meg talán már csak a főhős kokainmámorának ábrándja.
Bár régen olvastam mindkét könyvet, tetszik ahogyan ez az író ír. Egyszerre jó a közelítés, jó a technika és kicsit izgalmas a sztori. A Bright Lights, Big City egy fiatal férfi érvényesülési álmairól beszél. A Story of My Life pedig egy nagyon fiatal, nagyon talaját veszített nő szemszögéből meséli az életet. Azt sajnos nem tudom, Csokonai Lili előtt olvastam-e vagy utána, de megfogott, hogy egy férfi ilyen jól adta vissza egy nő gondolatait. Akkor fiatalok voltak a történetei elbeszélői, ma nem tudom, csak gyanítom, az életkorral az élethelyzetek is változtak.
Sokszor gondolkodom azon, hogyan lehet egy metropoliszban élni. Mert el tudom képzelni, hogy lehet. De valahogy aztán mindig azt gondolom, úgy lehet ezt, hogy az ember egy kicsi helyet teremt magának a nagyon belül, ami az ő kisvárosa a nagyvárosban. Nem pejoratíve, hanem élhetőségként felfogva a kicsiség fogalmát.
A nagyváros vakító fényeire figyelve nem látni semmit, csak a vágyat, hogy feljussunk oda, ahol nekünk is jut belőle. Aztán amikor felérünk, kiderül, hogy a reflektor mögött nincs is semmi. És soha nem is volt.
A Bright Lights, Big City cím is egy Jimmy Reed dal címéből kölcsönződött. Nekem ma mégis inkább a Mattafix Big City Life című dala illik hozzá.
programajánló
Magyar idő szerint még nincs késő kérem, össze lehet kapni magatokat és kifáradni a Zöld Pardon idei utolsó programjára. Mivel Besh O Drom nem lesz, ezért berakok egyet, amit nagyon szeretek, ide, de a honlapjukon sokkal többet, sokkal jobb minőségben is lehet hallgatni.
A Huszárik
Az is érdekes továbbá, hogy a George Bensonos hangulattól nem tudtam megszabadítani magam. Illetve magam nem akartam, csak a blogot. Na mindegy.
Myrtille és KapitányG okán magamat a Huszárik emlékétől nem sikerült megszabadítanom ma. Így jár az ember, ha olyan blogokat olvas, amiktől aztán konkrétan levakarhatatlan gondolatai támadnak.
Már középiskolásként jártam filmklubba, akkor azt a Kossuth moziban vagy a Petőfiben tartotta később az egyetemen megismert tanárom. Elég sok mindent láttam, de nem a legjobbakat. Vagy csak fiatal voltam. Mert voltam az is. (Ez egy szép emlék.) Középiskolásként láttam Bódy filmjét, a Kutya éji dalát is, igaz, azt a Ságváriban vetítették, ott volt Bódy Gábor is, akitől lehetett volna kérdezni a vetítés után. A filmet végignézve azért annyi eszem volt, hogy nem akartam kérdezni semmit.
Amikor felvettek az egyetemre, ami konkrétan a házunk mellet volt, nagyon megörültem, hogy van filmklub. Anyámék nem izgultak, tudták, ha vége a filmnek 5 perc múlva otthon vagyok. Mivel magyar szakos is voltam egy tévedésnyi évig, azt is hallottam, sok dolgot kell olvasni. A két dolog a szememben nem volt kibékíthetetlen ellentétben, ugyanis nem terveztem, hogy mindent elolvasok. Azt ellenben konkrétan tudtam, hogy mindent meg fogok nézni. Így lett, hogy én az első egyetemi évem gyakorlatilag minden estéjét a Huszárikban töltöttem el. A későbbi évek estéinek meg egy jelentős részét.
Maga a mozi egy nagy díszterem volt párnázatlan székekkel, amik egy síkban voltak elrendezve. Ezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert rám nézve nevelő erővel bírt a dolog, hiszen időben kellett érkezni. Bevallom, nem tudom, mennyibe került egy jegy. Minden bizonnyal baromi olcsó lehetett, ha minden este ki bírtam fizetni. Talán TSB emlékszik még. (Jobb az emlékezete.) Beültünk, vártuk Szilágyi Lacit, aki nem Mesi apja, bár egyszer azt hittem. Laci mindig nagyon értett a filmekhez, sokáig azt hittem, valami filmtörténész, amíg egyszer úgy nem hozta a sors, hogy együtt tanítottunk egy rövid ideig. Akkor kiderült, hogy történelemtanár.
Szóval ültünk a moziban, mindenki ott volt, aki számított valamit. Ma már ketten legalább nincsnek közöttünk. Mindkettőjükért kár, azt gondolom. Vártuk, hogy kezdődjön a vetítés, illetve előtte az ismertető. Általában hideg volt a teremben, sosem tudták, akarták, rendesen kifűteni.
A Huszárikban tematikus filmhetek voltak egyébként. Egy hét Bergman, egy hét francia újhullám, egy hét Antonioni, satöbbi. Életemben annyi filmet nem láttam. Azt hiszem, gyakorlatilag kivégeztem a filmtörténet nagyjait és kicsinyeit, legalábbis addig az időig. Ha jól emlékszem, a sok év 'huszárikozás' alatt kétszer jöttem ki onnan. Csak az egyik volt film miatt. Kubrick sosem volt az esetem, de a 2001 Űrodüsszeaia nekem felért egy lassú kínhalállal. A másik alkalom Szirtes András performansza volt, amikor is addig sörözött a színpadon (ami nem volt színpad), míg sikeresen összehugyozta magát. Akkor, azt hiszem, már nem voltam magyar szakos, szóval esztétikailag érzéketlenné váltam.
A mai napig a mozik csúcsa maradt nekem a Huszárik. Már nem működik, megint díszterem lett, ha jól tudom. Szerintem az oszlopai között ott alszik Bergman, Tarkovszkij meg a többiek emléke is. Vágyom egy ilyen mozira megint. Mennék minden nap, nézném a filmeket, hallgatnám Szilágyi Lacit. Jobb volt, mint amikor most berakok egy dvd-t.
Mozi volt. A találkozások helye.
érdekes
Érdekes, hogy bár a nap az REM lúzingmájrilidzsönös hangulatában indult, estére George Bensonra érkezett. Nem nagyon értem én sem, de valószínűleg valami koncerten lenne már a helyem.
majdnem
Majdnem tanítottam egy hetet. Ha választanom kellene, tulajdonképpen mit élvezek itt, mi tetszik, most azt mondanám, a tanítás része a dolognak.
Egyrészt jó, mert minden nap ugyanaz az órarendem, így az otthonival ellentétben már kívülről tudom. Másrészt teljesen jól működnek az otthonról hozott eszközök. Mármint pedagógiaiak.
A diákjaim elég nagy része hímnemű, aminek tulajdonképpen nincsen nagy jelentősége. Természetesen egyikük sem született itt, az ESL1 csoportomban általában nagyon frissen érkezettek vannak. Sok a honduraszi gyerek, de vannak Puerto Ricoból, Mexikóból és ugyebár Egyiptomból. Nagyon helyesek, lassan megbarátkoznak a gondolattal, hogy egy másik 'bevándorló' tanítja őket. Elég lassan haladunk az anyaggal, tegnap a számokat írtuk százig kilencven perc alatt. Többnyire egyébként a beszéd még csak hagyján, de az írás az nagyon nem megy. Persze van olyan, aki otthon nem járt iskolába, tehát effektíve alig tud írni.
A kicsit haladóbb csoportomban tegnap felfedeztem egy gyöngyszemet, egy perui fiút. Gyönyörűen ír. És nagyon okos. A lányok tegnap nem jöttek a csoportból, mert reggel özönvíz volt. Én még ennyi esőt életemben nem láttam. Iszonyú vihar volt, de a helyiek csak vonogatták a vállukat, hogy hát ja, esik elég gyakran, vegyek kapucnis dzsekit. Na most a kapucnis dzseki mennyiben segít, ha az autó elmerül egy pocsolyában, azt nem tudom. Hazafelé meg le volt zárva az út az árvíz miatt, úgyhogy kénytelen voltam megint eltévedni, mert az autópályán kellett menni.
A harmadik féle órám az egyelőre kicsit zavaros. A neve tutorial, amolyan vizsgafelkészítés lenne, de még nem világos, ki fog járni és ki nem. Tegnap ott is csak pár fiú volt, de nagy eredményként értékeltem, hogy Edgar időben érkezett és egyszer sem kért bathroom pass-t vagyis ámbár láthatóan unatkozott, mégiscsak kibírta az órám. Ez kifejezetten jól esett. Ja és kicsit meg is kedvelt szerintem, mert nap közben kétszer is beugrott hozzám. Először behozta a házit, utána meg behozott egy másik füzetet, őrizném meg neki nap közben. Gondolom azért, mert menő srác létére ciki volt, hogy nem üres kézzel járkál.
Egyébként a diákjaim rendkívül befogadóak, persze adódik ez némiképpen a sorsközösségből is. Az is nagyon érdekes, hogy amikor kiosztottam a leosztályozott házit, meg a szódolit, senki nem reklamált, hogy adjak még egy pontot vagy ilyesmi. Aki meg nem adja be, az nulla pontot kap, de ez ellen sem reklamálnak. (Egyelőre?)
A jövő hét lesz az első és utolsó teljes tanítási hetünk szeptemberben. Ráadásul csütörtökön fogadóóra, meg valami fogadás is lesz a tiszteletemre. Majd alszom előre.
Az oltásmizérián még mindig nem sikerült túllendülni. Kicsit úgy érzem, a könyvelőmmel élek. Pont az az érzés, amiről szerintem Gofri írt valamikor, hogy ülök, értek minden szót abból, amit mondanak, de az egésznek semmi értelme a világon. Na ez a munkahelyemen kívüli életem momentán. Ha ezt hívhatjuk életnek egyáltalán.
Az otthonival ellentétben kizárólag ineterneten élek társasági életet, ami nagyon messze van az általam elvárt szinttől, de nem vinnyogok most, megtettem már a héten, már én magam is unom magam. A legtragikusabb, hogy gyakorlatilag sörözni sincs kedvem egyedül. Viszont itt a hétvége, talán sikerül némi időszinkronba kerülni az otthoniakkal.
A halál és az ő lovastúrái
Ma sok dologra lehet emlékezni. Helyzetemnél fogva leginkább persze 9/11-re lehetséges, de valahogy ez az emlékezés, vagy inkább ennek a napnak az emléke, annyira beleolvadt az itteni hétköznapokba, hogy ma semmi eget rengető nem történt. (Persze tévét nem nézek, szóval az azért lehet, hogy Obama elnök tartott valami szívhez szóló beszédet.) Reggel volt fogadalom, hogy egy a haza, de az minden reggel van, úgyhogy ez nem volt újdonság. Az igazgató két mondatban megemlékezett, volt néma főhajtás, aztán ennyi. Én ennyit láttam a dologból, nem volt ruhaszaggatás, melldöngetés, az ország hergelése, tanulságképpen megemlíteném, hogy a megemlékezésben arról volt szó, hogy a szolgálat közben elhunyt tűzoltókra és rendőrökre emlékezzünk.
Minden órán megkérdeztem a dátumot, szóba hoztam a dolgot, érdeklődtem, tudják-e, mi történt, de lássuk be, most egyik bevándorló a másiknak mit tud mondani. Ráadásul az egyik csoportban van két arab fiú is, szóval kedvem sem volt különösebben elmerülni a témában. Még annak ellenére sem, hogy nekem nagyon is élénk emlékeim vannak arról a napról. Álltam a varrónőnél, pont azon elmélkedtem, a hasamban növekvő gyerekkel mégis meddig lesz jó rám a gatya, amikor áthívott a másik szobába, hogy megtámadták Amerikát. Annak ellenére sem, hogy amerikai barátunk édesapja mint ex-tűzoltó hogyan mesélte el, a barátai temetésén a családok üres koporsót temettek. Pontosabban, a koporsókat virággal töltötték meg. Még akkor sem, ha a dokumentumfilmben hallott puffanások emlékétől ma is libabőrös leszek.
A Csáth évforduló okán (Sultanus emlékeztetődött és emlékeztetett rá) viszont eszembe jutott Hajnóczy Péter, meg az ő démonai. Fiatalon olvastam Hajnóczyt először, még középiskolás voltam, de nagyon nagy hatással volt rám. Nem gondolom, hogy a író mesterségbeli tudását az ihlet állapota felülírná. Az előbbit becsülöm, az utóbbit tisztelem, de valamiért az utóbbi számomra emlékezetesebb műveket szül.
Hogy az írók, költők milyen példaszerű avagy önromboló életet élnek, számomra mindegy. A mű a nem mindegy. A Halál kilovagolt Perzsiából a nem mindegy kategóriába tartozik. Depresszív időszakokban ugyan nem ajánlható, de az emberi lélek mélységeit mutatja azoknak, akik kibírják. Csakúgy, mint Csáth. A mélységek persze nem tartoznak a szórakoztató olvasmányok közé. Hajnóczy nem ajánlható rosszkedvre, esőben, szuicid periódusokban és Harry Potter helyett. (Én éppen azt olvasok ugyanis.) Ajánlható viszont egyébként mindenkinek, aki nem retten vissza egy lovastúrától a halállal. Egy túrától, ahol a ló a meredély szélén lépked, miközben a lába meg-megcsúszik a laza talajon. Persze azt is érdemes észben tartani, hogy Hajnóczy a halálba lovagolt ezen a lovon.
Ha most lenne nálam egy példány, nem olvasnám el. Talán tavasszal.
élő
Dolgoztam. Ezt örömmel mondom, mert a munka nemesít. Vagy ilyemsi. Kiderült, a sok adminisztráció ellenére afeladat nem túl komplikált, illetve éppen olyan nehéz, mint otthon. Adott X számú kamasz, ahol X egy változó érték. A kamaszok többé-kevésbé egyenruhában jönnek. Aki kevésbé, azt le kell irányítanom a díszterembe. Forradalmár vagyok, nem irányítok, csak kérdezem Louise-től, mit csináljak, ha 5 gomb van. Nagy átlagban nem csinálunk semmit. Vagy néha ő leküld valakit. Aztán ez van, ott ülnek lent.
Feszt társasozunk. Itt a pass (=szeretnék kimenni pisilni, az órarend tanácsadómhoz, unom az órád, nem tudok semmit, de nem akarom, hogy a többiek röhögjenek), hol a pass-t. Meg Ki nevet a végént, meg ilyesmiket.Próbáltam tanítani ma már, Louise ma még csak idomított. Lehet, hogy neki van igaza. Ma már adtam házit, holnap dolgozatot iratok. Gondolom, nem lesz nagy a látogatottságom. Annyi baj legyen.
A diákjaim 80-90 százaléka fiú. Ez miért van, azt nem tudom. Pillanatnyilag az egyiptomi ikrek a kedvenceim. Az a néhány lány, aki van, mintha nem is lenne. Ez sem zavar, majd nem olvasunk Cosmopolitant. Erről meg az jutott eszembe, hogy tényleg, ezek a diákok sokkal kevésbé infantilisek, mint a hazaiak. Sokkal több nehézséget láthattak, sokkal többet dolgoznak, sokkal kevésbé tűnnek gyereknek.
A napi négy órámból a mentorom minimum hármat végig ül. Már nem zavar, megszoktam. Nem tudom, azon izgul-e kárt teszek a diákokban, vagy hogy nem angolul beszélek órán. Mondjuk inkább arabul vagy urdu nyelven?? Mindegy. Ez is. Adminisztrálok, mint a barom, ámde meg sem árt. Edgar minden nap továbbképez kicsit. Tök jó, holnap osztályozni fogok. Alig várom.
Ma majdnem volt tűzriadó, de aztán nem volt rá időnk. Ezt nem annyira értettem.
Ja igen, tegnapi mini idegösszeroppanásom után ma már csak a suliba vezető utat bőgtem végig, de ennek nem volt köze a tanításhoz. Érzelmi életem legújabb tárgya az egészségbiztosítás. Tegnap Bori védőnője kitalálta, hogy nem tudja elolvasni Bori oltási feljegyzéseit. Megmondom, mi van odaírva. Polio I. Di-Per-Te I. Ilyenek. Nehéz nyelv ez a magyar. Majdnem elküldöm a drága anyukájába, de inkább kedves vagyok, mert így Bori járhat iskolába. Két napja próbálom kideríteni, ki az az orvos, aki elfogadja a biztosításunkat. Ki fizeti ki a Hepatitis B oltásokat, ha Borinak kell.
A gyerekeim viszont továbbra is utálnak iskolába járni, többnyire utálnak engem is. Felváltva. Ismét mindenki a hálószobában alszik. Dani 57%-os matek dolgozatot írt angol szövegesekből. Én boldog voltam, a tanár aggódik, hogy meg fog bukni. Dani is aggódik. Bori két napja halál éhes. Fél négyig van reggel héttől. Itthon eszik. Ebédre pénzt küldtem, hogy egyen meleg ételt, mert a szenvicset nem szereti. Nem mutatta meg senki neki, hogy kell enni. Délután beszéltem Mrs. P-vel. Megkértem, mutassa meg, hogy kell enni. Kiderült, Borinak be kell pötyögni a 7 jegyű kódját. Mondtam, helló, nincs kódunk. Jaaa??? Na, van kód, remélem, holnap tud enni. Közben egy tonna angol olvasás házit kap minden nap. Nem hajlandó olvasni. Szarok rá, most tanul magyarul olvasni, nem fogom azzal fárasztani, hogy a hat vagy hat, vagy kalap, de csak angol órán, és akkor másként kell ejteni. Nem érdekel. Megnézzük, elolvasom neki, aztán szevasz.
Kalandok, káosz.
utcák
A nagyvárosok utcáiban midig van valami univerzálisan emberi. Legjobban a kis utcákat szeretem, a hagyományos turistaútvonalakon kívül esőket. A kis utcák azt mutatják, hogyan teremt magának a nagyvárosi ember vidéki tereket, ahol az élete élhető lesz.
Tegnap nem volt lehetőség ilyen kis utcákat keresni, két gyerekkel nem merészkedtem nagyon eltérni a turisták számára ajánlott helyszínektől, mert Philadelphia kifejezetten rossz közbiztonsággal van megáldva, ráadásul nulla a helyimeretem. Louise aggódott is szegény, nehogy idejekorán véget érjen mentori tevékenysége, és bizony kicsit azért én is szorongtam, amikor az újságban a szombati lövöldözésről olvastam. Mivel azonban a történelmi látnivalók gyakorlatilag egy fél négyzetmérföldnyi területen fekszenek, a város központjában, világosban és kellő józanésszel megválasztva a sétaútvonalat, mégiscsak veszélytelen turistáskodni.
Várost nézni igazából nem így szeretek, mert többre tartom a lusta nézelődést, a teraszos kávézást a helyiek által frekventált helyeken, de ez sem volt rossz. Persze nem kell azt hinni, hogy két gyerekkel sok történelmi emlékhelyet lehet egy nap megnézni, de nem baj. Philadelhia közel van, ha egyszer odataláltam, fog ez menni másodszorra is.
A Franklin Intézet most kimaradt és a Liberty Hall is elég volt nekik kívülről, de voltunk az Akváriumban, ami azért ahhoz képest, hogy méregdrága volt a belépő, nekem kicsit lepukkantnak tűnt, Borinak mégis tetszett. Ez meg jó, mert a mi jó otthon és mi jó itt listáján az utóbbi végre kaphatott egy pontot.
Sajnos, és persze nem meglepően, a turisták érdeklődésére számot tartható dolgok drágák. Legalábbis otthoni mértékkel és az én zsebem mértékével mindenképpen. Csak a parkolásért 22 dollárt gomboltak le rólam. Az étterem sem volt olcsó, viszont rengeteg kaját adtak, és finom is volt. Megkóstoltam a kultikus jelentőséggel bíró sült zöld paradicsomot is, ami azért közel sem volt olyan jó, mint az ezt a címet viselő film. Az mindenképpen tanulság persze, hogy ha itt az ember elmegy kajálni, mindenhol a legkisebb adagot érdemes kérni. A legkisebb negyedcsirkétől is alaposan jóllakot a kamasz fiúgyerek, én pedig még ma ebédre is a kis adag csirkeszárny maradékát tervezem elfogyasztani.
A másik, ma reggelre már szórakoztató tanulság, ami természetesen helyet kér magának a Született Féleszűek című sorozatban, hogy attól, hogy megnézzük interneten az odafelé vezető utat, még nem biztos, hogy gond nélkül hazatalálunk. Sötétben, esőben, kicsit tovább tart az út haza, ha nem a megfelelő kijáratnál esz le minket a fene az autópályáról.
Philadelphia utcáiról raktam pár képet ide. Igyekeztem csak utcaképeket.
büszkeség és balítélet
Lucifer kérdezte, ki lesz itt büszke, én meg arra gondoltam, ha fene fenét eszik is, nem írok a dologról blogbejegyzést, mert az egész számomra nem hordoz fontosságot. De rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg a helyzetet. Ez egy fontos kérdés. Tehát:
Büszke vagyok magamra,
-mert nem az alapján válogatom meg a barátaimat, hogy hogyan és konkrétan kivel szeretnek szexelni . Ámbár hajlamos vagyok azt gondolni a róluk , hogy örömteli emberek, ezért örömüket lelik a szexuális életükben. De ennyi, a továbbiak a privát szférába és nem rám tartoznak, vagyis nem töltetek ki senkivel kérdőívet első találkozáskor arról, mi az ábra nála a hálószobában.
-mert ha hiányt szenved is a szexuális életem, nem fantáziálok arról kéjesen, ki mit csinál otthon.
-mert ma legalább öt kommentemet nem küldtem el, mert csúnya szavak szerepeltek benne.
-mert kicsinyességem ellenére sem irígylem el a boldogságot másoktól.
-mert az emberek érdekelnek, meg a bennük rejlő érték, és ma többször is felül tudtam emelkedni bakancsos énemen, vagyis nem küldtem el a francba egy csomó idiótát.
-mert csak hosszú percek után esik le, mi a különbség a fehérre festett dió és a barna dió között.
-mert Jézus és Isten nevének említésével nem támasztom alá a mondanivalómat akkor, ha fogalmam sincs, miről szól a szeretet.
-mert még nem adtam be a letelepedési kérelmem, pedig ebben a pillanatban komolyan úgy érzem, nem vagyok elég messze attól a sok szartól, ami Magyarországon folyik.
És kedveseim, hoppá, ha minden igaz, holnap elmegyünk Philadelphiába várost nézni, ami ugye a testvéri szeretetet viseli névként, és az összes vinnyogó örömtelen hólyag tehet egy szívességet.
Zenének meg visszraktam Che Sudakát. De itt egy klip is. Nézzük már a világot másképp kicsit. A klipet végül kicseréltem, nem mintha az eredeti nem lenne jó, de Blankánál belemászott a fülembe Bruce Springsteen Philadelphiája, ami éppenséggel nagyon is telitalálat.
a Monty Python csoport New Jerseyben
Mivel Apám szexuális életének részleteivel kábítja blogolvasóit, gondoltam, én is megosztok néhány érdekes részletet a mindennapjaimból. Na nem a nem létező szexuális életemről persze, hanem arról, hogyan is csinálok magamból hülyét mindenféle megerőltetés nélkül. A copyrightot a Monty Pythonosoknak gondoltam eladni.
Az ember persze saját szülőhazájában is keveredik ostoba helyzetekbe, de ott valahogy könnyebben röhög aztán saját magán. Ti viszont semmiképpen ne fogjátok vissza magatokat.
Persze a mindennapos börleszkjelentek, hogy nem bírok kimenni vagy bemenni az ajtón például, az itt is megvan. A 3 gyűrűs titokzatos mappa epizódját már felfedtem itt a blogon, de a heti nyertes mindenképpen a mai kiruccanásom volt Benhez. Asszem sikerült reggel felébresztenem, mert eléggé gyűrödten kászálódott ki a házból, amikor bekopogtam hozzá. Mondom neki, folyik az ablakmosó tartálya, van-e ötlete, mert így nem működik. Kinyitom a motorházat, belenéz, visszadugja az ablakmosó vezetéket a helyére, mondja próbáljam ki, hátha így működik. Működött. Nem kellett fizetenem semmit, szerintem megérte neki a röhögést, meg a sztorit, amit majd a barátainak elmesélhet. Amikor hazaértem, gondoltam, betöltöm a maradék ablakmosót. Megint folyik. Nem megyek vissza, majd gyakran utántöltök.
Azért a csúcs mindenképpen a hajfestős jelenet kell legyen az ittlétünk alatt. Marhára őszülök, így örömmel fedeztem fel, itt is lehet barkácsoljotthonmagadnakhajat típusú készletet vásárolni. A színekkel bajban voltam, de gondoltam, ha kék vagy rózsaszín lesz, majd átfestem. Még bőrtesztet is csináltam 48 órával a festés előtt, mert az ember sose tudhassa, mit bele nem raknak itt a dobozba a tengerentúlon. Aztán egyik este nekiálltam, felkentem, vártam. 10 perc után kezdtem gyanakodni, hogymi a rosseb, nincs semmi szaga a festéknek. Gondoltam, na ugye, ez kérem AMERIKA! Aztán rájöttem, a festés utáni hajbalzsamot mixeltem össze a színelőhívóval vagy mivel. Ezek után (jobb ötletem nem lévén, a színezőt is a fejemre nyomtam). Az egész folyt le a fejemről, 10 perc után már úgy festettem, mint aki fejjel beleesett egy henna tetováló vödrébe. Sebaj, majd veszek egy törölközőt a háziaknak kárpótlásul. Igaz, amivel festeni sikerült, arról kiderült, hogy egy méregdrága Ralph Lauren törölköző volt, de majd gyűjtök rá.
A nyulat nem láttam napok óta, de figyelmeztettek, ha nagyon barátságosnak találom, lehet, hogy megveszett. Ebben az esetben viszont a forgatási helyszín lehet a ház és a kert, és belevehetjük életem filmjébe az ominózus párbeszédet is:
- Hol van, a nyúlon túl?
- Nem, a nyúl az.
az oktatás, ügy
Jó, azt mindjárt mondom, nem azért írok, hogy összehasonlítgassam az otthoni viszonyokat az itteniekkel. Mert tulajdonképpen nem lenne fair, meg biztosan bele lehetne magyarázni mindenféle politikai izét, ami felidegesítene. Szóval próbálok a tárgynál maradni, ha erre egyáltalán képes vagyok.
Összességében engem az amerikai oktatási rendszer zavarba hoz. Minduntalan olyasmit kérdezek, amin az új kollégáim csodálkoznak. Ma különösen elcsodálkoztam, mert késői érkezésem után hamarosan a tornacsarnokba özönöltünk, ahol a regionális (?) oktatási bizottság üldögélt. A lelátókon ezernél is több tanár. Érkezett a suli zenekara, akik pazar műsort adtak a táncos lányokkal. Aztán előpenderült egy nő, igen egy darab, nem egy egész kórus, aki elénekelte az amerikai himnuszt. Most majdnem írtam valamit az amerikai himnuszról is, de nem.
A pulpituson aztán egymást váltották a szónokok, az oktatási bizottság elnöke, Atlantic City polgármestere, és egy New Jersey szenátor. Tanulságképpen szeretném megjegyezni, hogy egyikük sem beszélt három percnél többet. Viszont mindegyikük megtapsolta a tanárokat, akik magukat ugyancsak. Nem akarok átmenni érzelgősbe, de megbecsülik egymást. Nagy újdonság.
Az összejövetel után az oktatási alapítvány által összeszedett pénzből mindenki ebédet kapott. Itt most megint ne kaviáros állófogadásra tessék gondolni, hanem papírzacskós szendvics, csipsz, üdítő összeállításra. Mondjuk ez itt elég tipikus ebéd egyébként. Kezdek arra is rájönni, miért szendvicset ebédelnek Amerikában. Nincs másra idő. Este meg hazaérnek, onnantól a családé a terep, főznek, élik a családi életet. Persze csúsztatok, ez csak a középosztályra igaz.
Amerika rengeteget költ az oktatásra. Obama megválasztása óta pedig jobbnál jobb programokkal állnak elő, ami mellé azonban pézt is adnak. Nekem az állam is leesik, és most tényleg nem az irígység beszél belőlem, hogy mi minden nincs az iskolákban. Ma reggel is két hatalmas kamiont kerülgettem a parkolóban, amik az ellátmányt hozták. Nem ám minden teremben digitális tábla, nem. Minden diáknak ingyen könyv és munkafüzet. Az ESL tanárok jelentős része füzetet és ceruzát ajándékoz a diákoknak abból a keretből, amit a tanárok kapnak beszerzésre. Minden terem, minden iskola feldíszítve. Nem agyatlanul használják a forrásokat, itt is rengeteg a papírmunka a beszerezésekkel, hosszú az átfutási idő, de van pénz elég sok dologra. Iskolai kirándulásra, színes papírra, papírzsebkendőre.
Naponta csodálkozom rá, hogy nem a saját pénzemből kell vegyek íróeszközt meg papírt. Ők meg arra, hogyan is lehet ezt másképpen csinálni.
Persze az érem másik oldala nem annyira fényes. Az amerikai állami iskolák diákjainak elég jelentős része nehéz eset. Nem egészen úgy, mint otthon. Rengeteg a speciális nevelési igényű (csak itt negyvennél több speciális tanár van), az angolul alig tudó bevándorló és a hátrányos helyzetű, ámbár itt ezt a kitételt nem ismerik, amúgy is kb a 4H-s verzióba férnének be a kölykök. Ma volt oktatás, jött az egyik biztonsági főnök (nő), elmondta, mi van, ha valaki betépve, részegen stb. jön. Már mindent tudok, első, hogy hívom a biztonságiakat, aztán a védőnőt. Viszik drogtesztre. Azért bájosan emlékeztetett mindenkit, ha a gyereknek véreres a szeme vagy alszik a padon, még nem bizti, hogy drogozott. Lehet, hogy lövöldözés volt a környékükön, és nem mert elaludni. (Sic!)
Az átlag amerikai diáknak errefelé, már ha lehet ilyenről beszélni egyáltalán, sok a problémája. Az életét és a tanulását tekintve is. Visszatérve azonban még egy pillanatra az egyenruha kérdésére, nem csak a bandák miatt volt rá szükség, és nem csak a túl rövid szoknyácskák miatt. Olyan rossz eredményeik voltak a kompetenciamérésen, hogy az állam folyton ellenőrizte őket. Most jelentették be, lekerültek erről a listáról. Az egyenruha része volt a szigorítási csomagnak.
Ebben az országban felismerték, hogy jó oktatás nélkül nincs jövő. Ehhez meg mit lehetne még hozzáfűzni? Legfeljebb csak annyit, hogy nagy ügy!
Illusztrációnak egy kis ritmus a zenekar dobosaitól:
odüsszeia 1/1
Odüsszeusz bolyongásait idéző első iskolai napunk után meg kell állapítanom, hogy az amerikai oktatási rendszer istenei meglehetősen határozatlanok abban a tekintetben, kinek hova is kell érkeznie, pláne milyen útvonalon.
Borit ma reggel kiraktam az iskolában, ahol gyorsan megismerkedtem az igazgatónővel. Kifejezetten kedves és gondoskodó hölgy szerencsére, és az első nap bolondokházához képest még higgadtnak is tűnt. A gyereket ugyan nem kísérhettem az osztálytemébe, de néhány könnycsepp után azért sikerült elválnunk.
A kis csibész, ahogyan sejtettem is, délutánra kisimult arcú kisiskolássá vedlett. Hazajött az iskolabusszal, és teljesen pozitívan nyilatkozott az iskoláról, ahol ugyan nem sok mindent értett, de ez nem igazán zavarta.
Szegény Dani viszont szívott, mint a torkos borz, mert kiderült a jólszervezettség álarca mögött igazi káosz uralkodott az iskolában. A beígért segítő nem volt sehol, ő meg le is maradt a spanyol órájáról, mert elnézte az órarendjét. Rossz angolra osztották, a beígért ESL (angol, mint második nyelv) helyett rendes angolra kellett mennie, ahol nemigen értett semmit. Egyébként is minden tanár küldött haza levelet a szülőknek, mi kell órára, mi az elvárás stb. Ezek a levelek kiváló angolsággal íródtak, néhol azonban még az én szövegértési képességemet is meghaladták. Például halvány fogalmunk sincs, mi a rosseb az a 3-ring notebook, amit a matektanár olyan nagyon szeretne.
Az estém jelentős részét a gyerek lelkének ápolásával töltöttem, másik részét meg azzal, hogy e-maileket írtam a tanároknak. Egyébiránt a lélekviszonyok átrendeződését jól mutatja, hogy Bori két hét után beköltözött a szobájába végre, és a saját ágyában alszik, Dani viszont átkötözött hozzám. Csak azt nem tudom, én kinél aludjak, ha elmegy a kedvem az élettől.
Az én napom ehhez képest szinte eseménytelen volt, megimerkedtem még ötszáz emberrel, akik szinte mind rohadtul odavoltak, hogy akkor végre bemutatkozhatnak. Ráadásul a tegnapi összértekezleten külön programpont voltam, úgyhogy már lehetett hivatkozni arra is, milyen jó kis beszédet mondtam. (Persze nem, de mindegy.) Ma volt a munkaközösségi értekezlet, ahol úgy éreztem magam, mint Dani az órákon. Ezek az amcsi tanárok külön továbbképzést kapnak a rövidítések használatából szerintem, mert csak pislogtam, miket nem találtak mondani. Ilyen vizsga, olyan teszt, amolyan program. Kaptam újabb ezer papírt, amik fölött Michelle banántortáját eszegettem. Fél óra után már nem törekedtem az agysejtek megfelelő kihasználására.
Az egyetlen újdonság az volt, hogy Michelle kinyomtatta a diákjaim névsorát, majd Louise-zal fél órát tördelték a kezüket, hogy ki mindenkit fogok tanítani. Számomra csak az világos, a távolkeleti populáció és a latinok kerültek hozzám, ámbár van egy egyiptomi ikerpárom is. Ja igen, 95 százalékuk fiú. Legalább nem kell szólnom a lányoknak, hogy tűrjék be a melltartójukat. Hurrá.
Tanmenet nincs, teremkulcsom nincs, halvány gőzöm sincs, hogyan kell osztályoznom. Nem baj, jön a hosszú hétvége, írhatok én is a szülőknek haza, hogy mi kell a gyereknek órára. Most, hogy ott vagyok a másik oldalon is, mindjárt egyszerűbben fogok fogalmazni.
De élünk, vacsorázni ugyan már nem volt kedvem, az esti stresszt pedig egy pohár Marsalával oldottam, de lesz ez még így sem. Még írok egy levelet Dani névsorolvasó tanárának, hogy küldje már ezt a szerencsétlent a guidance office-ba (kb. tanulmányi tanácsadó iroda), mert nyelvi szintfelmérőt még nem is írt.
Ja, az autó ablakmosó tartálya lyukas, a beleöntött folyadék mind kifolyt. Megint mehetek Benhez. A bankkártyám pedig még mindig használhatatlan.
idétlen időtlen
Nem mondom, hogy könnyű helyzetben vagyok. Egyrészt odahaza már elmúlt éjfél, tehát itt az idő a bejegyzés megírására. Másrészt itt még nincs másodika, vagyis mégsincs itt az ideje. Mivel azonban a bejegyzés az élet időtlenségéről szól, tulajdonképpen oly mindegy.
Kislány koromban, sőt még gimnazistaként is, párás szemmel néztem a nálam idősebb diákokra. Nagyon szerettem volna a barátjuk lenni, irígyeltem őket a korukért. Aztán eljött az idő, amikor rájöttem, kezdek nem fiatal lenni, akkor meg a fiatalabbakat kezdtem irigyelni, megint csak a koruk miatt.
Amikor elkezdtem tanítani, lett egy nagyon jó barátnőm, aki nálam idősebb. Aztán pár éve lett egy jóbarátom, aki nálam jóval fiatalabb. TSB meg L velem egyidős. A helyzet az, már nem igazán kor alapján barátkozom. Megengedhetem magamnak ezt a luxust, ha úgy tetszik. Nemigen érdekel, ki hány éves. Legalábbis hajlamos vagyok erről súlyosan megfeledkezni.
Két éve új tanerő jött az iskolába, ha nagyon szorosan értelmezzük a viszonyokat, beosztottamnak. Jött-ment, majdnem asztalszomszédok voltunk, de két szót, ha beszéltünk egy héten. Az új tanárok gyakran csak egy évig maradnak, pláne, ha szerződésük van. Ez a szőke nő dolgozott, aztán elhúzott a hátizsákjával. Meg voltam róla győződve, hogy nem marad nálunk. Talán március táján megeresztett egy poént. Megnéztem magamnak csodálkozva. Van humora. Voltam órát látogatni, egészen emberszerű lénynek tűnt.
Aztán jól kitaláltam, következő tanévben vigyünk együtt egy csoportot, most nem akarom szépíteni, nem volt más választásom. Bár ez éppen dicséret is lehet. Igaz, még mindig nem tudtam, jó lesz-e ez. Tanítani tud, de azt nem tudtam, vajon tudok-e értelmesen beszélgetni vele.
Tavaly augusztusban elmentünk kávézni még mindig kizárólag a munka frontján. Aztán valahogy az Unicum és a Flector tapasz összefüggésében elnézte a lépést, úgyhogy hirtelen megláttam valamit abból az emberből, akit azóta is nagyra tartok. Hát így lett, hogy megbarátkoztam Gofrival. Én vele, nem pedig fordítva.
Se egyformák, se nagyon különbözőek nem vagyunk. Nagyon szeretem, amikor értem, amit ír. (Ó, szegény Shakespeare teste sosem jut el hozzám!) Az a barátom, aki pontosan érzi, mivel lehet iszonyatosan felhúzni. Szerintem unikumként vele megvalósítottam az írásbeli ordítozás műfaját is. Tudom, elég gyakran megyek az agyára, de ez legalább kölcsönös. Máskor meg egészen egyet tudunk érteni dolgokban.
Hát ha úgy vesszük, az én blogom tulajdonképpen annak köszönhetően van, hogy az övét olvashattam. Egy év alatt megszerettem egy csomó zenét, amit ő szeret. Egy csomó dolgot meg nem szerettem meg, amit ő szeret, és talán nem is fogok.
Holnap, illetve ma van a szülinapja. Nagyon szívesen megölelném ebből az alkalomból, mert hiányzik nagyon. Még akkor is, ha most idegbajt kap attól, hogy nyálas vagyok.
Gondolkodtam, mit lehet kívánni születésnapra. Leginkább önző módon azt kívánom magamnak, hogy legyen még sokáig a barátom, ha bírja, ha bírom. Meg persze még mindenfélét is, amit ide hosszadalmas leírni.
Gofri, boldog születésnapot !!!
És most csakazért is lesz zene. Mert azt szeretném, ha ilyen vidáman ünneplős lenne a napod. Mert a fontos, hogy élünk. Végeredményben mindegy hány éve. És végeredményben mindegy még hány évig.
arché
Mai napra szánt, ámde holnapra esedékes lírai hangvételű bejegyzésem előtt muszáj időt szakítanom egy kis típuselemzésre.
Mai első munkanapom ugyanis a tanári archetípusok beazonosításával telt. A latinoknak mindig igazuk van, ezt azért szeretném előljáróban leszögezni. Itt minden más, de minden ugyanaz. Hogy azért van-e igazuk, mert ennyire bölcsek voltak, vagy egyszerűen az ember mint olyan változatlan és örök minden kicsinyességével és nagylelkűségével egyetemben, azt nem tudom.
A ma reggeli monstre értekezlet közben adódott idő, hogy elmerengjek azon, vajon minden tantestületben van-e a múlandóságot tiszteletben nem tartó nő, a saját képességeit semmibevevő férfi. Itt ugyanúgy láttam sportos lázadót, állandóan poénkodót, önmagát túlbecsülő tanárt és funkcionáriust, bizonytalan igazgatót, aki hangerővel kompenzál. Sok-sok nőt, akik mind vezetők szeretnének lenni, bár utálják a vezetőket.
Túléltem azért a három órát, és csak két és fél óra múltán tört rám az álmosság. Azt azért el kell mondanom, hogy az értekezletből egy órát töltöttek azzal, hogy megvitassák az egyenruha kérdését. Nem egy egyszerű dolog, az biztos. A demokrácia honában mindent szabályozni szeretnének. Meglehetősen gyászos a színskála, fekete, fehér, sötétkék. Kiderült, a bandák különböző színkódja miatt nem engedik a színes ruhákat. Őrület.
Maga a megbeszélés egészen emlékeztetett a saját iskolám értekezleteire. Volt aki aludt, volt aki kérdéseket tett fel, amiknek semmi értelme nem volt, csak hogy lássák, ő aktív. Megint mások dödögtek, de nem szóltak semmit.
Azt is megtudtam, ha verekedés van, elég a biztonsági őröket hívnom. Klassz. Ha meg valaki nincs rendesen felöltözve, azt a színházterembe kell küldjem. Például, ha 5 gomb van a pólóján 3 helyett. Vagy nem fehér, fekete vagy sötétkék a zoknija. Erre persze a mellettem ülő sokat megélt kollegina csak legyintett, hogy ja persze, ez lesz az első három napban, aztán mindenki szarik rá, mert nem bírják kapacitással.
Érdekességképpen megjegyezném, hogy van lógós diákokat összeszedő kommandós egység is, akik autóval járják a várost, és begyűjtik a lógós diákokat. Nem semmi.
A terem, ahol az óráim lesznek a másodikon van, de persze nem találok oda. Ez egy gigantikus épület, ahol naponta kétezer, kétezerötszáz diák jön, megy. Találkoztam egy csomó emberrel, akik mind nagyon örvendeztek nekem. A neveket persze nem sikerült megjegyeznem. Majd akit tényleg érdemes lesz.
Hát első munkanapnak ennyi. Az előadásról elléptem, igazgatói engedéllyel. Holnap meg már mennek a gyerkőcök is suliba. Lehet, hogy végre lesz hétköznap is.
Keresés
