2010. február
Könyvajánló irodalmi szakadároknak 2.
A Galeano blog
(Eduardo Galeano: El libro de los abrazos, 1989. The Book of Embraces, 1992.)
A nyelv nagy játékos. Nehéz megmondani, az emberek gondolkodása alakítja a különböző nyelveket olyanná amilyenek, vagy a megtanult anyanyelv predesztinálja az embereket arra, hogy a gondolkodás bizonyos ösvényeit válasszák majd későbbi életük során. Nehéz megmondani, mert amolyan tyúk vagy tojás probléma ez.
Van-e akkor értelme a különböző nyelveken íródott könyveket egy másik nyelvre fordítani? Van-e értelme abban bízni, egy uruguayit megért egy amerikai, egy magyar vagy egy izlandi?
A nyelvek megismerésében éppen az a csodálatos, hogy az ember egy nyelvvel együtt egy másik fajta gondolkodást is kénytelen elsajátítani. Angolul, spanyolul, magyarul vagy éppen oroszul másképpen gondolják az emberek ugyanazt. Aki valaha nyelvet tanult, tudja, milyen nehéz nem az anyanyelvén gondolkodni. A fordítók helyzete éppen azért olyan különös, mert ugyanazt a gondolatot kell közvetíteniük, mint amit az írók gondoltak, de ezt sokszor kénytelenek más szavakkal tenni.
Eduardo Galeano könyvét angol fordításban olvastam, és ettől kicsit szomorú is vagyok, de az azért vígasztal, hogy az egyik fordító, Cedric Belfrage, haláláig Galeanoval együtt fordított, így az angol szöveg egészen megbízható. Mondjuk, reméljük, az eredeti gondolatiságát hűen tükrözi.
Persze fordítani mindenképpen nehéz. Hogy nagyon egyszerű példát vegyünk, nézzük Galeano könyvének a címét. El libro de los abrazos. Az ölelés szó spanyolul ’abrazo’, az ’abrir’ igéből ered, ami azt jelenti, kinyitni. The Book of Embraces. Az angol ’embrace’ szó töve a ’brace’, a merevítés, a támasz, valami, ami megerősít, de ami nem hagy mozogni sem. Ölelések könyve. És a magyar ölelés? Az ölből ered, de mi köze az ölelésnek az ölhöz? Vagy csak a szerelmi ölelést tartotta a magyar igazinak vajon? És akinek anyanyelvén írt József Attila, annak a szó láttán nincs-e a szívébe rejtve az ’Ölnek, ha nem ölelnek’ gondolata? Tehát aki ölelés szót olvassa, mást gondol spanyol, angol vagy magyar anyanyelvűként, vagy az ölelés mozdulatának emléke miatt a szó a gondolat útjától függetlenül a végén mindnekinek ugyanazt jelenti? Nem tudom. Talán igen.
Talán úgy értjük Galeanot, ahogy kell. Nagyon érdekes, ahogy ír. A szavai mögött az élet, a halál, a politika, az öröm, a szenvedés és az álmok csak egy-két pillanatra villannak fel, de néha nem is akarunk mást vagy többet. Az írás intenzitása éppen a koncentrált formai megoldásban rejlik. Néhány szöveg olyan, mintha egy Örkény egypercest olvasnánk fél percben.
Ezt a könyvet nehéz irodalmi műfajok szerint besorolni. Nem mondanám sem novelláskötetnek, sem versgyűjteménynek. Olyan egy kicsit, mintha Eduardo Galeano 1989-ben feltalálta volna az irodalmi blog műfaját. Az egyes bejegyzésekhez ugyan nem az (akkoriban még nem is létező) internetről keresett illusztrációkat, hanem a maga rajzolta képeket használta fel, de ez éppen hogy többletet ad. Különös, fantasztikus, lázálom-szerű rajzai ugyanis megkönnyítik az utat a saját világunkból Galeanóéba.
Az írások, melyek helyet kaptak ebben a könyvben, sokféleségükkel varázsolják el az olvasót. Útmenti falakon látott feliratokról éppúgy születik bejegyzés, mint régi barátokkal való találkozásokról, a politikai száműzetés minennapjainak nyomorúságáról, Helena álmairól, és a szerző szívrohamáról. A helyszínek, a szereplők, az öröm és a bánat mint valami mozaik álnak össze a végére egy nagy képpé. Olyasmire emlékeztet ez, mint amit manapság az interneten gyakorta látni, amikor sok-sok fényképből generál egy program valamit, valami mást, a képektől független nagyobb képet. De Eduardo Galeano képe nem egészen ilyen. Az ő nagy képében a kicsiknek fontos helye van, pontosan olyannak kell lenniük amilyenek, hogy azzá a képpé álljanak össze, amit a szerző láttatni akar az olvasókkal. Az élet szeretetének képévé, amit csak akkor látunk helyesen, ha együtt öleljük a szerelmet a halállal, az örömöt a szomorúsággal, az álmot a valósággal, a gazdagságot a szegénységgel, a barátot az ellenséggel.
A könyvet nem feltétlenül azoknak ajánlom, akik Eduardo Galeano munkásságának fő vonulatára kíváncsiak. Más könyveiért kapott díjakat, más könyvei szólnak politikai száműzetéséről, a dél-amerikai országok embereinek küzdelmeiről az elnyomás ellen, a nagyvilágot feszítő problémákról. Akik az emberre kíváncsiak, azok viszont feltétlenül olvassák el akár angolul, akár spanyolul. (Vagy bármilyen másik nyelven.)
hülyenapok
Az nem meglepetés, hogy nem kedvelem a hideget, meg a havat, soha nem is voltunk nagy barátok. Ahogy öregszem meg egyre kevésbé, mert egyre fázósabb leszek, és kezdem megérteni a pénzes amerikai és európai nyugdíjasok miért költoznek Floridába meg Tenerifére.
Nem örömmel mondom, de megint eltűnt a hómérőm, ismét minden csupa jég, és mintha esne is kicsit. Persze a környék összes iskolakörzetében szünet volt tegnap kivéve a miénket, mert mi szeretünk hóviharban iskolába menni. Tanár és diák egyaránt. (Ennyit káromkodni embereket Amerikában még nem hallottam, mint tegnap reggel.)
Mondjuk mostanában az antitél platformon többször is összetalálkozom a diákokkal, mert a latinok és ázsiaik hozzám hasonlóan nagy barátai a télnek. A héten folyton azzal kábítottak, hallottam-e, hogy Puerto Ricóban 26 fok van, meg hogy Santo Domingóban (mondjuk) 30. Persze röhögtünk kínunkban, de ilyenkor arra gondolok, mégiscsak el kellene heverni valami fehér homokon legalább egyszer életemben.
Természetesen senki nem akart tanulni semmit, de nem is túl sokat tettünk a szigorúan vett tananyagért, hiszen elég sokan hiányoztak. Ez is érdekes, hogy Delmi megint eltűnt, többek szerint ismét visszament Honduraszba. Hát nem kárhoztatom. Natalia pedig családostól visszatelepült Kolumbiába két hét után, amit meg nagyon sajnálok, mert azt hiszem, szinte ő volt az egyetlen olyan tanítványom, aki eddig is minden évben járt iskolába. A többi diák nagy részének vagy kimaradt egy-két év, vagy ki tudja. Nem baj, azért írni is tanulunk kicsit minden órán.
Pedrót egy ideje nem láttam. Egyszer a biztonsági őrök elvitték és átkutatták a cuccait, mert fegyvert kerestek nála. Amikor visszajött, kérdeztem, szokott-e fegyvert hordani, de azt mondta nem, neki gyereke van, ő nem keveredik ilyesmibe. De azt is mondta, pontosan tudja, kik szoktak fegyvert (értsd kést és kisméretű lőfegyvert) behozni a suliba kijátszva a biztonsági őröket. Azóta ha nem jön, mindig remélem, hogy nem golyóval a fejében fekszik valahol.
Edgár megint ki van tiltva az iskolából két hétre, mert verekedett. T tesója tegnap a hóvihar közepén vicces ötletnek ítélte, hogy meghúzza a tűzjelzőt. Persze az egész iskola kint didergett pólóban a focipályán a jeges szélben, meg a zuhogó hóban. T utána ott ült a hetedik órámon mosolyogva, én meg nem mondtam neki, hogy a tesóját most viszik bilincsben a rendőrök. Mert az ő kultúrájában az borzalmas megszégyenítés lett volna.
Amíg én tanítottam, addig a kiskorúak itthon garázdálkodtak. Dani persze játszott a gépen, Bori meg berakta a pattogatott kukoricát a mikróba harminc percre. Azóta is füstszag van, de szerencsére nem gyulladt fel semmi, a kukoricát pedig nem ette meg.
Persze itt is be lehetne kattanni attól a sok hülyeségtől, ami az emberrel nap, mint nap történik. De csak azért sem. Leszarom, hogy mindenen öt centi jég, hogy megint elcsesztem az ablaktörlőmet, mert reggel odafagyott az üveghez, és hogy ismét jegyeket kell adnom, tehát a hétvégém dolgozatjavítással fog telni. Leszarom, mert a madarak tényleg énekelnek, és egyszerűen most már a tavasznak kell következnie.
az hó ellen való
különbség
A meteorológus és a nem meteorológus között az a különbség, hogy a meteorológus természettudós, aki a munkáját végzi. Mér, légkörfizikai számításokat végez és viharrendszereket követ a monitoron. A nem meteorológus pedig a mérhető valóság és a mérhetetlen képzelet elemeit egymás után fűzi a gondolatok zsinórjára.
Amikor a nem meteorológus otthon üldögél a családjával, akkor mosolyogva bámulja a szélben játszadozó milliárdnyi csillogó jégkristályt, a forró kávét szürcsölve aggodalmasan nézi a kert végében a fenyőket, és arra gondol, két napja még ezer hangon énekeltek a fák a ház mellett.
hómérő
Nem tudom, mi zavar jobban, hogy megint havazik, vagy hogy a meteorológusoknak igaza van. Tegnap ugyan először volt az előrejelzésekben némi bizonytalanság, de sajnos csak a hó mennyiségét és a lehetséges áramszünetek gyakoriságát illetően.
A mi körzerünkre, 4-5 inch, illetve 12-15 inch volt a választási lehetőség, zéró árammal, mert hogy nehéz, tapadós hó esik, és hamarosan a szél is ideér, hogy az áramszolgáltató se maradjon munka nélkül.
Már megint nem tudom, hogy az inch pontosan mennyi, de most már csak a hómérőnkre hagyatkozunk. A hómérő egy letört faágacska a hátsó teraszon, amit az előző nagy havazás kezdete előtt elfelejtettem elvenni onnan. Aztán hetekig nem láttuk, mert nem olvadt a hó. Tegnap viszont előkerült, én meg ott hagytam, hogy ma pontos méréseket tudjunk végezni.
A hómérő beosztása és annak értelmezése a következő:
1. fokozat: kicsit havas - A rohadt életbe, megint esik ez a szemét hó.
2. fokozat: az ág alján lévő gümecs eltűnt a hó alatt - Istenem, istenem, tegnap még láttam a füvet!!!
3. fokozat: az egész hómérő eltűnt - Hol a picsában van a zseblámpa? És melyik is a vészcsatorna, amit hallgatni kellene?
A hómérő multikulturális mértékerendszerét alkalmazva áthidalhatóak az értelmetlen átszámolási kísérletek.
Pillanatnyilag a második fokozaton állunk, tehát Fred mindjárt telefonál majd, hogy minden oké, de a rendkívüli időjárásra való tekintettel (due to the severe weather conditions) ne menjünk iskolába. Sajnos Fred automatáról beszél, így nem tudom neki mondani, hogy akkor sem maradok itt június 29 után, ha ez nemzetközi bonyodalmakat okoz. Persze nem okoz.
Aztán majd telefonál a kedves hangú szükségállapotos csaj, hogy ne menjek az autómmal sehova. Ennek meg majd örülök, mert úgyse fogom kiásni szombat reggelig. (Na ezen közben túl is estünk. Mindketten kicsit morcosnak tűntek, a csaj úgy köszönt el, hogy 'Mindenki vigyázzon magára!' Klassz.)
De legalább nem sírok egyelőre, meg különben is, most már a helyiek is lassan sírva fakadnak. B például tegnap azt mondta, ő is bőgött, mikor meghallotta, hogy megint havazni fog, de hát ő meg nem számít teljesen helyinek, hiszen olasz, és a drága Mamma is itt van látogatni. Szóval az érzelmi instabilitás nem csak a hónak köszönhető.
Ha marad az áram, minden rendben lesz, ha meg nem, akkor is, csak másképpen. Vagy például sehogy. De azért a havat mi mérjük rendületlenül.
fémhideg
Nem vagyok lelkizős alapjában véve, különösen nem vagyok az, ha orvoslásról és orvosokról van szó. Még abból az időből maradhatott ez velem, amikor kétségek nélkül hittem a nyugati orvoslás mindenhatóságában.
Nem vagyok lelkizős, mondom ezt akkor is, amikor életem nőgyógyászaira gondolok, és még mindig emlékszem, hogyan pirult bele a kérdésébe félúton életem első nőgyógyásza, én pedig hogy pirultam bele a válaszba. Mondom ezt akkor is, ha most visszatekintve az elmúlt huszonvalahány évre, életem legnagyobb lelki és testi fájdalma is a nőgyógyászomhoz kötődik.
Tulajdonképpen nincs mit misztifikálni a dolgon, a nőgyógyász is egy orvos, vizsgál, diagnózist állít fel, kezel, rossz és jó híreket közöl, és adott esetben az utolsó úton is társ. Meg az elsőn is, ne felejtsük, hiszen a magyar orvosi gyakorlatban a nőgyógyászat és a szülészet gyakran tartozik össze.
Azon gondolkodtam egy kép miatt, hogy a nőgyógyászok átka ez a gyakran kényszerűségből kötött frigy. A jóságos szülész képéhez, a nőgyógyász hidegen kiszámított mozdulatai nehezen passzolnak. Na meg a futószalag-fíling, ami a nőgyógyászati rendelőben éppen úgy honos, mint a fogorvosnál, vagy a bőrgyógyásznál. A magánrendelők csendes eleganciája mit sem segít, a tény az tény marad, a rendelő számláit fizetni kell, a betegek jönnek egymás után, jó esetben harminc percenként.
Furcsa dolog ez. Amikor a doktorral először találkoztam, talán húsz éves sem voltam. Nekem nem volt gyerekem, neki nem volt magánrendelője. Nekem nem volt ráncom, neki meg volt haja. Sok és sötét. Most már többszörös nagyapa, az a kevés haja, ami megmaradt, teljesen ősz. Még vezet szüléseket is, meg vizsgál, nemrég éppen azt a lánygyereket, akit ő látott meg először. Gondolom, ilyenkor őt is megérinti az elmúlás gondolata.
Néha azon gondolkodom, ennyi év, ennyi gyerek, ennyi abortusz, ennyi operáció, ennyi jó és rossz hír után, a doktor is megérdemelne egy fedett előteraszt a rendelője előtt. Mint az amerikai filmek fából készült teraszai. Lenne egy helyes kis hintaszéke, ahol rendelés után (optimalisan a lemenő nap utolsó sugarain merengve) üldögélhetne.
A nők, a páciensei, meg mind szép sorban mellé ülnének, és mesélnének a gyerekeikről, a soha meg nem született gyerekeikről, a méhükről, az elveszett méhükről, a megtalált petesejtjeikről, a boldogságukról és a boldogtalanságukról. És ott, akkor, azon a teraszon elmondanák az esti párás levegőben, hogy a kacsának becézett fémeszköz hideg érintése gyakran a szívig is elér. Nem szemrehányóan mondanák ezt, hanem olyan egyszerűen, ahogy az emberek a barátaiknak tudják mondani a világ fontos és kevésbé fontos dolgait.
A doktor pedig a kezét a páciense térdén nyugtatva bólintana, hogyja tudja. És már tudná.
(Kommentnek sok lett volna.)
Abrazos
Azt mondja, neki most nem mond semmit a Bartis Attila, amit adtam neki, de szerintem ez egyáltalán nem baj. Kevés az olyan könyv, ami életünk minden pillanatában tud mondani valamit. (Nekem csak két ilyen könyv van az életemben, de az is lehet, másnak egy sem akad.)
Nagyon sok olyan könyv van, amit adott életpillanatokban el kell olvasni. De olyan is van, ami egy adott pillanatban olvashatatlannak bizonyul. Ebben a pillanatban Eduardo Galeano könyve az, amit el kellett olvasnom. Ennek a könyvnek most minden oldalán azt mondja a szerzője, tessék, ezt most kifejezetten neked írtam, érted, ugye?
A McCourt testvér könyve meg durcásan hányódik az éjjeliszekrényen, néha még hangosan méltatlankodik is. Nagyszerű könyv, vígasztalom, nincs semmi baj. Majd eljön az ideje.
Galeano egy helyen azt írta: Egy napon egy híres spanyol tévés levelet kapott egy távoli kis faluból. A néző azt kérdezte: "Amikor Önre nézek, Ön rám néz?" És a tévés nem tudta, mit válaszoljon.
Szerintem Galeano se igen tudna mit felelni arra, ha megkérdezném tőle, nekem írta-e ezt a könyvet 1989-ben.
Zenés bejárónő meg a roll
Ez egy figyelemreméltó csapat.
táplálkozási tanácsok az Egyesült Államokba készülőknek
(Kívánságra: a periódusmutató mai állása elég jó.)
Aki az Egyesült Államokban készül hosszabb időt eltölteni, jó ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy az amerikai ételek jellemzésére leginkább a mentes szót használhatjuk. Hogy ez az ország alapvető szabadságjogokba vetett hitéből ered-e vagy másból, csak találgatni lehet.
Amikor ételt vásárol a gyanútlan állampolgár, avagy látogató, avagy turista, avagy illegális bevándorló, a következőkre kell odafigyelnie. A megvásárolandó ételnek mentesnek (FREE) kell lennie:
A. a transzzsíroktól. A transzzsírok ugyanis rendkívül ártalmasak az egészségre, a figyelmetlen fogyasztó adott esetben transzba is eshet tőlük. Transzállapotában látomások gyötörhetik például a globális felmelegedéssel, az ész nélküli energiapocsékolással, ne adj isten, egy világgazdasági válsággal kapcsolatban.
B. a cukortól. Az amerikai társadalom nem szenvedheti az olasz dolce vita gondolatát sem. A cukor helyett az étel természetesen korlátozás nélkül tartalmazhat mindenféle ocsmány édesítőszert, példul aspartamot. Az a gyenge kis hajlam a daganatos betegségekre ne szegje kedvünk.
C. a magas fruktóztartalmú kukoricasziruptól. Ezt az izét cukor helyett rakosgatják mindenféle kajákba gondolom, viszont túl gyorsan megemeli a vércukorszintet, vagy csak a kukoricalobbi veszített a támogatóiból. Ezt nem tudhatjuk pontosan, de nem is baj.
D. a koleszterintől. Egyelőre, mert itt még nem olvasták a paleolit táplálkozással foglalkozó szakirodalmat, és nem tartanak a mammutok visszatérésétől.
E. a gluténtől és a laktóztól. Sajnos azonban e két összetevő a legritkábban hiányzik a táplálékokból.
Az amerikai élelmiszereket azonban egyáltalán nem határozza meg azok tartalma. Így nem érdekes, hogy a müzliszelet 6800 kalóriát tartalmaz. Hogy ha transzzsír nem is, másik van benne 400 gramm. (Egyébként is, ki a rosseb tudja, mi az a gramm?) Hogy nincs benne kukoricaszirup, de édes, mint az állat. Hogy a mézben foszfátok vannak, a fagyasztott kajában meg annyi E, hogy ki lehetne vele tapétázni a fél lakást.
Legjobban tesszük persze, ha magunk főzünk, nem veszünk se konzerv, se fagyasztott cuccot. Kár hogy a nyersanyagokból meg az ízt hagyják ki, így aztán oda jutunk, hogy annyira mindegy mit eszünk, csak húzzuk ki még pár hónapig. Amerika a szabadság hona, azt nem eszünk, amit akarunk.
génblog
Mától génbloggá változik az sp54, ezért innentől kezdve csak genetikai tárgyú bejegyzéseim lesznek.
Na jó, nem. De lehetne így is. Ha akarnám.
A helyzet az, most hogy pár napja nemigen volt alkalmam netezni, megszerettem a blogomat, és ez teljesen független attól, mások szeretik-e. Na, ez van, ilyen egy önző dög vagyok, szeretek ide írni.
Azt hiszem, amíg az ember sokat blogozik, addig nem biztos, hogy átlátja ennek az egésznek az örömét. Addig talán teher, talán kényszer, talán talány, hogy írjon-e, és vajon mit is. Nem tudom, mindenki hajlamos-e erre, vagy ilyen csak bizonyos helyzetekben fordul elő, netán maga a helyzet generálja-e a blogírást. Talán mindegy is. Egész biztosan mindegy is.
Pár napja Kapitány Gabi azt írta, minden napló megtalálja a maga olvasóit. Akik, tegyük hozzá, akár változhatnak is az idő előrehaladtával, hiszen a napló írója is változhat. A világ változik, az emberek is változnak. Teljesen rendben van ez így.
És hogy példát mutassak, tényleg genetikai tárgyú lesz a bejegyzés. Mert kiderült, B mutációra vár. Na nem a sajátjára, nem is a papucsállatkákéra, hanem az amerikai pasik mutációjára. Mondjuk szerintem, de csak szerintem, akkor már neki mindegy is lesz, de pozitív vagyok, és azt írom, semmi sem lehetetlen.
Ez az egész genetikai téma igazából azért merült fel, mert a suliban ledöglött a wifi, a drótos net meg annyira le van korlátozva, hogy gyakorlatilag a gmail postafiókomba sem enged be. Mivel az internetképes napom nagy részét a suliban töltöm, a hálózat csapdájából kikerülve hihetetlen távlatok nyíltak meg előttem.
Többek között a szokásosnál több időt töltöttem a könyvtárban, tehát nem pusztán az oda tervezett tanórát, hanem lógtam egy darabig a polcok között is. Hogy el tudja felejteni az internetes korban az ember, mennyire jó csak úgy belelapozni ismeretlen könyvekbe (az utóbbi időben a Borders gyalázatos kínálata miatt netről rendelek), mennyire jó leülni egy fotelbe egy könyvvel, amibe csak úgy beleolvasunk. Jó sok könyvet haza is cipeltem, hurrá.
A könyvtározás mellett visszaszocializálódtam B irodájába is, ami meg azért volt jó, mert szeretek vele beszélgetni. Mindenféléről szoktunk, leginkább persze munkáról, meg diákokról. A legviccesebb, amikor az olasz spanyolul, a magyar angolul próbálja a telefonvonal másik végén sápítozó szülő értésére adni, hogy sajnos a dolgok nem mennek olyan jól, mint azelőtt három héttel. (Mármint a kommunikáció szempontjából vicces persze.) De ha mindketten ráérünk kicsit tovább, akkor magántémák is szóba kerülnek.
Szegény B-t a héten tényleg kezdte elhagyni a remény, hogy valaha is normális amerikai pasit talál. Nagyobb a tapasztalata, mint nekem (már kettőhöz férjhez ment, és mindkettőtől elvált), de azért abban egyetértünk, hogy van valami gond az amerikai fickókkal, akiket mi ismerünk. Nehéz megfogni a lényeget, B szerint, aki jól néz ki, az üres belül, szerintem meg hihetetlenül unalmasak. Beszéltem pár kollégámmal, néhány szomszéddal, ismerőssel, de valahogy olyan érzésem volt, hogy mind szakbarbár. Van egy téma, amihez ért, a többi az a sötét űr maga.
Meg is állapítottuk B-vel, hogy az európai fickók valahogy sokkal érdeklődőbbek, sokkal több dologban vannak otthon, mint ez a részpopuláció itt New Jersey-ben, akikkel nekünk dolgunk van. Aztán a kávé felett még elmerengtünk, vajon az oktatást hibáztassuk-e vagy a genetikát. B mindenesetre mutációra vár. Addig meg bőszen levelezik egy kigyúrt, kitetovált angol pasival, aki ért a zenéhez is, meg mit tudom én mikhez. De nem is akarom megtudni.
jó haj
Lehetne ez persze lecke az elégedetlenségről is éppen. Mármint, hogy akkor az most előre visz vagy visszahúz. De nem lesz az, csak beszámolok arról, hogy a világ baromira érdekes hely, még akkor is, ha tele van a tökünk vele. Aki akar, vonogasson konzekvenciákat, aki akarja, a vállát.
Tegnap Louise új frizurával érkezett, meg is csodáltuk, hogy de jól néz ki, nahát fodrásznál volt, ilyenek. Erre titokzatos arccal közölte, hogy 'weave'-je van. Mondtam neki, nem baj, szeretem én így is, csak remélem, nem fertőz. Erre mindjárt kioktattak M-mel, hogy édes istenem, meg kell, hogy nézzék velem XY (franc se emlékszik) dokumentumfilmjét a hajakról. Elég sok dologra hajlandó vagyok, hogy kis időre szabadfoglalkozáshoz jussak, de azért egy hajról szóló dokumentumfilm nem csigázott fel azonnal.
Kicsit furán is nézhettem, így szoktam, amikor M valamit nagyon gyorsan magyaráz angolul én meg két szó között hirtelen az 'and'-en kívül nem ismerek fel semmit. Több se kellett, Louise belekezdett egy monodrámába, melyben szerepeltek az afroamerikai nők, az ő hajuk, a göndörség, és hát egyéb szociofodrászati dolgok. Azért összefoglalom:
Az afroamerikai nők vállát sok teher nyomja, mármint fodrászatilag. Először is göndör a hajuk. (Há, ezt azért tudtam ám.) Aztán ebből adódik, hogy feszt frizurázkodniuk kell. (Ezt már itt nem értem, mert a göndör haj az tök egyszerű szerintem.) Mondjuk, azért megjegyzem, hogy nem azt mondja a hajukra, hogy 'curly', hanem, hogy 'kinky', ami elég sok dolgot jelent, és legtöbb értelmében negatív jelentésárnyalatot hordoz.
Aztán, ahogy ezek a nők öregszenek, ritkul a hajuk. Louise mélyen a szemembe néz, én meg nyelek egyet, mert szerintem mondjuk a fehér nők haja is ritkul, pölö az enyém, de jobbnak látom befogni a pofám, és csak bólintok, hogy naja, balsors ez a javából. Van a kedves mentoromnak ez a világ feketéi egyesüljetek pillantása, én meg tiszteletbeli afroamerikaiként most nem vágok közbe.
Na ezért lett neki 'weave'-je, mondja jelentőségteljesen, én meg nézek, mint egy Monty Python szereplő a nyúlra. Végül csak megkérdezem, hogy azért, ha nem gond, elárulja-e, mi a franc az, mert én tényleg Martin Luther Kinggel vagyok, de akkor se értem, miről beszél. Úgyhogy megtudom.
Az afroamerikai nők hajuk ritkultával felkeresik a megfelelő szakboltot (hajbolt???) és hajat vesznek. Nem olyan szar kinky, göndör kezelhetetlent, hanem jó hajat. (Hm???) Hát olyat, mint amilyen az európai nőknek van, egyeneset. Figyelem, ez igazi emberhaj valahogyan valami zsinórszerűre felfűzve, szőve (??? innen a név?), és előre befestve. Na ezt elviszik a fodrászhoz, aki a saját hajukat szorosan a fejükre fonja, majd az új hajat, ami ugye nem mű, azt valahogyan ráeszkábálja a fonatokra. (Lehet, hogy inkább innen a név?) És ez milyen jó, mert lehet mosni, nem nő le a festék, és ha megunja az ember, lecseréli egy másik, jó európai hajra.
Mindenki mást akar, mint ami van neki. A szomszéd esetében itt akkor esetleg nem is a fű a lényeg, hanem a haj. És mindkét kolléganőm vigyorog, hogy akkor majd jól elmegyünk, és megnézzük a 'Good Hair' című dokumentumfilmet, mert meglátom, milyen igaz, hogy ez a 21. század bomba üzlete. Nem tudom, mit mondjak. Most mondjam, hogy valahogy Európában nagyon rosszul hangzik, ha valaki levágott emberhajat aggat magára? Nekem mindenesetre fordult egyet a gyomrom.
Különben Louise-nak tényleg jó a frizurája. Most tök olyan, mint Tina Turner.
Légzőgyakorlat
Barátkozni márpedig kell. Nem azért, mert hajózni nem, hanem mert a barátok felelőssége, hogy az embert megfelelő pillanatokban megfelelő jótanácsokkal lássák el.
Hosszabb külföldi tartózkodás esetén nagyon helyesen tesszük, ha külföldiekkel is barátkozunk, hiszen ők ismerik igazán a helyi viszonyokat, gyakrabban is látnak minket, egyértelműen gyorsabban tudnak reagálni vészhelyzetekben.
Nem mondom, hogy nem barátkoztam eddig is, de azért az igazi barátságokhoz kicsit több idő kell. Valamiért nem látok nagy esélyt arra, hogy az iskola folyosóján jártamban-keltemben egyszer csak valaki sírva a vállamra borul, és elmeséli, milyen szerencsétlen egy balfasz. Cserébe viszont mindezt én sem igen tudom előadni ezeknek a pozitív nőcskéknek, akiknek az élete csupa móka és kacagás. De ha nem, akkor azt inkább evési rendellenességekbe fojtják. Itt ez is egészen más, és bizony nosztalgikusan gondolok otthoni életemre, melyben a papírzsebkendő kölcsönadás és -vétel az iskolai mentálhigiéné fontos eleme.
Persze nem vagyok én annyira hülye, készültem, hoztam magammal barátnőt. Régi a kapcsolat, és nem sajnáltam a dvd-nek a helyet, jött velem Alexandra is a nagy útra. Az első hónapokban szoros maradt a kapcsolatunk, de aztán a tél beálltával, valahogy eltávolodtunk egymástól. Olyannyira, hogy most, amikor szükségem lett volna rá, nem találtam sehol. Gondolom, lelécelt valami testépítőbajnokkal. Jó, tudom, én is hibás vagyok, vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit, közös megegyezéssel váltunk el.
Az új barátnőm Alexandrával szemben egyáltalán nem algebracentrikus. (Istenem, ahogy Szandi tudta mondani: "Csak még 12-szer 8.") Viszont anatómiamániás. Állandóan a különböző izomcsoportokkal van elfoglalva, ráadásul teljesen meglepő pillanatokban azt szeretné, ha a lábam nyújtása közben a vállamra, a bicepszgyakorlat közben a hasizmomra és egyéb helyekre koncentrálnék, ami már csak azért is viccesnek tűnik, mert az említett helyeken nekem egész biztosan nincs izomcsoportom. Sőt megkockáztatom, még egy izomrostom is alig.
Különben persze aranyos a csaj, az a típus, mint Bori tanítónénije, aki ha erősen kisminkeli magát reggel, van 25 kiló is, smink nélkül viszont csak 20 és fél. De tök jó pedagógus, mindig dicsér, meg mondja, hogy milyen gyünyörű. (Hogy mi, azt el nem tudom képzelni. De reméljük, az operatőrre gondol.) Egy kicsit azért féltékeny típus, mert azt akarja, hogy maradjak vele, de jóvanna, vannak helyzetek, amikor az ember nem kekeckedik. Maradok. Erősen nézem, mit csinál, persze azokat a pózokat, amik leginkább vad szex közben kerülnek elő, inspiráció híjján csak közelítőleg bírom elkövetni. Pláne, hogy ennek a nőnek gyakorlatilag nincs melle, vagyis anatómiailag se egészen stimmel a dolog.
De tényleg nem kesergek, mert jó dolog mozogni, és segít a stresszoldásban, amíg futni nem lehet. Ezekben a bezárt napjainkban ez nagyon hasznosnak is bizonyult. Egyébként a magyar barátaimmal szemben, akik kábé azt mondják, hogy bírjam ki, meg hogy egy csomó élmény vár még rám, meg majd mindjárt csak 135, ez a kis nő tud valamit az én amerikai valóságomról, mert a pillanatnyilag leghasznosabb tanáccsal lát el minden nap. Azt mondja, csak lélegezzek tovább.
Ezt megfogadtam az elmúlt napokban. Mélyeket lélegeztem, amikor kivonszoltam a kukát a jégen az útig, és csak háromszor rúgtam bele. Mélyeket lélegeztem, amikor rájöttem, a világ elég szépen megbolondult odahaza, és a hülyeség mély árkot ásott néhány ismerősöm fejében. Mélyeket lélegeztem, amikor a 15 éves kamaszfiam szemrebbenés nélkül válaszolta őszintén meglepve feltett kérdésemre, mely szerint a laptopomon talált három darab érdekes című film, vajon pornó-e, hogy igen, és ő töltötte le őket. Mélyeket lélegeztem akkor is, amikor a hat napos otthonlét után kiszabadulva végre eljutottam a szupermarketig, azonban onnan kilépve azzal kellett szembesülnöm, hogy ismét havazni kezdett. Amikor beültem az autóba és sírva fakadtam, akkor is szép egyenletesen lélegeztem.
Tényleg jó a tanács. Bárkinek ajánlom.
Keep breathing, barátaim.
lecke 2.
A politikáról.
A politikáról alkotott nézeteim április közeledtével sem változtak. Ez így most erről szól.
Manu Chao jó zenész, és szimpatikus ügyekért áll ki. Elég sok hülyeséget írnak róla a neten. A Wikipédia magyar bejegyzése olvastán az ember azt gondolná, a Mano Negra feloszlása óta nem csinált semmit. Pedig nem így van.
hat nap szigorított
Kezdem megérteni az elítélteket. Mert ugyebár mit látunk a filmekben a börtönökről? Kigyúrt rabok, egyik-másik jó útra tér, esetleg megtalálja Istent, mások végképp kriminalizálódnak.
Bizony kedveseim, szálkásodnak az izmaim, a taoizmus történetét olvasom, valamint időnként a sorozatgyilkosságra, mint lehetséges alternatívára, gondolok. Tegnap kimentem magot tenni az etetőbe, és Krisztushoz hasonlóként a havon jártam. (A hatvanról harminc centire zsugorodott hó tetején jégpáncél.)
Ma megszámoltam az etetőre gyűlő madarakat, egy adott pillanatban 43-an voltak. Timon szegény (egy a három mókusból) már az ablaküveget tapogatta, a szabad világból jött volna be, de hiába, a nekik szánt mogyoró is elfogyott.
A rabkonyhán kenyeret sütöttem, kisuvickoltam a rabfürdőszobákat, rendet raktam Bori körletében (vagy az csak a katonaságnál van?), megnéztem a kedvenc sorozatát a Disney-n (ez önként vállalt kínzásnak minősül), meghallgattam Dani kedvenc Linkin' Park számát, és még valami Youtube humorista klippjét is megmutatta, aki egy kicsit tényleg vicces volt. Mostanra csak sikítani szeretnék, de azt hosszan.
Már nem bírom a bezártságot. Holnapra kerítek egy tesót, pár tetovált fickót, és Michael Scofieldként kitörök. Ha tetovált fickók nem lesznek, akkor is.
lecke 1.
A fegyverekről.
Kedves Kósza! Ez egy eredetileg túl rövidre sikerült bejegyzés arról, hogy a fegyverek alatt nem csupán az öngyilkos merénylők bombáit kell érteni, hanem tömegpusztító fegyverként értelmezhető például a rasszizmus, a félelem, a félretájékoztatás, a kapzsiság, illetve a nem cselekvés.
Az előző bejegyzéshez ez annyiban köthető gondolatilag, hogy nagy kérdés, a taoizmus wei wu wei gondolata, vagyis a megfelelő időben való erőfeszítés nélküli (?) cselekvés hogyan köthető a társadalmi felelősség témaköréhez. Vagyis hogyan hozható, ha egyáltalán, összhangba az ember életében az, hogy bizonyos helyzetekben tennie kell valamit, máskor viszont nem.
Ez volt az én fejemben.
A tömegpusztításról az általam kedvelt Faithless nevű angol zenekar játszott. Műfajilag house, trance, hip-hop, electronica, de ez engem nemigen izgat. Az együttes frontembere Maxi Jazz (fiúkori nevén Maxwell Frazer), aki a számok szocioszövegeit általában elköveti. Tulajdonképpen eredetileg hárman voltak az együttesben, de gyakran zenélnek(-tek) együtt más tehetséges zenészekkel. Például velük zenélt sokáig az általam rajongásig szeretett gitáros fiú, Yoav. (Régebbi bejegyzésekben gyakrabban előfordul.)
A Faithless időnként előfordul a Szigeten is. Talán az Insomnia dallama ismerősebben cseng.
wei
Nincsenek elvárásaim, de ennek nincs jelentősége.
A test nem én vagyok, de a szó, amit leírok, az sem. A test csak a vonatkoztatási pont. Amit leírok, az mindenkinek mást jelent. A szó karó is, meg virág is, de nem az enyém egyik sem.
Se mosolyt nem tudok írni, se haragot, se szomorúságot. Pedig az mind az enyém.
új gyerek
Végre kiküzdötte magát a fényre a Singas Project legújabb gyereke, a This is theatre, honey! című cédé.
Örülök, bár nem minden dal hallgatható könnyen. Nem baj, majd vagy megbarátkozunk, vagy nem.
Itt egy sanzon, remélem, nem leszek agyonütve miatta.
A lemez kritikája meg itt. Tesómnak köszönet mindkettőért.
Ez meg egy régebbi szám.
Sign Of The Sun from singasproject on Vimeo.
(Aki szereti, annak Kornél legújabb zenekara itt.)
A vak tetoválómester
Myrtille-nél találtam a programot, amivel mindenféle szövegből képet lehet csinálni.
Sajnos nem volt elég türelmem, ezért nem vagdostam le a széleit.
Itt lehet garázdálkodni.
szociális haló
Teljes mértékben felelőtlen vagyok szociálisan. Mármint ami az én saját társadalmi beilleszkedésemet illeti.
Életem nagy részében nem volt semmi gond, rendben voltam; de pár éve valami megváltozott, azóta ebből a szempontból a jóravaló állampolgárokhoz képest a perifériára szorultam. Saját döntés volt, mégis zavarja ez az erkölcsös népeket, állandó gúny céltáblájává téve engem. De tényleg nem zavar, és csak néha sajnálom, hogy így van ez az én életemben. De a sajnálat is csak pillanatokig tart.
Jó érzés közösségbe tartozni, elfogadva lenni, a közös élményekre támaszkodva beszélgetni. Ha nincs közös élmény, akkor viszont mi van? A kérdés az, lehet-e attól beszélgetni. Szerintem lehet, csak nem mindenkivel.
Mindez a Superbowl miatt jutott eszembe. Már Magyarországon is sokszor elcsodálkoztak a barátaim, meg a nembarátaim is, hogy hogy a fenébe lehet, hogy nem nézek tévét. Hallottam mindenféle érveket, hogy lemaradok fontos dolgokról (biztos), hogy vannak nagyon is értékes műsorok (biztos), hogy akkor most min háborogjunk, röhögjünk, kurvaanyázzunk velem. Hát ja. Más dolgokon.
Mondhatom szerintem, hogy nem tudatosan lettem nemtévénéző, vagyis nem ideológia mentén haladtam. Igaz, egyre inkább emlékszem egy Jean Marais interjúra a tévében, ahol az akkor már meglehetősen öreg színész állította, se tévét nem néz, se újságot nem olvas. Én akkor ezen fel voltam háborodva, mert el nem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen tájékozatlanul, ilyen felelőtlenül élni. Viszont azt is láttam, Marais milyen békés.
Az otthoni barátaim egy része gyakran kinevet, mert a leghalványabb fogalmam sincs bizonyos közösségi dolgokról. Hogy ki nyerte a mittudoménmilyen vetélkedőt. Hogy melyik politikus, mit mondott, hogy melyik hazai avagy nemzetközi sztár kit dugott meg. Jobb esetben csak legyintenek, rosszabb esetben megpróbálnak meggyőzni, hogy változtassak antiszociális viselkedésemen, mert magányosan fogok meghalni. Itt külhonban Louise-nak is feltűnt már ez furcsa szokásom, ami előtt értetlenül áll. Itt ez a nagy tévé, tényleg marha nagy, és nem nézitek? Hát nem nagyon, volt már, hogy bekapcsoltam, de egy-egy filmnél tovább nem jutottam. (Pofát vág.)
Ezért aztán felhívott vasárnap, ahogy anyám szokott otthon, hogy kapcsoljam be a tévét, mert a Superbowl megy. Mondtam, klassz, de nem kapcsolom be, mert halvány fogalmam sincs, kik a csapatok, mik a szabályok, és egyáltalán. Inkább a pécsi csapatban játszó tanítványom miatt, mint másért, ma megnéztem a neten, ki nyert. Louise felhívott még az este, hogy na akkor most ki is? Lebuktam. Addigra ugyanis elfelejtettem. Kicsit mérges volt, azt mondta, pedig ezt a kérdést be akarják tenni az állampolgársági tesztbe. Kicsit mérges voltam, úgyhogy mondtam, én ugyan rohadtul nem leszek amerikai állampolgár. Csend lett, aztán röhögtünk, meg sóhajtottunk egy nagyot, hogy akkor ilyen hülye maradok.
És hiába kapacitál Dani is, hogy nézzem meg a neten a Hajdú celebke műsorát, mert rám fér egy alapos röhögés, nekem elég, amit az ő interpretációjából látok. Felejthetetlenül idézi S. Norbert és neje beszélgetését Hajdúval. Az eredeti fele ennyire nem lehetett jó, tekintettel arra, hogy a gyerekemnek van humora is, és megkockáztatom, talán még tehetsége is.
Tudom, tudom, a televíziós műsorok nagy része komoly értéket képvisel. De egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy tévét nézzek, mert annyi a szar mellette, hogy kifolyik a készülékből. Meg időm sincs. Ha van idő a tanítás és a gyerekek mellett, akkor vagy a gépen lógok, vagy könyvet olvasok. Ez se jobb. És beszélgetni is nehezebb róla. Viszont olyan békés itt a társadalom peremén, barátaim ...
Könyvajánló irodalmi szakadároknak – avagy állítólag az óperencián túl is írnak könyveket 1.
Oscar, egy dominikai New Jersey-ben
(Junot Diaz: Oscar Wao csodálatos, rövid élete)
Junot Diaz kedves ember. Még az is lehet, hogy a továbbküldős e-maileket sem dobja a kukába azonnal.
Mióta elolvastam Oscar Wao rövid és csodálatos életét, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is olyan rövid az a 25-30 év. Mert azt még csak-csak értettem, miért gondolta a szerző, hogy csodálatos. De hogy miért rövid, azzal nem nagyon boldogultam. Két napja viszont kaptam egy hogyan-nézzünk-bölcsen-az-életünkre típusú e-mailt, és én ugyan nem feltétlenül vagyok kedves ember, de ezeket el szoktam olvasni. Rajtam ne múljon a világbéke.
Az említett e-mailben egy vízesés (folyókanyar, tópart?) előtt ott is volt a megoldás. „A gyáva élet mindig rövid.” Tessék. Ezért mondom, hogy ne dobjunk a kukába olvasatlanul levelet.
Oscar Wao, ez a szeretetre méltó, ám szinte sosem viszontszeretett főhős (akarnám írni, de mondhatnám sokkal érzékletesebben, hogy lúzer) életének egy igen rövid szakaszában volt bátor. Gyakorlatilag csak közvetlenül azelőtt, hogy kinyíratta magát. A fennmaradó időben túl gyáva volt ahhoz, hogy éljen, hogy valóságos élettel töltse ki az éveket, amik számára megadattak. Ezért hát a rövid élet.
Szerencsétlen Oscar hét éves korában érte el szexuális vonzerejének tetőpontját, mely életkor után sajnálatos módon gyors hanyatlásnak indult e vonzerő. Ez persze önmagában nem lenne olyan nagy tragédia. Például egy brit gyerek esetében. Vagy egy norvég családban. Oscar azonban különös szerencsétlensége folytán dominikainak született, ahol a szexuális vonzerő akár az ország hivatalos szuvenírtárgyává is lehetne, ha a kulcstartóra vagy a kiskanálra applikált változata nem minősülne pornográfiának.
Dominikán szexuális vonzerő nélkül olyan lehet az élet, mint Angliában esernyő nélkül vagy New Jersey-ben kapucnis dzseki nélkül. Vagyis nagyon nehéz.
Pedig a hirtelen elefántemberré lett Oscar élete jól indult. Az említett csúcsponton két barátnője is volt. Sajnos azonban hirtelen, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül kövér, szemüveges, pattanásos kamasz lett belőle. És tényleg, mi mást is kezdhetne magával egy reménytelenül kocka kamasz gyerek szexuálisan túlfűtött környezetben, mint hogy fantáziál. És ír. Sok-sok kötetnyi szart, amit senki nem olvas, amibe hiába szövi bele az aktuális ’szerelmeit’, az egész képregényirodalmat, Szauront és az Egy Gyűrűt. Ha pedig véletlenül nem ír, számítógépes játékokkal játszik, és minden útjába eső nőbe beleszeret. Nem az a tipikus szuperhős pozíció.
A mi Oscarunk, mert hamar megszeretjük, csak azért lett Wao, mert a gúnyolódók hülye akcentusával kiejtve Oscar Wild neve így hangzott, és ráadásul a srác még ahhoz is beszari volt, hogy tiltakozzon. Oscar deLeónból így lett hát Oscar Wao, aki enyhén szólva sem volt profi. Hacsak nem az önsorsrontásban.
Míg Oscar a démonokkal viaskodik a regényben, a jó dominikai család természetesen félholtra aggódja magát. A folyamatos aggódás mellé az olvasók megható családregényt is kapnak bónuszként. Egy – valószínűtlen történetfordulatai okán szinte márquezi – családregényt, amit mint egy mérges kúszónövény, át- meg átsző a fukú. A fukú, amit nehéz egy szóval megmagyarázni, de amit a magyar nép az ő személyes használatra kiötlött balsorsa miatt mégiscsak közel érezhet a lelkéhez. A fukú nem más, mint a dominikai balsors maga. Ami régen tép.
Ha még ez is kevés a jólétünkhöz, a családregény mögött ott áll a 20. századi dominikai történelem véreskezű Marhatolvaja, Trujillo, meg az El Jefe kedves haverjai a lefüggönyzött autóikkal, a verőlegényekkel, meg a jó kis karibi Stazijukkal egyetemben. És bőszen röhögve irányítják a fukút.
Ami engem illet, nekem ez volt a legérdekesebb a regényben. Az a valószerűtlen felismerés, hogy Kelet Berlin és Santo Domingo bizonyos történelmi helyzetben ugyanaz. Hogy a nyirkos Andrássy úti pince ugyanaz, mint a cukornádföld közepe. Mert a rettegést nem érdekli a földrajzi szélesség és hosszúság.
Szerencsénkre Junot Diaz nem csak kedves fickó, de jó író is. Úgy ír, ahogy jólesik neki, ezért aztán olvasni is jólesik. A fordítónak persze, ha majd egyszer megjelenik magyarul, nem lesz könnyű dolga. Az elbeszélésnek sok hangja van, a könyv nyelvezete pedig igencsak színes. A sok nyelv és a sok hang viszont jól jön Diaznak ebben a szövevényes, sokszínű történetben.
Tényleg jó szívvel ajánlom ezt a regényt széles olvasóközönségnek. Szerintem kedvvel olvashatja mindenki, aki otthon van a fantasy irodalomban, a képregényekben , aki bomlik a Fantasztikus Négyesért, akit érdekel a diktatúrák természetrajza, aki bírja a szerelem nélküli szerelmes történeteket. Vagy aki egyszerűen csak kedveli a jól megírt regényeket túlsúlyos lúzerrel a főszerepben.
(Egyelőre angolul, de minimális spanyol nyelvismeret azért nem árt.)
születésnapi filmtorta
KapitányG kérte, akkor írok megint filmekről, de mivel ma egy kedves barátnőmnek születésnapja van, ezért ez lesz a sütemény, amit kért. Így viszont talán ő is ehet belőle valamit.
Az ember barátaiból nemigen lesz tanítvány, és ezt semmi nem bizonyítja ékesebben, mint Mark Darcy pajesza. A mi barátságunk viszont arra jó példa, hogy a fordítottja milyen jól működhet.
Mivel a labdán nem volt cimke, milyen öt film kell, most öt női film lesz. Ami nem azt jelenti, pasik nem nézhetik meg ezeket a filmeket. Inkább azt jelenti, nőknek jót tesznek.
Van ebben, drága J, mindenféle: nevetős, sírós, gondolkozós. Igyekeztem öt olyat találni, amiről még nem írtam a blogon. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy sikerült.
Az elsőről nem írtam még biztosan. Tegnap láttam, és nagyon jól szórakoztam a Baby Mama című filmen. Vicces ugyan, de a felnőtté válásról szól, meg az anyaságról. Jók a színészek, jók a poénok angolul.
Max felirattal tanácsolnám. (Igen, angollal.)
Aztán az építkezés, az élet újrateremtése témájában a sírós, nevetős, de végig toszkánul barátkozós Napsütötte Toszkánát.
Mindig mindenki újraépít, meg felújít.
A munkahely és magánélet összehangolásának témájában az Erin Brockovichot.
Az elkötelezettség és kitartás témakörében a Luc Besson féle Jeanne d'Arc-ot.
Mert van, hogy áldozatot is kell hozni.
Végül az örök és el nem múló barátságok miatt a Sült, zöld paradicsomot.
Ezeket kívánom születésnapodra. Hogy majd egyszer anyává tudj lenni, ha akarsz, hogy mindig legyen erőd újraépíteni az életed, és hogy találd meg azt a munkát, amit szeretnél. Hogy kitartó legyél, és hogy mindig legyenek igaz barátaid. Boldog szülinapot!
szükséges állapotok
Mondhatjuk, hogy helyzetek. Amikben az ember hirtelen a gyerekkorát találja meg pár percre.
Térdig a hóban, már egészen azt hiszem, ez jó. Telefonálnak is, hogy ne menjek sehova autóval, mert szükségállapot van. Keresem az autót. Nem nagyon találom. Na jó, nem megyek vele sehova.
Kicsit megszerettem a puha fehérséget magam körül. Különösen, ha hétfőn itthon maradhatok. Jó lenne. Aludnék. Ha lenne fűtés persze.
Ha nem, akkor Bruce Willist keresném. Kizárólag azért, hogy minél messzebb legyek a becsapódó meteorit darabjaitól. Ha nem találom, Christopher D. Smith vállalja a szuperhősi szerepet, bár most éppen forgatókönyvet ír, az időpont nem a legalkalmasabb.
Honnan lett ennek a gyereknek humora?
emléktárgy
Tulajdonképpen vannak tárgyaim, amik emlékeket idéznek. Csak nem vagyok jó az őrzésükben. Időről időre, valamilyen titkos összeesküvés részeként, elrejtőznek, fiókokban, ágyak alatt bújkálnak, nevetik a feledékenységem. Ha meg nagy néha rajtakapom őket, csodálkozó szemekkel vonogatják a vállukat, hogy hát ők???? Ők, hát dehogyis, hát ők mindig itt voltak, neeeem, csak én nem jól néztem.
Az újabbak még csak-csak engedelmesen üldögélnek a kijelölt helyükön, de már az otthonról hozottak gonoszkodnak velem. A múltkoriban azt a gyöngyös kis tihanyi fakanalat kaptam rajta, hogy a konyhapultról lemászni készült a szekrény melletti kis résbe. Oda kell figyelni rájuk, hiába. De a régiek, na azok reménytelen egy társaság. A fényképek a legrosszabbak; úgy jönnek-mennek kedvükre, de tényleg, mintha nem az lenne a feladatuk, hogy nagy bizonyossággal, helyet és időt megállítva őrizzék a rájuk bízott életeket. Az aranyozott szélű bögrék se sokkal jobbak, mert hisztériás pillanataikban lepattogtatják a szélüket, a faliszőnyegek unalmukban foszladoznak, nagyapám darálója pedig rozsdába oldja soha be nem teljesedett szerelmét.
Ha én választhatok majd, másféle emléktárgy szeretnék lenni. Olyasmi, amire senkinek nem kell vigyázni, amivel az unokák bátran játszhatnak, aminek nem lesz ideje elbújni a poros könyvek közé, ami nem oszlik a combcsontommal egyenlő iramban. Szeretném, ha majd a gyerekeim gyerekei vihogva mondanák vasárnap reggel az anyjukra vagy apjukra nézve, ’Ez tökre a nagyi mosolya .’ Ha az unokáim a barátaiknak kicsit zavartan magyaráznák, ’Ez nagyanyám ölelése.’ Ha az ükunokám jókedvére rácsodálkozva a rokonság fejét csóválva csak annyit mondana, ’Na, ez is a Zé vére.’ Aztán pedig, majd sok év múlva annak a lánynak az esküvői fotóját meglátva az anyja csodálkozva csapja össze a tenyerét, hogy ’Az a rakoncátlan tincs, tisztára a szépanyádé!’ A lány meg csak csodálkozna, mert a szépanyjáról még képet se látott, de a teraszon a könyvét épp azzal a tétova mozdulattal nyitná, mint én az enyémet a meleg nyári délutánokon.
Ezt szeretném. Hogy a teraszon a hóban hagyott lábnyomom majd akkor is itt legyen, mikor már nem lesz se hó, se terasz, se lábam. Hogy ne kulcstartóra vagy szögre akasztva, üveges szekrény mögé zárva, fakoporsóban türelmetlenkedve maradjak emléknek, hogy hadd vigyem magammal mindazt, ami velem együtt valahol máshol porrá hamvadhat. Utánam meg csak az maradjon, ami örökké maradni tud.
(Önhibámon kívül lett lírai a tegnapom. A fényképen a dédszüleim, bal szélen anyai nagyanyám.)
Gábriel
Nem mondom, hogy képtelen vagyok a meglepődésre, inkább csak nem megy könnyen. Pláne ebben a szottyadt februári időben, amikor a hátsó kertben landoló lángpallosú arkangyalok is maximum egy szemöldökrándulásra számíthatnának tőlem. A helyzet úgy áll, felőlem aztán hozhatnak mindenféle üzenetet is, az ikonok az ágy alatt, a feszületen pókháló. De időm az van, legyünk őszinték, még akár keblemre is ölelhetem a közelgő hamvazószerda gondolatát, még van pár napom. Hogy hova mennék hamvazkodni, azt ugyan nem tudom, a tornateremtemplom tornacipős papjához biztosan nem. Esetleg szórhatnék a fejemre hamut önszorgalomból is.
Azért vannak jó hírek, momentán nem Jézusról ugyan, de jól van na, még van egy kis időnk. Tegnap egy autómatricán az állt: A világ vége - 2011. május 23. Csak azért szólok, nehogy Hollywoodnak higyjetek a 2012-es kamujával.
Angyalok sehol, a jó hírek rendre a postafiókomban landolnak mostanság, mint például az, hogy Szentmártoni Szabó Géza talált egy új (eddig nem ismert) Janus kéziratot. Őt ugyan nem ismerem, de Jankovits Lacit meg igen, úgyhogy együtt örülök velük. Meg büszke is vagyok. Ez utóbbit tényleg nem tudom, miért. A másik jó hír, hogy Kemping cipőt vett itt, legalábbis azt hiszem. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy tűsarkúban járkál, de végeredményben erre a kis időre, (egy év a világvégéig elröppen, majd meglátjátok), minek aggódni a bokacsontok miatt.
Az is jó hír persze, hogy mindjárt itt van megint valami állatias nő, akinek nem tudom a nevét, de aki állítólag szombaton érkezik, és akkor megint hólapátolással telhet a hétvége kirándulás helyett. Szóval olvashatok kedvemre, ami nem rossz, csak az a baj, hiába olvasom a recepteket, melléjük is Pilinszky a kísérő, és hát kicsit nehezen nyelek emiatt.
Azért titokban minden reggel megnézem az eget a kertből. A fellelhető arkangyalok száma pillanatnyilag nulla.
emlékkonyha
Azért az érdekes, ki mire emlékszik, különösen sok év távlatából. Hét végén B jött férjestől, háromgyerekestől látogatóba, és míg főztük az ebédet, azt kérdezte, milyen kaja hiányzik otthonról a legjobban. Én meg mondtam neki, hogy tulajdonképpen szinte mindent meg tudok venni itt is, csak az íze egészen más. Egészen pontosan, nincs íze egy csomó dolognak.
Persze B amerikai, úgyhogy mondja is, hülye vagyok, miért nem viszem vissza a zöldséget, meg a gyümölcsöt a szupermarketbe, hogy hát kérem vissza a pénzem, mert nem olyan íze van a paradicsomnak például, mint gondoltam. Na ezt azért elképzelem, hogy hogy adnám elő, mert ugyebár én nem vagyok amerikai, hanem magyar, aki nem annyira érzi magát otthon vevőszolgálatokon. Persze elképzelni azért nagyon el tudom, hogy ez működik, mert a letölt csapfogantyút is megküldték a gyárból.
Pedig én megpróbáltam venni egyet, és kedvesen mosolyogva viseltem még a barkácsáruházos fiúk megjegyzéseit is, miszerint hagyjak fel a gyúrással. De nem tudtam, mert kerek-perec megmonták, nem tartanak ilyet, hanem hívjam csak fel a gyár vevőszolgálatát, erre a csaptelepre életfogytig tartó garancia van. És lássunk amerikai csodát, a telefonban a fickó kedvesen csak arról érdeklődött, én vagyok-e az első tulaj. Én meg mondtam, nem, én a cserepartnere vagyok. Azt hiszem, ilyesmit még nem mondtak neki, ezért egyszer azért visszakérdezett, hogy micsoda is. Mivel másodszorra is ugyanezt a valószerűtlen kombinációt adtam elő, nem kukacoskodott, csak a címet kérte. És küldték a fogantyút.
Ezen a sztorin vigyorgunk persze egy sort a sárgarépa felett B-vel. De csak nem bírom ki, muszáj megkérdeznem, neki van-e valami emlékezetes kaja Magyarországról. Mert azt tudom, emlékszem, a kávéra mindig ki volt bukva. Nagyon utálta a presszókávét, márpedig annak idején az egyetemi büfében nem ismerték a hosszú kávé fogalmát.
Sok dolgot nem tud felidézni, pedig szerinte is evett mindenféle spéci magyar kaját, halászlevet, csirkepaprikást, mit tudom én még mit. De nagy gondolkodás után csak fel tud idézni két dolgot. Az egyik a tejbegríz, a másik az aranysárga, jó cukros, forró, citromos tea nagy kancsóban. Mint amikor az ember a gyerekkorára emlékszik vissza. Pedig akkor már nem is volt gyerek.
emberszabás
Mindenfélére vágyom, de momentán leginkább arra, hogy meghallgassak egy-két Bonobo lemezt. Ha a havazás így folytatja, lesz is rá esélyem.
Made in Germany
Tegnap este levágtam az első kockát a Mihályomtól Karácsonyra kapott centiről. Akkor most már csak 149 nap. Dani mondta is, ez jól hangzik, mert nem olyen ijesztő, mint a még öt hónap. (Meg mint a bizonyosság, hogy az ijesztő szót nem tudom leírni helyesen.)
Én meg nem is tudom, mert egyrészt jó érzés belátható közelségben tudni a hazatérés időpontját, másrészt persze hogy rájövök, mennyi mindent akarok még belezsúfolni ebbe a 149 napba. Igaz nem most, most valahogy sehova sem, semmire sem vágyom. Legszívesebben ki sem mozdulnék, olyan hideg van.
A levágott centidarabot beraktam egy borítékba, hogy az idő múlását keretekbe szorítsam. Ezen az elsőn a szám sem látszik, csak a fém foglalat "Made in Germany" felirattal. Hiába, a német precizitás, az idő pontosan kimérhető tere vígasztal. Itt most mind a 150 nap egyforma helyet tölt majd ki. Közben a valóságban szerencsére nem mind lesz ilyen lassan vánszorgós, unalmasan hideg. Majd igazán emlékezni is hol méternyi, hol igencsak rövidke napokra fogok. Még az is lehet, hogy a 146. nap után éppen a 120. következik. Ezt se tudhatjuk előre. Az ember már csak ilyen, rendezgeti az emlékeit, ahogy jónak látja.
Keresés
