2010. január
hír
A New Jersey állam és Magyarország között 2009 szeptemberében létrejött megállapodás értelmében ma ismét megkezdte működését a kétoldalú időjárásösszehangoló testület. (Népszerűbb nevén a KIT.)
A KIT két hetes kényszerszünet után a teljes létszámban összeülő bizottság ülésén ismét Dr George Wintert választotta elnökének. A testület munkáját január elejétől belviszályok tarkították, egyes meteorológiához közelálló források szerint azért, mert Winter (eredeti nevén Winter György) kikezdett New Jersey állam kormányzójának unokahúgával. Más források szerint azonban Wintert azért mozdították el a KIT éléről, mert nem kezdett ki az említett rokonnal.
Ma délelőtt a testületi ülésen a KIT a bizottság magyar tagjainak szavazatával újraválasztotta Wintert az igazgatói posztra nagyobb eséllyel induló Felicitas Spring ellenében.
Spring első sajtónyilatkozatában elfogultsággal vádolta a magyar felet, és nemzetközi diplomáciai lépéseket helyezett kilátásba. Winter azonban a pletykalapok tudósítói szerint csak annyit morgott a szakállába, hogy "Majd ha kiásta magát a hó alól, újratárgyalhatjuk az elnöki pozíciót.".
Drága
Majdnem végigbőgtem az egészet. A gyerekeim, meg a barátaim, akik jól ismernek, erre csak legyintenek, mert pontosan tudják, milyen könnyen sírok bizonyos helyzetekben. Például amikor azt látom, valakit megaláznak. Mint Precious-t.
Hogyan neveljünk gyereket? Én természetesen nem vagyok minden titkok tudója. Mint ahogy nincs ember, aki le tudná írni pontosan, hogy lehet adott helyzetben, adott gyerek, szülő és szituáció viszonyában a legjobban dönteni, mert a három változó variációs lehetőségeit tekintve végtelen számú a 'helyzet'. Kiváló és kevésbé kiváló (gyermek)pszichológusok próbálnak vezérfonalat adni a valamiért bizonytalan szülő kezébe. Ilyen-olyan sikerrel.
Élénken emlékszem a Mérei-féle filmre a különböző nevelői magatartásokkal kapcsolatban. Emlékszem, az autokrata nevelőnél mennyire féltek a gyerekek, és mennyire könnyen kaptak az alkalmon, hogy némi elismerés vagy szeretet reményében beárulják a másikat. A teljes egészében megengedőnél pedig pedig mennyire sírt az a kicsi, akit fejbe talált egy másik.
Akinek gyerekei vannak, vagy töltött már el tíz percnél többet gyerekkel, tudja, hogy kellenek szabályok, mert a gyereknek is könnyebb, ha tudja, hol vannak a határok (extra fontos ez kamaszok esetében), és mert a szülő is ember, aki nem szeretne megbolondulni. Hogy ezek a szabályok következetesek-e vagy ad hoc jelleggel születnek, a szülő kedvének, hangulatának tükrében, az nagyon fontos. Az előbbiben hiszek még akkor is, ha ez azt is jelenti, változtatni, eltérni az adott helyzetben lehetséges, elképzelhető, van olyan.
A szülő és a gyerek is ember, nem szuperhősök, nem genetikailag előállított hibátlan élőlények.
Milyen szabályokat kell hozni? Nehéz kérdés. Sok dolog működhet jól. Mondok egy példát, ami gyerekkel kapcsolatos, de nem szülő-gyerek, hanem mondjuk inkább társadalom-gyerek. (Ha nincs igazam, majd kijavítotok.) Szóval a mozi falán plakát itt. 14 éven aluli gyerek este 9 után nem tartózkodhat közterületen szülői felügyelet nélkül. 18 éven aluliak pedig este 10 után. Azt ezt megszegő szülők büntetése 200 dollár. Magyarországon este 10 előtt el sem indul bulizni a 15 éves. Akkor most itt minden meg van oldva? Nem. A szabály csak egy lehetőség. Attól önmagában nem működik semmi. A folyosón síró lány arról panaszkodik, hogy gonorrhoeája van a torkában. Mert még 10 előtt köszön el a fiújától szenvedélyesen, de vigyázva arra, hogy ne legyen terhes. Nem terhes. Ezt csak példának szántam arra, hogy a szabály önmagában nem old meg semmit.
Nem tudom, meg tudom-e fogalmazni jól, amit mondani szeretnék. A gyereknevelés könnyű. Csak szeretni kell a gyereket. A gyereknevelés borzalmasan nehéz. Úgy kell szeretni a gyereket, ahogyan az neki jó és jót tesz. A filmbéli anya van előttem, ahogy a szociális munkásnál ül, és tehetetlenül ordítja, hogy azért hagyta a férjének, hogy megdugja a három éves lányukat, mert attól félt, őt akkor ki fogja szeretni. És gyűlölte a lányát, és halálra etette, mert az kielégítette az apát. És a könnyein és a taknyán keresztül az üvölti, hogy ne nézzenek rá így, mert fogalmuk sincs. És fogalmunk sincs, igen, mi minden zajlik emberekben, mielőtt megverik a gyereküket, mielőtt megerőszakolják őket, mielőtt tönkreteszik az életüket azzal, hogy nem figyelnek rájuk, hogy a sorozatokat bámulják társasozás helyett, hogy nem hallgatják meg, amikor a napi élményeit meséli.
Szabályok kellenek. Én a demokratikus módon meghozott szabályokban hiszek, minden helyzetben: családban, iskolában, társadalomban. Lehetek naiv, akkor is. Lehetek ódivató, akkor is. Mert nem önmagában a korlátok, hanem a korlátok közös elhelyezése alakítja a kapcsolatot. Gondolom én.
De a szabály, a nevelési elvek, a tudás, még nem minden. Mert nincs annál nehezebb feladat az életben, mint hogy valakit úgy szeressünk, hogy az ne a mi önzőségünk, ne a mi szeretetvágyunk leképezése legyen. Mert mindeközben magunkat is szeretnünk kell ehhez.
"Az igazi nő áldozatot hoz." Idézem a filmből. Hát nem. Ne hazudjunk magunknak. Nincs áldozat. Vagy ha van, azt nem a szülő hozza, hanem a gyerek. Sajnos.
Ez egy filmajánló. A film jó, de rossz nézni.
jobbos
Edgar szerint tényleg el kéne kezdenem a bakancslistámat. Most mit mondjak, lehet, hogy igaza van, bár mondom neki, minek kellene, szerintem már gyakorlatilag a végére is értem. Persze M mellénk telepszik, és mindjárt felülírja a múlt heti kis megállapodásunkat, miszerint elérkeztünk a gödör aljára. Az évek óta tanárként dolgozók bölcsességével csak annyit mond, mindig van rosszabb.
Pillanatnyilag, már ami az iskolát illeti, elég nehezen tudom elképzelni, hogy lehet ez ennél rosszabb, mert ugye volt már sorozatos tűzriadó, áramszünet, káromkodó diákok, lógósok, tegnap meg verekedés is. Na most bármilyen hihetetlen is, fogalmam sincs, mi volt a kiindulópont. Az órán viszonylag nyugodtak voltak, már amennyire egy többnyire latin fiúkból álló, hormonokkal alaposan felszerelkezett, kigyúrt, avagy utcai verekedéseken továbbképződött csoportnál ez elvárható. De az óra vége előtt fél perccel megjelent Mickey a Blöffből, és annak rendje és módja szerint behúzott egy akkorát egy másik srácnak, hogy annak azonnal felrepedt a szemhéja. Csak fél percre fordultam el, amíg Khan kérdezett valamit, de hiba volt. Az ember tanul. Mindig.
Sokat gondolkodtam, volt-e valami előzetes jel, de nem tudom. Talán a termen kívül valamin összevesztek. Talán egy harmadik srác keverte meg a dolgokat. Sosem fogom megtudni. Mert hogy House örökérvényű mondását (már ha az övé eredetileg) idézzem: 'Everybody lies.' Tehát majd hiába kérdezem őket, mondanak, amit jónak látnak adott helyzetben. A legrosszabb persze az az egészben, hogy az is könnyen elképzelhető, se Mickey nem tudja pontosan miért ütött, se a másik, hogy miért kapta. Mert amikor csak az érzelmek vannak, nehéz más kiutat látni, mint a verekedés. Legalábbis bizonyos életkorokban, meg élethelyzetekben.
De Edgar csak nevet, és sorolja: nem volt még részem 'lockdown'-ban, vagyis amikor valami vészhelyzet esetén be kell zárni az ajtókat és a földre kell feküdni. Például, ha valaki valahogyan a fémdetektorok és motozás ellenére is fegyvert hoz, és ránt. Nem volt még bombariadó. És amiért szerinte kifejezetten szerencsés vagyok, csajok még nem verekedtek az órámon. Szerinte az a legrosszabb, ami elgondolható. Ezer éve itt tanít. Elhiszem neki.
My thai
Megint hideg lett, sajnos. Hiába terveztem, hogy napsütésben fogok futkosni, egyelőre másképpen gondolkodnak az időjárásért felelősök. Kár lenne tagadni, az ember melegségre vágyik, én egészen biztosan. Már alig várom, hogy ne fagyjon reggelente.
Ilyen esetekben viszont teljesen megfelel egy tányér jó meleg leves is, meg egy barát. Nem baj, ha a leves thai, a barát pedig vegetáriánus. Sőt. Nem kell agyonkomplikálni a dolgokat.
20 perc
Azt hiszem, nagyjából ennyivel vagyok megcsúszva, de sosem késő.
Blanka, boldog születésnapot. Isten éltessen! Ebből az alkalomból úgy elképzeltelek egy szép nagy körhintán.
téma
sor
köz
sor
javaslat
Tisztelt Blogügyi Bizottság (a továbbiakban BB)!
Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy a blogügyek kezelésére tett alábbi javaslatom megfontolni szíveskedjenek.
Mindannyiunk számára világossá vált, de leginkább számomra, hogy a hazai blogügyek korántsem úgy mennek, ahogyan ez (megint csak számomra) elvárható lenne. Az elmúlt időszakban több esetben is az én nézeteimmel, elképzeléseimmel és kifinomult esztétikai elveimmel ellentétes blogbejegyzések születtek. Tegyük hozzá, teljesen érthetetlen módon, hiszen már világossá tettem a blogtársadalom számára, mi az, amit én követendőnek tartanék, mind témaválasztásban, mind bejegyzési gyakoriság tekintetében.
Az elharapódzó igénytelen szabadelvűséget megfelelő eszközökkel még talán meg lehet állítani! Most kell lépnünk, különben késő lesz!
Javasolnám ezért, hogy a BB nevezzen ki engem, mint a téma egyetlen hozzáértőjét, hogy a nekem nem tetsző, igénytelen, túl vidám, túl szomorú, túl elégedett, túl nemolyanhangulatúmintamiténgondolok, túl rövid, túl hosszú, számomra túl világias, ezoterikus, piros, sárga avagy szürkécske bejegyzéseket törölhessem. Az ilyen bejegyzéseket termelő blogokat, amennyiben ezen tevékenységüket nem hajlandóak önként beszüntetni, a jövőben külön listán tüntethetném fel, nevük mellett kis szivárványszínű csillaggal. Így is segítve a gyanútlan olvasók eligazodását.
A félreértések elkerülése végett, amennyiben erre igény mutatkozik, minden reggel 6.30-kor listán teszem közzé, aznap ki írhat posztot, milyen témában és milyen hangulati elemek felhasználásával.
A javaslat megfontolását előre is köszönve, őszinte várakozással:
Én
mutató
Az elégedettségi mutatóim jók. Ezen azt kell érteni, hogy elégedett vagyok.
Ma minden lehetséges blogfelületemre Barabás Lőrinc került különböző nevekkel, és ez hihetetlenül jó érzés. Még az iskolában is megtanítottam, ki ez a fickó, igaz, ehhez Louise-nak is volt köze, miután fel alá járkált a teremben a laptopjával és a fülhallgatómmal a Trick-et hallgatva. Ez így ebben a formában nem a mindennapi tanítási rutinunk része, úgyhogy a diákok ébren lévő kis csoportja fel is figyelt a dologra. Most akkor az ESL 1-es diákjaim már tudják, hogy az akaraterőnek, van köze a teljesítményhez, és hogy a magyar zenészek nevét elég nehéz leírni.
Louise aztán egész nap azon értetlenkedett, hogy hogyan van az, hogy ezek magyarok, akik ezt a zenét csinálják. Biztos-e? Mondtam, vannak más zenészek is, akik szintén. Zenélnek, és magyarok. Bár úgy lenne, hogy Kornélék CD-jét is a fejére rakhatnám, de a franc tudja, mit szarakodnak. (Illetve amit a tesómtól tudok, attól nem vagyok elégedett.)
Attól viszont megint csak igen, hogy végre egyeztettem önmagammal, és bejegyeztem a Markkal közös blogunkba, mert már lassan egy hónapja semmit, ő meg szegény szólni nem szólt, csak esetleg gondolt. Így viszont remélhetőleg ő hasonlóképpen elégedett lesz a holnapi húslevese felett.
Elégedett vagyok egyébként azért is, mert bár az iskolai munkaözön nemigen fogy, haladok ezzel-azzal, például a blogszám-optimalizálással, a magazinvásárlással, az ajándékba kapott könyv kinyomtatásával, Malachy McCourttal, Eduardo öleléseinek felkutatásával, és már többször gondoltam arra is, hogy megveszem a repjegyet Bostonba. Vagyis tevékeny vagyok.
Végül pedig különösen jó a kedvem, mert négy napja nem fagy, az óceán felől pedig tavaszgyanús szelek várnak a parkolóban reggelente. Ja igen, és enyém az üveg Unicum.
Na remélem, akkor most már tényleg mindenki megnyugodott, hogy egy ilyen kis bájos, hurráoptimista arc vagyok januárban. Kivéve persze azokat, akik eddig is nyugodtak voltak, mert nekik volt az igazuk.
Szerelmi szál
Eléggé nagy az érdeklődés mindenféle magánéleti dolgom iránt mostanság. Meg Blanka már régen kérte, hogy nyilatkozzak a pasikról itt az óperenciás tengeren is túlról. Szóval akkor itt az ideje, hogy bemutassam az új szerelmet.
A pasi persze nem amcsi, hanem magyar. Ez van. A távolság sem számít, meg a kor sem, mert persze fiatal hozzám képest. De ha a szerelem igaz ...
Mondhatjuk azt is, gyakorlatilag véletlenül találkoztunk, de én inkább a sorsszerűségben hiszek ilyen esetekben. Régen voltam így pasiba bolondulva, mint belé, mert baromi tehetséges.
Na itt van, szeressétek ti is, mert szeretnivaló. Unicum mellé az egész új lemezt ajánlom a fantasztikus Barabás Lőrinccel, meg a barátaival. Különösen a második számot. Ha majd megmondja valaki nekem, hogyan kell ide zenét felrakni, akkor azt is felrakom. Addig meg egy régebbi, de zseniális.
És hogy egy általam nagyra tartott 24 évest idézzek, "mindenki nyugodjon meg".
Matthew képe
Szerdán ugyebár visszatekinthetünk a hét eltelt felére munkajogi szempontból. Másrészt az elmúlt hétre is, illetve egy eltelt fél hónapra is akár, nem jogi szempontokból. A gond csak az, a kép azokra a balatoni bazárokban is kapható homokképekre emlékeztet, amit az ember akárhogy is forgat, mindig ugyanolyan semmitmondó és unalmas lesz.
Ebben a minisivatagban sok szép homokszemcse van, kis lapátokkal, miegymással. Az elmúlt időszak két társammal mind otthon, mind az iskolában igazi januári hangulatban telt. Egyrészt baromi hideg volt, másrészt az évnek ez a szakasza amúgy sem a nagy vidámságé. Azt hiszem, ilyen időszakokban születnek az olyan kiváló ötletek, mint a kollektív öngyilkosságé. Nagyjából és egészében a tanév és a naptári év gödrében a röhögés ugyan nem szűnt meg, mert az ember mindig magán tud legjobban, de kétségtelenül felülvizsgáltam a Shoprite melletti szeszbolt polcán magányoskodó üveg Unicum ár érték arányát. Nem is olyan drága.
Még a diákjaimnak is annyira szar kedve kerekedett az elmúlt hetekben, hogy elkalandozó figyelmükben effektíve tanítottam is valamit. Nagy hírek persze nincsenek, a bajkeverőim bajt kevernek, a papírvirágos srác végre kiiratkozott, Edgár pedig továbbra is ölelget, de órára nem jön. A dominikai különítmény rendületlenül érdeklődik, Carlos azonban az utóbbi időben nem nézte ki a kaját a számból. Ja, mert nem is ettem.
Pozitívumként tudom említeni, hogy visszatértem a három órás alvási ciklusomhoz, mely jót tesz bizonyos munkáimnak, viszont nagyon nem tesz jót más munkáimnak. Örömmel állapítottam meg, hogy az otthonról importált álmatlan szomszéd is rendben van, ámbár sorozatfüggő lehet. Abszolút fantasztikus fordulat azonban, hogy három napja nem fagy nap közben, sőt éjjel sem mindig. Így vannak napok, amikor két cigit is képes vagyok elszívni anélkük, hogy az ajkamra fagyna a füstszűrő.
Na nem bízom el magam egyelőre. A tavasz meg lett ígérve idén is. Most úgy érzem, lejjebb már nincs, és ebben nagy az egyetértés M és köztem. Ezért aztán szabadidőnkben a nyolcvanas évek slágereit nyomatjuk M előadásában. Ha éppen nem, könnyesre röhögjük magunkat az életünkön. De leginkább is.
Azért hamarosan csak kisüt a nap, én elmegyek Bostonba Louis-zal, az óceánpart meg levetkőzi a mocskos téli formáját, és vonzó tavaszi ruhát vesz magára. Én meg nagy elhatározásokat teszek. Hogy majd elolvasok egy rakás dolgot, ami rám várakozik. Hogy végre elmegyek és megveszem Besuchernek a karácsonyra (!) ígért magazint, mert a végén nem lesz az enyém sem a Bakos féle bűvösnégyzetes könyv, sem a Sikoly és Pókember. Hogy rendet rakok egy csomó helyen. Hogy ha végre kivilágosodik, akkor elmegyek futni, mert már nemcsak a kaja, de a reggeli Malomvölgyi tó párás gátja is elviselhetetlenül hiányzik. És hogy főzni fogok, mert az elmúlt hetekben elég gyakran felejtettem el enni, ami viszont semmiképpen sem tesz jót az alacsony vércukorszintemnek. Meg is figyeltem, hogy annyira nem is vagyok édes mostanában. Na ezen változtatok. Vagy nem is.
(E bejegyzéssel szeretnék tisztelegni Matthew előtt, aki legalább húsz képet felrakott a flickr-ra a bekeretezett homokképeiről, viszont mindet levédte. Csak így tovább, fiam!)
Jó, amikor az ember ilyen bejegyzésre ragadtatja magát, akkor az égiek felmutatják a középső ujjukat. Az ujj jelen esetben fegyver formájú volt. Az este Dani lelkének ápolásával és a valószínűségszámítás alapjainak magyarázatával telt. Viszont személyesen teremtettem meg a magyar unicumimport fellendülésének feltételeit.
Ezen kívül a bejegyzés annyiban szorul módosításra, hogy egy köszönet és egy dal tartozik hozzá a Napsütéses órák sztrájkja szerzőjének és től. Jó, hogy vannak húrok, amiken együtt lehet pendülni a világ nagyvárosaiban. Vagy majdnem közelükben. Vagy mi a fene. Az én nyolcvanasom pozitívabb volt, ez azonban végképp nosztalgikus.
A vezérigazgató és a kávé
Az van, hogy a név fontos. Nagyon sok szempontból. Egyszer írtam itt én is, más meg gondolom ezerszer máshol, hogy az elnevezés maga mítikus aktus. A teremtésé, a létbe való belehelyezésé. A teremtés kinyilatkoztatás. Mondjuk.
Ez azonban elitista dolog volt. Volt egy Isten, aki jól kitalálta a tutit. Ez legyen az éden, na kell egy ember, meg egy asszonyi állat. B verzióban kis kupaktanácsot tartott az Isteni Igazgatóbizottság, aztán privatizáltak pár erdőt, hogy kinevezzék élhető vidéknek.
Magyarország mélyen vallásos ország. Hiszi az Istenét. Vagy az isteneit. A vállalati struktúrák teremtő vezérigazgatója jótékony atyaként borul beosztottjai fölé. A társadalom nagy részének meg tetszik ez a modell, ebben nőtt fel, volt neki apja elég, történelmileg, társadalmilag, hol Rákosi, hol Kádár simizte a mosolygós gyermekek orcáit. Nehogy már árván maradjon a gyerek.
Tanuljuk a demokráciát. Állítólag. Azt mondják, lehet ötlete bárkinek. Csak azt felejtik el mondani, hogy legjobb, ha van hozzá neve is. A név mögött pedig lehetőség szerint legyen sok éves tapasztalat. Egy-két doktorátus. Publikációk? Hogyne.
De valami megváltozott. A posztmítikus kibervilág Igazgatótanácsa önmaguk által teremtett létezők millióiból áll. Ebben a világban a név csak annyiban fontos, amennyiben a névvel lejegyzett szó létező lesz. A szó általi valóság teremtődik, nem az ember maga. Furcsa világ, valóban.
Olvasom, hogyan szedi szét Sultanust a kommentelők egy része a neve miatt. Nem a véleménye a baj, holott azzal lehet vitatkozni, hanem az a baj, hogy Sultanus miért Sultanus, és mit jelent a neve. És a legkedvesebb megjegyzés, hogy mit írt eddig ...
Az Internet világa olyan, amilyen. Egy dolgot kár lenne elvitatni, az pedig az a hihetetlen teremtő erő, amivel az emberi elme megragadta ezt a világot, hogy a saját multikulturális, multilingvális kaleidoszkópjává szelidítse a teremtés autokratikus aktusát.
A magyar társadalom, a magyar irodalmi élet, a magyar közírás nehezen viseli ezt a fajta változást. Pedig nem ártana, ha a Vezérigazgató Úr megtanulna kávét főzni, mert kérem szépen a titkárnő a blogtérre ment, és azt csak üzeni, hogy a cukor a mosogató feletti szekrényben van balra.
későbbre
Hogy későbbi születésnapra is legyen majd.
Első kötet
Minden kedves rajongójának üzenjük, hogy Nagy Kázmér első, s minden bizonnyal utolsó kötete korlátozott (3) példányban megjelent. A kötet vékonyka, leginkább képeskönyvnek mondható.
A kötet fogadtatása egyelőre jó, bár a kritikus vélemény élét veszi a tény, hogy az elTóti kiadó West-Balkános női képezik a kritikusok társaságát.
Hazugság
Kinek a barka, kinek a régen látott napsütés hazudta tegnap a tavaszt.
Most itt zokog az idő a kertben.
Még sok nap, hogy látlak.
Pöttyös
Sultanus filmes laptájára túl gyorsan gondoltam igent, utána meg kisvártatva elbizonytalanodtam. Nem azért, mert nincs öt film, hanem mert az igazánokról már írtam. De az is eszembe jutott, milyen ősrégiek voltak azok a filmek, húsz évvel ezelőttről legalább. Máig sem fakultak, de azért vannak újabbak, úgyhogy újabbakból öt. Kicsit vázlatosan.
Frida: Életrajzos, festőnős, érzelmileg felkavaró film. Sok színnel, némi történelmiséggel, gyönyörű képekkel. Philadelphiában láttam egy Diego Rivera képet, én mondom, a fickó a maga módján érdekes, de a nő, az egy csoda volt. Tegnap este újranéztem, és igen meglepődtem, hogy az idő egy csomó dolgot kitöröl az emlékezetből. Trockij nem is rémlett eddig.
K-PAX - A belső bolygó: Utazás odabentre: a szívbe, a lélekbe. Csodás film két általam rajongásig szeretett színésszel, Kevin Spacey-vel és Jeff Bridges-zel.
Gattaca: Ha van műfaj, amiért odavagyok, az ez. Szép új világ. Egyenélet, egyengének, egy hajszál sem áll rosszul. Na meg a szerelem. Ez van, romantikus az elnyomott énem. Természetesen nagyon tehetséges színészekkel.
Blöff: Lehet, hogy Guy Ritchie tévedett, amikor nősült. De amikor a Blöfföt megcsinálta, akkor biztosan nem. Édes Istenem, ha nem tudnék angolul, ezért a filmért megtanulnék. Minden, amit és akit szeretünk, de leginkább Brad Pitt, amint Pikey. Azért magyarul se rossz ám.
Traffic: Drogfüggőségről leszoktató program keretében is ajánlható. Nagy nevek a színész oldalon, ennek megfelelően szerencsére kiváló játék. Rendezőnek Steven Soderbergh, akitől elvárhatóan kiváló rendezés. Van egy 89-es filmje, amit szintén beraktam volna ide, ha nem újabbakat igértem volna. (Szex, hazugság, videók)
Ezt az ötöt (is) nagyon ajánlom, csak tessék őket óvatosan nézni, mert nem mindegyik az a vasárnap délutáni matiné. Viszont majdnem sikerült 2000 környékén és túl maradnom.
Kivételesen pattogjon csak tovább Luczifernek, Trendónak és Kószának. Persze nekik is csak akkor, ha akarják.
Hogyan lettem afro-amerikai
Tulajdonképpen nem is volt nehéz. Persze most lehetne gyanakodni, hogy szőke haj, kék szem, hogy fog ez összejönni, de megmutatom.
Először is el kell menni Francine-hez fodrászhoz. A fodrászatban Francine, a tesóm barátja a tesóm alapon, megölelget minket, mi őt. Így teljes egészében lényegtelenné válik az aprócska megfigyelés, hogy effektíve nincsen rajtam kívül fehér bőrű vendég. A várakozás közben lapozgatott magazinból kiderül, sose nem is volt. Valószínűleg. Mert a magazinban mindenféle tök jó frizura van, csak nem az én hajtípusomra.
Különben a fodrászatban mindenki befogadó, amit csak később értek majd meg az est folyamán, mert akkor még nem tudom, hogy igazi afro-amerikai vagyok már kábé hat éve. Négyen ülünk, Francine, Louise, nem tudom ki, és én. A három nem én nő arról beszélget, ki hol volt misén, és mit mondott a pásztor, meg a pásztornő (sic!). Mint amikor otthon a csajok a Barátok Közt legutóbbi epizódját beszélik meg. Közben Francine ott tart, hogy valami bibliai részt idéz, és bőszen nyírja a hajam, mert életem első fodrásza, aki komolyan veszi a nagyon rövidre kifejezést.
Mikor indulok, a nem tudom ki nő még gyorsan elmeséli, hogy három éve volt Budapesten, és a pálinka tök jó ital. Mindenki mindenkit megölel, én meg kiperkálom a vagyont, amibe a szolgáltatás kerül. (Jó, a nővéri szeretetnek is van ám határa.)
Este viszont kapok egy e-mailt. Örököltem 16,5 millió dollárt egy Péter nevű rokonomtól (?), aki hat éve Beninben hunyt el. Na ugye, hogy minden világos? Most már legközelebb mégicsak választhatok abból a magazinból valami jó kis fonást. Mármint amikor megnő a hajam. Mert három centisből elég nehéz fonni.
Távolság
 |
| Származási hely: tengerocean |
Távol vagyok.
Az ember azt gondolná, a földrajzi távolság nem számít manapság. Egy nap alatt ide lehet érni, egy nap alatt haza lehet érni. Az interneten olvashatom, mi minden történik az országban, a levelekben olvashatom, mi minden történik a lelkekben, a skype-on megtudhatom, a nagylány milyen jegyet kapott délelőtt.
De minden csak ideig óráig működik így. Mondjuk fél évig. Mondjuk mostanáig. Aztán a távolság, meg a hat óra különbség átrágja az óceán alatti vezetékeket. A vízből felszáló pára az emlékekből ködképeket varázsol. A hírek kezdenek értelmetlenné lenni, mint egy távoli rádióadó, már csak a foszlányokat hallom, de semmi nem áll össze értelmes beszéddé.
Távol vagyok.
A földrengés Haitin megüli a napom. A BKV ügyet olvasom, de nem értem. Azt tervezem, ha minden összejön, holnap elmegyek egy jazzkoncertre innen egy órára. Hallom, mennyibe kerül a benzin otthon, de azt sem értem. Minden otthoni e-mailt örömmel olvasok, szinte egyikre sem tudok érdemben válaszolni már.
Most vagyok a távol töltött idő felénél, és nem tudom, innentől kezdve majd visszafelé tartok, vagy még messzebb hajózom. Hogy a barátaim vasmacskái visszatartanak, vagy vonszolom őket magammal egyre távolabb. Most szélcsend van. Ha feltámad a szél, indulhatunk.
Kell egy iránytű. Meg egy megbízható rádió is.
Csak van valahol egy sziget, ahol élni lehet.
el libro de los abrazos
El libro de los abrazos se abre otra vez.
Ezt kellett volna megírni. Az ölelések könyvét. Mert mostanság az e-mailek végén ez van. Sőt még az is, hogy abrazos.
Még szerencse, hogy Eduardo Galeano már megírta. Így csak olvasni kell majd.
Kezeket a magasba
Jó, nem mindig azt csinálom, amit a barátaim elvárnak tőlem. Sőt elég gyakran nem azt csinálom, amit a környezetem ildomosnak tart. Hol külföldre utazom, hol blogokat írok, hol meglepő barátságokat kötök. Nem azért mert forradalmár vagyok, még csak nem is azért, mert nyughatatlan.
Nem szeretnék magyarázkodni, magyarázni meg ha szeretnék, se biztos, hogy tudok. Évekig egyetlen új barátságot sem kötöttem, egyetlen gondolatot sem szántam a világnak, és ha szép nagy kalapáccsal ütöttek volna, se görbült volna a hajam szála sem, annyira belesimultam a környezetbe. De a dolgok változnak. Új barátaim lettek, a régiekkel pedig hirtelen érdemesnek tűnt a világ dolgait alaposan megbeszélni.
Az ember amikor barátkozik, nem arra gondol, ez így rendben van-e. Mármint hogy akkor erről majd mit gondolnak a körülötte állók. Különösen nem gondol erre, amikor különleges barátot talál, akivel tíz perc alatt a világ epicentrumáig lehet utazni. És persze, hogy nem magyarázkodik, persze, hogy inkább csak mulat, amikor a kollégái a háta mögött összenéznek, és hevesen csóválják a fejüket. Mert nincsen jelentősége. Ahogyan az időnek sincs. A három év barátság lehetne 23 is. 33 meg csak azért nem, mert ahhoz még kellene két év, na nem miattam.
Boldog születésnapot a kedvenc szeszcsempész haveromnak, ahogy a húgom hívja. A kedvenc gitáros szociológusomnak, ahogy én látom. Kezeket a magasba az Irie Maffiával... Isten éltessen!
Felhős, avagy az apáknak se könnyű
Most, hogy ismét apamentes környezetben vannak a gyerekek, több rajzfilm jut rám, mint az elmúlt két hétben. A mai terítéken a Derült égből fasírt volt, vagyis a Cloudy with a chance of meatball.
A történet egyszerűcske, modernizált környezetbe hajított klisékkel, vagyis kicsit bekúsznak az emlékezetből az elmúlt évtizedek világvégés filmjei, meg időjárásos, katasztrófás, világmegmentősei. Van benne szemüveges lány, aki egyszer csak vállalja önmagát, ketyós kocka (nerd), aki baromságokat talál fel, de nem baj, mert furán is fest.
A történet kedves pontja azonban, hogy a nerd apukája, egy olyan igazi, nagydarab, szemöldökráncolós, kétkezi munkásember. Elég sokáig bírja a főhős agyatlanságait, míg aztán egy ponton megelégeli a dolgot, és elküldi a francba. Az érzékenylelkű főhős persze szenved, önmarcangol, kukába bújik, ám végül megmenti a világot.
Bori is végignézte, de azt hiszem, nem pont ez lesz a kedvenc rajzfilmje. Én csak azon gondolkodom, mi a fenétől lesz az igaz, hogy az apák képtelenek kifejezni a gyermekük iránt érzett szeretetüket. Mármint a film végén apukának egy gondolatfordító gépre van szüksége, hogy végre elmondja, amit érez.
Persze ismerek egy csomó apát, akinek tényleg nem kenyere a beszéd, de a hősies anyukák meg beszélnek eleget. Mikor is lenne szerencsétleneknek módjuk arra, hogy bármit is mondjanak?
De a viccet félretéve, szerintem az érzelmek kifejezésének képessége független attól, valaki anya vagy apa. Vagy gyerek. És ez még akkor is így van, ha a tapasztalat picit mást mondatna velem.
MIndenesetre ha van más ötletünk is, ne költsünk rá pénzt, inkább társasozzunk egy jót, mondjuk a Pictureka nevű, világi jó társasjátékkal. (Ámbár az baromi drága, mert az itteni 15 dolláros ár helyett otthon majdnem nyolcezerért árulják, ami igencsak szemét dolog. Hogy miért, azt el nem tudom képzelni.)
Csábítás
Dehogynem lehet engem elcsábítani. Még Amerikának is lehet a sok pénzével. Mert itt aztán van pénz dögivel, és költik is, de ami a legrosszabb, hogy egy csomó értelmes dologra. Mert ja nem a tomihilfiger leárazott akciós pulcsira gerjedek.
Tegnap Philadelphiában voltunk búcsúvárosnézni a családdal. A túra kicsikét hasonlított Kemping rotterdami útjára, csak nem volt benne sör, meg utaskísérő, de egyébként eléggé el volt szúrva az egész. A hidegtől is, meg a mi agyatlanságunktól is.
Viszont az agyatlanság miatt elnézett buszcsatlakozás (a buszé, ami egy rakás pénzbe került) okán 'bemenekültünk' a Szépművészetibe, és kiskorú családtagjainkat is erre kényszerítettük. Láttuk, van Picasso és francia avantgarde kiállítás, kedvet is kaptunk. Aztán kiderült, az még nem nyílt meg, de "Van pár impresszionistánk is, meg még néhány jó kép." Ezt mondta a mosolygós lány a pult mögött.
Na akkor az a helyzet, hogy felsétáltunk, ott meg úgy lógicsáztak a falon a Monet-k, meg a Pissarro-k, mint a pécsi vásárcsarnokban a sonkák húsvét előtt. Az állam leesett. Mondhatjuk megint persze, hogy már megint ugyebár a sznobizmusom, de vígasztaljon mindenkit a tudat, hogy a képekkel én úgy vagyok, mint a könyvekkel. Vagy tetszik, vagy nem. Egy csomó Monet tetszett, a Pissaro-król valamiért a magyar tavasz jutott eszembe, meg az eltóti kert. Pollock még mindig érdekes, Van Gogh napraforgói üveg alatt voltak, de sebaj, és volt Toulouse-Lautrec-jük, hogy a fene essen beléjük.
Hát ezzel engem el lehet csábítani. Ott ültek a nyugdíjasok, mert ingyen bemehetnek, és nézték az Epte folyó kanyarulatát. A portás meg úgy köszönt el tőlük, hogy viszlát holnap.
Pont ezt akarom én is. A szombat reggeli kávém után bemenni. Leülni a folyókanyarral szemben és nézni azt a képet egy órán keresztül. Vagy két órán keresztül. Vagy életem végéig.
Információhalászat
Két kedvenc az elejéről:
"This place is equally fucked up." (Kb. Ez a hely is ugyanolyan kibaszottul össze-vissza van.)
"It takes a lot of energy to pretend to be someone else." (Elég sok energiába telik úgy tenni, mintha valaki más lennél.)
lista
Már régóta tervezem, hogy írok listákat. Mindenfélét, mert a lista jó. Ha tennivalók listája, ki lehet húzni rajta, amit már megcsináltunk.
Ha tervek listája, segít fókuszálni, mert az idő és a munka finomhangolást igényel.
Írhatnék fogadalmi listát is, de akkor nagyjából azt írnám, amit Sultanus az ő listájának utolsó pontjában.
Inkább bloglistát írok. Nincs oldalt ajánlólista, leginkább azért, mert ha sok időm van, sok blogot olvasok. Ha nincs időm, keveset. Beleszeretek blogokba, aztán elhagyom őket egy kicsit, hogy visszatérhessek olvasgatni.
Most csak arra vállalkozom, hogy felsoroljam, a 2009-ben kedvvel olvasott blogokat. Hol indoklással, hol anélkül.
A klasszikus blogajánlóm: blogok, amikre igyekeztem gyakran ránézni 2009-ben:
Gofrié, mert régi a blogbarátság.
Lucziferé, mert szoros a családi kötelék.
Sultanusé, mert a legjobb, amit irodalmártól manapság olvastam. Meg valaha. (Vaze.)
Alizé, mert szeretem a nyugodtságát.
Blankáé, mert a fényképeit még ősszel is tudom nézegetni.
Mesié, akire több idő kellene.
Lacié, aki Lobó volt.
Kapitány Gabié, akivel közös a Lénárd-szerelem.
Myrtill sörkertje, ahol a kert, meg a sör is jó.
Kempingé, akit mindenkinek ajánlok, büszkeséggel, csak a zenével legyetek óvatosak. (Ezért engemet most ki fog nyírni.)
Újabb kedvencek 2009-ben:
Slachta Kriszta berlinije is, mert Berlin Krisztával is jó.
Besucheré, őt már sokszor ajánlottam, mert tetszik a matematikus gondolkodása.
Klisé blogja, mert ritkán ír, de nekem az is elég.
Trendóé, mert szeretem a főzős férfiak gondolatait.
Kaktuszka kultúrális túrái.
Borókáé, mert kedvelem, a nézőpontját.
Natié, mert a józan ész a legtöbb, ami adható.
Bogáré, mert nagyszerűek a fotói is, meg a vasárnapi könnyed bejegyzései is.
Lux Erik és Csepeli György blogja elég drámai hatással volt a nicknevemre egy darabig. De aztán szerencsére már nem.
Gust is olvasgatom, bírom a zenéit.
Duende továbbra is jól főz, sajnos.
Ha valakit kihagytam, ne haragudjon. Módosítok. hivatkozásokat nem írtam, de aki kéri, annak mondom, hol találja őket. Nem mindenki szereti, ha reklámozva van. :)
Na közben még kiegészítettem a listát, mert a főnök mellett nem volt időm. Elég hosszú. Nem csoda, hogy a könyveimben alig jutok előre.
Hólend
Ha most valaki, aki ismer, azon gondolkodik, elment-e végképp az eszem, hogy a szokatlanul hideg atlanti télből egy még hidegebbe vágytam, igaza lesz.
De hogy a viccel éljek, pillanatnyilag jó ötletnek tűnt. Igaz az a pillanat még New York előtt volt, meg azelőtt, hogy New Jersey-ben is marha hideg lett.
Különben a Poconos (Pocahontas, ahogy a gyerekeim elkeresztelték) hegy(ség) minden bizonnyal szép. Majd ma talán lefotózom, ha nem fagy be a gépem. Tegnap a telefonom szó szerint megfagyott tíz perccel azután, hogy kiszálltam a kocsiból.
Egyébként az egész kirándulás egy rémálom, mert M sógora, aki a szállást ígérte, szerintem megfeledkezett az egészről, ezért a beígért kis hegyi szállás helyett hotelban töltöttük az estét, míg az otthonról hozott zöldséges lasagne a kocsiban kockára fagyott.
Itt a hegyen egyébként vidám az élet, 10 percnél tovább nemigen lehet a szabadban maradni, kizárólag sarkkutatói cuccban, a legközelebbi WalMart, ahova elugrottunk fürdőruhát venni Borcsinak, hogy tudjon a szálloda uszodájában uszizni, kábé 40 kilométerre volt tök sötétben, hegyi utakon, viharos szélben, havazásban.
Ma állítólag a gyerekek síelni fognak. Én szeretnék meleg helyen forralt borral a kezemben kifelé nézni a hóesésbe. Ha megoldható, valaki lefotózhatná helyettem a téli tájat is.
Kérdések
Nem szoktam kérdéseket megkerülni, de van, hogy kell idő, amíg válaszolni tudok. Attila Szilveszterkor kérdezte tőlem, hogy állok az amerikai álommal. Volt köztünk hat óra időeltolódás, és jelentős alkoholtartalombeli is. Miután értetlenkedtem, pontosított, szerinte az emberek ugyanis azért mennek Amerikába, hogy az álmaikat megvalósítsák.
Két napja ezen gondolkodtam, hogy mit is mondhattam volna erre, azon kívül, hogy időt kértem tőle.
Mert nem jöttem kész álommal ide. Volt egy csomó elképzelésem, hogy mit fogok majd itt csinálni, de ezek egy része volt csupán jól körülhatárolható gondolat, leginkább persze szakmai dolgok. A többi csak valami ötletkezdemény.
Mára van egy rakás jól körülhatárolt ötletem arra nézve, mit is kezdjek az életemmel, csak éppen nem vagyok biztos benne, hogy a megvalósítás felé vezető út nyitva áll. Vagy hogy elég bátor, elég tehetséges, elég ötletes, elég kitartó vagyok-e ahhoz, hogy ezeken az utakon járni tudjak.
Most akkor megint össze kellene futnom ezzel a fiatal legénnyel az éterben, és elmondani neki, hogy az van, hogy arra biztosan jó volt az elmúlt 5 hónap, hogy legalább álmodni megtanuljak.
Mystic
Már megint egy filmet ajánlok, mert még mindig gondolkodom, mit is feleljek A. kérdésére. Vannak ötleteim, csak éppen nincs egy összefüggő fél órám, amikor átgondolhatom a választ. Ebből is látszik, hogy az embertől mindig a diákjai tudják a legnehezebbet kérdezni.
A film, amit tegnap este néztünk, a Mystic River, és ha csak felsorolom a szereplőket, már majdnem eleget is tettem egy ajánlásnak. A három főszereplő három nagyon tehetséges színész, akiket mind nagyra tartok. Először is Sean Penn, aki úgy sír a filmben, ahogy csak a nagy férfiak tudnak sírni. Aztán Tim Robbins, akitől a hideg futkosott a hátamon, és aki úgy mutatott be egy kettős személyiséget, ahogyan azt egyáltalán lehetséges. Végül Kevin Bacon, akit én mindig is, egyszerűbb szerepei ellenére is, kiváló színésznek tartottam.
A három karakter, három gyerekkori barát, akik, ahogyan azt éppen a Kevin Bacon által alakított szereplő mondja a film vége felé, még mindig 11 évesek, és megrettenve utaznak egy nagy fekete autóban.
A három főszereplő mellé még beugrott Laurence Fishburne, Marcia Gay Harden és Laura Linney is. Rendezőnek meg bedobta magát Clint Eastwood.
A történet rendkívül izgalmas thriller, ha úgy tetszik, lélektani dráma, ha másképpen. Opera ez a javából, sötét színekkel, hatalmas érzelmekkel, halállal és szerelemmel. A végén egy picit elamerikaiasodik a film, de bocsássunk meg neki, mert ezzel együtt sem érdemes túl későn megnézni. Nehezen lehet elaludni utána.
Időre
Elég sok dologról lehetne írni, kívánkozik is hirtelen sok minden két tegnapi beszélgetésemből, de majd azokra is kerül idő. Most inkább az időről aktuális.
Az idő, ha bárhogyan is sikerül megragadni magát a gondolatot, múlik. A test enyészik, a szövetek rugalmassága csökken. Lehet ezt nézni vicceskedve, meg tragikusan is. Időről-időre rájövök, ez nemtől függetlenül mindenkit zavar. Férfiakat, nőket egyaránt.
Nem, nem az örök életet vágyjuk, csak ... Szeretnénk vissza a feszes feneket, az izmainkat, az arcunkat, a hajunkat. Ezeket természetesen nem lehetséges visszakapni, ez pedig bosszantóan arra a végpontra emlékeztet minket, amikor a test megunja ezt a földi létet, és visszatér a porba. Nem kellemes erre gondolni, mert szeretjük a testünket, szeretjük a sokszor gyűlölt világot, amihez minket épp a test köt.
Ezt az egyetemes (nyugati világban egyetemes?) érzést használta fel a Surrogates című film alapötletének írója, amikor megírta a történetét, aki, mint olvasom, Robert Venditti, képregényíró.
(A filmhez Besucher hozta meg az étvágyam egyébként, akinek a blogját különösen szeretem olvasgatni, mert kedvelem a matematikusok ízlését úgy általában is. Az övét pedig különösen.)
Kezdem belátni, hogy a képregények a huszadik század második felének, és ezek szerint a huszonegyedik század elejének is nagy ötletgazdái, már ami a filmipart illeti legalábbis.
A Surrogates (Hasonmások) alapötlete a test pusztíthatóságából, pusztulhatóságából indul, a szép új világ a testüket otthon hagyó, a testük helyett robotokat irányító emberek világa. Mindenki hibátlan testet vehet magának, ha akar. Ha nem, élhet rezervátumban. Praktikus.
Persze a főszereplő Bruce Willis teste kopaszon, ráncosan és törődötten vonzóbb, mint a fényesre csiszolt kis nyomozórobotja, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy a nem túl kidolgozott film gondolkodásra késztet. Nem ad a számba kész megoldást, nem mondja meg, mi a jó és a rossz.
A jó utópia szerintem attól jó, hogy az elénk állított világ egyszerre vonzó és ijesztő. Hogy arra tanít, törekedjünk mindig a jobbra, de becsüljük meg, amink van. Becsüljük meg a ráncainkat, a laza kötőszöveteinket, az őszülő hajunkat, mert azok legalább mi magunk vagyunk.
A Surrogates azért jó, mert miközben szórakoztat, gondolkodni is hagy.
Keresés
