Falevelek bejegyzései 
Menta
Ha van hiba, amit kertész a fűszerkertjében ekövethet, akkor az az, hogy a mentáját hosszabb ideig magára hagyja. A menta kinézete ellenére kúszónövény, gyökerei a föld alatt addig kúsznak, amíg mindent behálózva elfoglalják a kitölthető teret, tavasszal pedig milliónyi helyen hajtanak új szárakat.
Lénárd kertküzdelmeire gondoltam tegnap, ahogy rángattam a gyökerek. Dühös voltam, pedig nem is az én kertem, nem is az én mentám. A kertészkedésben az a gyógyító, hogy a mások vagy saját magunk iránt érzett düh nem tartható húsz percnél tovább. Húsz perc dühös kertészkedés után az ember feladja a dühét, mert annyira fája a keze, a válla, a háta. Megenyhül.
Megenyhültem én is. Gyengéden nyúltam a melegedő földbe, hogy csukott szemmel tapogassam ki a gyökerek hálóját. Mint egy idegsebész, aki a problémás idegszálakat keresgéli egy tehetetlenül alvó testben. De a helyzeten ez nem változtat. A menta nagy részének akor is mennie kell, különben a többi fűszernövénynek esélye sem lesz a túlélésre.
Ha a séta az elme egészségének záloga, a kertészkedés a gondolkodás egészségéé. Rousseau nem véletlenül volt kertpárti. Az emberek nem véletlenül ölik kicsike pénzüket és szabad idejüket hobbikertekbe. Kertekbe, amik sokszor mintha csak bosszúságot okoznának, pedig igazából azt adják, amire a szervezetnek leginkább szüksége van. Oxigént a sejteknek, mozgást az izületeknek és az izmoknak, szabadon gondolkodásra szánható időt az elfoglaltaknak, a föld szagát azoknak, akik gyökerekre vágynak, csendes árnyékot azoknak, akik pihenni szeretnének.
Régóta nincs kertem, de szerencsém az mindig volt, életem kölcsönkertjeibe bármikor elmehettem gondolkodni. Lehet, hogy egyszer megint szeretnék egy sajátot is. Meglátjuk.
Határviták
Elég sok határvitába keveredek bele mostanság. Nem tudom, csak én vagyok-e a hibás, vagy így állnak a csillagaok manapság. Ma reggel láttam a Göncölt, normálisnak tűnt.
Először is próbálom megértetni Fernandóval, hogy ha el is megyek Dominikára, nem fogok az anyukájánál megszállni, sőt pláne nem fogok vele és a haverjaival lógni a beach-en. Mert az azért túl van a határon.
Y.-nek megpróbálom elmagyarázni, hogy ugyan leülhet mellém, de talán nem kellene olvasgatnia a blogom. Egyrészt mert magyarul egy kukkot sem ért, másrészt meg halálra röhögöm magam, amikor a ZinczyKa szerint a világ címet gyakorolja hangosan.
A. tegnap megsértődött, mert ellenőrizni akartam a munkáját mielőtt kiment a teremből, és gyilkos egyiptomi pillantásokat lövellt felém, amikor nyitogattam a füzetét. Kifejezetten felhúzta magát, hogy nem bízom meg benne. De mondtam, hogy nem kell mellre szívni, senkiben sem bízom. Van kamasz fiam. Azt sem hiszem el, amit kérdeznek.
A legsúlyosabb vitám persze P.-val akadt, mert ma kénytelen voltam, hát itt úgy mondják, hogy 'write up'. Vagyis fegyelmi vétségért az igazgatóhelyetteshez utalni, mert tegnap igazolatlanul nem volt órán. Ráadásul, még azt is a tudomására hoztam, hogy mivel tegnap nem jött, és hát sajnos igazat sem mondott, ezért a tegnapi tesztet nem pótolhatja, nullást kap. Ez elég nagy szívás, mert itt aztán rohadtul mindent pótolhatnak, vagy javíthatnak, ha kevésnek találják a pontot. Hát nem volt kellemes, meglehetősen arogánsan reagált, de ez van, határok pedig kellenek.
P. a tetkós srác, remélem, nem a tesómnak lesz igaza, aki a Facebook-on az Amerikai szépséget emlegette. Én meg a fejbelövést.
Tudom, hogy elkerülhetetlen ez a határvitás társasjáték, különösen a kamaszokkal kapcsolatban. De néha azért fárasztó, még akkor is, ha a végén én nevetek. Jobban szeretem, ha nem csak egy nyertes van.
magától
Az igazi döntéseknek maguktól kell megszületniük, igaza van Sultanusnak. És igen, itt lenne az ideje mindent feladni, ami fontosnak tűnik, elmenni, mondjuk a Walden tó partjához a faházba, és megírni a zajban megírhatatlan gondolatokat. Hagyni, hogy a szél magától fújja szét a port, amiből az életünk áll, aztán pedig hagyni, hogy magától fújja össze megint, egy kicsit bölcsebb kupaccá.
Nem tudom, bátorság vagy türelem dolga-e. Valószínűleg mindkettőé. Hogy melyiké inkább, az a kupacon, meg a szélerősségen is múlik. Bennem bátorság néha van, türelem szinte soha.
A türelmet gyakorlom. Sehol a Walden, de nem baj, nézem a formálódó kupacokat, egyikbe másikba belerúgok, mintha éppen az számítana, én mit szeretnék, nem az, hogy a szél mit hova rakosgat. Aztán csodálkozom, hogy bedühödik, és mérgében a szemembe fújja a porszemcséket.
Október vége az élet végére figyelmezteti az embereket. A temetőszagú őszirózsákkal megrakott piacokon téblábolókat éppúgy, mint a tökfaragókat. A halál tiszteletet érdemel, csakúgy mint az élet. Kultúrája válogatja, hogy mécses-virág vagy mécses-tök kombinációval fejezhető-e ki ez a tisztelet. A halottak tisztelete végső soron az élet mélységes tiszteletét (lenne) hivatott megfogalmazni.
Ha a világnak vége kellene legyen, egy október végi este lenne erre a legalkalmasabb. Olyan este, amikor a naplementében egyszerre van jelen a vörös-sárga-barna falevelek játékos kergetőzése meg az este csípősen hideg érintése az arcon. El tudnám képzelni azt az utolsó szélrohamot, ami kisöpörné a világból a mi kis porkupacainkat és örökre eloltaná a fogyasztói társadalom örökmécsesének lángját is.
szerelmes vendégség
Mindenki menekül a környékról.
Azzal kezdődött az egész, hogy a gyereknyúl elköltözött Mr és Mrs Milk kertjébe. Igaz, az is lehet, sosem lakott itt, csak barátkozni jött. Sosem tudom meg. Vagy itt lakott, de megérezte a bizalmatlanságot a pillantásunkban, és úgy döntött, menjünk mi a francba.
Néhány nap múlva az énekesmadarak nagy része költözött el. Még eljöttek párszor, ittak a madáritatóból, eljátszottak a kerti szék karfáján, aztán vissza sem nézve hagyták itt a kertet.
Napokig mókusokat sem láttunk, egyedül Cheték kövér és lusta macskája sétálgatott itt néha, orrát a magasba emelve. A napokig tartó eső után mocsár és gombaszag uralkodott el mindenhol.
Ma délután hangos vadlúdcsapat húzott el a fák felett. A V alak nekik győzelem, az itt maradóknak veszteség.
Álltunk a kertben, egyszer csak ősz lett. Otthoni ősz. Avarillatú.
Mire letöröltük volna a könnyeket, vendégek jöttek. "Lovelight". Így hívják ezt.
Bori a lámpácskáknak örült, én a szentjánosok őszi szerelmének. A magaménak is örülnék.
összetartás
Tegnap tényleg nem volt túl jó napom. Erről nagyrészt én tehetek, mert azért munkaközösségi megbeszélést nem tanácsos rossz fizikai állapotban megtartani. Vagyis a megelőző este nem tanácsos sokáig kimaradni jelentős mennyiségű alkoholtartalmú ital társaságában. A baráti társaság rendben van, az nem okoz másnap problémákat.
Ezen kívül egyáltalán nem tanácsos gipszleszedést betervezni egy órában, mert kettő lesz belőle, és az ember állapota tovább romlik a stressztől.
Fogadott sebész anyám persze nagyon megörült nekem, kérdezte is, hoztam-e dinamitot. Csak később eszméltem, hogy ez volt a családi humor része a beszélgetésnek. Lekapták a gipszet azért dinamit nélkül is, a röntgen után anyám meglapogatta a vállam és a lelkemre kötötte, hogy ne csináljak fekvőtámaszt tíz napig. Na ezt könnyen ígértem meg. Aztán elbúcsúztunk, de szerencsére nem kérte, hogy írjak neki Amerikából.
Most akkor gipsz nélkül vagyok, ami jó, mert nincs rajtam gipsz, meg mert könnyebben kapcsolom a kapcsolnivalóimat. Az ujjam viszont nem hajlik rendesen, fáj is és lejött róla az összes bőr. Ami viszont még érdekesebb, hogy a gipszből kiszabadult két ujjam azóta másképpen érzékeli a hőmérsékletet. A kezem többi részéhez képest fázik ez a két ujj.
Úgy tűnik, mégiscsak jó volt nekik ez az összesimulós gipsz, mert bár korlátozva voltak mozgásilag, olyan jól összeszoktak odabent. Melegítették egymást, támasztotta egyik a másikat. Most meg hogy önállóságra kényszerülnek, alig találják a helyüket. Pedig muszáj mostantól megint egyedül boldogulniuk. Mondjuk az egyik azért elég jól feltalálja már magát, baráti társaságban (indokolt helyzetben) sikerült is felmutatnom.
én
Mitől Én az én? Hol van ez emberi személyiség egészséges határa, hol az önzésé, hol az individualizmusé, hol az önfejűségé, hol az autonómiájé? Nem nagyon tudom én sem, pedig szeretném tudni és ebbéli tudásomba hitemet vetni.
Apám szerint (már ha jól értettem), a túlzott autonómia nem egészséges. Illetve bizonyos értelemben a piacgazdaság szülötte, emiatt érthetően ideiglenes jelenség. Nem volt mindig így, és beköszönt az individualizmus végórája is. Előbb vagy utóbb, mint szeretnénk, gondolom, ez ízlés kérdése.
A személyiségfejlődés során eljön az a bravúros pillanat, amikor a gyermek önállóságra kezd vágyni. Ez nagyjából 3 éves kor körül történik meg, bár lehet korábban is. Nem szeretne mindenben a szülőre támaszkodni, felfedezni vágyja a világot. Ezt a felfedezni vágyást kemény munkával, de nagyrészt sikeresen öli ki az iskolák többsége a gyerekből. Kamaszkori lázadását túlélve, a szülő legnagyobb megelégedésére az utód elkezd beidomulni a társadalmi normák spanyolcsizmájába, hát folyik egy kis vér is, de a kilógó részeket többnyire sikerül belegyömöszölni a lábbelibe. Aztán Zsigmond meg a barátai jól szórakozhatnak rajta alkalomadtán.
Nem vagyok az öncélú autonómia híve, nem gondolom, hogy az egyéneknek nem kell áldozatot hozniuk a társadalomért, a családért. Azt viszont nagyon komolyan gondolom, hogy ennek kétoldalúnak kell lennie. A társadalomnak, a családnak (házastársnak) fel kell ismernie az áldozat tényét, azután pedig egyenrangú partnerként kell kezelni az állampolgárt vagy a családpolgárt, nem győztesnek kikiáltani magát. Másképpen a rendszer összeomlik. A társadalomnak bajai kezdenek lenni, a klasszikus családmodell haldoklik.
De azért van egy intézmény, ami mindig túléli ezeket a válságokat. Hívhatjuk őket igaz barátságoknak, vagy én speciális formáját éppen lelki társnak hívom. Ezekben a kapcsolataimban nincsenek fontosabb és kevésbé fontos szereplők. Nincsen féltékenység semmiféle formában. Nincs jelentősége a nemeknek sem. Egymás egyenrangú félként való kezelésének van jelentősége. Ebbe aztán belefér a világ egésze, a dühtől a megértésen át a mosolyig. De olyan fajta függetlenséggel, ami nem bánt meg senkit, mert az én teljességéből indul és oda is érkezik.
gyöngymátrix
Engem egy kerge gólya hozott erre a világra. Ezt onnan tudom ilyen pontosan, mert sem időben, sem térben nem tudott tájékozódni. Időben azért nem, mert korábban pottyantott ide, mint kellett volna, térben pedig azért nem, mert sokkal északabbra landoltam, mint az elviselhető számomra.
Nem bírom a telet. Gyűlölöm, hogy hideg van, és bár ma reggel a nap kisütött, nem tudtam rábírni magam, hogy futni menjek. Ha azt mondod, égszínkék tenger, haragoszöld bokrok, ebéd utáni szieszta, azt mondom, otthon. Ha azt mondod, taknyosszürke reggelek kopasz fákkal, azt mondom, fatális tévedés. (Jó, na, elismerem, a dér dob egy kicsit a dolgokon, de annyit nem, hogy szeressem.)
Áfonyalekvárt ettem reggelire, vérvöröset, hogy segítsen egy kis energiát csiholni magamból. Nagyon szép színe van, sötét, élettel teli. Aztán a színéről eszembe jutott az ígéretem, és elővettem a gyöngyös tálat, hogy végre elkezdjem a legkisebbiknek a tászlit fűzni. És eszembe jutott, hogyan is fűztünk múltkor.
Na persze egy hatéves óvodással tászlit fűzni enyhe túlzás. Ő ült mellettem a széken, míg én régi barátnőm nyakláncát csináltam. Nézett és legfőképpen beszélt, mert azt nagyon tud. Időnként a tűjére vett egy gyöngyöt, aztán az vagy a helyére került, vagy a földön landolt.
Ahogy alakult a gyöngycsipke, egyre morcosabb lett, mert az övé nem hasonlított az én példányomra. Persze magyaráztam, hogy majd megtanulja, de hát az én gyerekem, türelmetlen, mint a fene.
"Ugye csinálsz nekem is?"
"Persze."
"Mikor?"
"Hamarosan."
"Jó. Fejdíszt tudsz?"
"Nem. Fejdíszt? Ebből nem lehet."
"Dehogynem."
"De értsd meg, hogy nem."
"Hát ha te nem tudsz, akkor nézd meg az Interneten."
"Hol? Az Interneten??"
"Aha. A fejdísz.hu-n."
A tudás hatalom, a weboldal meg pláne. És megnéztem, és van ilyen weblap!!! Nem olyan, mint amilyennek mondjuk az én gyerekem szeretné, de van.
Rájöttem, micsoda hatalom ez a háló. Egymásra fűződik rajta sok millió élet, mint a gyöngyszemek. Vannak szebbek, meg egyszerűbbek is, de üveges fényükkel legalább bevilágítják a semmi éjszakáját. Visszabontok néhány szemet az én rontott tászlimból, kéket fűzök a szürke helyére, és máris ott ülök egy meleg mediterrán tenger partján, lábaimat a homokba fúrom és boldogan bámulom a hullámokat.
Ja igen, a macskát kihagytam. Kell egy fényes-fekete szőrű macska is. Hogy lássam, mikor kerül hiba a mátrixba.
kétszer egy óra Karácsony
Ahogyan Gofri barátnőm írta, a tökéletlen Karácsony is Karácsony. És igaza van. Én viszont azon gondolkodom, ha nem Karácsonykor van Karácsony, akkor mi van? Vagy éppen nem az otthoni fa alatt?
Most ebben az átmenetileg agybajmentes pillanatban úgy tűnik, egyelőre idén nekem kétszer egy óra Karácsony jutott. Az első óra még 23-dikán, két köldökös angyallal egy órára csend volt és nyugalom. Igazi beszélgetés, igazi barátság és igazi odafigyelés, ahol mindenki kivárta a másik mondanivalóját, mert érdekelte, mi lesz a vége.
A másik ma reggel fél 10-től fél 11-ig a kis Zárdatemplomban Sixtus atyával, meg gyanítom pár igazi köldöknélkülivel. Ott is volt elég idő és csend figyelni.
Hát így. Kevés vagy sok idő ez? Nem is tudom. Mindkettő.
Aztán volt még család, örvendező gyerekek, Youtube-ot bámuló férj, hullarészeg sógor, fájós lábú anyám. De nem volt harmónia. Persze az is lehet, hogy ez a szemen szedett bacilus okolható a rosszkedvért. Vagy valami lélekféreg. Csodálom, hogy van még mit rágnia.
Csillag vagy üstökös
"Nem jöttél túl korán ..." énekli kicsit lejjebb Lovasi András, és én sem szoktam túl korán érkezni sehova. Sőt. Kicsit, bevallom, el is szoktam késni. Hogy ez miből fakad, az idő iránti érzéketlenségből vagy az idő iránti tiszteletlenségemből, magam sem tudom. De semmiképpen sem a várakozó fél iránti tiszteletlenségből.
Ahonnan ugyan nem lehetett elkésni, de kétségtelenül nem is érkeztem túl korán, az éppenséggel egy péntek esti koncert volt a Könyvtárklub nevű helyen. Ez egy viszonylag kicsike kis hely, sok füsttel és sok, rémisztően fiatal egyetemistával. A fent említett mondatot régi ismerősöm, talán mára már éppenséggel barátom, is mondhatta volna, aki már hat órától várt ezen a kultúrutánzatú helyen. De nem volt különösebben türelmetlen, mert végeredményben nem is hatra beszéltük meg a találkozót.
Tulajdonképpen nagyon örültem, hogy nem nekem kell várni egyedül, kicsit szomorkodtam volna, meg fel is lettem volna háborodva nősténysoviniszta módra. Az apropó a találkozásra közös barátunk volt, aki a fellépő együttes basszusgitárosa, és akit én még nem hallottam élőben zenélni. Nem teszek úgy, mintha értenék a zenéhez, úgyhogy nem is a koncertről szeretnék megemlékezni, bár kétségtelenül sokáig emlékezetes marad, különösen a fekete húrok miatt.
Ami azóta is motoszkál a fejemben, az egy teljességgel valószerűtlen, de nagyon is elgondolkodtató történet. Hogy igaz-e, majdnem mindegy.
Ketten beszélgetnek Nepálban. Az egyik egy magyar férfi, a másik egy nepáli, egy amolyan tanító, aki a körülötte élőknél kicsit többet tud a világról. Ismeri a mobiltelefont, tud sms-t küldeni, és egyszer (vagy néhányszor) írt e-mailt is. Cigarettáznak, nézik az eget, majd a tanító kicsit bizonytalanul az idegenhez fordul, és megkérdezi, tájékozott-e a világ dolgait illetően. A férfi vonogatja a vállát, hümmög. Akkor talán meg tudná mondani, mik azok a fényes pontok az égen, amit éjszakánként gyakran megfigyel. Az idegen felvonja a szemöldökét, zavartan röhigcsél, aztán belekezd a heliocentrikus világképbe, a csillagászati jelenségekbe, és a világűr végtelenségébe. Most a tanítón a sor, ő hümmög. Végül megköszöni az információt, és megkérdezi az idegent, nem zavarná-e vajon, ha ő most már ezt is tanítaná...
Azóta azon gondolkodom, végeredményben lehet úgy is élni, hogy tudunk e-mailt írni, sms-ezni, de nemigen tudjuk, mik azok a fényes pontok az égen. Vagy hogy hogyan működik a televíziónk. Végeredményben vajon mi a használható tudás, amit érdemes megtanítani? Miről érdemes beszélni a mai diákoknak? Vajon egyszer majd felnő egy generáció, amelyik nem tudja, hogy csillagot lát-e vagy éppen üstököst? Persze ha az utóbbi gyorsan közeledik, és kellőképpen nagy méretű, már mindegy is lesz.
Uspomena
Leginkább Gyevos kedvéért akkor legyenek karácsonyi emlékek. Nem lett a bejegyzés címe a legszebb karácsonyi emlékem, mert az én emlékezetem inkább működik úgy, mint egy kaleidoszkóp, semmint egy mikroszkóp. Vagyis nem úgy emlékszem karácsonyokra, mint a legszebbekre, amiket az öröm vakuja egyszeriben megvilágított, és aztán így meg is maradtak az emlékezetben. Inkább valami meleg háttérderengésben villanak fel az emlékdarabok, amelyek tükörképei a derengéstől megvilágítva visszaverődnek és ezer felé szikráznak az emlékezet sötét taván.
Gyerekkorom karácsonyai békés melegben és süteményillatban teltek. Éles eszű gyerekek lévén bátyámmal idejekorán felfedeztük az összefüggést a csendben a lakásba csempészett szatyrok zörgése, és az ajándékok között. Szüleink távoztával ajándék-felkutató akciókat szerveztünk, és sajnálattal kell mondanom, de az esetek döntő többségében felkutattuk, megnéztük és megsimogattuk az ajándékokat. Nem tudom a szüleink voltak-e kevéssé találékonyak, vagy mi voltunk-e jó érzékkel megáldva.
Mindenesetre hamarosan rájöttem, aligha van utálatosabb feladat annál a színjátéknál, amit aztán szenteste el kellett játszanom. A színjátékot, hogy először látom és először örülök az ajándéknak. Azóta soha, egyetlen alkalommal sem akartam megtudni előre, mit kapok karácsonyra. Nem múlóan imádom a meglepetéseket és a titkolózást, már amennyiben természetesen ajándékokról van szó.
Az ajándékok közül, amit valaha karácsonyra kaptam, van jónéhány emlékezetes. A régiek közül leginkább egy norvégmintás kötött pulóver maradt meg a kaleidoszkóp oldalához tapadva. Már igencsak eseménytelen és érdektelen korai kamaszkoromat éltem, amikor egyik karácsony előtt a helyi Ruházati Bolt (sic!) kirakatában megjelent egy álomszép norvégmintás pulóver. A klasszikus pszichológiai tény, mely szerint az ember azt kívánja meg, amit nap mint nap lát, akkor is igaz volt. Nagyon szerettem volna azt a pulóvert, de tudtam, hogy nincs rá pénzünk. Anyámnak pedig csak egyszer mertem megmutatni sóvárogva a kirakatban.
Aztán apám valami extra jutalmat kapott karácsony előtt, a pulóver pedig ott volt szenteste a fa alatt. Már régen nem volt rám jó, amikor nagy nehezen volt szívem megválni tőle. Egyetlen gyerekem sem mutatott hajlandóságot arra, hogy valaha is felvegye. Szerintük ocsmány volt.
Persze emlékfoszlányaim vannak még gyerekkoromból babákról, karóráról és egyebekről is. De ami mindenképpen megmaradt, az a már említett szaloncukorzabálás apámmal a szőnyegen. Na meg persze anyám diósbeiglije, amit literszám öblítettünk le tejjel, és közben bámultuk a tévében a direkte karácsonyra tartogatott filmeket hóeséssel, boldog gyerekekkel és kutyákkal. És tetszettek.
Azóta nemcsak a tévéműsorok változtak meg, de hiába ehetek diósbeiglit (amit anyám miattam tej nélkül készít), a bögre tej már sosincs meg hozzá, és apám sincs. Január hetedikén, Vízkereszt után egy nappal lesz tíz éve, hogy máshol ünnepli a karácsonyt. Abban az évben, hogy hogynem, nem látta a mi karácsonyfánkat, én pedig leszedtem azt január 6-dikán, ahogyan ildomos. Kis szívesség tudom, de azóta január hetedikéig akkor is itt marad a fa, ha már tűlevél is alig van rajta. Hátha megnézi.
Elemi észecskék
Ma elementális erővel szembesültem. A nemtudás és szellemi tunyaság nem ismeretlen jelenség senki előtt, aki valaha, valamilyen formában tanításra adta a fejét. Sokszor állok mégis értetlenül a jelenség tömegvonzásával szemben. Mert valahogy úgy gondolom, az értelem előrébb való, mint az érdektelenség, ne adj Isten, ostobaság. Csakhogy...
Most Gofri barátnőm ellen kell beszélnem mégis, aki éppen ma emlékezett meg a szellemi elmocsarasodás szörnyűségeiről, és emelte a nagy betűs műveltséget ködös piedesztálra. Mert a gond éppen itt van, hogy konkrétan azt a rohadt piedesztált már nem látja senki. Egyrészt arrafelé folyton köd van, másrészt pontosan nem is tudjuk, merre lehet, mert a google nem mondta meg a koordinátáit.
Nem akarom védeni a szellemi igénytelenséget, éppen hogy nem. És mindezt úgy írom most, hogy ma reggel egy 19 fős csoportot fenyegettem meg életveszélyesen, és helyeztem kilátásba válogatott kínzásokat arra az esetre, ha nem tanulnak. Mégis bosszant az a fajta szellemi erőszak, szellemi pökhendiség, amit gyakran tapasztalok pedagóguskörökben.
Tudom, kivételesen szerencsés helyzetben vagyok, hiszen gyakorlatilag azt tanítom nap mint nap, amit szeretek és akarok, nem nyomorít kötött témagyűjtemény, ráérősen tehetem a dolgom. Na igen, a világ egészéről kell csupán képet kapni a diákocskáknak egy másik nyelven, mint amin a meséket hallgatták az óvodában. De a kötött tanmenet, az irodalomtörténeti korszakok sem mentenek fel senkit az alól, hogy a szívét is beleadja a tanításba. Mert addig csak olyan valaki lesz, aki igen okos, és aki távolról ordítozik ezt-azt tőle igen messze álló embercsoportoknak.
Pedig sose felejtsük el, az elemi részek előbb-utóbb atomokká és vegyületekké állnak össze, de soha nem lehet mindegy, hogy mi lesz belőlük: grafit vagy gyémánt.
Igen, engem is bosszant, ha nem tudják, amit megtanítok. Nálam is van unalmas nyelvtanoknak az gyakorlása. És mondok csúnyákat, és bosszankodom, és kívánok fákat ültetni inkább, mint tanítani. De sosem gondoltam még életemben, hogy az Isten engem tökéletesre teremtett. Nem csak a tanuláshoz kell türelem és alázat, hanem a tanításhoz is. Mert bárki tud okosabbat mondani bárkinél. De okosabbá tenni, elemi észecskékből szerves molekulákat teremteni csak tanár tud.
Aki ezt nem hiszi, iratkozzon be bármilyen tanfolyamra és tanuljon alázatot. A nemtudás nem hatalom, a buták pedig nem boldogak. Ha ezt megtapasztaljuk újra, könnyebb lesz túlélni az iszonyatos órákat is.
Ezt most magamnak is írtam, tanulságképpen.
Mindenki megy valahova
Úgy tűnik, mindenki készülődik innen elfelé. El a városból. el az országból. Azt nem tudom megmondani, miért zavar ez igazából, mert éppen én vagyok az a barátaim közül, aki deklaráltan és hónapok óta más, élhetőbb tájakra kívánkozik. Néhány napja viszont egyre-másra hallom, hogy közeli barátaim közül néhányan (százalékos arányban túl-túl sokan) gondolkodnak azon, hamarosan, mondjuk egy éven belül, továbbállnak innen.
Na jó, nem a hirtelen felbukkanó hazafias érzelem dolgozik bennem, az biztos. Inkább csak szomorúság, mint amikor a gyereknek a legjobb barátja kölcsönkéri a játékát. Adja, mert kedveli a másikat, de szívesebben játszott volna még egy kicsit. Vagy éppen önzés. Lehet. Egyszer elolvastam valami véleményt, amit még óvodás koromban írtak rólam. (Kik, miért? Fogalmam nincs.) Abban azt írták, minden oké velem, de negatív személyiségjegyként megemlítenék, hogy nem tudok veszíteni. Szépen nem.
Na akkor értem én, hogy mindenki a szabályok szerint játszik, de nem lehetne, hogy én nyerjek? Csak még egyszer? Légyszi :)
SPQS -Senatus Populusque Scholaris
Az őszinteség a kevéssé felhasználóbarát tulajdonságaim egyike. Rendületlenül hiszek abban, hogy a problémák őszinte feltárása és azok megbeszélése előbbre viszi a világot. Előbbre viszi az emberi kapcsolatokat és az iskolákat is.
A mi tantestületünk olyan, amilyen. Nem hiba nélkül való. A tavalyi tanévben valamiért rajtam maradt egy pár bakancs, és az őszinteség , meg a jobbító szándék hevében használtam is eleget. Ebben a tanévben arra gondoltam, legyen másé a tisztesség. Bakancs helyett a kistanárinak nevezett elefántcsont-toronyba menekültem, és itt terveztem lehúzni az idénre kiszabott 182 napot.
Súlyos jellemhibámból adódóan hétfőn visszahúztam a bakancsot, derekamra kötöttem a kardigánt, hogy mindenki láthassa az anarchista pólómat és javasoltam ezt-azt. Magam is elcsodálkoztam, mennyire nem volt ellenoffenzíva. Lehet, hogy a tantestület többsége még aludt? Mindegy, majd később hátulról. Persze volt komoly társ a bakancsviselésben is, úgyhogy az érdem nem kizárólagosan az enyém.
Tényleg sok mindent lehet mondani a tantestületünkre, de még mindig azt látom, hogy képesek vagyunk döntéseket hozni, felülemelkedni a mindennapi baromságokon és nyűgökön. És ami a legfontosabb, van valamiféle konfliktuskezelési koncepciónk még akkor is, ha a megvalósítással adódnak gondok. És ez most nem viszonyítás, vagyis nem azt mondom, hogy a mi iskolánk azért jobb, mert kisebb a rakás, ami bűzlik.
Ma alkalmam volt részt venni egy egészen más koncepciók alapján működő intézmény rendkívüli szülői értekezletén. A találkozóra egy nagyon komoly eset miatt került sor, az intézmény vezetője a tények rövid ismertetése után elmondta, úgy döntött, szakemberek segítségét kéri, ezért két pszichológus fogja vezetni a beszélgetést. Nem szeretném kisebbíteni az érdemüket, de bennem maradt hiány. Az az érzésem, ha egy iskolának nincs semmiféle stratégiája arra nézve, hogyan kezelje a konfliktusokat, elveszett. Mert konfliktusok, problémák mindenhol vannak, és lesznek is. Ezekkel pedig meg kell küzdeni, és nagyon nem mindegy, hogy hogyan.
Lehet a dicsőség, a tisztesség és a hit zászlaját lobogtatni, de ezzel a zászlóval takarózni vagy takargatni bármit is , lehetetlen. Az iskolák nem csak a szenátusból (iskolavezetés, tantestület) hanem a népből is (diákok, szülők) is állnak, a döntéshozatal csak közös lehet. Ahol ezzel nem néznek szembe, az a birodalom nagyot bukik.
Kövek és falevelek
Sok olyan helye van a világnak, ahol szívesen élnék. Van néhány, ahol kifejezetten otthon érzem magam. Ez az érzés tulajdonképpen független attól, hányszor jártam arra. Ilyen hely Berlin, Krakkó, New York és Rab. Akárhányszor is visz feléjük az élet, mindig az otthonosság érzése költözik a szívembe, amikor megérkezem. Az az érzés, mint amikor nagyanyám lakásába lépve a kelt tészta illatát megéreztem.
Vannak a világban olyan helyek is, ahol úgy érzem, szívesen élnék, bár még nem jártam ott . Mint például Auckland vagy éppen Santiago de Compostela.
De van egy hely, Európában, ahol soha nem tudnék élni. Ahol soha nem tudnék elaludni, és reggel az ablakomon kinézve kávézni. Ez a hely egy kis falu Lengyelországban.
A sors úgy hozta, hogy egy éven belül másodszor kellett abba a faluba eljutnom mintegy hetven diákkal. Már induláskor éreztem azt a semmihez sem hasonlítható fizikai rosszullétet, amit már tavaly is. Hogy a lábam nem mozdul, hogy az autópályára rákanyarodva a tüdőmbe már nem jut elég levegő. Az út amúgy Krakkóból nem hosszú, de az emeletes busz miatt kerülőre kényszerültünk. Az autópályáról letérve már nem csak magam, de a fatörzsek közül elővigyorgó színes őszi faleveleket is gyűlöltem. A számban megkeseredett a víz, a fülembe ordító Manu sem segített lazítani.
Ott és akkor mindenkit gyűlöltem. Csak néztem a házakat és fel sem foghattam, most sem tudom, hogyan tud ott bárki élni. Hogy lehet ott kapálni a kertben, kiteregetni a ruhákat, megsimogatni a szőke kislány fejét. Én nem tudnék ott aludni, a szívem helyén pedig még az átmeneti tartózkodások idején is mázsás szikla van, a mellkasom vaspántok szorítják. Itt nem lehet élni. Legalábbis nekem nem. De azt a pár órát ki kell bírni, mert annak van értelme. Nem magam miatt, hanem azok miatt, akik először járnak ott. Akik látták a képeket a történelemkönyvükben, akik láttak már filmeket. De nem értik, míg el nem mentek oda.
Az épületeket már nem tudom nézni, a kerítést sem figyelem, inkább a diákok arcát és szemét. A látogatás elején még izgatott csivitelés van, igen fel kell tenni a fejhallgatót, meg kell találni Terezát, ó a kapu, hát az olyan, mint a filmeken. Jól van, nem olyan szörnyű, téglaépületek, fák, fű. Aztán egymást tapossák a csoportok, sietni kell, megnézni mindent, a tárolókban a dokumentumokat, a berendezett parancsnoki szobát. A szemekben és az arcokon először érdeklődés van. Aztán lassan, ahogy haladunk egyik blokkról a másikra. úgy lassulnak a pillantások. Egyre több ideig tart, amíg a látvány eljut a szemtől az agyig. Tétova pillantások egymásra, rám. Ez most az ...? Ez nem is lehetséges.
Mindenkinek máskor jön el a pillanat, amikor megérti, hogy ezek itt nem díszletek, ezek igazi életek igazi emlékei. Van akinek a szeme a gyerekcipőknél felhősödik el, van akié akkor, amikor a folyosón a rabok képeit nézi, mások a több tonna hajat nézik meredten. Mire a 18-as blokkba érünk, a magnóról bejátszott szívdobogás akadálytalanul jut mindenki lelkébe. Nem tudom, mi mennyibe került abban a kiállításban, de nem is érdekel. A szívdobogás mindent megér. Mire a múzeum végére érünk, a diákok szótlanok. De fel kell ülni a buszra.
Auschwitz még viszonylag elviselhető, Birkenau már nem. Nincsenek kiállítások, nincsenek fejhallgatók, csak a szél süvít, és a fabarakkok kéményei meredeznek az ég felé. Itt már nincs mit mondani sem. A diákok a kísérő búcsúzása után is szeretnének együtt maradni. Sétálunk, beszélgetünk, kérdeznek, próbálok válaszolni. A sineknél megállunk, amíg a zsidó diákok kb. 100-an énekelnek valamit. Az arcunkba csapó szélben nyugodtan lehet együtt sírni ezekkel az ismeretlen emberekkel az ismeretlen nyelvükön elpanaszolt fájdamat átérezve. Kell még egy óra, mire felszállunk a buszra.
A buszon hazafelé, odajött egy diák, kérdezte, lehet-e filmet nézni. Csak visszavicsorogtam neki, mit szeretne nézni? A szex, csajok, Ibizát vagy a Fűrész 2-őt? Eloldalgott. Sajnáltam. Bennem tovább tart a gyűlölet. De az élet utat tör magának.
Keresés
