2010. május
el
Most egy kicsit elmegyek.
Kép/regény
Eléggé úgy esett, hogy átalakultam. Reggel az ágyamból kikelve arra lettem figyelmes, hogy amolyan Bridget formám lett. Már amennyiben egyrészt eléggé ilyen hármasiker-váró is lehetnék mostanság, másrészt ha lenne valamiféle pózna, már csak le kellene csúszni azon egy fortyogó üstbe, például.
De helyette mindennapjaimban a Bridget a balfasz anya című, még meg nem jelent, de sikergyanús képregénysorozatot viszem a való élet filmjére.
Sokadik jelenet: Bridget egy teljes napi harlemi fotózás és múzeumozás helyett 34 másodpercig részt vesz egy kiállításmegnyitón, melyen családja legfiatalabb, és egyben egyetlen, képzőművésze elunva önmagát közli, hogy menjenek már haza, fája a feje, lába, hasa, illetve tejfogainak helye. Ezekből szabadon kiválasztható, ami tetszik, ámde Bridget éppen száguldozó vérnyomásával küzd, merthogy a nadejóvanazérlefotózhatsz szájrángatás után a fényképezőgép azt bírja üzenni neki, hogy cseszd meg, memóriakártya nélkül nem tudok fényképezni. Bridget fenyegető testtartást vesz fel, melyre válaszként a jelenetben szenvedő kamasz csak annyit vakkant, nehogymáazénhibámlegyen, a bakkert kihagyja. Bridget meg a pofont.
Következő jelenet: másnap reggel Bridget autóban mereng. Leginkább a vastalanságán. Csengő telefonjában fent fel nem pofozott fiatalember nagy átéléssel mesél egy történetet valami megátalkodott helyettes buszsofőrről, aki direkte korábban érkezett. Bridgetet szórakoztatja a történet. Később kevésbé, mert a folytatásban az említett mellékszereplő iskolába menet kificamítja a bokáját. Bridget kis időre Terézzé lényegül, munkahelyéről feldúltan távozni kényszerül, bokát jegel, káromkodik, és vezet még egy kicsit. Délután beruház csinos bokagumikba.
Estefele: Bridget rángatja a fűnyírót, mert a fűnyírásért felelős jegelve van, a szomszéd meg reggel már a ferde szemét Bridget-en legeltette, s szomorúan a térdig érő fűszálakat emlegette. A fűnyíróba persze kellett benzin is, ezért Bridget izzad, és benzinszagú, de kurvára elege van, mert úgy kell lavíroznia a bordólevelű fa körül, hogy az agyatlan kisbékát ne üsse el. Viszont látomása támad, (Eggharbori Szent Bridget), melyben a békát ledarálja a fűnyíró, őt pedig beteríti a békalé.
A csütörtöki forgatási nap utolsó jelenetébe még befér egy iskolai csokibingó, ahol Bridget erősen küzd az unalom általi elhalálozás ellen. Ebből a célból szóba elegyedik szülőtársával, de mindez csak ront az elmeállapotán, sőt sorozatgyilkosságra sarkallja. Miután hősiesen ellenáll, otthon kedve támad eljátszani a gondolattal, hogy olvas. De ezt sem. A könyv címe elijeszti.
Késő este az egy pohár vörösbora mellett azon agyal, hol a büdös életben lehet az a köcsög Mark Darcy. Nincs megoldás.
A képregény rajzolója ceruzáit hegyzi a hétvégi kirándulás előtt.
szállás
Szállást keresek egy kedves barátnőmnek Londonban két éjszakára. Július 3 és 4. Utána már van lakása. Ha valaki tud segíteni, legyen szíves, írjon a blogos (vagy nem blogos) emilre. Köszi.
Audio (ajánló)
Mostanában hallgatok. Nem a beszéd ellentéteként, a látás ellentéteként. Kicsit belefáradtam a nézésbe ugyanis.
Az elmúlt napokban eluntam az itteni világ nézését. Jellemhiba lesz ez is, tudom.
Hajnalban a kertben egy gerlét hallgattam, nagyanyám Anna utcai belső udvarából jött a dohos szaggal, meg az üveges szekrény emlékével. Hallgattam az ismeretlen növényeket is, amint vadul nőni kezdtek az első napfény csíkjában. Már derékig ér a mindenség a kertben, de nincs hozzá küzdelem.
Helyette van a Nyilas Misi. Hallgatom. Szeretem, amikor felolvasnak nekem szép, vígasztaló hangú nők. De nem vagyok irigy, Cippo olvashat bárkinek, sőt. Múltkor ezt hallgattam, de bármit jól olvas kattintásra.
Persze zenét is, mindig. A kocsiban Bonobót. A csövön meg ezt például.
Faustus Gilliam birodalmában
Egy percig sem teszek úgy, mitha nem lennék elfogult Terry Gilliam filmjei iránt. Nagyon is az vagyok, mert a mindezidáig látott sok filmből életemben a Brazil a mai napig az egyik legmeghatározóbb filmélményem.
Már nagyon vártam, mikor jelenik meg a kis piros filmautomatában (Redbox) a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Direkt nem is olvastam el semmit előre, szerettem volna friss szemmel végignézni, mit hozott össze a stáb. Most alig találok szavakat.
Általános tanulságként azt mindjárt az elején el kell mondjam, tíz perc után tudtam, jól megszívtam ezzel az egy éjszakás kalanddal, mert ezt a filmet egyszer megnézni nem elég. Igaz, meg nem veszem itt, mert otthon nem tudja lejátszani a lejátszó, és egyébként is nagy szar, hogy elsőre nem mozivásznon volt szerencsém hozzá.
Nem tudom, hol kezdjem a dicséretek sorát. Az én szememben Gilliam úgy lesöpörte Cameront és Tim Burtont is a színről, mintha ott se lettek volna. Ez van, Gilliam mestere annak, amire a filmművészet teremtődött, méghozzá, hogy látványba öntse az alkotó világról alkotott gondolatait.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma egy utazás. Történelmen, kultúrán, az emberi tudattalattin keresztül, az emberi lét értelmét kutatva. Mi mindent ad ez a film, azt nagyon nehéz összefoglalni, pláne egy alkalom után. A Hetedik pecséttől, a mai orosz maffiás filmekig, a reneszánsz hatású díszleteken át a fantasy világááig, igazi farce, amit látunk a vásznon avagy a képernyőn. A végtelenbe, és tovább, de Terry Gilliammel, ha kérhetem...
A rendező fantáziájának nincs határa. Ez az eddigi filmjei alapján sem volt titok, most azonban, legalábbis szerintem, megtalálta azt az egyensúlyt, ami a filmek befogadásához elengedhetetlen, vagyis az önkifejezéshez a megértés lehetősége is társult. Ezzel természetesen egy pillanatig sem szeretném állítani, hogy a film összes jelentésrétegét sikerült befogadnom első alkalommal. Biztosan nem.
A film kerek egész. A címén kívül nemigen tudnék mondani semmit, ami a szememben kivánni valót hagy maga után. A forgatókönyv brilliáns. Hogy Gilliam "szerencséjének" tudható be Heath Ledger halála, az azért elég meredek, de az kétségtelen, hogy a forgatókönyvet emiatt át kellett írni. A színészgárda fenomenális. Mindenképpen a pasiké a pálma, Heath Ledger és az alteregóiként filmre lépő Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell egyszerűen pazar alakítást nyújt. Na jó, Jude Law picit kevésbé pazart, de lehet, hogy csak a többiek árnyékolják le. A doktort játszó Christopher Plummer és a halált alakító Tom Waits se igen hagy kétséget afelől, miért is kerültek a filmbe. Nagy páros.
A számítógépes trükkök lélegzetelállítóak, háromszoros hurrá a színes világot teremtő fickóknak avagy nőknek.
De a lényeg ... azt hiszem a lényeg az, hogy Gilliam az emberi lélek mélyére tudott ásni. Hogy Doktor Parnassus tudatalattijában utazva olyan élményben lesz részünk, ami felszabadító, ami ugyan új megoldást nem mond, csak azt a nagyon régit, hogy a szeretet ugyebár az majd segít. Már ezt az üzenetet láttuk, halottuk a Brazilban is, de ott még talán több volt a kétség, már ami a dolog kivitelezhetőségét illeti. A fantázia világában azonban minden lehetséges, még az is, hogy nincs kétség.
Gilliam új filmje olyan, mint egy bárki számára nyitott meditáció, ami egy belső úton viszi végig a nézőt. A háttérben egy kétezerakárhány éves kultúra vonul fel s alá, míg a néző egyik ámulatból esik a másikba, ismer önmagára, saját tudatalattijára, s mindarra a teremtő erőre, mindarra a szeretetre, ami pozitív megoldásként lökheti előre a világot.
Ha valami, talán ez a sokrétűség teszi ezt a filmet nehezen nézhető és kihagyhatatlan alkotássá egyszerre.
Mi mást mondhatnék, sokszor kell még megnéznem, de mindenkinek ajánlom. Gilliam zseniálisat alkotott.
Mosogatni jó
Nem tudom, miért volt, a készülődő eső miatt, vagy más miatt, hogy ott állt előttem a nagybátyám. Udvarias volt, szemlátomást nagyapám ősz haját örökölte. Régóta itt él, eleinte nehezen ment a sora, építkezéseken dolgozott. Bori, a felesége főz az étteremben. Elhomályosul a szeme, amikor hozzánk lép, és a sokat dolgozó, de keveset beszélő nők zavarával törölgeti a kezét a kötényébe.
-"Gyere, fényképezd le a ruhákat is." - mondja aztán kicsit felengedve.
-"Persze," - mondom meggyőződés nélkül. Az a helyzet, hogy nem érdekel a ruha. Csak a babgulyás érdekel. Azért mentem. Nem akartam nagy magyar egymásra borulást.
De nem lehet csak a babgulyás miatt ott lenni. Hol István áll előttem, hol Bori. Hol a lány, aki az unokatesóm is lehetne. Számokat mondanak, mintha a számok alkalmasak lennének arra, hogy elmeséljenek egy életet egy idegennek.
10 éve, mondja István és Bori.
4 és fél éve, mondja az unokatesóm.
Harmincezer dollár, mondja István büszkén.
Nehéz, mondja az unokatesóm.
Soha, mondja Bori.
Nem lehet itt hagyni, mondja István.
Nem lehetne visszajönni, mondja az unokatesóm.
Barátok ... nem nagyon, mondja az unokatesóm, aki szépen, de szomorúan mosolyog.
Egyedül, mondja Bori.
Az ötvenhatosok azt mondjánk ránk, 'újmagyarok', mondja István, de a szája összeszorul.
Ez van, ezt mindhárman mondják. Mindhárman más hangsúllyal. Mintha szereplőválogatáson lennék.
Desszertnek palacsintát eszünk. Az unokatesómnak nagy borravalót adok. A számlát udvariasan kifizetem, de közben a tetoválásra gondolok István alkarján. Szeretlek. Ilyesmi volt a Pali karján. Azt hiszem. Munkástetkó. Egymásnak csinálták a bányászgyerekek.
Borit megölelem, kicsit nehezen enged el. Rétest viszünk haza. Almásat, mert a túrósat, hiába van az étlapon, nem ették az amerikaiak. Integetünk. Bori befordul a konyhába, és mosogatni kezd. Háttal a világnak.
Ma egész nap esett. Sajnos csak ostoba kérdések jutottak eszembe, ezeket meg legjobbnak láttam mindjárt a mosogatószer habjába fojtani.
vak
Miért van az, hogy hatszor átolvasott szövegben is találok aztán hibát a nyomtatásban? Azt hiszem képernyővak vagyok.
Mindenesetre kissé morcosan, de jó hírként mondom, megjelent Nagy Kázmér következő fotós könyve. Az elsőhöz képest óriási ugrásként tizenkét példányban. Mindannyiunk szerencséjére mindebből csupán egyetlen példány hagyja el az Egyesült Államok területét.
Függő
Vannak napok, amikor nem lehet gondolni semmire. Nem azért, mert minden végig van gondolva, hanem mert ... Nem is tudom. Nem lehet indokolni.
Ilyenkor kell elsétálni a kert végébe és lefeküdni a függőágyba. Mellénk bújhat egy fájókarú nyolc éves. Lehet nézni az eget együtt. Akkor is, ha nincs az égen felhő. Valamiért egy sincs.
És egyet lehet érteni a nyolcévessel abban, hogy ez szép. Hogy a világ a függőágyból el-, és végiggondolhatatlanságában is szép tud lenni.
ló bádzset pozitivizmus
Két napja díjakat kell átvenni. Na nem nekem, hurrá, hanem az ebadta kölyköknek. Bori tegnap volt díjazva, mint ifjú képzőművész (ez angolul nem hangzik véresen komolyan: young artist), Dani meg mint kiemelkedő diák (angolul véresen komolyan: varsity scholar). Az előbbin kicsi kiállítást kell érteni elsősök rajzaiból, tanárnéni képeket nézegetve, szülők dettó, tanárbácsi gyerek kezébe nyomva az emléklapot igazgatónéni (nálam fiatalabb) örömködése mellett.
Danié eléggé meglepően vérhivatalos (bocsánat), ünneplőruhás (kellett venni, talán szeptemberig nem növi ki), az ünnepség elején az amerikai himnusszal (ilyen helyen se voltam még sose), szónokkal (a nyelvi fejlesztés jegyében: keynote speaker), meghatott fotózó és kamerázó szülők erdejében.
Namost eléggé sok dolog jutott eszembe az utóbbi ünnepség közben, például, hogy a lányos anyáknak se lehet az élete könnyű, merugye hogy azért néha meg kéne mondani a szemünk fényének, hogy basszus drága ne vegyé már miniszoknyát fel. Meghogy eléggé más társadalmi összetételt tud az oskola felmutatni, mint az én kis urbánus munkahelyem. Egyszerűen fogalmazva, igen sok volt a fehér kitüntetett. Arányaiban. Meg hogy az én fiam, aki cseszik tanulni egy ideje, és akivel közölték egy hete, hogy ne is erőlködjön, nem kap kreditet, mert 11 napnál többet hiányzott a tanévben, és aki ezen felbuzdulva két napig nem ment iskolába, (de lebukott!), szóval ezzel együtt is 'best of the best'. Tehát ... Mondtam is neki, Men in Black még lehet az USÁ-ban.
De most nem ez az érdekes, hanem az, hogy ebben az országban szívfájdítóan nagy hagyománya van az elismerésnek. Jó, tudom, lehet fanyalogni, hogy de azért nem jelent az semmit, mert Európában, Magyarországon stb. nem adnak minden szarra emléklapot. Igaz. De a dolognak óriási a lélektani ereje. Még az én konok fiúgyermekem is egészen meg volt hatódva. Bori meg pláne. És azt hiszem, ezt az egyet nagyon komolyan fogom irigyelni Amerikától.
Még az év elején kiakadtam a sok mosolygástól. De a dicséret, az nagyon nagy erő. Mert mindaz, amit az elmúlt két napban láttam, igazi alacsony költségvetésű megoldás volt. Bori emléklapjának költségigénye mondjuk max két dollár. Dani kapott egy oklevelet (egy dollár), meg egy rendeltetését tekintve fogalmam sincs mire jó három betűből álló mondjuk textilizét, amit talán esetleg mondjuk felvarrhat a dzsekijére??? (mondjuk 3 dollár???, de lehet, hogy túlzok)
Bori ünnepségének semmi más költségigénye nem volt. Daniéknál se nagyon, az iskolai kórus énekelt kettőt, himnusz plusz szépen elénekelt nyál, az igazgató három percig beszélt, a szónok négyig. Utána viszont az igazgató személyesen adta át a név szerint kiszólított kábé 150 elsősnek, ill. másodikosnak az átadnivalót. Ja igen, és Dani vezetéknevét hibátlanul ejtette az igazgatóhelyettes, mert előtte megkérdezte tőle, hogy is van ez. A Vészhelyzetet néző tanerőnek aztán nem is volt gondja.
Én tudom, hogy ezek apróságnak tűnnek, de nem azok. Mert értem én, hogy odahaza nincs pénz az oktatásügyben. De mindez szinte ingyért van. Ami tök érdekes, hogy minden iskolában van például az év tanára kitüntetés. Fogalmam sincs, hogy döntik el, ha jól tudom, a kollégák szavaznak. Konkrétan az érdem jár vele együtt, meg egy oklevél. Szerencsésebb esetben egy jól szituált parkolóhely kicsi táblával egy évig.
Azt hiszem, nagyon szeretném, ha lenne ilyen mindenféle olcsó vállonveregetés odahaza. Gyereknek is, meg felnőttnek is. Nálunk nem tudom, mi van idén, de évek óta gond, hogy az év végi jutalomkönyvekre alig van pénz. Meg egy osztályból az osztályfőnök egy nevet mondhat. Nem jól van ez így.
Szerintem hazamegyek, kérek időpontot az új főnökömtől, és ráveszem, legyen ilyesmi nálunk is. Mittudomén, 4,2 feletti átlagért egyik délután hívjuk meg a szülőket, a gyerek meg hallhassa a nevét, kapjon egy oklevelet, meg egy kézfogást. De továbbmegyek. Legyen a suliban az év tanára. Járjon érte emléklap vagy egy pohár limonádé. (Parkolóhely nem tud.) Mondhasson beszédet a kollega, kollegina mittomén mikor.
A dicséretnek ereje van. Még a négyszemköztinek is, de még jobb, ha van pár ember, aki hallja még. A baszogatásnak nincs pozitív hozadéka. Aki rosszul csinálja, amit csinál, annak azt meg kell mondani. Kell alternatívát ajánlani. Ha sehogy se megy, azt is meg kell tudni mondani, hogy keressen másik foglalkozást.
Na, szerintem hazamegyek, ezt elő is adom az első értekezleten. Gondolom majd jól vállon veregetnek. Mondjuk egy baseball ütővel. Márcsak a kulturális jogfolytonosság miatt is.
Bosszús
Azért ez bosszantó, hogy megint elhittem, a deezer majd lejátszik egy Bonobo albumot. Most már tényleg meg kell mutassam magam egy orvosnak.
Pedig nagyon jó kis lemez lett ez is, az a címe, Black Sands. A honlapon regisztrálva azért egy letöltéshez jogtisztán hozzá lehet férni. Az Egyesült Királyságban lakók pedig mehetnek koncertre. Már ha akarnak.
Ha kedves
Félelmetes, hogy az ösztönök mennyire kiirthatatlanul élnek az emberben. Szóval ha kedves az életed, ha nem, kapaszkodsz.
Ez az összeszedett gondolat persze most jutott csak eszembe, tegnap két velőtrázó sikoltás között nem volt alkalmam végiggondolni semmit. Legfeljebb csak Istenre gondoltam, meg hogy ha pokolra jutok, egyértelműen valami vizicsúszdákon, vagy hullámvasútakon fogok kegyetelenül bűnhődni számtalan bűnömért.
A tegnapi nyilván csak a bemelegítés volt. Egy biztos, Bori átszellemülten hajtogatta a sorban, ez élete legjobb szülinapja. Én őszintén mosolyogtam, míg sorra nem kerültünk. Kedves nekem ez a gyerek, de az életem is. Nem egyszerű. A kilencedik szülinapjára valami mást találok ki. Vagy viszek egy másik gyereket is, akkor legalább önfeledten fotózhatok.
Különben itt voltunk. Tényleg jó hely, ha valaki minden mennyiségben bír sötét alagutakban ezerrel lecsúszni.
profik
Bingham profi. George Clooney is. A helyzet az, tulajdonképpen bármit lehet a profizmusig fejleszteni. Az Egek ura című filmben Mr. Bingham a kötöttségek nélküli életet fejleszti profizmussá, sőt, még annál is többé, egy egész filozófiává.
Mindazon kötöttségek, amelyek minket tárgyakhoz és emberekhez láncolnak, lassítják a haladást. Legalábbis a főhős ezt gondolja, és ezt gondoltatja másokkal is, hiszen amikor éppen nem embereket bocsájt el, motivációs előadóként dolgozik. Arra motiválja a hallgatóit, hogy ne kötődjenek semmihez, és senkihez.
A film jó. Emberi kapcsolatokat mutat. Mr. Bingham pedig átértékel, de ettől függetlenül a film végén ugyanolyan egyedül van, mint az elején. Minden bizonnyal igaz, hogy van, akinek cápaként kell leélnie az életét.
Most írhatnám, hogy ez egy szomorú film, de inkább azt írom, csak olyasmi, mint az élet.
Fahéjas kultúrsokk
Engedve a Magyar Kultúrterjesztési Bizottság, illetve a Fahéjjal a Toleranciáért Alapítvány felkérésének, ma megismertettem néhány amerikai középiskolai diákot a szilvásgombóc létezésének misztikus jelentőségével.
Még két hete kért meg egy sose látott kollegina, menjek hozzá vendégségbe a főzés órájára, aztán főzzek valami olyan országost, ahonnan való vagyok. Az én csereprogramomat szervező csapat döglik az ilyesmikért, én szeretek főzni, a kamaszok meg enni. Szinte sikertörténet gyanús a vállalkozás. De azért ...
Persze gondolkodtam egy darabig, mit is lehet főzni, kedvest, szépet nekik, ami kész van 50 perc alatt. Mi az, amit a mi kis rántotthúsalakú országunk gasztronómiai misszionáriusaként be lehet vetni a pizza-tészta-hamburger szentháromságának sárbatiprása nélkül. Levest aligha, husit áááá dehogy. Maradt a szilvásgombóc. Sok darabból van, fejleszti a kézügyességet és a mozgáskoordinációt, az alakja nyugtató hatással van mindenkire. Ha a sosemlátott kollegina lesszíves a krumplit előre megfőzni, az idő is pont elég.
Tegnap a receptet és önmagamat is megismertettem a kolleginával, aki szentül ígérte, minden úgy lesz, ahogy akarom. Csak mondjam meg, ha nincs szilva, ja az tényleg nemigen, akkor mi legyen. Mondtam, anyósom például kajszival is. Na erre bólogatott, hogy majd valamelyik csak lesz. És jut eszébe, akkor már tartanék-e két órát zsinórban a két csoportjának, az enyim ötödik órások nyugodtan csatlakozzanak. Ez azért pici árnyékot vetett az arcomra, mert a kezdő angolosaimat iskolapadon kívül bármi közelébe engedni kockázatos vállalkozás, dehát mit tehettem volna gasztrokultúrmisszionáriusként. Bólintottam.
Az ember idegenben főzve idegeneknek nagyon különös tapasztalatokra tesz szert. Először is, tökre meg voltak lepődve az amcsi diákok, hogy kerül krumpli a tésztába. Közvetlenül ezután elkerekedett a szemük, amikor arról volt szó, a liszt mennyisége kicsit függ a krumpli fajtájától. A lisztes burgonya a pillantásokból ítélve kábé annyira volt ismerős nekik, mint a legújabb asztrofizikai kutatások eredménye.
Nem baj, a fiúk szerettek nyújtani, volt vállalkozó a kajszi darabolására is, jéezmiarosseb felkiáltással meg is kóstolták páran, közben leesett, legtöbbjük életében nem látott kajszit. Fura. Egy újabb önkéntes hajlandó volt a fahéjat összekeverni a cukorral. Bátor kislány felszólításra lehelletnyi fahéjas cukrot rakosgatott a kajszira. Mondom neki, te drága, tegyél már rá kicsit többet, erre szegényem rám mered, mondja, hát arról volt szó, tegyen rá egy keveset. Ezen elméláztam egy kicsit, majd elvigyorodtam, mondtam neki, egy dolgot szögezzünk le. A magyar emberek legtöbbjének a mennyiségfogalma nem azonos sok más kultúra mennyiségfogalmával. Nem ezt mondtam konkrétan, hanem azt, maradjunk annyiban, hogy ha egy magyar ember azt mondja, tegyen egy kicsit rá, az azt jelenti, tegyen rá sokat. Ezen röhögött. Én is.
Mindenkinek kötelező volt legalább egy gombócot csinálni. Aztán megfőttek a gombócok, ketten felügyelték a piruló zsemlemorzsát, a végén pedig mindenkinek jutott kóstoló. A siker a két csoport átlagát tekintve kábé nyolcvan százalékos volt. Volt, aki imádta fahéjas cukorral. Volt, aki szerint tejföllel a legjobb. (Szerintem is egyébként.) Volt, akinek marhára ízlett a tészta, csak a kajszit tolta undorodva odébb. Volt, akinek abszolút nem ízlett semmi az egészből. És voltak páran, akik közölték, ők ki nem állhatják a fahéjat.
Namost akkor az a helyzet, hogy áldásos tevékenységem nyomán a következő általánosításokra juthatott kábé 30 amerikai középiskolás:
- Európában van egy ország, amit Magyarországnak (?????) hívnak.
- A magyar kaja jó.
- A magyar kaja szar.
- A magyarok fura gyümölcsöket esznek.
- A kajszi finom.
- A magyarok rohadtul szeretik a fahéjat.
- A magyarok nem használnak normális mértékegységeket, és a mennyiségjelzőkkel sincsenek tisztában.
Végeredményben, azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Összebarátkoztam pár diákkal, akik Amerikában is születtek. Ők meg összebarátkoztak egy nővel, aki valami messzi helyről jött, és beszél angolul.
A szilvásgombóc ismét beteljesítette kozmikus küldetését.
randevú
Tegnap hivatalosan is randevúra lettem hívva. Most már csak azt kell kitaláljam, ha ő bangladeshi (elszúrtaaaaaaaam) pakisztáni viseletben jön, én mégis mit húzzak fel.
terv
Tegnap azt tanítottam a diákjaimnak, az ember terveit az élet általában keresztülhúzza. Az boldogul, aki tud változtatni. Ez utóbbit igyekeztünk a gyakorlatba is átültetni.
Én azóta is igyekszem. Szerettem volna egy macskát. Most van egy kutyánk. Bendegúz. Hét hetes. Szép barna szemei vannak. Mindenki szereti.
Megint
A felhős bejegyzés után kicsit elkanyarodott a beszélgetés a barátság felé, és azt gondoltam, majd erről azért még írok, mert ez is valami izé a fejemben. Na mondjuk persze sosem az van, amit eltervez az ember. Szóval ma megint öltönyös csávók jöttek, nekünk vigyázba kellett állni, óravázlatokkal, minden szarral. Mondanom sem kell, reggel kellett megírnom az óravázlataimat a hétre, mert múlt héten túl fáradt voltam hozzá.
Reggel ráadásul még fel is telefonált egy fickó a főnökségtől, hogy ám akkor legyen minden fasza, nyomtassam ki a terveimet, legyen kint az értékelési táblázat, és a diákok legyenek együttműködők, aranyosak, egyenruhájuk rendben legyen, és ja az óra legyen diákegyüttműködésre épülő, amibe belecsempésztem a modern technikát, mert engem meg akarnak nézni. Gondoltam a végén azt is mondja, valamelyik öltönyösnek ajánlkozzak is már fel, de ezt szerencsére nem írták fel neki a listára.
Az öltönyösök hozzám ma nem jöttek, de nem baj, mert az egyik órámra a modern technika jegyében találtam egy tök jó előadást a társadalmi kapcsolatokról, a barátságról, így most az előadás közbeni gondolataimat összeboronálva a meglévőkkel kicsit tisztábban látok, és na nem mellékesen megoldottam Magyarország problémáit. Így an blokk mindent. Hát nem varázslatos?
Na jó, na jó, hát végeredményben Nikolas Christakisnak is van köze a megoldáshoz. Sőt leginkább ugyebár neki, én csak átültettem a gondolatot. (Christakis egyébként érdekes fickó, a Harvardon tanít, belgyógyász és társadalomtudós, alias szociológus. Kutatási területe a társadalomnak az emberi egészségre gyakorolt hatása, számomra nagyon érdekes. Könyvet is írt James Fowlerrel együtt, amit magyarul is lehet olvasni.)
Szóval Christakis előad a neten az emberi kapcsolatokról a www.ted.com oldalon, amit nagyon szeretek, mert kiváló előadókat lehet ingyér hallgatni. Sok dolgot mond a kutatásáról, meg az eredményekről, idelent meg is lehet hallgatni. De ami bent maradt a fejemben, az két dolog. Az egyik kapcsolódik a barátsággal kapcsolatos elgondolásomhoz. Hogy a pozitív példa ragadós. Mondjuk, a negatív is, de most nézzük a dolgok jó oldalát. Kicsit azt is mondja, az érzelmek is fertőzőek. Ezt képletesen értsük, de nem árt tudni.
Viszont vizuális típus vagyok, és a grafit-gyémánt párhuzam a másik, ami nagyon megragadott az előadásból. Rájöttem, hogyan kell megoldani a társadalmi problémákat Magyarországon. Meg a mindenfélét. Mert ugye azt gondoltam már régen, hogy alapvetően az emberekkel Magyarországon nincs semmi gond. Egy csomó tehetséges, kedves, tisztességes, jobbításra kész embert ismerek. Abból amit olvasok, hallok, viszont egy lassan működésképtelen ország képe bontakozik ki itt a távolban. De hurrá, itt a megoldás. Mert a grafit és a gyémánt is ugyanabból a szénatomból van, csak az elrendezés más. Ugyanez érvényes az emberekre is, ma sem élnek tehetségtelenebb, butább emberek, mint régen, és nem hihető, hogy az észt, a társadalmi együttműködés képességét és az újító gondolatokat Isten földrajzi helyszínek szerint gondolta elosztani. Még a genetika sem mindenható.
Szóval az emberekkel nincs gond, csak a kapcsolatrendszereket kell megváltoztatni. Bizonyos kapcsolatokat el kell törölni, másokat meg kell erősíteni. A társadalom a megfelelő kapcsolatrendszerek kiépítésével megújítható, jobbá tehető. Az egész tök egyszerű, csak bátran elő a nagyszerű gondolatokkal, a mosollyal, az újítással. Menni fog az, tudom én. Szóval ha kérhetem, a Magyar Balsorsot hajítsuk a kukába, kapjunk már elő egy gyémántrácsot, és legyen szíves most már mindenki megtalálni a helyét.
Amíg ez nem megy, addig meg legalább örüljünk egymásnak, már aki tud, mert az elmélet szerint az is fertőz. Nekem tényleg jobb kedvem is lett.
Christakis itt, sajnos csak angolul, de előbb-utóbb feliratozva is majd a weboldalon. Néha magyar feliratot is el lehet csípni. Erre az előadásra például nagyon ráférne.
mosoly
Cumulus
Fényképezőgép nélkül nehéz. Mármint felhőkről beszélni nehéz, mert az objektivitásnak mégcsak az illúziója sincs meg. Egyszerűbb lenne kattintani párat, aztán kiválasztani a képet, ami a legmegfelelőbbnek tűnik. De ezzel máris átléptünk egy másik helyszínre, a szubjektivitáséba.
Nem volt nálam gép tegnap reggel, ezért leírom. Hazafelé a 73-as úton, az edzőterem után a veszteségekre gondoltam, meg arra, a hiány állapota ternészetes-e. Hogy van-e olyan, hogy teljesség, amikor semmi és senki nem hiányzik. Az egyik kanyar után a fák felett az ég részre nem hajlóan kéklett. Az égen cumulusok, a felhőbámulás és alakértelmezés elsődleges tárgyai. Az út feletti felhőnek vitorlás alakja volt.
Arra gondoltam, majd elmondom, akinek szeretném, hogy vitorlást láttam a felhőbe. Azért mondom el, hogy ő is látni tudja, meg érteni. Meg arra is gondoltam, sokkal több időt kellene hanyatt a fűben eltölteni felhőbámulással. Sokkal többet. Valószínűleg egy örökkét.
Old money
Van egy rózsaszín kardigánom, és még tetszik is. Nem bolondultam meg, legalábbis ez a rögeszmém. Tegnap fel is vettem az ominózus ruhadarabot, mert anyáknapi banketten (sic!) voltunk Borival Brigantine-ban a Fontos Emberek Klubjában. Persze nem ez a neve.
Ide azok járnak, akiket Louise úgy hív, 'the old money'. A hangsúly nem a pénzen magán van, hanem az időn. Én mondom, vicces hely. Nem találok logikát abban, miért nem szoktam kedvelni az ilyen helyeket, de talán valami gyerekkori izé ez. (Zsigmond?)
Fura volt az egész, mert nem volt nyomasztó, inkább olyan, mintha kétszáz évvel ezelőtti helyszínre látogattam volna. Persze az átlagéletkor is ezt erősítette, de nem pont ezért. A régi pénzen nem is látszik elsőre, hogy olyan nagy az értéke. Ezek a nők nem voltak feldíszítve, mint a karácsonyfa, volt, aki joggingban nyomta, viszont mindegyiken lógott valami aprócska gyémánt vagy igazgyöngy. Nem feltűnően, hanem diszkréten. Azt hiszem, ez a jó szó ebben az esetben. Ezek a családok diszkréten gazdagok.
Még mindig emlékszem, amikor Claudia a vagyonról oktatott nagyon régen. Azt mondta, azok az emberek, akik régóta élnek a pénz közelében, óvatosabban bánnak vele, mint azok, akik újonnan szerezték. Nem mintha tanultam volna a dologból, de igaza van.
Nem gyakran kerülök ilyen társaságba, de tényleg megfigyeltem, hogy az egyetlen dolog, ami nagy bizonyossággal megkülönbözteti őket másoktól, az a pénz közelében tanusított nagy fokú nyugalom. A csillogó autók, a nercbundák, a gazdagság feltűnő jegyei nem feltétlenül azonosítják őket. Ez tegnap is világossá vált, az est előadója ugyanis egy nagyon csillogó nő volt (ld. Esőember), mégis sütött róla Észak-Jersey új pénze. (Észak-Jersey híres-hírhedt óriási újgazdag populációjáról, hiszen többnyire ott laknak a New York pénzes állásait betöltő fickók, meg a családjaik. Mellesleg az ő autózási szokásaik miatt ilyen magas New Jersey-ben a kötelező bizosítás díja.)
Szóval a nő csillogott-villogott, mint az állat, szépen beszélt Istenről, meg az ima szükségességéről, mégis furán kilógott az egészből. A bizarr az ilyen helyeken az, hogy tök intuitíve érzik az emberek, ki a klubtag, ki nem. Ebben az esetben pénztelen, de valaki által meghívott vendégnek lenni még mindig jobb, mint pénzes klubbon kívülinek.
Különben a kaja jó volt, csak az a szar, hogy ezek a népek teljesen rá vannak szokva a vízivásra.
Illat
Mindjárt megyek haza, szóval megint érzek illatokat. Amikor ideértem, mellbevágott, mennyire emlékszem arra, milyen illata van Amerikának. A sötétsárga Dial kézmosószappané.
Szappanillatú Amerika... Legalábbis tavaly augusztusban így éreztem, amikor Mark fürdőszobájában (mert akkor az még az ő fürdőszobája volt,) kezet mostam.
Illatokkal időutazni a legkülönösebb érzés, mert egészen olyan, mint egy kényelmes séta közben benyitni egy húsz évvel ezelőtti ajtón. Az eltelt idő semmivé lesz, a távolság nem létezővé. Az élet egy másik életbe tűnik, mintha sosem lett volna másképpen, mintha nem mozdult volna egyikünk sem annyi évig. Reszelt alma, nyers zabpehely, és natúrjoghurt illata van.
Aztán persze, ahogy teltek a hetek, az illatok elveszítették a kapcsolatukat az emlékekkel, és csak úsztak a levegőben, mint az ernyőn utazó magok. Kitértek előlem. Már mindenhez hozzászoktam. Nem szaglásztam elgondolkodva a szárítógéphez vett kis kendőket, és nem feküdtem a fűbe a föld szagára kíváncsian.
De ahogy lassan a bőröndök mellett az emlékeket is be kell csomagolni, az illatok idetelepszenek mellém, egyik a másik után. Most megint érzem őket, úgy látszik, a megszokás is összepakolt. Vendég vagyok megint, átutazó csak, aki sietségében örvényt kavar.
Újra érzem az illatokat. Az otthonnak hívott kölcsönélet édeskés süteményillatát, az iskola sültcsirkeillatát, Lily termének vaníliás levendulaillatát, az idős tanárnő nagyasszonyos parfümillatát, amit a folyosón maga után hagy, a fura fertőtlenítőszagot a tanáriban.
Reggel az óceán felől érkező áramlat a semmihez sem fogható sós halszagot hozza a parkolóba, délután a letekert autóablakon át édes virágillat utazik velem tovább.
Este nehéz, várakozásillata van a levegőnek.
55.
A Stolen Car-t szerettem volna, de ez is jó dal. Mondjuk nézni nem nagyon érdemes a videót.
Washington by force
Ha az ember azt gondolja, egy 32 fős diákcsapattal bármit is láthat Washingtonból, az súlyosan téved. Nem is tudom, mit vártam, sokat a múlt heti Philadelphia után már mondjuk nem. Persze kedden reggel jól felhúztam magam azon, hogy közölte D, a főnök, nem mehetünk be a Fehér Házba a megerősített biztonsági készültség miatt. Csak valahogy az egész bűzlött, mert az iskolavezetés tagjai, akik szintén jöttek volna, már hétfőn lemondták az utat.
Igaz, 32 fokban iskolai kirándulni nem ideális, de ez alkalommal legalább a busz légkondis volt. Nézzük a dolgok jó oldalát, ezt azért megtanultam már itt. Sajnos a tegnapi kirándulás minimum egy dodekaéderként kategorizálható jelenség volt, melynek ezt az egyetlen jó oldalát tudom említeni.
A Fehér Háznál dühösen konstatáltam, hogy a nagy lószart mondtak le minden látogatást, egy szép kis egyenruhás fehér gyerekekből álló csoport éppen akkor caplatott ki a kapun, amikor odaértünk. Én morogtam, a diákjaink meg mondták, hát ez van, van pakisztáni a csoportban, biztos azért nem mehettünk be.
Az egészben csak tényleg az a legfelháborítóbb, hogy a megkülönböztetés az a meglülönböztetettben sokszor generál önértékelési zavart, szóval a diákjaink már nemcsak, hogy nem csodálkoznak, de mintha megértőek is lennének. Dani egyenesen azt mondta, hogy hát nézzünk csak végig magunkon, nem csoda, hogy nem mehetünk be. Legszívesebben pofánvágtam volna. De inkább csak indulatosan magyaráztam, hogy a demokrácia nem így működik. Belátó gyerek, mondani nem mondott semmit, csak rámnézett az 'édesanyámlázálmodik' pillantásával.
A Washingtonban az egy látogatófőre eső rendőrök száma a tegnapi napon közelítőleg egy volt. Na értem én, hogy be vannak szarva, de azért azt túlzásnak látom, hogy az egyik csoporttól elmászkáló, hát igen, szemlátomást nem fehér, diákot mindját körbevették a rendőrök. Az utcán. És nem volt nála se hátizsák, se táska, se bomba. Az egész egy agyrém.
A Capitolium-túrára azért befértünk, bár ne fértünk volna be. Itt valahogy végképp elpattant valami az agyamban. Egyrészt minden kaját és innivalót a szemétbe dobattak mindenkivel, és ez 32 fokban kurvára dühített. Ment a kukába a narancs, az alma, a meg nem ivott és belénk nem férő víz. Aztán az ellenőrzésnél a pasi mindent átnézett a táskámban, és miután végigfogdosta a tamponjaimat, kivette az ici-pici parfümömet, amit még a reptéren is átengednek, és közölte, hogy akkor ez megy a kukába. Ezen, bár nem logikus, de annyira felcsesztem az agyam, hogy mondtam, köszi, akkor kimegyek.
Abban a két percben úgy éreztem, kicsit megértem, miért akarnak emberek ártani ennek az országnak. Szégyellem magam, de olyan mértékben megalázónak éreztem az egész helyzetet, hogy dühömben sírva fakadtam a napszemüveg alatt. Persze Louise kijött utánam, és agitált, hogy hagyjam a cuccom kint a kintmaradó diákokkal, akik szintén nem akartak megválni bizonyos tárgyaiktól. Miután ismét bevergődtünk, rájöttem, hogy a hátizsákomban hagytam a pénzem is, meg a bankkártyám. Na ismét ki, majd ismét be. Az egyik paraszt egyenruhás az ajtóban kérdezte, befejeztem-e a mászkálást? Louise magával vonszolt, mielőtt válaszoltam volna.
Én mondom, ha értelmetlen dolgokat akarunk csinálni Washingtonban, menjünk a Capitoliumba. Persze én se voltam magamnál, azt elismerem. Még az idegenvezetőre várva rájöttem, nagyon elszúrtam az egészet, mert a hátizsákkal együtt kint maradt az összes túléléshez elengedhetetlen tamponom és betétem. Szóval a látogatás részemről azzal kezdődött, hogy szereztem 25 centeseket, áldottam Istent, hogy van automata a vécében, aztán miután ezzel megvoltam, megpróbáltam megkeresni a csoportom a 200 csoport között.
Jó, a kupolát láttam belűlről, meg a vécét többször is. Ez volt a Capitolium számomra. Később kérdeztem Danit, mi mindent láttak, mire mondta, hogy ja a kupolán kívül egy darab termet. Erre volt a nagy biztonság. Ez alkalommal valahogy még Louise se tudott jobb kedvre deríteni, amikor azt magyarázta, biztos a nagy értékű festmények miatt nem lehet kaját bevinni, nehogy valaki leegye őket. Tudom, hogy demagóg dolog, de akkor miért nem teszik egy zsákba, aztán adják a hajléktalanoknak a kaját? Na mindegy, a világ egyik leghülyébb helye ez.
A Capitolium után elvánszorogtunk a Természettudományi Múzeumig kábé egy óra alatt, tűző napon, víz nélkül. Bori vonyított, hogy szomjas, Dani morgott, hogy nem tudják gyorsabban vonszolni a seggüket a diákok. Mire a múzeumba értünk, persze nem volt idő megnézni a mindenféle tök jó kiállítást, például az ősemberkoponyákat se, amire igencsak vágytam. Alternatív programként bevettem magam az ottani vécébe is, és kezdtem igazat adni Lilynek, aki egész nap a nőgyógyászát ajánlgatta, mert szerinte ez a tempó, amivel megválok a szöveteimtől, nem normális. Igaza van.
Este tízkor értünk a suli pakolójába. Az autóm a 160 dolláros beruházás ellenére éppen csak hogy elindult, ami azért végülis jó, mert a mobilom még reggel lemerült, és taxit se tudtam volna hívni. Egy dolgot mindenestre tudok, nagyon örülök, hogy ez volt az utolsó iskolai túra, mert többre az életben nem megyek.
Régi
Régi, de megunhatatlan.
Házi
Katt a képre, hogy nagyobb legyen.
Magasabbra a tetőt ácsok
Ez az arctalan nő szegény, csak nézne csodálkozva, ha tudna. Ez van, az ember ne gondolja, hogy nincs út magasabbra. Az óriási arctalan női szobor Chicagóban a LaSalle Street-en álló 1885-ben épült Kereskedelmi Bizottság épületének (? Board of Trade Building) tetején mereng az élet igazságtalanságán. Vagy ki tudja, min. Az épület tervezője, William Boyington a tervek készítésekor azt hitte, olyan magasan lesz a nő, úgyse látja senki, nem kell neki arc. Mostanra persze benőtték a fehőkarcolók a környékét, így az amerikai irodisták egy része ingyen filozófiaoktatásban részesülhet nap mint nap.
Nem vagyok a felhőkarcolók nagy híve, New York sem igazán miattuk kedves a szívemnek. Merthogy egy idő után az embernek elfárad a nyaka, és fel sem néz. Chicago teljesen más élmény lett. Amikor péntek éjjel magányosan bolyongtam a LaSalle Street környékén, nem fűztem semmi reményt a városhoz. Sötét volt, párás 25 fok, és szemerkélt az eső. És fogalmam se volt, melyik irányba induljak a hotelhez. Nem valami nagy nyitány.
Másnap a letudnivalók letudása után a külügyminisztériumos haveromat már megint kivettem az észből. Szegény fickó mindig szeretne barátkozni, de aztán belátja, valahogy mindig van pár ember, aki nem igazodik a programhoz, és abban a párban én rendszerint benne vagyok. Washingtonban még aggódott, hova tűnhettem, most már csak szomorú mosollyal bólintott, persze, majd találkozunk a hajón. Pedig még az öltönyétől is megszabadult kis időre. Majd küldök neki fotókat, hátha megenyhül.
Chicagónak jó hangulata van. Ezt elég nehéz pontosan megfogni, de séta közben lehet érezni a város kisugárzását. Marha jó hely. A méretei, meg a dimbes-dombos, eltévedős utcái ellenére barátságos pontja a világnak. Az emberek, akikkel találkoztunk, tök kedvesek voltak, amolyan beszélgetős, segítő, bizalommal a másikhoz forduló típusok. Az utcákon rengeteg hajléktalan volt, jónéhány részeg, ami New Jersey absztinens népsége után alaposan meglepett, és egy csomó utcazenész. És nem is akármilyenek. Szombat este négyesben elmentünk vacsorázni a Szépművészetivel szemben lévő étterembe, hatalmas burger, sültkrumpli, sör. A múzeum előtt egy srác trombitált nagyon jó kis jazzt. Mi meg ettünk, ittuk a sört, sőt Greggel még cigiztünk is, igaz elég viccesen, kimentünk a kerthelyiségen kívül, mert dohányozni csak kint lehet, sörözni meg behajoltunk, mert inni nem lehet utcán. Ezt leszámítva majdnem otthon éreztem magam.
A fotók nagy része egyébként a szombati hajótúrán készült, miközben, nagy szerencsénkre még a nap is kisütött. A hajózáshoz ráadásul kaptunk egy idegenvezetőt, aki egy édes idős nő volt fantasztikus memóriával. Minden épületről tudta, ki tervezte, mikor épült satöbbi. (Az arcnélküli nőt is ő mesélte, mert lentről tényleg nem látszik, hogy nincs arca.) Tőle tanultam meg szeretni a felhőkarcolókat. A modernizmus előtt is születtek ugyanis felhőkarcolók, főleg az Art Nouveau stílusában, de még gótikus stílusjegyeket is láttunk az egyik tornyon. Nekem ez, bár tulajdonképpen tudtam, most egészen más megvilágításba helyezte az épületeket.
Remélem, visszajön a képekről, milyen gyönyörűek, milyen átgondoltan megtervezettek ezek a felhőkarcolók. Még a Sears Tower is, ami azért nem a kedvencem, de meg kell hagyni, rendkívül ötletesen kerülte ki az erős chicagói szél problémáját.
Irigylem kicsit a tervezőket, de leginkább csodálom őket, micsoda magabiztossággal, milyen kérlelhetetlen szépérzékkel terveztek kőcsipkéket a magasba, ahol azokat alig látja valaki. Ezt nevezem én a jövőbe vetett hitnek. Gratulálok fiúk, megérte. Ha hű akarnék lenni a hétvégi előadás szelleméhez, azt kellene írnom: Awesome!
Aki szeretne többet olvasgatni angolul a chicagói épületekről, az itt megteheti.
Chicago
Tetszik ez a város. Nagyon.
Légvonal
Az Isten nem véletlenül nem adott az embernek szárnyakat. Meg akarta kímélni a repülés gyötrelmeitől. És milyen bölcsen is tette. De az ember, amekkora barom, mindig túl akar járni az istenei eszén, szóval ellopja, amit tud. A tüzet, a repülés képességét, ha tehetné, az örök életet. Remélem, nem teheti.
Sosem titkoltam, a repülés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Személytelen, kényelmetlen, de ami a legnagyobb hibája, hogy kurva unalmas. Gondolom, hogy addig érdekes ez az egész, amíg az ember nem repült. Ha legalább kétszer átrepülte az Atlanti Óceánt, szinte biztosra vehetjük, hogy legközelebb csak akkor repül valahova, ha muszáj neki. Én legalábbis már ott tartok, hogy lassan, ha fegyverrel kényszerítenek, akkor sem.
Az eredeti terv az volt mára, hogy reggel a gyerekeket iskolába, utána haza. Kocsiba be, ablakot le. És indulok Philadelphiába, ahol ügyesen leparkolok egy zsák pénzért a hosszútávú parkolóba, aztán felszállok a 12.35-ös gépre, leszállok Chicagóban az üvöltő szélben, és jól megnézem, lefotózom a várost fél nyolcig (=vacsora).
Na nyilván nem az élet unalmas verziójában utazom, tehát egészen a kocsiba be, ablakot le mozzanatig mint kés a vajba. Csak ugyebár a kocsi azt mondta, hogy nyekk. Hogy hű legyek a valósághoz, azt se. Öt perc vérnyomáscsillapítás, pánikroham és kurvaanyázás után felhívtam, akit tudtam. Eredmény: Ben nem ér rá (spanyol káromkodás), szomszéd nem nyit ajtót (angol káromkodás), másik szomszéd telefon, hazajön, kiselőadás a metrikus rendszerről, bikázás, semmi (magyar káromkodás).
Végeredmény: autó:én= 3:0. Most nem tudom, hogy ez olyan-e, mint a 6:3. Szinte. Na mindegy, Louise, sokadszor, beteljesíti életmentő funkcióját, eljön értem, közben lemegy Buddha pózba, és felvilágosít, hogy semmi sem véletlen. Igyekszem a fejemben lévő sikoltást elnyomni az OHMMMMM hanggal, de nem megy. Titokban arra számítok, majd a gép, amit lekések, lezuhan, én újjászületek, de legalábbis riportot készít velem a Riders’ Digest.
Persze lekéstem a gépet, ami megint valami olyasmi, amit sosem tettem még életemben. Akkor estem be az ajtón, amikor a gép felszállt. Na jó, addigra már felhívtam a konferencia szervezőit, akik kellő higgadtsággal kezelték a helyzetet. Gondolom, már jó sok barommal volt dolguk életükben. Megnyugtatnak, minden oké lesz, és hát sok szerencsét, próbáljak bevetni mindent, hogy a következő gépre helyet kapjak.
Az idős nő kedves volt, mondjuk nem mosolygott, de azt már megszoktam, hogy a légitársaságok nem szolgáltató cégek, és kizárólag olyanokat válogatnak alkalmazottnak, akiket heves gyomorfájás gyötör napi 24 órában. Kaptam egy valamit, ami úgy nézett ki majdnem, mint egy beszállókártya. Na, tök büszke voltam magamra, hogy ingyér, és ilyen hamar, és hát mire gondoljak másra, mint a személyes varázsomra. Vagy csak valami őrültnek nézett, akitől minél előbb meg akart szabadulni.
Ügyesen elvonszoltam magam a kapuig, ahol nem volt senki. Szépen intelligensen vártam, amikor pedig feltűnt a United-os fickó, érdeklődtem, hogy a kezemben lévő papírral mi a teendőm, mert azért azt észrevettem ám, hogy nincs rajta se ülés, se sor, se semmi.
Dick, akinek nem ez volt a neve, de ez illik rá, rendkívüli fájdalmaktól gyötörve rám nézett, és szánakozóan legyintve közölte, hogy ne is reménykedjek. A gép kicsi, és nagyon hátul vagyok a listán. Na, tessék, kicsit nem figyelek, listára tesznek. Mondtam neki kedvesen, de akkor mi lesz énvelem. (Fotózás Chicagóban kizárva.) Dick végigmért a mitakaracsótány nézésével, aztán mondta, hogy azt ő nem tudhassa. Talán, ha szerencsém van, a fél hatosra felférek. Talán. Fejszámolás: két óra az út, egy a vonat a szállodáig. Vacsorát kapok? Dolgom is lenne még a prezentációval. A rohadt életbe.
Megint telefon a szervezőknek, mi a büdös franc legyen. Kicsit aggódnak. Az utazásos összekötő bénázik. De intuitív. Azt mondja, csináljak valamit, hogy adjanak beszállókártyát. Tippje nincs, ezért elgondolkodom, mit tudnék tenni, hogy Dick adjon egy ilyen szart nekem. A sztriptíz kizárva objektív okok miatt, a csajos témák kilőve, az egyenruhája borzalmas, azt se dicsérhetem, marad hát az egyetlen fegyver, a logikus gondolkodás.
Másodszori próbálkozásomra Dick ugyanazt mondja. Majd ha mindenki beszállt, meglátja. Ekkor a filmekből lopott mondatot dobtam be. Nekem ott kell lennem a gépen. Mit tudok tenni, hogy így legyen? Dick végre, hosszas beszélgetésünk alatt először, normális emberként nézett rám. Azt mondta, ha fizetek 75 dollár fogalmamsincsmit, akkor ad egy beszállókártyát. Fizettem. A ráció mindenek felett.
Szóval fél egytől fél hatig ülök a reptéren. Utálom Philadelphiát. Mégjobban utálom a reptereket. Nincs net. (Ez majd egy poszt humusz poszt lesz.) Nincs normális étel. Nincsenek normális emberek, csak pont olyan hülye nyűgösek, mint én. Rohadt meleg van, a második üveg aranyáron vett csapvizet iszom. Fájdalomcsillapításként megleptem magam egy Stella Artois-val. Ezért most harmadszor megyek a bőröndömmel pisilni. Ez izgalmas. Momentán a legizgalmasabb. Persze fotózhatnék, ha nem lenne mindenki egyforma.
Arra gondolok, amit Louise mondott. Hogy minden valami miatt van, és Isten biztosan szeret engem, azért van ez az egész. Az előző repcsik nem zuhantak le. Akkor gondolom, megkéseltek volna Chicagóban séta és fotózás közben. Na mindegy, ezt sose tudom meg. Kivéve, ha megkéselnek így is. Mert akkor valaki valamit nagyon elbaszott odafent.
Keresés
