2010. április
Könyvajánló irodalmi szakadároknak, avagy állítólag az óperencián túl is írnak könyveket 3. - Ellopott gyerekkor.
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
A legnagyobb bűn a lopás, mondja Baba, Amir apja a regényben. Sőt, tulajdonképpen az egyetlen is, hiszen minden innen ered, a gyilkosság ellopja az életet, az apát a gyermektől, a férjet a feleségtől. A hazugság az igazságot lopja el. Sokan sokmindent lopnak el, ha a körülmények, vagy önmaguk, nem adnak lehetőséget arra, hogy igazak maradjanak.
A hetvenes évek békés Kabuljában éppen úgy lopnak, mint a megalázott romvárosban, ahova a főhős a háború közepette visszatér. A történet Amir és Hasszán féltékenységgel terhes barátságától indul, ahol Amir apja iránt érzett szeretetében és az anyja elvesztéséből adódó keserűségében elárulja barátját. Hagyja, hogy ellopják azt, ami minden gyereknek csak egyszer adatik meg, ami csak egyszer lopható el, a világba vetett töretlen bizalmát.
A szép történetekben persze jórészt adódik második esély. Amir törleszthet, mert „van mód arra, hogy ismét jó legyen az ember”.
A jónak lenni útja azonban nem kényelmes, nem könnyes felszabadító, hanem a halál árnyékába vezet. Az ember nem szabadulhat a hazugságaitól, a bűneinek emlékétől, hacsak szembe nem néz azzal, amit igazságnak is nevezhetünk, de amit Khaled Hosseini sárgarézből készült bokszernek hív. Hogy kinek az öklén van a bokszer, mindegy is lehetne, de praktikus, ha a becsületünket attól szerezzük vissza, aki elvette.
Hosseini regényének alapkérdése az, mit érdemel az a tolvaj, aki a gyerekkort lopja el, a gyerek világba vetett bizalmát becsteleníti meg. Árulással, nem cselekvéssel, szexuális erőszakkal vagy éppen egy igéret megszegésével. Van-e felmentés, feloldozás, lelkiismeretfurdalás általi jóvátétel, ököllel megharcolt csata. A Papírsárkányok írója nem túl optimista. Az orvos tudja, a testen ejtett sebek gyorsabban gyógyulnak, mint a lélek sebei. Az ökölcsapásnak emléke a sebhely az arcon, de a csuklón lévő sebhely az árulás emléke. Valahogy az utóbbihoz nehezebben lehet hozzászokni. Jobban emlékeztet.
Nem hinném, hogy egy jó regényhez tudni kell, milyen a naan íze. Nem gondolom, hogy tudnunk kell, milyen, amikor a papírsárkány üvegszilánkokkal megmerevített zsinórja szétvágja az ujjbegyünket. Elég ha elolvassuk, tudni fogjuk, és Khaled Hosseini szemével ugyan, de látni fogjuk, milyen volt Kabul fénykorában, még a szovjet katonai puccs előtti boldog békeidőkben. Ráébredünk, hogy a híradóban látott rongyos emberek egy valaha volt csodálatos kultúra, egy letűnt virágzó birodalom szomorú hírmondói.
Remélhetném, hogy az évekkel ezelőtt megjelent regény örök tanulságul szolgál, de sajnos nem remélek. Az ellopott gyerekkort nem lehet visszaadni, de nem is gyakran akarják. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet az afganisztáni táncoló fiúkról. A bokájukra és a csuklójukra erősített csengők ma este is csengenek a világnak azon a részén, ahol valaha a Perzsa birodalom virágzott, ahol valaha Hafez és Rumi írta a verseit. Ma este is tolvajok fekszenek kisfiúkkal egy ágyban.
Khaled Hosseini belgyógyász. Ma már nem praktizál orvosként, ír és az UNHCR jószolgálati nagykövete. Sokat tesz azért, hogy segítsen az Afganisztánban élőkön. Második regénye is megjelent már magyarul Ezeregy tündöklő nap címmel.
anti
Főállásban antidepresszálok.
Mellékállásban munkába ölöm magam.
Planet Food
Elég sok jópofa dolgot lehet gyerekekkel csinálni, de az egyik legklasszabb dolog az, ha együtt főzünk. Ebből az együttfőzésből már kerekedett vita közöttem és a főzéshez legendásan jól értő emberek között, de ennek ellenére fenntartom az álláspontomat. Nekem nagy élvezet másokkal, barátokkal, gyerekekkel együtt főzni.
Szeretem, ha van kivel beszélgetni, van kivel megkóstoltatni az ételt, adott esetben van kivel lehúzni egy kupica pálinkát. Ez utóbbit csak felnőttek esetében persze.
Ha jól meggondolom, engem nem a végeredmény, hanem az oda vezető út érdekel. A főzésben is. Másban is. Lehet, hogy mindenben? Ebben nem vagyok biztos.
Az is igaz, hogy ha nem vagyok formában, borongós a kedvem, főzni sem szeretek. Ha muszájból kell, az egész egy tragédia. Akkor inkább elnézem, anyám milyen kedvvel hámozza a sárgarépát, TSB hogyan masszírozza az olívaolajat a csirkeszárnyba, vagy Mihályom milyen elmélyülten teremti meg a gyümölcslevesben a meggyek koncentrikus köreit. Inkább nem főzök.
Tegnap egy egészen érdekes áthidaló megoldást sikerült felfedeznem, ugyanis főződélelőttre mentünk Borival, Lilyvel és az unokahúgával, Kirával. Nem kevés pénzért ugyan, de a Sur La Table nevű konyhafelszereléseket áruló bolt hátsó felében lévő tankonyhában főzőórákat szerveznek. Tegnap csak mi négyen voltunk, no meg Karen az olasz-amerikai séf, és Christie, a konyhalány, úgyhogy abszolút figyelmet kaptak a gyerekek.
Az egész nagyon élvezetes volt, mert Karen felvállalta a jókedvű főnök szerepét, a lányok főztek, mi meg Lilyvel fotóztunk, és Reggio di Calabriáról faggattuk Karent. Raviolit főztünk paradicsomszósszal, mogyoróvajas brownie-t sütöttünk, meg fokhagymás kenyeret. A végén a laktózszintemmel mit sem törődve mindenből ettem, és túl is éltem a kalandot. Úgy döntöttem, a mai fejfájásomat a hidegfrontnak tudom be.
A végén a kaját meg lehet enni, sajnos kivinni nem lehet semmit, így aztán a brownie jelentős része ott maradt a boltoskisasszonyoknak. Örültek. A DVD automata mellett ez is egy marha jó üzleti ötlet lehetne. Igaz, ez már Z. úrnak egyszer eszébe jutott, de akkor azt mondtam rá, hogy baromság, ki akarna magyarországon főzőóráért fizetni. A magyar anyákat ez nem érdekli. De most meggondoltam magam, mert ez igazából nagyon szórakoztató dolog.
A másik érdekes üzleti ötlettel akkor találkoztam, amikor jövő péntekre kerestem magamnak programot Chicagóban. Előbb érek ugyanis oda, mint a kötelező hivatalos vacsora, szóval arra gondoltam, kicsit körül kéne nézni mielőtt szokás szerint elnyel valami jégkondícionált konferenciaterem. Múzeumozni szombat délután közösen fogunk, ezért aztán valami olyasmit kerestem, ami sétálós, fotózós, szórakoztató és jól is esik.
Addig kutattam, míg találtam ilyet. Kajatúra. Három óra séta, miközben megmutatják a várost, elmennek mindenféle kajás helyekre, ahol a (konyha)főnök el is meséli, miért érdemes megkóstolni, amit ott adnak. Csupa jellegzetes étel, amit a helyiek is esznek, meg egy felkészült túravezető, aki a város látnivalóiról is mesél 42 dollárért. Sajnos egykor indul a legkésőbbi túra, az én repülőm meg kettőkor érkezik. Kénytelen leszek a fotózásnál maradni. Most azt kellene írnom, jobb ez így, de nem jobb.
Daimon
Valamér főállásban már három éve volt démon. Nem mintha nem akadt volna jobb lehetősége, egy éve például bejutott az interjú harmadik fordulójára egy multihoz, de aztán mégse őt választották.
’Menjenek a francba’, gondolta keserű szájízzel. Aztán unottan nézett a monitorra, mert már megint villogott. Újabb üzenet.
’Mér nem nyughatnak? Mér kell állandóan üzengetniük?’
Lopva oldalra nézett, a mellette levő boxban Liza megint valakivel levelezett, ahelyett, hogy dolgozott volna. Valamérnek egy ideje tetszett a lány, ma meg egészen csinosnak látta a virágmintás szoknyájában.
’Ne haragudj,’ szólt át.
’Mi van?’ , kérdezte a lány barátságtalanul.
’Kölcsön tudnál adni egy tűzőgépet?’
’Persze.’
Valamér lopva a képernyőre nézett, ahol meglátta a wrt34-nek küldött üzenetet.
’Holnap 6-kor?’
A lány mosolygott, Valamér komoran nézett vissza.
’Kösz.’
A monitorján gyorsan kikereste az üzenetet, és rákattintott.
...
Wrt34 bambán nézett a bejövő üzenetre: Delivery to the following recipient failed permanently: Lulu18@mail.kom.
Valamér elégedetten sóhajtott. Fél óra múlva átszólt a szomszédos boxba.
’Te, nem lenne kedved meginni valamit holnap munka után?’
A lány megvonta a vállát.
’Akár.’
Wrt34 ötödször is megpróbálta elküldeni az üzenetet. Aztán dühösen lépett ki a fiókjából.
’Ezt a rakás szart.’
üres halmaz
Kósza, nem a biológia alapja, mert azt nem tudtam elképzelni.
Az üres halmaz koncepciója kizárólag egy matematikus fejében születhetett meg, csakúgy mint a halmazok általában. Azt hiszem, hogy sem a biológia, sem a kémia, sem a fizika nem ismeri úgy a semmi fogalmát, mint ahogy azzal a matematika már kora gyerekkorában megbarátkozott.
Ezt a fajta elvonatkoztatást a létezőtől a nemlétezőig, a természetestől az irracionálisig, az egésztől a törtekig én rendkívül filozófikusnak találom. Sőt, mintha a matematika leginkább a zene rokona lenne. Most talán túlzok.
Ennek a gondolatnak a vonalán a matematika könnyen teremt halmazokat, könnyen mondja meg, egy halmaznak mik az elemei, mik a részhalmazai, mik az üres halmazok. Azt írtam, az életnek részhalmaza a blog (is), mely részhalmaz természetesen lehet üres halmaz. Azt viszont kiemelném, hogy az üres halmaz bármikor feltölthető elemekkel, ha az életünk (A halmaz) egyes elemeit megfeleltethetőként határozzuk meg egy blog (B halmaz) elemeiként.
Ha nem, nem.
Természetesen ez már a matematika által behatárolt gondolatokon kívül esik, hiszen a halmazelméletben az adott pillanat értékelése lehetséges, nem ismeri a 'ha kedvem van' kitételt. Eleme, nem eleme. A biológia a semmi fogalmával birkózik nehezen. A fizika meg már azt se nagyon tudja meghatározni, mi az itt és a most.
Blogot olvasni vagy írni azért jó, mert azt tükrözi, hogy az emberi gondolkodásnak nem szab határt semmiféle diszciplina. A blog se nem matematika, se nem biológia, se nem fizika, se nem szociológia. A blog akármi.
Con mucho cariño
A kínai (?) olvasók (?) kedvéért visszaraktam. Meg a sajátomért. (Önző dög.)
Szavakban kábé ezt lehet látni a világnak ebből a feléből: 3 pasi + 3 gitár. Pengetik. Az egyik énekel, akinek John Mayer a neve. Kicsikét tejfölösszájú és néhányszor furán megrágja a szavakat, de elég jól gitározik. A dal a Szabadesés címet viseli. Hangulati elemként a dolgok elmúlását, az ebből személyesen megélhető szomorú szabadságérzést vonultatja fel. Kellemes. Jól szól.
Azoktól, akik nem látják, elnézést kérek. Sok szeretettel.
Esetleg itt? :
http://www.youtube.com/watch?v=7SK_Ps_Jfeg
Én a hős
Nem is gondoltam, hogy ma reggel hősként ébredek. De bevallom, és szégyellem, ez még a nap közepén sem jutott eszembe. Sőt, mit ne mondjak, tök átlagosnak tűntem egészen estéig. Tettem a dolgom, tettem azt is, ami nem a dolgom. Ilyesmik. Az esti bevásárlásnál rácsodálkoztam az északról bekúszó viharfelhőkre, meg a szélükön cikázó villámokra. (Ilyet se láttam hónapok óta.)
Pedig akkorra már hős voltam, többszörösen is. Ma (ha jól emlékszem) kétszer is megtöltöttem csapvízzel az újrafelhasználható környezetbarát palackomat, nem használtam a fűtést egész nap, egy kezemmel kikapcsoltam a monitorokat a gépteremben, és nap közben nem nyitogattam ki a hűtőt. Ja és nem mostam, így vizet és kemikáliát spóroltam. Akárhogy is nézem, mindez egyértelműen azt jelenti, több rendben is megmentettem a világot ma.
A Föld napja volt, tehát rendben is vagyunk akkor. A világ nagy és kishatalmainak szimpatikus öltönyös vezetői megkönnyebbülhetnek, innentől fogva semmi dolguk. Mindenki pöfögtesse a gyárkéményeit, mérgezze a világ édesvízkészletét, bátorítsa fogyasztásra állatpolgárait, merugye attól majd nő a gazda(g)ság. De a legfontosabb, hogy nyugalom, tök oké, hogy néhány barom nem óhajt egyezményeket aláírni mindenféle szaros gázmolekulákról. Dehogy. Tessék csak mindenki segge alá autót adni, mindenkinek légkondit beszerelni mindenhová, mer az van, hogy eléggé melegek mostanában a nyarak. Mi van, ha kicsit megváltozott az időjárás. Ez előfordul. Normális, oké? Kipusztult pár faj, kiszáradt pár tó. Legalább nincs velük annyi gond. A pánikolókat meg legjobb lenne valami kis táborba zárni, hogy ne vinnyogjanak már annyit az utcákon.
Nem kell nagyon komoly pofát vágni, nem kell bedőlni olyan rémhíreknek, hogy adódhatnak igazi gondok. Olyan igazi igaziak. Nem kell elhinni, mert itt vagyok én, a hős. Ahogy ma megmentettem a világot, holnap is meg tudom. Ha mégsem, akkor bocs, igazán bocs, de tényleg.
A Blaha
Kezdem úgy érezni magam, mint ahogy a nagyanyám érezhette magát, amikor a számára kedves helyekről mesélt. Én mondjuk erre nem emlékszem, csak hogy a textilzsebkendőjével elég gyakran törölgette a szemét.
Már a Kispálék hallatán is emlékezhetnékem támadt, de legyűrtem. Most viszont a Blaha Lujza tér nevét olvastam egy régi blogbejegyzésben, és egészen megrohantak az emlékeim. Ez tulajdonképpen elég vicces, mert különösebben nem töltöttem időt a Blahán, egyszerűen csak elég sokat metróztam, és még mindig a fülemben cseng a metrósbemondó hangja: Blaha Lujza tér következik. És sose gondoltam a parókás nőre ilyenkor.
Érdekes, hogy tulajdonképpen Budapestet egészében nem szerettem sose. De rengeteg helyet szeretek Budapesten. Leginkább azokat, amikhez szép emlékek kötnek. Amilyen kis lokálpatrióta választás volt tőlem 18 évesen az utca szomszéd oldalán terpeszkedő egyetem, annyira gyorsan derült ki, hogy alig van pécsi barátom. Merthogy azok aztán általában nem maradtak a bulikban hajnalig, szemben velem, aki bíztam abban, hogy jól alszanak a szüleim. Jól is aludtak. Így viharsebesen lett számos kollégista barátom, közülük is egy leginkább, aki budapesti volt.
Ez a barátnőm viszont valóban lokálpatrióta volt, és mivel elég hamar odalett a szerelem, amiért vidékre érkezett, minden hétvégéjét otthon töltötte. Én meg gyakran mentem vele, mert szerettem utazni már akkor is.
Szóval ami nekem Budapestből emlék, abból nagyon sok kötődik ehhez a barátsághoz. Főleg a budai oldalhoz, mert ott laktak. A szülei most is abban a picike lakásban, ahol cserépkályha mellett hallgattam az apja örmény rokonságáról szóló végeérhetetlen meséket. Ahol a tesója, akivel két éve nem beszélek, kempingágyon aludt miattam. Ahol esténként a macska dorombolása mellett kötöttem a századik térdig érő pulóverem, és ahol életem egyik legemlékezetesebb élményeként gofrimintát égettem a seggemre a fürdőszobai gázkazán közreműködésével. Évekig megvolt. (Azóta van fogalmam róla, milyen hosszú egytized másodperc.)
A vendéghétvégék aztán mindenféle kísérőprogrammal teltek. Hol Kaláka koncerttel, hol Cseh Tamással a Marcibányi téri művházban. Néha valami buliféleséggel számomra ismeretlen emberek társaságában. De legtöbbször szép hosszú sétákkal a budai utcákon, a várban és ha éppen olyan kedvünk volt, akkor a szigeten. A séták alatt beszéltünk meg minden fontos dolgot persze, mely fontos dolgok elsősorban fiúk voltak, később némi tudomány, majd leginkább párkapcsolati érdekességek.
Ma, ha Budapestre megyek, az esetek nagy részében Pestre megyek. Szinte mindenki, akivel találkozni szeretnék, ott lakik. Vagy a pesti utcák és terek most barátságosabbak. Vagy a kettő üsszefügg. Ami egyetemistaként a budai hegyoldal volt, az manapság az Oktogon környéke. Ami akkor a Felszab tér, ma a Liszt Ferenc. Ami akkor a Batthyány tér, az ma a Deák Ferenc. Ahogy régen szerettem a budai villákat, most annyira kedvelem az Andrássy út kőcsipkéit. Talán egyedül a Margit-sziget pont olyan most is, mint volt.
Nosztalgia
Drámai fordulat
Kellene írnom egy drámát. Jövő szerdáig mondjuk.
Téma: 7 ösztöndíjas Amerikában.
Műfaj: komédia (?)
Próbalehetőség: egy
Ötletek: nulla
Megvan valakinek William elérhetősége?
színerőszak
Tavasz van. Ez eddig nyilván nem meglepő. Már földrajtanulmányainkból kifolyólag, ezt azér tudjuk Észak-Amerikáról legalábbis, hogy szokott tavasz lenni.
Mivel az elmúlt napokban úgy tűnik hiányoztak az egyébként tőlem megszokott kispillangós, virágos bejegyzések, többen érdeklődtek, milyen is az itt errefelé. Hát nem akarom senki kedvét elvenni az utazástól, de azért szerintem ide nem tavasszal kell jönni.
A tavasz itt olyan, mint egy ízléstelen ribanc, aki még ráadásul színvak is. Ámbár akkor nem ő ízléstelen, hanem aki öltözteti. Mindegy. Az elmúlt két hétben minden kivirágzott. Ezt értsük szó szerint. Reggelente az autómon, mely a jótékony közlekedésfelügyeletnek köszönhetően mosást még nem élt át, vastag pollentakaró vendégeskedik. Életemben ilyet még nem láttam. Ennek következtében persze mindenki tüsszög, mint az állat, a szerencsésebbek pedig felhúzott ablakok mellett rajzanak a bevásárlóközpontok akciós tavaszi kollekciói felé.
A virágzás persze általában kellemes a szemnek (pollen ide vagy oda), de nem itt. Eleve itt nem minden fa hajt friss, szemnyugtató, üdezöld levelet. Konkrétan piroslevelű fák is vannak. És a piros levélhez valami világoslila virág dukál. Tényleg, nem vagyok akkora paraszt, hogy ne örüljek a virágoknak, de tegnap kifejezetten megijedtem, mert a ház mellett felrobbant egy rózsaszín azaleabokor. Igazi bugyirózsaszín virágokkal, de olyan erőszakosan, hogy levegőt nem kaptam. Az a helyzet, hogy ez az egész tavaszias izé élményben leginkább ahhoz hasonlíthat, mint amikor az embert ébredés után iszonyatosan pofánvágják egy világoslila boxkesztyűvel. Nem szép na.
Tulajdonképpen lehet, hogy csak az van, hogy ezt a színorgiát inkább tudnám egy karibi szigeten elviselni, mint a kissé már agyamramenő hétköznapjaimban, amikor a reggeli masszázs helyett iskolába indulok. Nem tudom. De ha a vulkáni hamu tartja magát, akkor hazaúszom. Vagy legalábbis az első karibi szigetig, hogy a világ színegyensúlya helyreálljon.
zip fájl
Csomagolok. Még nem igazán, csak fejben. Mielőtt jöttem, elmélkedtem a becsomagolás nehézségeiről az utazós blogban. Aztán fura módon, abból nem lett igazi utazós blog. Nem tudom, miért. Na mindegy, ott mindenesetre arra jutottam, ha egy évre megyünk, tök mindegy, mi kerül a bőröndbe.
Most visszafelé sokkal válogatósabb vagyok, amikor emlékeket csomagolok. Ma reggel például elcsomagoltam a kedvenc utam. Biztosan megyek még arra, nem azért, csak rájöttem, hogy amilyen sokat vezettem itt fel, s alá, hát nem nagyon szerettem meg az utakat, mert vagy az volt, hogy marha unalmasnak láttam őket, vagy zuhogott az eső. De egyáltalán is, a környék útjai igazi kanyar nélküli, érdektelen utak. A rendőr mindig ugyanott áll, az autók unalmas engedelmesen sorolnak ide-oda a kétszer akárhány sávon. Ha meg nem a környéken autózunk, akkor autópályán megyünk. Onnan semmit se látni.
A kedvenc utam a 73-as az Expressway 31-es kijárata után a vasárnap kora reggeli napsütésben. Ma harmadszor autóztam arra, hogy Lilyvel találkozzam, és a vasárnap délelőttöt spinning órán, meg egy közeli dinerben töltsük. Lily a munkatársam, és nem Lilynek hívják. Arra kért, ha valaha írok róla, adjak neki más nevet. A Lily jutott eszembe.
Lily Berlinben lakik, az itteniben, és a családja kicsit olasz. Pennsylvaniában nőtt fel. Egyszer elvált, aztán megint férjhez ment. Gyereket nem szült. Vannak családi kártyái, egyszer játszottunk, de én nyertem. Ő volt az első Amerikában, akit káromkodni hallottam.
Kedvelem Lilyt. Azt hiszem a humora miatt, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ha meg akar valamit tudni, akkor megkérdezi. Nem az a fajta testkontaktos ember, mint a barátaim nagy része. A haját lezselézi, a szoknyáját kivasalja (munkahelyre sose hord gatyát), 300-nál több jegyet ad egy negyedévben egy gyereknek, és rosszul alszik. Szeretem a szomorú mosolyát, de még annál is kicsit jobban szeretem, amikor a dinerben a zabpehely felett azt meséli nevetve, milyen balfasz volt Rómában.
Szóval a 73-as a kedvenc utam a 31-es kijárat melletti nagyívű balos kanyarral, meg a pici emelkedőjével, na meg a lerobbant autószerelő műhelyével Winslow után. Becsomagoltam. Majd egy novemberi vasárnap délelőtt kicsomagolom Lily mosolyával együtt.
Buddha
Az emberek általában jobban olvasnak, mint írnak. Én legalábbis biztosan. Nem tudom, mi lehet az oka, mert hiszen mindkettőnek a teremtő gondolkodás az eszköze. Talán az olvasás biztonságosabb, nem bánt annyira, mint az írás.
Most olvasok inkább, mások mondatai mögül figyelem a világot, na meg önmagam, és azon gondolkodom, mikor tanulja meg az ember a boldogtalanságot olyan jól, olyan hibátlan magabiztossággal, hogy boldogságnak hiszi azt.
Az lett a meggyőződésem, hogy nincs boldog gyerekkor. Hogy úgy nincs boldog gyerekkor, ahogy a felnőttek a műmeséikben leírják. Hogy a felnőttek nosztalgiának becézett hazugságaikban a gyerekként végiggondolt gondolataikat unottan hajigálják mindenféle szemétdombokra. De lehet, hogy nem unottan, csak félelmükben. Mert elég félelmetes, hogy mindaz, amit gondoltak, mondjuk hat évesen, az életről, a halálról, a szerelemről, a szeretkezésről, a helyesről és a helytelenről, az mégiscsak igaz. Szemben azzal, amit mondjuk harminc évvel később erről gondolni tudnak.
Amikor ez a meggyőződésem támadt, úgy emlékszem, hat éves voltam. Az óvodaudvaron álltam a kerítés mellett, és néztem az utcát. A járdát megemelte egy fa gyökere.
A kisgyerek mind Buddha. A felnőtt meg pontosan emlékszik, milyen volt Buddhának lenni, de már nem tud. Vagy csak nagyon ritkán.
végre
Végre, végre, végre. És végre. A sok-sok gitáros kedvenc leggitárosabbika, Yoav, csinált új zenét, új lemezen, aminek A Foolproof Escape Plan (Bombabiztos menekülési terv) címet adta. Ilyesmire egyébként eléggé rá lennék szorulva én is mostanában, hogy sikerrel menekülhessek el destruktív önmagam elől.
Na mindegy, egyelőre örüljünk a zenének, meg a brit akcentusnak, meg aminek csak akarunk. Én mondjuk annak, hogy most van mire vágyni megint.
Kábé így kezdődött a We Are All Dancing című szám.:
És ilyen lett a végére:
Utazásra
Popper Péternek jó utat. Hiányozni fog.
Színvak
Színvak vagyok. Bizonyos helyzetekben elveszítem a színlátásomat. Olyan helyzetekben, mint most, például.
Nem, nem arról van szó, hogy feketében és fehérben látok. Nem arról van szó, éppen nem, hogy azt szeretném mondani, ez fekete. Azt sem szeretném mondani, ez fehér. Talán mondani sem akarok semmit.
Néha, igazságtalan dühömben, azt gondolom, a politika az unatkozó emberek hobbija, akiket annyira szeret az Isten, hogy nem bízott haldoklót rájuk. És akiket annyira gyűlöl az Isten, hogy nem égetett szerelmet a szívükbe. Természetesen nincs igazam. Az én dühömmel is vesződik a világ.
Meggyőződésem, a szerelmi beteljesedés pillanatában nem kerül elő a kérdés, a másik kire szavazott. A haldokló szemében nem a százalék tükröződik. Mert nem tartozik szorosan a világhoz. Vagy jobb, ha azt mondom, az én világomhoz.
Nem vagyok hajlandó se négy évente, se gyakrabban, színek szerint ítélni, dobozba zárni embereket. Se barátot, se ismeretlent. Azt nézem helyette, tud-e szeretni. Azt nézem helyette, tud-e lemondani az életéről, ha más élete fontosabb. Azt nézem, tud-e sírni még, tud-e ölelni még, tud-e örülni annak, hogy virágzik az eper. Hogy érti-e a szót. Hogy értené-e, amit Hosseini ír.
"Amir, aga?" kérdezte Farid.
"Igen?"
"Miért vagy itt? Úgy értem, miért vagy itt igazából ? "
"Már megmondtam."
"A fiú miatt?"
"A fiú miatt."
Farid megfordult a földön fekve. "Nehéz elhinni."
"Néha magam is alig hiszem, hogy itt vagyok."
"Nem ... úgy értem, miért ezt a fiút? Eljöttél a messzi Amerikából ... egy síitáért."
Ez minden nevetést kiölt belőlem. És minden álmot. ...
... arra gondoltam, talán igaz, amit az emberek Afganisztánról mondanak. Talán tényleg reménytelen hely.
helyzetjelentés
Nem nagyon vagyok normális. Jellemző párbeszédrészlet:
-Dani, hol a mosogatószer? Te használtad kocsimosásra.
-A hajón.
-Hol????
-Anya, a hajón.
-Ne szórakozz velem kisfiam!!
A biztonság kedvéért kinézek a kertbe, de jó emlékszem, a kertben nincs hajó.
-Ez nem lehet igaz! Miért nem mondod meg, hova raktad?
Bentről sóhaj.
2 órával később az oldalsó ajtón kilépve megállapítom, hogy a ház mellett a hajón ott a mosogatószer.
-Ja, hogy ezen a hajón?
(Másik hajó sosem volt, ez egy kábé 2X10 méteres vitorlás. Nagyjából 7 hónapja áll a ház mellett.)
Ajándékba is
egy hete
Egy hete naant eszem. Egy hete kabuli utcákkal álmodom. Egy hete Hassan és Amir a barátom.
kohabitációs gyakorlat
A magány öl. Ezt nálam bölcsebbek mondták, többen is. Nem úgy öl persze, mint egy puskagolyó, nem hideg fémként a meleg testet szétrobbantva, dehogy. Inkább úgy, mint ahogy egy sebész kése ölhetne. A vágás nem mély, de pontos, és a kivérzés elkerülhetetlen.
Együtt kell élni másokkal. Ezt vonom le tanulságképpen is akár két filmből, amit nemrég láttam. Nem azért vonom ezt le, mert az együttélés önmagában lehetetlenné tenné a magányt, hanem mert a kohabitáció arra tanít meg minket, amit az egyedüllét során nem tudunk megtanulni.
A District 9 negatív jövőképére a jelenünkből ismerünk rá, erre pedig a jól el- vagy kitalált dokumentumfilmes eszközök még rá is erősítenek. Így lesz sajnos túl hitelessé is a jövő. A film az ember együttélésre való képtelenségéről, az ebből kibontakozó intoleranciáról mesél. Majdnem mindegy mikor, és majdnem mindegy, hol. Most éppen egy dél-afrikai menekülttáborból.
A Distict 9 számomra attól lesz jó film, hogy megmutatja, minden intolerancia ugyanarra a mintára húzható rá. Nincs meglepetés, a kegyetlenségre a saját kegyetlenségünkből, a türelmetlenségre a saját türelmetlenségünkből ismerünk rá. Talán ez a felismerés segít. Nem biztos.
Az 51-es bolygó más korosztálynak, más eszközökkel, de ugyancsak azt próbálja megtanítani, a világ nem kizárólag az emberiség létezésének a tere. A rajzfilm kedves, néha jó poénokkal, de sajnos kissé didaktikusra sikeredett, így a célközönség 45 perc után elhagyta a bolygót. Az egyik lejobb jelenet, amikor az amerikai űrhajós, és a helyi lakos azon civakodnak, ki az alien. Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye én vagy te?- módjára.
Mindig ámulok a magabiztos embereken. Azon, ahogy azt tudják mondani, én, mi. De az én, az nem én, hanem a nem te, a mi az nem mi, hanem a nem ti. A villanó sebészkést meg észre sem veszik.
Választok
Szerintem az szép, hogy József Attila születése napján eldönthetem, innentől fogva cigány leszek-e.
nászajándék
Ma megy férjhez a kedvenc varrónőm. Nagyon sok boldogságot kívánok neki és a leendő férjnek. Remélem, erre is táncolnak ma a Zaccban.
befektetési ötletek
Nem tudom, hány befektetni vágyó üzletember olvassa ezt a blogot, pláne hány olyan, aki a közeljövőben milliárdokat szeretne üzletbe ölni, de gondoltam, kedvezek nekik is. A tuti üzleti tipp persze nem a sajátom, hanem tavaly (azt hiszem) Amerikában az év üzletének kikiáltott vállalkozás.
A Redbox nevű dvd-kölcsönző hálózatról van szó. A dollármilliárdokat hozó üzlet valóban ötletes, kényelmes, és ami a legvonzóbb benne, marha olcsó. Az ember mindenfelé nagy piros italautomatának látszó tárgyakat láthat szerte Amerikában. A működési elv is pont ugyanolyan, érintőképernyő, filmek, ezt kérem, húzd le a kártyádat, hozd vissza holnap este 9-ig. Ja igen, 1 dollár plusz az adó (7 cent). Szia. Bármelyik automatába visszaviheted, szóval ha dvd-s kocsid van, itt többeknek van, akkor benyomod a kölköknek a filmet, aztán mész tovább ezer mérföldet, és visszaadod ott.
Kockázatos-e? Nem. Ha nem viszed vissza a filmet, no para, minden nap levesznek még 1.07-et a kártyádról. 25 nap után meg tartsd meg a filmet. (Na ja, majdnem 27 dollárt kinek ér meg?) Micsoda galibát okoz, ha két filmet egyszerre kölcsönzünk ... Szóval mindjárt más ugyebár.
Annyira népszerű lett ez a kölcsönzési mód, hogy hazavágta a dvd kölcsönzőket pillanatok alatt, hiszen fele annyi sincs egy film kölcsönzési díja. Ha jól emlékszem, a nagy filmgyárakkal az a megállapodás, hogy a dvd piacradobása után a Redbox 7 napot (nem biztos) köteles várni. Szóval nem csak ezer éves szarokat lehet kölcsönözni. És valljuk be, az amerikai filmtermés jelentős része ennyit is ér, két dollárt. Összehasonlításul: egy mozijegy 10 körül van.
Tegnap ki is próbáltam a filmautomatát. A gyerekek kérésére kikölcsönöztem a 2012 című igazi katasztrófafilmet. Igazán katasztrófa volt, és a két dollár hét cent picit soknak is tűnt érte, de a röhögés garantálva, ha esetleg valaki meg akarná nézni. Nem olyan jó, mint a Gyalog-Galopp, de vannak részek, amik kifejezetten emlékeztetnek a fekete lovag híd melletti jelenetére, mert a főhős itt is kábé kéz és láb nélkül küzd a végén, de nyer. És kinő a keze, meg a lába, mint a Fehérlófiának a Belga számban, csak ehhez nincs Bock rosé. (Az ötödik percnél van a kérdéses rész, de Belga rajongóknak is csak csukott szemmel, mert a videó jó szar.)
korai örömök
Az ember gyakran túl korán örül dolgoknak. Ezen a bölcs természet jót röhög.
A természet gyakran túl korán örül a tavasznak. Ezen az ember aggódva vonja össze a szemöldökét.
Ez a különbség kettőjük között.
Placebo
Alapvetően úgy csináltunk, mintha Húsvét lenne. Ez az úgy csinálás azért nem sikerült maradéktalanul, mert a Húsvéthoz kicsit túl sok minden hiányzott, leginkább persze a társaság. Hármasban nem olyan jó lenni, még akkor sem, ha a család másik kétötöde nyűgösen tért meg a rokonlátogatóból, és ismét felismerni vélte a meglátogatottakon az elmeháborodás gyengéd jeleit. Hiányzik minekünk az elmeháborodás is. Ebből látszik, hogy a rokonság részei vagyunk.
Itt se sonka, se locsolkodás, se feltámadási mise, ez utóbbi az én hibámból. A jókedvű templomhoz nem volt kedvem, a tornatermes katolikushoz se. Magánfeltámadás volt idén, de nem bántam. Közben priváte elmentem M-mel spinningre, majd megreggeliztünk egy dinerben. Itt teljesen nyilvánvalóan pótoltam a leadott kalóriák kilencvenszeresét.
Közben átmenetileg nyár lett, ma délután 31 fokkal. Nem kell irigykedni, pénteken jön a lehülés, a hidegfront szélén viharsávval. Idézek: 'minden bizonnyal ismét emlékezetes hétvégére számíthat a keleti part.' Ilyesmit utoljára a hurrikán előtt mondtak. Arra emlékszem még.
A szép időt kihasználva viszont kirándultunk. Tegnap Cape May állatkertjébe:
Ma meg Wheaton Village-be, ami egy álmos kis mutogatós falu, de az üvegfúvókért megérte:
Olvasmány Húsvét utánra
"37 éves költő vagyok. Cigány férfi. Még emlékszem rá, hogy erdőben aludtunk a családommal, s emlékszem az első nehézségekre, amit a beilleszkedés hozott.
Értelmetlen börtönnek láttam az iskolát. Választanom kellett, magyarul vagy cigányul beszélek-e. Anyám, apám választott. Magyarul kezdtem beszélni. Szebbnek találtam és nehezebbnek, mint a cigányt.
Elkezdtem falni a magyarok kultúráját, a magamét elhagytam. Bánom. Soha nem tudom magamnak megbocsátani.
Pár hete a végső összeomlás fenyeget, gyakran nézegetem a tenyeremet, a szívemet.
A tenyerem finom, olyan emberé, aki kevés fizikai munkát végzett, hajlékonyak az ujjaim, erős a markom. A szívem tiszta, mint egy kihipózott fürdőkád.
Zúg körülöttem a világ. A minap felakasztotta egy velem egyidős cigány ember magát, véletlen talán, hogy nem én voltam. Siratni akartam, de nem ment: megértettem, értettem mindig is, miért fogja egy hozzá hasonló ember megtenni az akasztást. Megakad a torkunkon, amit itt tanulunk. Helyette is elmondom, szelíden, szinte mosolyogva.
Lassan az utcára kerülök, nincs hol laknom. A város, amit életem színpadjának választottam, s ahol játszottam is egész sok szerepet, úgy, érzem egy ideje nem lát. De ért. Érteni próbál. Szeret. Szeretni próbál. Segíteni próbálok, mesebeli hittel, hogy megértsen, nem kiáltok, csak suttogok, megolvasztható minden háború haragja, minden nyugtalanság, zaklatottság mögül kiszólhat a béke.
Sok ember, míg éltem, segített nekem. Nélkülük a Nagy Magyar kultúra kapuján belépni sem lett volna esélyem, kimagasló intelligenciával is kisegítőiskolába irányítottak az első "hivatali emberek". Anyám harcolt értem, rendes iskolát kaptam, ahol ma is büszkék rám, nyolcvan éves tanítónők írnak nekem APEH-listából kilopott címre levelet, mennyire hálásak, hogy taníthattak, s hogy én voltam legizgalmasabb tanítványuk. A tanítvány, aki olyan elmélyülten figyelte ezt a kultúrát, hogy szinte nyála csöppent mindenre, amit a katedráról meséltek neki.
Aminek neki kezdtem, sikerrel elvégeztem. Gyakrabban nem értette senki, minek kezdtem neki. Bűntelen maradtam, mégis bűnösnek érzem magam túlzásaimért, hangos kiáltásaimért, szerelmeimért. Ma is kevesebbnek érzem magam annál, aki nem látszik cigánynak. Ma is félek azoktól az emberektől, akik cigánynak látszanak.
Jó ideje nincs lakásom. Aludtam padon, padlón, ég alatt, szerető, megértő emberek ágyában, szivacsán, sötét, levegőtlen spájzban, volt, hogy meg kellett hunyászkodnom egy-egy takaróért, elalvás előtt József Attila Ódáját szavaltam el magamnak ima helyett, mert azt a verset szeretem minden tudatállapotomban. Imádkozni nem fogok. Istenekben nem hiszek.
Szeretem a hazát, ami megszült. Magyarnak érzem magam. Szegénynek érzem magam. Gazdagnak érzem azonban magam mindabban, amit nehéz lehet szavakba foglalni -- talán ezért lettem költő.
Szeretem a magyar őseim vadságát, erejét, bölcsességét. Szeretem szelídségét és bátorságát. Szeretem szegénységét.
Szeretem a hazám alakját: egyszerre szakóca, mely segít élni, követ pattintani, s egyszerre becsületes fegyver, mert csak testközelből lehet vele ütni.
Nem szeretek cigány lenni, nem szeretek nem cigány lenni. Szeretek szegény lenni. Kényes ember vagyok, nem vágyom és fogadok többet, mint ami a boldogság alapjaihoz kell. A boldogságot megcsinálnám én.
Szeretem a magyar nyelvet, a filozófiáját, a belőle kiragyogó szellemet. Ha gyémánt lenne, látnám a beléje szerkesztett smaragd színét kiragyogni: ez a magyar nyelv szenvedélye, szerelme.
A szerelmem három hete elhagyott (talán visszatér). A hitem hat heted három hete elhagyott (talán visszatér). Nem tudom, hol alszom holnap, érdemes-e elaludnom még ma, érdemes-e még felkelnem holnap.
Talán írtam sok gyenge versem között 2-3 jót, talán egy nagyon szépet is. Ez egyelőre az összes vagyonom, amit a magyaroktól, gádzsóktól haza tudnék vinni, ha lenne hova haza térnem, s eldicsekednem, milyen messzi tájról érkezem.
Folyton biztatnak, akik ismernek, hogy kérjek, merjek kérni.
Nincs hova haza mennem. A családom törött, poros, mint a szétzúzott fürdőszobacsempe. Magányos vagyok, sikeres és boldogtalan.
Lakást kérek. Kitüntetettséget. Lehet, érdemtelenül. Lakást kérek attól a várostól, amelyik elismer költőjének, szeret, keres, támogat, ismer. Kérem, hogy ígérjen és adjon nekem könnyű álmot. Akkor is, ha nem érdemlem meg. Adjon azért, hogy higgyek az égben, ami Budapest felett vakuzza furcsa történeteinket. Adjon azért, hogy megnyugodhassak, kipróbálhassam, milyen többnek lenni, gondtalanabbnak. Adjon azért, hogy végre üzenhessek sikert régi, halott költőnknek, hogy lehet még jó Budán lakása szavak gondnokának.
A hivatal rendjét megismernem nem sikerült. Nem tudom, ezt a levelet kinek címzem. Verseket mormogok azért, hogy értőn, nyugodtan olvasson, ne hezitáljon, és segítsen ki hajléktalanságomból. Fáradok, komorodok.
Másom nincsen, tehát maradásommal, figyelésemmel, versekkel és kicsi, fontos katarzisokkal fizetek. Nem tudom, ezek ma mennyit érnek. Azt sem tudom, kinek mennyit én.
Jónás Tamás, 2010. áprilisa"
Recept
Vegyünk 20-30 klisét, rázzuk fel, ne keverjük. A klisékhez válasszunk mondjuk 2 jó színészt kis sóval. A többi hozzávaló: egy darab feltörekvő fiatal zenész, valamint minél több valószinűtlenül kigyúrt izomzatú, egyenfejű, fogszabályzott fiatalember, és kábé 10 csinosnak mondható, műanyag hatású lány, egyikük lehet kicsit idősebb is. Továbbá szükségünk lesz még egy 30X40 méteres tengerpartra, egy leégett templomra, egy tengerparton álló teraszos házra, és egy tucat marha nagy amerikai autóra.
Ha mindez megvan, sokat nem kell tennünk, a történet folydogál a klisék által behatárolt mederben, ahol a jófiú megküzd a PMS-ben szenvedő/szenvelgő lázadó kamaszlányért, mindenki elnyeri méltó jutalmát, és még a tojásokból kikelő teknősök is veszteség nélkül jutnak el a tengerig. Apuka hírneve tisztázódik, elkészül a templom üvegképe, a drogos-alkoholista fiatalember eltakarodik a környékről, és a tőle függő leány jó útra tér. Hajunkba belefúj a szél a parton, és még apuka is szépen és csendesen tér meg teremtőjéhez a teraszon végstádiumú tüdőrákjából. (Persze a haja sem hullik ki, és nem fogy le, mindössze abból látszik, hogy itt a vég, hogy már nem tud zongorázni.) Hiába, ezek az amerikai apák haldokolni is jobban tudnak, mint mások.
Az azért nem árt, ha aláfestésként az egyik főszerepet alakító (???) tinédzser-sztár számait nyomjuk jó hangosan, hogy az el-elbóbiskoló (fiatal) nézők néha felébredjenek.
A filmnek a végén adjunk valami egyedi címet, mint például Az utolsó dal. Ha ezzel megvagyunk, dőljünk hátra a tengerparti házunk teraszán és élvezzük a napsütést. Egyszer megnézik ezt a filmünket is pár százan, futja a bérleti díjra a bevételből még legalább egy hónapig.
A trailert csak erős idegzetűeknek ajánlom, és felhívom mindenki figyelmét, hogy nem viccelnek, az egész film ilyen. Csak akkor nézzük meg, ha ezt őszintén megígértük kiskorú gyermekünknek, vagy ha elrabolt családtagjainkat csak ennek fejében engedik szabadon a gaz emberrablók.
Feltámadásra
A feltámadás alkalmából kitavaszodott. Köszönjük. Éppen jókor.
Péntekre
Szentimentálódunk. Ezt mondta a tesóm ma magunkra, és van igaza, nem is kevés.
Ma végre nem ébresztőórára, hanem a képembe vigyorgó napra keltem, a gyerekeim pedig barátságosan tesznek eleget az ágybantartási végzésüknek, úgyhogy bátran édesbúsonghatok Mark kanapéján.
Szerettem én az ünnepnapokat már gyerekkoromban, a karácsonynál mindig a húsvétot kicsit jobban is. Egyrészt a sonka-tojás-torma szentháromsága, másrészt az ünnep alacsony stresszfaktora miatt. Szüleimnek húsvét előtt nem támadtak takarítási kényszerképzetei, nem stresszelte őket a pénzhiány, hiszen húsvétra nem kellett különösebben nagyértékű ajándékba fektetni kevéske pénzüket, és nem borzolta a kedélyüket hülye rokonok látogatása.
Sokszor gondolom, a szüleim a világ egyik legkönnyebben boldoggá tehető gyerekét kapták az égiektől, legalábbis húsvétkor, mert nekem aztán abszolút elég volt, ha szombat reggel anyám elém rakta a sonkát, meg a keménytojást, meg a tormát. Gyerekként igencsak kisétkű voltam, soványka is, így aztán ezen az ünnepen én is boldoggá tettem a szüleimet, mert képes voltam a reggeliből családi szórakozást varázsolni. Volt, hogy már mindenki befejezte az evést, én meg még mindig ott ültem és ábrándos-szerelmes pillantással ettem a húsvéti sonkát. Nagyjából úgy, ahogy Bori ette egyik nyáron a teraszon a csirkeszárnyat mindannyiunk csodálatára. Majd az előadás után az ujjait megnyalva csak annyit sóhajtott: ’Jó enni.’
Enni és élni jó, össze is függ a kettő persze. Enni addig jó, amíg örömet találunk az életben, és élni addig jó, amíg örömet találunk abban, amit csinálunk. Azt veszem észre, egyre több örömet találok azokban a tevékenységekben, amik az élethez egyszerűen kapcsolódnak. A mozdulatokban, a zuhanyzásban, a kertben kipattanó friss rügyek látványában. Örömet találok abban, hogy hallom a barátaimat a telefonvonal másik végén, hogy azon gondolkozom, majd hogyan ünnepeljük meg anyám hetvenedik születésnapját. Annak is örülök, hogy látok, és Khaled Hosseini történetét olvashatom Nagypénteken.
A repülőn felszállás közben arra gondoltam, ha most kellene meghalnom, nem gondolnám, hogy túl korán van hozzá. Meghalni csak az öröm ismeretében lehet jól, gondolom én. Arra kell majd emlékezni ma is, hogy a halál az öröm megtapasztalatásának a fényében nyer értelmet. Jézusé éppúgy, mint a sajátunké.
Nézőpont
'Lassan ideje hazamenned.' Ezt Louise félig viccesen, félig komolyan mondta pár napja. A vicceskedés annak szólt, hogy már nem kell végigmondanunk hármunknak a poénokat, pont egyformán, pont ugyanott értjük meg a lényeget. A komolykodás tulajdonképpen ugyanennek a jelenségnek szól, csak a dolog hátteréből adódik. Abból a háttérből, hogy Louise, M és én egészen konkrétan egy nézőpontból látjuk a minket körülvevő szart.
Nem vagyok már vendég, azt hiszem ezért van ez. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy belesimultam az amerikai társadalomba, egyszerűen csak több mindent értek, és sokkal több mindent érzek meg a párbeszédek mögöttes jelentéseiből.
A fehér republikánus szomszédasszony már nem udvariaskodik, megosztja velem aggodalmát, hogy ebből az országból is szocializmus lesz, ha nem vigyáznak Obama egészségügyi reformjával. Már csak azt várom, mikor veszi elő a szekrényből a hercig fehér csuklyáját.
Hallom a 'kollégákat', hogy tesznek szemét megjegyzést egy-egy nagyseggű latin lányra, az iskolavezetésre, az ESL tanárokra (itt ugyebár az nem esik le, hogy én is az vagyok, de az is lehet, azt gondolják, nem beszélem a nyelvüket). Hallom, hogy az ő óráikra na azok a miféle diákok nemár, hogy jelentkezzenek jövőre.
A gyerekem is tanul. Tiltakozna a tanárok elbocsátása ellen, de a rendőrök nem hagyják kimenni a diákokat az iskolából, az (egyébként szintén elbocsátott) igazgató pedig figyelmezteti őket, hogy aki kimegy, ki lesz tiltva a suliból kilenc napra. Belátó gyerek, megkímél a hivatalos macerától.
Odáig fajultam, hogy újságot is olvastam a minap a költségvetési megszorításokról. Abban az iskolakörzetben, ahol mi lakunk, 70 tanárt rúgnak ki, az osztályokat összevonják, a délutáni programok egy részét, és az esti oktatást megszüntetik, megemelik az amúgy is kurva magas oktatási adót. Ahol tanítok, ott egyelőre kisebb a megszorítás, de nálunk (mondom nagy arccal, na tessék) is megválnak tanároktól. És gyorsan hozzá is teszem, New Jersey államot nem érinti olyan súlyosan a válság, de új kormányzót választottak. Jó, mindenkinek a maga keresztje.
Nézni szoktam az embereket, mert ebben jó vagyok. A nézésben. Délután (ismét) jótékonysági zsírpizza és játékautomata rendezvényen jelentem meg Borival. (Rajtam ne múljon a szülői munkaközösség anyagi helyzete.) Olvasni akartam, de helyette csak néztem az előttem üldögélő anyukát, aki földig érő slafrokban, hátán az angyalszárnyas, glóriás Csőrike tetoválással meredt a világba, majd adandó alkalommal megverte az arra haladó öt év körüli kislányát, mert az összegyűrt valami szar papírt. Aztán feljebb rángatta a melltartóját, és visszaült.
Ezeket látom itt. Az a baj, ilyesmiket látok otthon is. És kábé ugyanazt gondolom az egészről földrajzi helyzetemtől, bőrszínemtől és vallásomtól függetlenül. Az emberek nagy része olyasmiben keresi a boldogságot, az elégedettséget, amiben nem lehetséges azt megtalálni. Fogyasztják a világot, ezzel egy időben fogyasztják az életüket, sőt ostoba módon a gyerekeik életét vagy annak egy részét is elfogyasztják. Közben meg, ha egy pillanatra nem figyelnek, kiül az arcukra a semmi.
Talán elérkezett az idő arra, hogy ismét könyvek íródjanak, hátha egyszer majd valaki megtalálja őket, és elborzadva olvassa a jelentést egy rég letűnt civillizáció alkonyáról.
Louise-nak igaza van, lassan ideje hazamennem.
Keresés
