antihumán bejegyzései 
Egy csata vége
Nem vagyok egérbarát. Igaz, nem is utálom őket különösképpen. Mondjuk életemben nem volt dolgom egérrel, mármint olyannal, amelyik szabadon garázdálkodik. Hobbiegere volt a két idősebbik gyereknek, de azok se tettek rám túl jó benyomást, mert kifejezetten büdös volt mindkettő.
Amikor pár hete beköltözött a házba egy egér, a frász jött rám. Még tavaly nyár végén Mark felesége kiképzett, hova kell tenni a csapdát, mert ő mennyire utálja. Bevallom, nem is gondolkodtam sokat, titkon reméltem, a szerencsétlen gyanút fog és elhúzza a csíkot. Egy darabig úgy tűnt, minden oké, aztán szegény fennakadt a biztonsági rendszeren. Szerettem volna, ha a halála örök tanulságként szolgál a környék rágcsálói számára, de ez nem jött be.
Amikor megjelent a második is, egészen kétségbe estem. Jönnek a háziak, az egér szabadon mászkál a konyhában, mindeközben a hideg futkos a hátamon... Szedtem egy rakás mentát, állítólag azt utálják, majd hátha. De ez egy amerikai egér, talán még rágózik is. A netről kinéztem egy csapdát, de nem tudtam elképzelni magam, amit egérrel a vödörben elsétálok valahova, és elengedem. Nade ...
Végül feladtam. Elmentem a HomeDepot-ba és vettem egy hülye ultrahangos szart, amitől majd állítólag elmegy a kedve a háztól. Kiváncsi vagyok. Egyébként az van ráírva, a humanoid állat nem hallja ezt a hangot. Nem, a francot nem! Tök idegesítő halk sípolás. Gondolom, nekem nem árt, max három év múlva agyrákom lesz, vagy egeret szülök.
A csatának vége. Szerintem. Remélem, a kis dög elköltözik. Én is mindjárt.
A Gateway Incidens
Incidens lettem tegnap, basszus. Arra gondoltam, a jogdíjakat eladnám a Warner Brothers-nek. (Van az még?) Lehetne valami olyasmi, hogy az operációs rendszer átveszi a hatalmat egy gyárban ... Ez azt hiszem volt már. Akkor az lenne hogy egy női terminátor kinyírja a szoftverfejlesztőket. Valami ilyesmi.
Az történt, hogy még augusztusban vettem egy laptopot, amit itt notebooknak hívnak, de ugyebár nem volt hozzá Win7, mert nem volt még. Sebaj, a fickó mondta, majd upgradelem a Vistát Win7-re, amikor megjelenik. Na mit tudtam én, azt mikor kell.
Tegnap megnéztem a kis füzetet, mert ugye tök naprakészen tudtam, hogy van már Win7 (kábé fél éve), látom ám, hogy cseszhetem, mert lekéstem a határidőt. De amilyen kis amerikanizált fogyasztó lettem, írtam egy emilt az ügyfélszolgálatnak, hogy bocsika, hát nem elfelejtettem ápgrédelni a cuccot? Ejnye, ejnye.
Erre a csávó (Boney), visszaírt, hogy hát amint azt a honlapjukon írták, a határidő február 15-dikén lejárt, és csesszem meg, miért nem olvasok. Most visszaírhattam volna, hogy csessze meg ő, mert ha olvastam volna, akkor már nem lenne bajom, hanem lenne a barom Vista helyett egy talán jobb Win7-em. Mindegy. Vistám van. A fene egye meg.
kívánságlista
Tulajdonképpen azt szeretném csak írni, hogy a jó kurva életbe. Vagy valami ezzel egybevágót jelentésileg. Ehhez még tartozna egy vinnyogó fejhangon ordított kérdés, hogy miért nem lehetne néha, mondjuk egy héten egyszer, valami úgy, ahogy elterveztem. Kéne pár tányér vagy egy kedves puhafalú szoba is. Meg egy olyan aranyos kis fehér dzseki, aminek az ujjait meg lehet kötni hátul. De mivel egyik sincs, akkor inkább egy üveg pálinka. Meg egy magányos este. A picsába.
a világ nagy kérdései
Ki kutatja még a lét értelmét direkte a Monthy Python után? Gondolom senki. De véletlenül ... véletlenül, amikor magunk sem gondoljuk, meglelhetjük az origót. A pontot, az epicentrumot, a mindenek értelmét.
Tegnap meg akartam tudni valamit, kérdeztem embereket, de hiába, mind azt mondta, guglizzam meg. (Már a szó is....) Na erre beírtam a www.google.com barátomnak, merugye külföldön hamarább előhozakodik a farbával, hogy How do you ... , mer' egy ideje tegezzük egymást, szóval eddig jutottam, de a drága, az olvas a gondolkodásomban is, mert mindjárt ezeket írta ki: (Magyarul mondom, hogy kis közép-európai nemzeti felhangot kapjon a dolog.)
Hogyan ...
... essek teherbe?
... mondják franciául azt, hogy szeretlek?
... csináljak rajongói oldalt a Fészbukkon?
... csináljak csoportot a Fészbukkon?
... töröljem a Fészbukk fiókomat?
... alszol dalszöveg? (sic!)
... csináljak szivecskét a Fészbukkon?
... mondják spanyolul, hogy szeretlek?
... csináljak pillanatfelvételt a képernyőről egy Mac-en?
... töröljek barátokat a Fészbukkon?
Alfa és Omega. Szerelem, szenvedély, nyelvi akadályok, majd a tragikus végkifejlet. A görögök se csinálhatták volna szebben.
Persze újraolvasva ... lehet, hogy ez a Csak szex és más semmi?
Azóta is gyötrődöm, essek-e teherbe franciául és spanyolul szerelmesen, vagy simán töröljem magam a Fészbukkról. Miután csináltam pár szivecskét persze.
Én a hős
Nem is gondoltam, hogy ma reggel hősként ébredek. De bevallom, és szégyellem, ez még a nap közepén sem jutott eszembe. Sőt, mit ne mondjak, tök átlagosnak tűntem egészen estéig. Tettem a dolgom, tettem azt is, ami nem a dolgom. Ilyesmik. Az esti bevásárlásnál rácsodálkoztam az északról bekúszó viharfelhőkre, meg a szélükön cikázó villámokra. (Ilyet se láttam hónapok óta.)
Pedig akkorra már hős voltam, többszörösen is. Ma (ha jól emlékszem) kétszer is megtöltöttem csapvízzel az újrafelhasználható környezetbarát palackomat, nem használtam a fűtést egész nap, egy kezemmel kikapcsoltam a monitorokat a gépteremben, és nap közben nem nyitogattam ki a hűtőt. Ja és nem mostam, így vizet és kemikáliát spóroltam. Akárhogy is nézem, mindez egyértelműen azt jelenti, több rendben is megmentettem a világot ma.
A Föld napja volt, tehát rendben is vagyunk akkor. A világ nagy és kishatalmainak szimpatikus öltönyös vezetői megkönnyebbülhetnek, innentől fogva semmi dolguk. Mindenki pöfögtesse a gyárkéményeit, mérgezze a világ édesvízkészletét, bátorítsa fogyasztásra állatpolgárait, merugye attól majd nő a gazda(g)ság. De a legfontosabb, hogy nyugalom, tök oké, hogy néhány barom nem óhajt egyezményeket aláírni mindenféle szaros gázmolekulákról. Dehogy. Tessék csak mindenki segge alá autót adni, mindenkinek légkondit beszerelni mindenhová, mer az van, hogy eléggé melegek mostanában a nyarak. Mi van, ha kicsit megváltozott az időjárás. Ez előfordul. Normális, oké? Kipusztult pár faj, kiszáradt pár tó. Legalább nincs velük annyi gond. A pánikolókat meg legjobb lenne valami kis táborba zárni, hogy ne vinnyogjanak már annyit az utcákon.
Nem kell nagyon komoly pofát vágni, nem kell bedőlni olyan rémhíreknek, hogy adódhatnak igazi gondok. Olyan igazi igaziak. Nem kell elhinni, mert itt vagyok én, a hős. Ahogy ma megmentettem a világot, holnap is meg tudom. Ha mégsem, akkor bocs, igazán bocs, de tényleg.
helyzetjelentés
Nem nagyon vagyok normális. Jellemző párbeszédrészlet:
-Dani, hol a mosogatószer? Te használtad kocsimosásra.
-A hajón.
-Hol????
-Anya, a hajón.
-Ne szórakozz velem kisfiam!!
A biztonság kedvéért kinézek a kertbe, de jó emlékszem, a kertben nincs hajó.
-Ez nem lehet igaz! Miért nem mondod meg, hova raktad?
Bentről sóhaj.
2 órával később az oldalsó ajtón kilépve megállapítom, hogy a ház mellett a hajón ott a mosogatószer.
-Ja, hogy ezen a hajón?
(Másik hajó sosem volt, ez egy kábé 2X10 méteres vitorlás. Nagyjából 7 hónapja áll a ház mellett.)
Recept
Vegyünk 20-30 klisét, rázzuk fel, ne keverjük. A klisékhez válasszunk mondjuk 2 jó színészt kis sóval. A többi hozzávaló: egy darab feltörekvő fiatal zenész, valamint minél több valószinűtlenül kigyúrt izomzatú, egyenfejű, fogszabályzott fiatalember, és kábé 10 csinosnak mondható, műanyag hatású lány, egyikük lehet kicsit idősebb is. Továbbá szükségünk lesz még egy 30X40 méteres tengerpartra, egy leégett templomra, egy tengerparton álló teraszos házra, és egy tucat marha nagy amerikai autóra.
Ha mindez megvan, sokat nem kell tennünk, a történet folydogál a klisék által behatárolt mederben, ahol a jófiú megküzd a PMS-ben szenvedő/szenvelgő lázadó kamaszlányért, mindenki elnyeri méltó jutalmát, és még a tojásokból kikelő teknősök is veszteség nélkül jutnak el a tengerig. Apuka hírneve tisztázódik, elkészül a templom üvegképe, a drogos-alkoholista fiatalember eltakarodik a környékről, és a tőle függő leány jó útra tér. Hajunkba belefúj a szél a parton, és még apuka is szépen és csendesen tér meg teremtőjéhez a teraszon végstádiumú tüdőrákjából. (Persze a haja sem hullik ki, és nem fogy le, mindössze abból látszik, hogy itt a vég, hogy már nem tud zongorázni.) Hiába, ezek az amerikai apák haldokolni is jobban tudnak, mint mások.
Az azért nem árt, ha aláfestésként az egyik főszerepet alakító (???) tinédzser-sztár számait nyomjuk jó hangosan, hogy az el-elbóbiskoló (fiatal) nézők néha felébredjenek.
A filmnek a végén adjunk valami egyedi címet, mint például Az utolsó dal. Ha ezzel megvagyunk, dőljünk hátra a tengerparti házunk teraszán és élvezzük a napsütést. Egyszer megnézik ezt a filmünket is pár százan, futja a bérleti díjra a bevételből még legalább egy hónapig.
A trailert csak erős idegzetűeknek ajánlom, és felhívom mindenki figyelmét, hogy nem viccelnek, az egész film ilyen. Csak akkor nézzük meg, ha ezt őszintén megígértük kiskorú gyermekünknek, vagy ha elrabolt családtagjainkat csak ennek fejében engedik szabadon a gaz emberrablók.
A bejegyzés címe
VM egyedül lesz húsvétkor. Lehetnénk együtt hárman egy kipihent délutánon TSB-vel, meg vele. De nem.
Türelmetlen vagyok. A leendő főnökömmel előre, az idővel most, magammal örökké. A rosseb egye meg az egészet.
Arcok
Miért nem lehet az arcot vállalni, egy olyan helyen, ami az arcokról szól? Miért kell összekeverni az üzletet a magánszférával? Bosszantó. Inkább dühítő.
Sergio és Mr. Vegas arcát legalább lehet látni. (Zeneterápia céljából jó hangosan célszerű.)
Munkaruha
Mindenkinek van tennivalója, van valami, amit fejlesztenie kell a jellemében. Nekem mindenképpen ki kellene valami stratégiát alakítanom arra nézve, hogy ne akarjak pofánrúgni bizonyos helyzetekben velem beszélő öltönyös fiatalembereket ( vagy idősebbeket).
Teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a hiba az én személyiségemben keresendő, de nagyon nehezen tudok uralkodni magamon. Pláne, ha egyébként például egy nemzetközi konferencián hoz össze sors honfitársaimmal, akik azt gondolják, ha öltönyt húznak és kurva fontos pofát vágnak, attól emberek majd elhiszik, hogy tényleg kurva fontosak. Kevés az én hitem ehhez.
Most ezt gyakorlom, Louise azt mondta, az a bajom, hogy az ilyen emberekkel nem vagyok elég türelmes. Meg nem érzik rajtam, hogy látom bennük a hatalmat. Hát tényleg nem. Pedig ez is tolerancia. A hülyéket is tolerálni kellene, ha öltönyben vannak, ha nem.
Számláló
Be leszek számolva Amerika népeibe. Erről már két hete levelet kaptam, csak nem akartam kibontani. Azt gondoltam, nem nekem szól, hiszen nem vagyok amerikai. Mindegy, ez nem érdekli a hivatalt, tegnap kedvesen, de fel lettem szólítva, hogy szedjem már össze magam, és töltsem ki a papírt, mert a törvény erre kötelez.
Kettős nép leszek tehát, becsapom a világ népességeinek számlálóját, megzavarom az algebrai világrendet. Ez van. Majd valamilyen statisztikai módszerrel ki leszek igazítva, gondolom.
Megnéztem a kérdőívet, és az fog majd kiderülni rólam, hogy egy, a házban bérleti díj fizetése nélkül tartózkodó, fehér, női szám vagyok. Most ennek örüljek?
hírvivő
Nem gondoltam volna, hogy hírvivő leszek. Sajnálom, nem volt szándékos.
Ketten álltak velem szemben az irodában, egy nagyon fehér nő kiskosztümben és egy nagyon fekete férfi munkásruhában. Csak a vizualitás miatt említem a dolgot, nem másért. Szóval álltak velem szemben, én meg zavartan pislogtam egyikről a másikra a váratlan író-olvasó találkozón, pontosabban fotózó-néző találkozón. (A magyar szavakat ugyebár nem olvasták.)
A nő a 'könyvet' a kezében szorongatva érdeklődött, hogy ezt az El Tótit, ezt pontosan hogy is kell ejteni. A fickó meg meghatódva szorongatta a kezem, hogy ez az én földem, ez gyönyörű, és ő oda egyszer el akar majd látogatni. Mindezt persze nagyjából olyan hangsúllyal, mintha én mondanám egy szudáninak az oroszlános, szavannás képei láttán.
Próbáltam magyarázkodni, hogy hát ez csak egy karácsonyi ajándék volt, az El Tóti az különben sem El, hanem Lengyeltóti, a West Balkán meg csak humor, és hogy ... Aztán rájöttem, hogy a francokat. Minek magyarázkodjak.
Igen, az van, hogy az én országom szép. Hogy Magyarország nagyon szép, és mondok valamit, szerintem el is vagyunk kényeztetve, mert csodálatos erdeink vannak, levendula és pipacsmezőink, szőlőskertjeink, váraink és pazar épületeink. Vannak ősgesztenyéseink, folyópartjaink, balatoni csónakjaink, és illatos hunyorunk. És az időjárás még akkor is kegyes hozzánk, ha tíz évente tovább tart a tél, mint szeretnénk, és ha a jég néha el is veri a kajszitermést.
Nem, nem gondolom, hogy könnyű Magyarországon élni. Nem gondolom, hogy máshol nem lehet jobban. Nem hiszem, hogy nincs bűnözés, korrupció, ostobaság, szegregáció, szélsőoldali baromságok.
Az itteni diákjaim mindig kérdezik, miféle nyelv az a magyar. Én meg magyarázom, hogy semmihez se hasonlít, és hogy nagyon nehéz megtanulni. Nem nagyon értik, hogy lehet Európa közepén egy ilyen szigetnép. De nekem van egy gyanúm. Mindez nem véletlen.
Direkt nem érti senki, amit mondunk, direkt szarok a mindennapok, direkt drága a benzin, direkt paraszt a szomszéd, direkt lépünk kutyaszarba a sétálóutcán. Mert az van, ha minden stimmelne, ha minden működne, ha mindenki normális és pozitív lenne, ha mások is értenék, miről írt József Attila vagy Pilinszky János... Na akkor lennénk kurva nagy bajban. Mert higyjétek el, a világ csak megneszelné, hogy Magyarország milyen gyönyörű és még élni is lehet ott, hát holnapra úgy ki lennénk penderítve a Kárpát-medencéből, mint a huzat.
Szóval igen, tessék mindent lefikázni, mindent lesajnálni, minden miatt anyázni, nem megtanulni idegen nyelveket. Tessék sírni, hogy szar az ország, és hogy a kurvaéletbemármegint. Én meg megtiltom Borinak, hogy magával vigye a fotóskönyvet az iskolájába mutogatni. Titkolom Kószáék fotósblogját. Kussolok Lénárdról, Esterházyról és Bartis Attiláról. Nem beszélek a borokról, a kenyérről, a tavaszi föld szagáról, a villányi pincesorról. Dehogy. Nagyon óvatos leszek innentől fogva. Nehogy már Magyarország kiszivárogjon.
Mű helyek és szem inárok
Sose késő tanulni, sose késő továbbképződni, sose késő megtudni, amit nem tudunk. De komolyan. Kaptam egy szórólapot a helyi főiskolától, mert én vagyok a lakó a 104-ben momentán.
Persze emiatt nem tudták, mi az ami engem konkrétan érdekel, szóval itt az egész program júniusig. A kis előrelátók. Jól elolvastam reggeli közben, mikből választhatok, és azért lett pár kérdésem.
Egyrészt a hatvan felettieknek hírdetett: Csokoládé, csokoládé, csokoládé! szeminárium hatvan éves kor alatt is látogatható?
Az olasz társalgás szeminárium az csak április hetedikén lesz-e, s ha igen, a nap végére tudok majd olaszul?
Az otthoni szélenergiafelhasználás alapjai műhelymunkához kell-e saját szélerőmű, vagy elég, ha minden reggel látok párat munkába menet?
A PC javítás II műhelyben lesz kalapács vagy azt mindenki hoz magával?
A kis otthon- okos otthon kurzusnál az otthoni vagy az itthoni számít?
Az újraélesztő bizonyítvány megújításához kell-e gyakorlat vagy elég, ha elméletben tudom, kit élesztenék újra és kit nem?
A jegyzői akadémia kíván előzetes jegyzői végzettséget?
A hogyan újítsuk fel akvarelljeinket képzésre hozhatom a gyerek képeit?
Ezen kívül feltétlenül szeretnék vendégelőadónak jelentkezni az Élet az állatkertben szeminárium előadásaira.
Akit a kurzusok további részletei érdekelnek, szívesen jelentkezne, nyugodtan látogasson el a www.atlantic.edu/conted webhelyre.
Plasztik Oszkár
Az milyen hihetetlenül szar, hogy az ember egész hete már hétfő reggel el van szúrva, és mindez az elcseszett Oscar díj miatt. Utálok elaludni, de hétfő reggel elaludni az már olyan, hogy akár a torkom is elvághatnám, mert a hét predesztinálva van egy nyüglődős hülye hétté.
Én barom, azt gondoltam, na ide evett a rosebb ebbe az országba, akkor megnézem emberi időben a díjkiosztót, mert a) nem kell egész éjjel fentmaradni, b) szeretem a filmeket, meg a színészeket. Már ott elszúrtam az egészet, hogy a közvetítés előtt volt valami előműsor, ahol három agyatlan riporter kapta mikrofonvégre a vörös szőnyegen befelé tipegő sztárokat. A műsor kizárólagos célja az volt, hogy megtudja a gyanútlan, de érdeklődő néző, milyen kurva fontos nevű dizájner adta kölcsön a csajoknak a rucit estére, illetve hogy a riporter szerint milyen extraszuperfantasztikus színész/nő az, akivel beszélget, és milyen hűdeszupercuki avagy hűdeszupermegható stb. volt a film, amiben játszott.
A hányingert leküzdottem, jóvanna, hülyék mindenhol vannak. De a közvetítésben is csalódtam. Én már tényleg nem tudom, de vagy öregszem, hogy mindenkiben találok valamit, amitől a hajam égnek áll. Vagy a hormonszintem nem stimmel. Mindenestre úgy éreztem magam, mint valami alsó tagozatos, akinek a hülye osztálytársa elmondta, hogy nincs is Mikulás. Elnéztem a nagy színészeket, színésznőket, rendezőket, és tényleg, mintha valami utánzatgyűjteményt néztem volna, estélyiruhás mikuláspartit.
A színésznők nagy része úgy festett, mintha egy anorexiafesztivál díjkiosztójára jöttek volna. Nem azért, nem zavar engem, ha valaki sovány, csak az ágacska karjaira tegyen már valamit, akinek a csontocskái itt-ott átszúrják a bőrét. Aztán a soványság mellé még volt ez a friss arckifejezésük, amiről meg Terry Gilliam Brazilja jutott eszembe feszt, az arcbőr ilyen fokú feszessége ugyanis még újszülötteknél is ritka.
Sajnos a pasik nagy része sem villanyozott fel, George Clooney parókaszerű haja se festett bizalomgerjesztően, de mellé végig ilyen deannyiramenővagyokhogyhúha pofát vágott, és tépkedte a vékony ujjacskáiról a bőrt. Ez utóbbitól a víz is kivert. Az Oscar-díjazott és általam egyébként nagyrabecsült Jeff Bridges vagy be volt rúgva, vagy be volt szívva, vagy korai demenciában szenved. Mindenesetre konkrétan nem tudott beszélni.
Na nem is folytatom, az egész olyan szánalmasan mű volt, hogy a végére kifejezetten és fizikálisan is rosszul voltam. Ámbár ez lehet attól is, hogy dühömben megettem fél csomag csipszet. Adtak díjat azért jó alakításokért, de összességében véve az volt a benyomásom, hogy ilyen amerikai lelkiismeret-akció volt megint, kapott rendezői díjat végre nő, kapott legjobb mellékszereplőként Monique, mint fekete, kapott díjat az Up, hogy demonstrálva legyen az animáció létjogosultsága.
Olyan volt nekem ez a díjkiosztó, mintha a plasztikai sebészek éves vándorgyűléséről közvetítettek volna, vagy valami majdnem úgy nézek ki, mint egy híres színész partiról. Persze mérges vagyok, mert elaludtam reggel egy szar műsor miatt, amit kár volt megnézni, tehát ez az egész nem vehető komolyan. És akkor is mérges vagyok, ha persze volt egy csomó hiteles ember, akit jó volt látni és hallani.
Remélem, jövőre sem adja egy magyar csatorna se ezt a szart. Hülyehétfő...
védettség
Mit tudom én, miért kell az embernek felvértezve lennie mindenfélék ellen. Ez elsősorban a védőoltások miatt jutott eszembe, mert tegnap a két kiskorút oltásra vittam a lepusztult amerikaiak egészségügyi központjába.
Ez egy tök jó hely amúgy, itt találkoztam Amerikában először kedves, figyelmes orvosokkal. Ide azok az emberek járnak, akiknek nincs egészségbiztosításuk, ezért jól megszívnák, ha máshova mennének, és ki kellene pengetniük azt a sokszáz dollárt, amibe az oltások, meg a paraszt doktorok kerülnének. Most túlzok, és általánosítok, mert az összes gyerekorvost nem ismerem, de mindhárom orvosi rendelőben, ahol voltam eddig, hogy gyerekorvost vadásszak a gyerekeimnek, hihetetlenül bunkó volt az orvos, meg a személyzet is.
Ebben az egészségügyi központban gyerekenként tíz dollárt kell fizetni évente, hogy beoltsák a kiskorúakat az őket fenyegető borzalmas betegségek ellen. De ha már ott vannak, a kedves doktornők szívesen beoltják őket mindenféle ellen, amit csak szeretnék. Persze én nem annyira szeretném őket a kötelezőkön túl terhelni, elég az influenza elleni, meg a Hepatitis B elleni. Szegény Dani azért még kénytelen volt kibírni egyet, ami ugyan nem kötelező, de melegen ajánlott. Most védett négyféle agyhártyagyulladással szemben is.
A Hepatitis A ellenit már tényleg nem kértem, hiába ajánlották azt is melegen. Nem. Nem tervezem, hogy Afrikába utazunk. Vagy hallottak valamit a romló magyar egészségügyi állapotokról??? Nem hallottak. Talán csak azt gondolták, az őrült anyától bármi kitelik, ha már képes a biztonságos Amerikai Egyesült Államokból a pontosannemistudjukhol lévő bizarr Magyarországra hazavinni az árvákat. Minden alkalommal gyanakodva néznek egyébként, amatőr pszichológusként vizsgálva a tekintetem, hátha kiderül, elment az eszem. Mi másért menne innen el bárki, aki egyszer végre betette a lábát ebbe a csodás minden ellen beoltós világba.
Na mindegy, Borival még egy körünk van, mert bár kedvesek, de számolni azt nem tudnak, szóval a Hepatitis B harmadik részlete nem aktuális még, majd csak egy hónap múlva. Az is lehet, besírom saját magam is a programba, hátha beoltanak a veszélyes dolgok ellen. Elsősorban a hülyeség A, B és C variánsa ellen.
De mégsem. Az ember mégis inkább tanuljon a saját és a mások hülyeségéből is, hátha így tovább védett marad. Kár, hogy ez azért tovább is tart, meg fájdalmasabb is, mint egy védőoltás.
táplálkozási tanácsok az Egyesült Államokba készülőknek
(Kívánságra: a periódusmutató mai állása elég jó.)
Aki az Egyesült Államokban készül hosszabb időt eltölteni, jó ha tisztában van azzal a ténnyel, hogy az amerikai ételek jellemzésére leginkább a mentes szót használhatjuk. Hogy ez az ország alapvető szabadságjogokba vetett hitéből ered-e vagy másból, csak találgatni lehet.
Amikor ételt vásárol a gyanútlan állampolgár, avagy látogató, avagy turista, avagy illegális bevándorló, a következőkre kell odafigyelnie. A megvásárolandó ételnek mentesnek (FREE) kell lennie:
A. a transzzsíroktól. A transzzsírok ugyanis rendkívül ártalmasak az egészségre, a figyelmetlen fogyasztó adott esetben transzba is eshet tőlük. Transzállapotában látomások gyötörhetik például a globális felmelegedéssel, az ész nélküli energiapocsékolással, ne adj isten, egy világgazdasági válsággal kapcsolatban.
B. a cukortól. Az amerikai társadalom nem szenvedheti az olasz dolce vita gondolatát sem. A cukor helyett az étel természetesen korlátozás nélkül tartalmazhat mindenféle ocsmány édesítőszert, példul aspartamot. Az a gyenge kis hajlam a daganatos betegségekre ne szegje kedvünk.
C. a magas fruktóztartalmú kukoricasziruptól. Ezt az izét cukor helyett rakosgatják mindenféle kajákba gondolom, viszont túl gyorsan megemeli a vércukorszintet, vagy csak a kukoricalobbi veszített a támogatóiból. Ezt nem tudhatjuk pontosan, de nem is baj.
D. a koleszterintől. Egyelőre, mert itt még nem olvasták a paleolit táplálkozással foglalkozó szakirodalmat, és nem tartanak a mammutok visszatérésétől.
E. a gluténtől és a laktóztól. Sajnos azonban e két összetevő a legritkábban hiányzik a táplálékokból.
Az amerikai élelmiszereket azonban egyáltalán nem határozza meg azok tartalma. Így nem érdekes, hogy a müzliszelet 6800 kalóriát tartalmaz. Hogy ha transzzsír nem is, másik van benne 400 gramm. (Egyébként is, ki a rosseb tudja, mi az a gramm?) Hogy nincs benne kukoricaszirup, de édes, mint az állat. Hogy a mézben foszfátok vannak, a fagyasztott kajában meg annyi E, hogy ki lehetne vele tapétázni a fél lakást.
Legjobban tesszük persze, ha magunk főzünk, nem veszünk se konzerv, se fagyasztott cuccot. Kár hogy a nyersanyagokból meg az ízt hagyják ki, így aztán oda jutunk, hogy annyira mindegy mit eszünk, csak húzzuk ki még pár hónapig. Amerika a szabadság hona, azt nem eszünk, amit akarunk.
génblog
Mától génbloggá változik az sp54, ezért innentől kezdve csak genetikai tárgyú bejegyzéseim lesznek.
Na jó, nem. De lehetne így is. Ha akarnám.
A helyzet az, most hogy pár napja nemigen volt alkalmam netezni, megszerettem a blogomat, és ez teljesen független attól, mások szeretik-e. Na, ez van, ilyen egy önző dög vagyok, szeretek ide írni.
Azt hiszem, amíg az ember sokat blogozik, addig nem biztos, hogy átlátja ennek az egésznek az örömét. Addig talán teher, talán kényszer, talán talány, hogy írjon-e, és vajon mit is. Nem tudom, mindenki hajlamos-e erre, vagy ilyen csak bizonyos helyzetekben fordul elő, netán maga a helyzet generálja-e a blogírást. Talán mindegy is. Egész biztosan mindegy is.
Pár napja Kapitány Gabi azt írta, minden napló megtalálja a maga olvasóit. Akik, tegyük hozzá, akár változhatnak is az idő előrehaladtával, hiszen a napló írója is változhat. A világ változik, az emberek is változnak. Teljesen rendben van ez így.
És hogy példát mutassak, tényleg genetikai tárgyú lesz a bejegyzés. Mert kiderült, B mutációra vár. Na nem a sajátjára, nem is a papucsállatkákéra, hanem az amerikai pasik mutációjára. Mondjuk szerintem, de csak szerintem, akkor már neki mindegy is lesz, de pozitív vagyok, és azt írom, semmi sem lehetetlen.
Ez az egész genetikai téma igazából azért merült fel, mert a suliban ledöglött a wifi, a drótos net meg annyira le van korlátozva, hogy gyakorlatilag a gmail postafiókomba sem enged be. Mivel az internetképes napom nagy részét a suliban töltöm, a hálózat csapdájából kikerülve hihetetlen távlatok nyíltak meg előttem.
Többek között a szokásosnál több időt töltöttem a könyvtárban, tehát nem pusztán az oda tervezett tanórát, hanem lógtam egy darabig a polcok között is. Hogy el tudja felejteni az internetes korban az ember, mennyire jó csak úgy belelapozni ismeretlen könyvekbe (az utóbbi időben a Borders gyalázatos kínálata miatt netről rendelek), mennyire jó leülni egy fotelbe egy könyvvel, amibe csak úgy beleolvasunk. Jó sok könyvet haza is cipeltem, hurrá.
A könyvtározás mellett visszaszocializálódtam B irodájába is, ami meg azért volt jó, mert szeretek vele beszélgetni. Mindenféléről szoktunk, leginkább persze munkáról, meg diákokról. A legviccesebb, amikor az olasz spanyolul, a magyar angolul próbálja a telefonvonal másik végén sápítozó szülő értésére adni, hogy sajnos a dolgok nem mennek olyan jól, mint azelőtt három héttel. (Mármint a kommunikáció szempontjából vicces persze.) De ha mindketten ráérünk kicsit tovább, akkor magántémák is szóba kerülnek.
Szegény B-t a héten tényleg kezdte elhagyni a remény, hogy valaha is normális amerikai pasit talál. Nagyobb a tapasztalata, mint nekem (már kettőhöz férjhez ment, és mindkettőtől elvált), de azért abban egyetértünk, hogy van valami gond az amerikai fickókkal, akiket mi ismerünk. Nehéz megfogni a lényeget, B szerint, aki jól néz ki, az üres belül, szerintem meg hihetetlenül unalmasak. Beszéltem pár kollégámmal, néhány szomszéddal, ismerőssel, de valahogy olyan érzésem volt, hogy mind szakbarbár. Van egy téma, amihez ért, a többi az a sötét űr maga.
Meg is állapítottuk B-vel, hogy az európai fickók valahogy sokkal érdeklődőbbek, sokkal több dologban vannak otthon, mint ez a részpopuláció itt New Jersey-ben, akikkel nekünk dolgunk van. Aztán a kávé felett még elmerengtünk, vajon az oktatást hibáztassuk-e vagy a genetikát. B mindenesetre mutációra vár. Addig meg bőszen levelezik egy kigyúrt, kitetovált angol pasival, aki ért a zenéhez is, meg mit tudom én mikhez. De nem is akarom megtudni.
szociális haló
Teljes mértékben felelőtlen vagyok szociálisan. Mármint ami az én saját társadalmi beilleszkedésemet illeti.
Életem nagy részében nem volt semmi gond, rendben voltam; de pár éve valami megváltozott, azóta ebből a szempontból a jóravaló állampolgárokhoz képest a perifériára szorultam. Saját döntés volt, mégis zavarja ez az erkölcsös népeket, állandó gúny céltáblájává téve engem. De tényleg nem zavar, és csak néha sajnálom, hogy így van ez az én életemben. De a sajnálat is csak pillanatokig tart.
Jó érzés közösségbe tartozni, elfogadva lenni, a közös élményekre támaszkodva beszélgetni. Ha nincs közös élmény, akkor viszont mi van? A kérdés az, lehet-e attól beszélgetni. Szerintem lehet, csak nem mindenkivel.
Mindez a Superbowl miatt jutott eszembe. Már Magyarországon is sokszor elcsodálkoztak a barátaim, meg a nembarátaim is, hogy hogy a fenébe lehet, hogy nem nézek tévét. Hallottam mindenféle érveket, hogy lemaradok fontos dolgokról (biztos), hogy vannak nagyon is értékes műsorok (biztos), hogy akkor most min háborogjunk, röhögjünk, kurvaanyázzunk velem. Hát ja. Más dolgokon.
Mondhatom szerintem, hogy nem tudatosan lettem nemtévénéző, vagyis nem ideológia mentén haladtam. Igaz, egyre inkább emlékszem egy Jean Marais interjúra a tévében, ahol az akkor már meglehetősen öreg színész állította, se tévét nem néz, se újságot nem olvas. Én akkor ezen fel voltam háborodva, mert el nem tudtam képzelni, hogy lehet ilyen tájékozatlanul, ilyen felelőtlenül élni. Viszont azt is láttam, Marais milyen békés.
Az otthoni barátaim egy része gyakran kinevet, mert a leghalványabb fogalmam sincs bizonyos közösségi dolgokról. Hogy ki nyerte a mittudoménmilyen vetélkedőt. Hogy melyik politikus, mit mondott, hogy melyik hazai avagy nemzetközi sztár kit dugott meg. Jobb esetben csak legyintenek, rosszabb esetben megpróbálnak meggyőzni, hogy változtassak antiszociális viselkedésemen, mert magányosan fogok meghalni. Itt külhonban Louise-nak is feltűnt már ez furcsa szokásom, ami előtt értetlenül áll. Itt ez a nagy tévé, tényleg marha nagy, és nem nézitek? Hát nem nagyon, volt már, hogy bekapcsoltam, de egy-egy filmnél tovább nem jutottam. (Pofát vág.)
Ezért aztán felhívott vasárnap, ahogy anyám szokott otthon, hogy kapcsoljam be a tévét, mert a Superbowl megy. Mondtam, klassz, de nem kapcsolom be, mert halvány fogalmam sincs, kik a csapatok, mik a szabályok, és egyáltalán. Inkább a pécsi csapatban játszó tanítványom miatt, mint másért, ma megnéztem a neten, ki nyert. Louise felhívott még az este, hogy na akkor most ki is? Lebuktam. Addigra ugyanis elfelejtettem. Kicsit mérges volt, azt mondta, pedig ezt a kérdést be akarják tenni az állampolgársági tesztbe. Kicsit mérges voltam, úgyhogy mondtam, én ugyan rohadtul nem leszek amerikai állampolgár. Csend lett, aztán röhögtünk, meg sóhajtottunk egy nagyot, hogy akkor ilyen hülye maradok.
És hiába kapacitál Dani is, hogy nézzem meg a neten a Hajdú celebke műsorát, mert rám fér egy alapos röhögés, nekem elég, amit az ő interpretációjából látok. Felejthetetlenül idézi S. Norbert és neje beszélgetését Hajdúval. Az eredeti fele ennyire nem lehetett jó, tekintettel arra, hogy a gyerekemnek van humora is, és megkockáztatom, talán még tehetsége is.
Tudom, tudom, a televíziós műsorok nagy része komoly értéket képvisel. De egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy tévét nézzek, mert annyi a szar mellette, hogy kifolyik a készülékből. Meg időm sincs. Ha van idő a tanítás és a gyerekek mellett, akkor vagy a gépen lógok, vagy könyvet olvasok. Ez se jobb. És beszélgetni is nehezebb róla. Viszont olyan békés itt a társadalom peremén, barátaim ...
hír
A New Jersey állam és Magyarország között 2009 szeptemberében létrejött megállapodás értelmében ma ismét megkezdte működését a kétoldalú időjárásösszehangoló testület. (Népszerűbb nevén a KIT.)
A KIT két hetes kényszerszünet után a teljes létszámban összeülő bizottság ülésén ismét Dr George Wintert választotta elnökének. A testület munkáját január elejétől belviszályok tarkították, egyes meteorológiához közelálló források szerint azért, mert Winter (eredeti nevén Winter György) kikezdett New Jersey állam kormányzójának unokahúgával. Más források szerint azonban Wintert azért mozdították el a KIT éléről, mert nem kezdett ki az említett rokonnal.
Ma délelőtt a testületi ülésen a KIT a bizottság magyar tagjainak szavazatával újraválasztotta Wintert az igazgatói posztra nagyobb eséllyel induló Felicitas Spring ellenében.
Spring első sajtónyilatkozatában elfogultsággal vádolta a magyar felet, és nemzetközi diplomáciai lépéseket helyezett kilátásba. Winter azonban a pletykalapok tudósítói szerint csak annyit morgott a szakállába, hogy "Majd ha kiásta magát a hó alól, újratárgyalhatjuk az elnöki pozíciót.".
téma
sor
köz
sor
javaslat
Tisztelt Blogügyi Bizottság (a továbbiakban BB)!
Azzal a kéréssel fordulok Önökhöz, hogy a blogügyek kezelésére tett alábbi javaslatom megfontolni szíveskedjenek.
Mindannyiunk számára világossá vált, de leginkább számomra, hogy a hazai blogügyek korántsem úgy mennek, ahogyan ez (megint csak számomra) elvárható lenne. Az elmúlt időszakban több esetben is az én nézeteimmel, elképzeléseimmel és kifinomult esztétikai elveimmel ellentétes blogbejegyzések születtek. Tegyük hozzá, teljesen érthetetlen módon, hiszen már világossá tettem a blogtársadalom számára, mi az, amit én követendőnek tartanék, mind témaválasztásban, mind bejegyzési gyakoriság tekintetében.
Az elharapódzó igénytelen szabadelvűséget megfelelő eszközökkel még talán meg lehet állítani! Most kell lépnünk, különben késő lesz!
Javasolnám ezért, hogy a BB nevezzen ki engem, mint a téma egyetlen hozzáértőjét, hogy a nekem nem tetsző, igénytelen, túl vidám, túl szomorú, túl elégedett, túl nemolyanhangulatúmintamiténgondolok, túl rövid, túl hosszú, számomra túl világias, ezoterikus, piros, sárga avagy szürkécske bejegyzéseket törölhessem. Az ilyen bejegyzéseket termelő blogokat, amennyiben ezen tevékenységüket nem hajlandóak önként beszüntetni, a jövőben külön listán tüntethetném fel, nevük mellett kis szivárványszínű csillaggal. Így is segítve a gyanútlan olvasók eligazodását.
A félreértések elkerülése végett, amennyiben erre igény mutatkozik, minden reggel 6.30-kor listán teszem közzé, aznap ki írhat posztot, milyen témában és milyen hangulati elemek felhasználásával.
A javaslat megfontolását előre is köszönve, őszinte várakozással:
Én
A vezérigazgató és a kávé
Az van, hogy a név fontos. Nagyon sok szempontból. Egyszer írtam itt én is, más meg gondolom ezerszer máshol, hogy az elnevezés maga mítikus aktus. A teremtésé, a létbe való belehelyezésé. A teremtés kinyilatkoztatás. Mondjuk.
Ez azonban elitista dolog volt. Volt egy Isten, aki jól kitalálta a tutit. Ez legyen az éden, na kell egy ember, meg egy asszonyi állat. B verzióban kis kupaktanácsot tartott az Isteni Igazgatóbizottság, aztán privatizáltak pár erdőt, hogy kinevezzék élhető vidéknek.
Magyarország mélyen vallásos ország. Hiszi az Istenét. Vagy az isteneit. A vállalati struktúrák teremtő vezérigazgatója jótékony atyaként borul beosztottjai fölé. A társadalom nagy részének meg tetszik ez a modell, ebben nőtt fel, volt neki apja elég, történelmileg, társadalmilag, hol Rákosi, hol Kádár simizte a mosolygós gyermekek orcáit. Nehogy már árván maradjon a gyerek.
Tanuljuk a demokráciát. Állítólag. Azt mondják, lehet ötlete bárkinek. Csak azt felejtik el mondani, hogy legjobb, ha van hozzá neve is. A név mögött pedig lehetőség szerint legyen sok éves tapasztalat. Egy-két doktorátus. Publikációk? Hogyne.
De valami megváltozott. A posztmítikus kibervilág Igazgatótanácsa önmaguk által teremtett létezők millióiból áll. Ebben a világban a név csak annyiban fontos, amennyiben a névvel lejegyzett szó létező lesz. A szó általi valóság teremtődik, nem az ember maga. Furcsa világ, valóban.
Olvasom, hogyan szedi szét Sultanust a kommentelők egy része a neve miatt. Nem a véleménye a baj, holott azzal lehet vitatkozni, hanem az a baj, hogy Sultanus miért Sultanus, és mit jelent a neve. És a legkedvesebb megjegyzés, hogy mit írt eddig ...
Az Internet világa olyan, amilyen. Egy dolgot kár lenne elvitatni, az pedig az a hihetetlen teremtő erő, amivel az emberi elme megragadta ezt a világot, hogy a saját multikulturális, multilingvális kaleidoszkópjává szelidítse a teremtés autokratikus aktusát.
A magyar társadalom, a magyar irodalmi élet, a magyar közírás nehezen viseli ezt a fajta változást. Pedig nem ártana, ha a Vezérigazgató Úr megtanulna kávét főzni, mert kérem szépen a titkárnő a blogtérre ment, és azt csak üzeni, hogy a cukor a mosogató feletti szekrényben van balra.
Hogyan lettem afro-amerikai
Tulajdonképpen nem is volt nehéz. Persze most lehetne gyanakodni, hogy szőke haj, kék szem, hogy fog ez összejönni, de megmutatom.
Először is el kell menni Francine-hez fodrászhoz. A fodrászatban Francine, a tesóm barátja a tesóm alapon, megölelget minket, mi őt. Így teljes egészében lényegtelenné válik az aprócska megfigyelés, hogy effektíve nincsen rajtam kívül fehér bőrű vendég. A várakozás közben lapozgatott magazinból kiderül, sose nem is volt. Valószínűleg. Mert a magazinban mindenféle tök jó frizura van, csak nem az én hajtípusomra.
Különben a fodrászatban mindenki befogadó, amit csak később értek majd meg az est folyamán, mert akkor még nem tudom, hogy igazi afro-amerikai vagyok már kábé hat éve. Négyen ülünk, Francine, Louise, nem tudom ki, és én. A három nem én nő arról beszélget, ki hol volt misén, és mit mondott a pásztor, meg a pásztornő (sic!). Mint amikor otthon a csajok a Barátok Közt legutóbbi epizódját beszélik meg. Közben Francine ott tart, hogy valami bibliai részt idéz, és bőszen nyírja a hajam, mert életem első fodrásza, aki komolyan veszi a nagyon rövidre kifejezést.
Mikor indulok, a nem tudom ki nő még gyorsan elmeséli, hogy három éve volt Budapesten, és a pálinka tök jó ital. Mindenki mindenkit megölel, én meg kiperkálom a vagyont, amibe a szolgáltatás kerül. (Jó, a nővéri szeretetnek is van ám határa.)
Este viszont kapok egy e-mailt. Örököltem 16,5 millió dollárt egy Péter nevű rokonomtól (?), aki hat éve Beninben hunyt el. Na ugye, hogy minden világos? Most már legközelebb mégicsak választhatok abból a magazinból valami jó kis fonást. Mármint amikor megnő a hajam. Mert három centisből elég nehéz fonni.
Analfa és béta
El kellett jönnöm a munkahelyemről, mert telefonáltak, hogy ma rövid nap van.
Azt mondja a nő, én vagyok a 35. szülő, aki telefonál. Mert a hülye szülők egy kurva feljegyzést nem bírnak elolvasni, és a naptárba sem néznek bele. MIND idióta. Nem pont így mondta, szövegértettem. Aztán nagy kegyesen az Irgalmasság Királynője bevette a gyereket a délutáni napközibe 21 dollárért.
Majd eldurrant az agyam, amikor letettem a telefont. Azóta számoltam. Ha 35 szülő telefonált, hogy kéne délutánra napközi, mert nem tud 1.45-re a kölyökért menni, akkor kábé még negyven felhívta a szomszédot, meg a bébiszittert, harminc meg a nagymamát. Vagyis akkor ki tudta?
Ezen kívül az is baj, hogy minden bizonnyal súlyos szövegértési problémával küzd az ország, mert elég sok szülő agyáig nem jutott el, hogy keddtől péntekig félnapos (ne túlozzak, 9.15-1.45-ig, az mondjuk negyen nap) iskola lesz a fogadó órák miatt. Ezt nem tudták kiolvasni sem az éves iskolakörzeti naptárból, sem a napközis kuponokról, sem a decemberi iskolai naptárból. Az előbbi kettőben egyébiránt nem szerepelt ilyesmi. Az utóbban igen, azt Bori ma hozta haza az iskolából.
Ja igen, Borinak mondom, ha már itt vagyok, váltanék pár szót a fogadóórán a tanárnőcskével, bocsánat, de ő is irritál. A titkárnő mondja, hogy egyeztessek időpontot. Bori meg mondja, hogy a csaj éppen most ment el. 2.10-kor.
Én meg erre azt mondom, hogy menjen is.
De a csúcs, hogy kaptam meghívót a karácsonyi koncertre. Na mikorra? December 16 délelőtt 10 óra. Kurva jó. Ebben az országban rajtam kívül senki sem dolgozik???
Halotti beszéd
Kortárs, határon túli, valószínűsíthetően halálfélelmében megháborodott epigon szerzőtől találtam az interneten:
Látjátok feleim szemtekkel, mik vagyunk,
íme zsírban sercegő hús vagyunk
megint.
Mennyi sok példányban
teremtett az Úr minket,
s mind pirulva végezzük
még ma déltájt.
Nézzétek e combot;
nézzétek, itt a mell,
mely a végtelen
áfonyaszószban vész el.
Szerelmes barátim!
Imádjuk az Urat az ő döntéséért!
Halálukra lészünk mi,
mert zsírtól fénylő ajkukat
az új szó, a pulykanátha,
még nem hagyhatta el.
Tanuljatok ebből mind,
ki zsír által öl,
zsírban, párnák közt vész el.
De ki engem, az Úr szerelmetes
teremtményét öli,
annak halála kegyetlenebb lészen.
Clamate ter: kyrie eleison!
Amerikanizálódási kérdőív nem amerikai állampolgárok részére
Sultanus megjegyezte, hogy amerikanizálódom. Elgondolkodtam. Még szerencse, hogy találtam ezt a kis kérdőívet, és gyorsan lefordítottam. Hiánypótló.
Kérdőív nem amerikai állampolgárok számára
(A kérdőív kitöltése után egyértelműen megállapítható, mennyire amerikanizálódott el. Tanácsoljuk, hogy ezen kérdőívet lehetőség szerint havonta töltse ki, amennyiben huzamosabb időt az Egyesült Államokban tölt.)
1. Eszik-e Ön mogyoróvajas szendvicset szőlőzselével?
A: igen
B: pfuj!!!
2. Ismeri-e az alábbi rövidítések értelmét?
FU2, SNAFU, CYOA, ROTC, HSPA, ACHS, ROFLOL, EZPASS.
A: Igen mindegyiket ismerem, és használom is őket.
B: Csak az első kettő jelentését ismerem biztosan.
3. Hord-e esernyőt viharban?
A: Dehogy. Van kapucnis dzsekim.
B: A negyediket töröm darabokra.
4. Használja-e az újságból kivágott kuponokat?
A: Természetesen, sok-sok dollárt spóroltam már ilyen módon.
B: Kivágom, de sosem találom őket.
5. Szódának hívja-e a szénsavas üdítőt?
A: Hát igen.
B: Nem. Még mindig a szénsavas ásványvizet keresem a polcokon.
6. Kívülről tudja az amerikai eskü szövegét ( I plegde allegiance to the flag of the United States of America and to the Republic for which it stands, one Nation under God, indivisible with liberty and justice for all.), és reggelente együtt mondja a többiekkel, miközben kezét a szívére teszi.
A: Igen, természetesen.
B:Igen, de csak egyszer történt meg, amikor nem ittam meg a reggeli kávét. Ezért ez nem számít.
7. Minden álma, hogy találkozzon az elnökkel?
A: Igen. Naná. Életem nagy napja lenne.
B: Nem ragaszkodom hozzá.
8. Emlékszik még arra, mi az a vasaló, és a szárítókötél?
A: Hogy micsoda???
B: Emlékszem, de nem is értem, mire jók.
Minden A válasz 1 pontot ér. Minden B válasz 0 pontot.
Amennyiben 8 pontja van, Ön valamiféle külföldi titkosszolgálat tagja. Azonnal hívja a kapcsolattartóját. Ön lelepleződött. Hagyja el az országot, ha még van rá lehetősége.
Amennyiben 7-5 pontja van, lassan ideje hazatérnie, mielőtt túl késő lesz.
Amennyiben 4-2 pontja van, még maradhat egy kicsit.
Amennyiben 1-0 pontja van, remélhetőleg letöltheti a kiszabott ösztöndíjas idejét.
Egyelőre van remény, egy pontot szereztem. Ki lehet találni, miért.
Packa
Most az van, hogy kedvem lett anyázni. De igazán csúnyán.
Nekem eddig az volt a meggyőződésem, hogy diplomatának akkor megy az ember, ha diplomatikusan tudja elküldeni a másikat az anyjába. Vagy legalábbis tesz erre kísérletet. Na most ezt az elképzelésemet ma komolyan felül kellett vizsgálnom, amikor egy igazi bunkó paraszttal sikerült összetalálkoznom a telefonban. Elszoktam én ettől a magyar hivatalos hangszíntől, elbódított a kapitalista nyugat fogyasztóbarát hozzáállása.
Hogy őszinte legyek, sok dolog hiányzik otthonról, de ez a kisangyalom, ki vagy te hogy itt kérdezzé tőlem valamit a telefonba he ? hozzáállás, hát ez aztán nem. Csak azt nem tudom, ki volt ez a vadbarom, akivel beszéltem, mert hogy tuti, hogy írnék a főnökének a konzulátusra, az is biztos. Na hacsak nem az van, hogy a főnöknek nem kell bemutatkoznia a telefonban.
Mindenesetre ha van jó állás, akkor ez kell legyen, mert faszfejnek lenni napi négy órában hetente háromszor iszonyatos pénzért, na ez valami csodás lehet.
Doktor Z gazdaságélénkítő csomagja
Najó, hogy lássátok, én szívemen viselem a magyar gazdaság sorsát, ámbár még mindig elsődlegesnek érzem a honi oktatás fejlesztésének szerepét a magyar gazdasági tigrisugrásban, ma jelentősen hozzájárultam a világgazdaság fellendítéséhez. Kellemes képzavarral élve, mint sirályból lett pillangó meglebegtettem a dollárjaimat. (E hasonlatért az arra érzékeny olvasóktól azonnal elnézést is kérek.)
Először is beleadtam apait-anyait, hogy a döglődő amerikai egészségügy talpraálljon, és kifizettem 62 dollárt (ez 12 ezer forint kábé), hogy egy csaj belenézzen Bori torkába, majd megállapítsa, hogy ja, meg van fázva. Egyébként szerintem orvosdoktor is lehetnék, mert eddig én is eljutottam. Hogy a gyógyszeriparral se legyen gond, vettem köptetőt, meg homeopátiás bogyókat is, magamnak pedig halolajat, meg ginko biloba kapszulát, mert azt már nagyon régen akartam, csak mindig elfelejtettem. Különben is minden centet megért, mert az orvosomat, akim nincs, nemigen tudnám kifizetni. (Egyébként azt a különös felfedezésem sem titkolom tovább, hogy ez az ország a House-ok országa, csak az a szar, hogy nem olyan jóképűek, mint Hugh Laurie.)
Nem sokkal később a haldokló amerikai autóiparnak is besegítettem, mert a vadkapitalista roncsnak kellett fűtésszabályzó mintegy 125 dollárért. Az előre eltervezett hülye-vagyok-segíccsé-máá nézésem bejött, nem volt annyira megalázó, amikor mondtam, hogy azt az izét szeretném a hogyishívjákba. Majd szerdán kiderül, tényleg azt vettem-e, amit kellett. Ja igen, és ugyan Ben nem adózik a pénzből, amit fizetek neki, de remélem, valami hasznosra költi, így az amerikai gazdaság tovább élénkül.
És akkor persze, ha Amerika talpraáll, akkor Európa is fellélegezhet, Magyarország meg pláne. Igaz ugyan, hogy az egyetlen, egy hónapja vágyott szabad (=gyermekmentes) délelőttömnek lőttek, Bori ugyanis itthon marad, tehát nem tudok elmenni végre egyedül venni egy rohadék pár cipőt. Ez van. Esetleg fellendíthetnék valami internetes kereskedelmet. Az is gazdaság, ugyebár.
Különben pedig, ahogy Michelle mondta, amikor a magyar gazdaság nehézségeiről beszélgettünk ma reggel: "Hát mondd meg nekik otthon, tudták, hogy eljössz, lehetett rá számítani, hogy széthullik az ország. Még az a csoda, hogy reggel fel tudnak kelni."
A kérdés az, hogy hívják a doktor House-t, amikor tanárnő?
A gazdaságélénkítést leszámítva csak annyi van, hogy lassan lepréselhetnének már valami üveglapok közé, annyian jönnek megnézni engem. A CAPA után egy hét múlva itt a New Jersey állam oktatási fenetudja milyének a küldöttsége, akik elsősorban a frissen ideérkező diákokra kitalált programot jönnek megnézni (=ellenőrizni), na meg ha már itt lesznek, engem is, mert hűha, meg némá' ösztöndíjas cseretanár!! Ma még egy őrült kollega is bejött az egyik órára, hogy akkor csinál rólam pár spontán fotót. Rólam nem spontán fotót sem könnyű, de spontánt meg lehetetlen. Na mindegy. Ez az egész egy agyrém. (Viszont talán lett közös kép is Bismarck-kal meg Martinnal. Azt majd elkunyerálom.)
Holnap viszont sokáig alszom, és amerikai palacsintát reggelizem juharsziruppal. Csakazértis!
Fejem a lépcsőn
Ecce Eduardus Ursus scalis nunc tump-tump-tump occipite gradus pulsante post Christophorum Robinum descendens.
Hát körülbelül én is így éreztem magam, igaz nem Róbert Gida, hanem a helyi latin tanerő miatt, aki gyanútlan reggeli koffeinhiányomban lepett meg. Még mindig az 'aki köszön, azt biztosan ismernem kellene' otthoni rutinjával közlekedem, így aztán amikor rámköszönt a fickó a tanári étteremben, szélesen vigyorogtam rá, és megkérdeztem, hogy is érzi magát. (Ez utóbbi egyébként Amerikában nem számít bensőséges érdeklődésnek, a helló helyett használatos.)
A helyi latintanár gyaníthatóan nőtlen és munkájából adódóan is magányos lehet, mert az idegen nő, aki hallott már latin szót kombináció rendkívül felvillanyozta. Louise szavai jártak az eszemben, mert ugyebár mindig azt mondja, én egy nagykövet vagyok, szóval beleadtam mindent és elnyomtam az ásításokat, valamint közepes mértékű érdeklődést tanusítottam.
Hát jó, átbeszéltük a magyar finn nyelvrokonságot, Plautust és Apuleiust, a latin nyelvkönyveket, a helyi újság oktatási rovatát, valamint lenyomtunk egy mini magyar nyelvórát. A kávé a kezemben hűlt, a fénymásolnivaló anyagaim kezdtek örökbefogadó szülők után nézni.
A kávézásra szánt öt perc helyett húsz percnél jártam, amikor úgy döntöttem egy nagykövetnek is lehet dolga, úgyhogy a fickó értésére adtam, hogy hát tényleg vérzik a szívem, de órám lesz, mennék. Na most ő nyilván nem nagykövet, mert simán megsértődött, mondván hát persze, biztos van jobb dolgom is, mint vele beszélgetni.
Na erre mit mond egy nagykövet, ha a feje kék-zöld lesz az unalmas emberektől? Gondolom valami örökérvényűt latinul. De nekem semmi sem jutott eszembe hirtelen, amivel a lépcsőfokok ütéseit tompíthattam volna.
Ecce ursus ...
(Kaktuszka jó kis lépcsőházas fotója illene is ide.)
A Freeblognak köszönet a tárhelyért. Ahogy ezt a bejegyzést elnézem, lehet, hogy kár volt érte.
A blogerőszak szociálpszichológiája
Ha Aronson nem, esetleg Aromó, a fékezhetetlen agyvelejű mondjuk írhatna ilyen címmel valami örökbecsűt. Ámbár az is lehet, hogy Dömdödömnek kellene. Igaz, ő erre minden bizonnyal nem lenne hajlandó, előre látva a lehetséges félreértéseket és az általuk generált kommentfolyamot.
Érdekes dolog, hogy amennyire a blog szinte teljes egészében szellemi termék, a bejegyzések igazi vértolulást, anginás rohamot, és adott esetben gutaütést generálnak. Arra lennék kíváncsi, mikor lesz az, hogy az Indexen felfegyverzett bloggerekről tudósítanak, a híradóban pedig könnyes szemű anyák siratják majd drága gyermeküket, akik az első blogháborúban hunytak el.
Nem vagyok sem szociológus, sem pszichológus, sem szociálpszichológus. De gondolkodom. Néha. Most éppen azon, hogy egy türelmetlen, intoleráns társadalom, türelmetlen, intoleráns bloggereket termel ki. A másik véleményét nem tűrő, a másikban (csak) a hibát kereső, a folyton a másikra mutogató, a tiszteletet a leírt szavakkal sárba tipró, a kommenteket túlmoderáló, túlreagáló, túldimenzionáló embereket. Mindenképpen pozitívumuk persze, hogy írástudók. Csak éppen az a kérdés, a baseballütő és a szó között miért tűnt el a különbség?
(Nem kell félreérteni, nem szépelgő kommentekre vágyom sem itt, sem máshol. Mégis szeretném hinni, hogy kell legyen különbség az érdemi, értelmes vita, a gondolatok, az érzelmek megosztása és befogadása, illetve a hülyeség között. )
Keresés
