beszámoló bejegyzései 
Hazafelé
Ideje van az amerikai búcsúbejegyzésnek. Tulajdonképpen még négy használható napunk van, a szerda már nem számít nagyon, az már csak az idegbajé, az autózásé Washingtonba, meg az utálatos repülésé.
Otthonról eljönni sem volt könnyű, de könnyebb szívvel jöttem mégis, mint amivel most megyek. Akkor tudtam, 11 hónapra búcsúzom, utána hazamegyek. Most nem tudom, jövök-e erre valaha. Hiába ez a leggyakrabban feltett kérdés.
A másik gyakori kérdés, hogy végigcsinálnám-e megint. Biztosan. Jó tapasztalat volt, még akkor is, ha nem volt könnyű. Persze másodszor sok dolgot csinálnék másképp, ügyesebben, de ez csak a mostani tapasztalatból következne, vagyis most sem voltam azért annyira szerencsétlen. Na jó, de. Viszont tudok rajta nevetni.
Ha megkérdezné valaki, mi hiányzik majd legjobban, akkor Lilyn kívül a sós levegőt mondanám a parkolóban, a tíz perces értekezleteket, és egyáltalán az olajozottan működő iskolai gépezetet, a sokszínű embereket, a sok-sok kultúrát, és a nyulat a dekk alól. De az is lehet, majd hazaérve hirtelen kicsit több minden is hiányozni fog.
Ennyi volt hát a nagy kaland Amerikában. További nagy kalandok előtt most jön egy nagy-nagy pihenés. Majd. Csütörtöktől. Talán.
jelentés
Az árnyékban mért hőmérséklet 11-kor 94 Farenheit.
A felhők száma nulla.
Fejfájások száma egy egész. (Az ultrahangtól?)
A vadkapitalista roncs eladásából származó dollárok száma nulla. (Ez utóbbi reményeim szerint délután ezerre módosul.)
Egérhullák száma egy. (Volt egy csapda a hűtőszekrény mögött, amit még a háziasszony helyezett el demonstratíve, és amiről én megfeledkeztem.)
Összecsomagolt bőröndök száma egy. Bár nem végleges az állapota.
Más nincs. Ez az első nap iskola nélkül.
85-81-42-15
81-És hogy tetszik neked az Amerika?
15-Jó. De hiányoznak az otthoni barátaim.
81-Barátokat mindenhol lehet csinálni. Persze csak akkor, ha van hozzá akarat.
85-És Magyarországon rossz a helyzet?
42-Elég rossz.
85-Mi a baj ott?
42-Nincs pénz.
85-Aha. Hát az elég nagy baj.
85-Jól beszélsz angolul.
42-Köszönöm.
85-Héberül is beszélsz?
42-Nem.
85-De te tanultál, nem?
42-Tanultam.
85-Amikor Munkácson a polgáriba jártam ... Te tudod, mi az a polgári?
15-Nem.
85-Az egy iskola. Szép iskolák voltak ottan, de aztán elhanyagolták őket.
15-Értem.
81-Beszéljél már angolul, mert a Ronnie nem érti.
85-Hagyj, most magyarul beszélek.
85-Amikor engemet elvittek, akkor mind az összes testvéremet is elvitték, de őket máshova. Nem tudom miért csak engem vittek az Auschwitzba ...
15- ...
85-A tetovált számot ... azt már láttad, hogy a bőrbe tetoválták?
15-Nem.
85-Teneked melyik a jobb ország az Amerika vagy Magyarország?
81-Miért kérdezel tőle ilyet? Hát csak egy hazája van.
81-Én 5 nyelven beszélek. Angolul, magyarul, csehül, héberül ... németül is elég jól beszéltem, de aztán elvették a kedvem ...
85-Te szereted a focit?
15-Igen.
85-Arrafele mindenki szereti a focit, mi? Te, és a Sárosit az tudod, ki volt?
15-Nem.
85-De a Puskást, azt csak tudod?
15-Azt tudom.
85-Na akkor jól van.
42-Ez micsoda?
81-Kakós.
42-Kakós??
81-Mondják kakaósnak is.
42-Ez olyan, mint amit a nagyanyám, sütött.
81-Miért, anyád nem sütött?
42-Sütött, de nem olyan jót.
81-Amikor elmentél, nagyon sírt. Minden repülőre azt mondta, te ülsz rajta.
42-Három éves volt...
81-Azt tudod, hogy te voltál az első igazi szerelme?
42-Nem tudtam.
81-Talán még látunk benneteket egyszer.
42-Jó lenne.
81-Jó.
Sándor 85 éves, a felesége 81. Mindketten túlélők. Több, mint hatvan éve élnek Amerikában. 19 éve az unokáik bébiszittere voltam három hónapig. Mennyi szám...
Le Grande Sport
Amit a keleti emberekben mindig is nagyra becsültem, az a fegyelem. Az itteni mindennapjaimban ez inkább a tanulás iránti elkötelezettségben tapasztalom. Persze ott sem mindenkinél, általánosítani nem lehet.
A szellemből kiinduló testi fegyelem a keleti, de különösen a kínai kultúra nagy diadala. A nyugat másolná, szeretne elérkezni a szellemi elkötelezettség nélküli kontrollhoz a test felett, de nem tud. Az a gyanúm, nincs is olyan út, amit a nyugati ember felfedezni vágyik.
Mindig is elbűvöltek a keleti küzdősportok, illetve nem is tudom, nyilván ez is egy ilyen európai betegség, hogy sportnak kell hívni a karatét, a kung fut, meg a többit. Kiváncsi lennék, Kínában sportnak tekintik-e mindezt vagy tényleg művészetnek. Majd megkérdezem.
Arról jutott ez eszembe, hogy egyrészt megnéztük Borival a Jaden Smith (kis Will) és Jackie Chan főszereplésével készült Karate Kölyök remake-et a moziban, és láttunk egy Le Grande Cirque előadást is. A film nagyon látványosra sikerült, kicsit vághatnának még ugyan belőle, de gondolom, már késő, pedig két és fél óra még ebből a kedves kölyökből is sok. A Tropicana kaszinóban látott cirkusz viszont mindenféle eddigi előítéletem zárójelbe tette. Nagyon profi előadást volt, kizárólag akrobatákkal, betanított állatok nem voltak szerencsére. Mindkét, alapvetően szórakoztatónak szánt előadásnak volt azonban egy fontos tanulsága. A test szinte korlátok nélkül képes megvalósítani azt, amit elgondolunk.
Ez természetesen nem szó szerint értendő, a természet törvényeit a test nem tudja felülírni, de a szellem segítségével a test kontrollálható. Így lesz a test és a szellem jól működő egység. Ez a tudatos, irányítható élet útja. A meditáción, az önmérsékleten, az arany közép vonalán fut ez az út, és az a gyanúm, minden kultúra ismeri. Csak a gyakorlati megvalósítás megy marha nehezen, mert a szellemi irányítás nélküli test maximum sportol. A lényeg meg az öltözőszekrényben marad.
önarckép nyúllal és munkafüzettel
A művelt embert az különbözteti meg a többiektől, hogy eljut a dolgok végéig. Ezt mondta Louise aka bölcsességek két lábon járó tárháza kábé tíz perccel ezelőtt.
Mindjárt vállon is veregettem magam diszkréten, hogy na igen, eljutottam a végéig (szinte) ennek a tizenegy hónapnak. Nem szeretném egyelőre összefoglalni, mi minden volt. Csak a pillanatkép, az járt az eszemben ma reggel a kertben. Hogy hogy látna most engem valaki.
Reggelente pizsamában látna a kertben, mert tulajdonképpen az az egyetlen időszaka a napnak, amikor egyedül vagyok. Szóval állok, élvezem, hogy csend van. Majd menetrendszerűen frászt kapok a bokorban lakó madártól, aki viszont cserébe tőlem. Ha szerencsém van, ott vár a nyúl az alsó dekken, hogy aztán eliszkoljon, amint kilépek az ajtón, és csak a fel-alá ugráló fehér szőrpamacsot lássam a seggén.
Az elmúlt hetekben a reggeli kerti tízperc nagy részét azzal töltöm, hogy pszichológiai hadviselést folytatok a virágoskertben burjánzó gazokkal szemben. Gyakorlásra szorulok. Lassan dzsungel lesz ott, a végén meg kölcsönözhetek valahonnan egy bozótvágó kést, felvehetem a bőrszerkómat, és megküzdhetek a fenevaddal. Mindezt minél előbb ugye, mert Mark mindjárt hazatér. Elég lesz szembesülnie a sokkal, hogy az aranyhalai elpárologtak, helyettük viszont vannak békák. Talán a kínai hitvilágban szerencsét hoznak. Majd utánanézek.
A fényképész számára a délelőtt az iskolában talál. Iskolai életem kétállású manapság. Az egyik felvételen ülök az asztalomnál, és elborítanak a papírok, munkafüzetek és tesztek.
Próbáltam matematikai számításokat végezni, hogy még hány oldal, de valahol az ezren túl feladtam. Bizakodó pillantásomat napjában többször az égre emelem. Meglátjuk. Egyébként még hét teljes tanítási nap van nekik, ezért többnyire iszapbirkózunk. Már semmit nem akarnak csinálni. Borzalmas, de jövő héten vizsga, még a tananyag közelében kell maradnunk. Utána már lehet lazítani kicsit.
Délután én vagyok a taxisofőr, a főállású bébiszitter, a költöztető, a bejárónő és a lelki tanácsadó. Ja meg a szakácsnő is. Egyik sem túl hálás pozíció, mert elég sok kritika ér. Ez lehet jó is, a gyerekeim kritikai érzéke szépen fejlődik. Én továbbra is buddhistának készülök, tervezem a fejem fényes kopaszra nyiratni, narancssárga göncöt ölteni, és bevenni magam a nepáli hegyekbe.
Esti kép momentán nem készíthető rólam. Az ötödik gyerek elől alvásba menekülök.
Kutya, macska, barátság
Amikor az ösztöndíjas az ideje és a pénze vége felé kezd járni, praktikus olyan programokat választani, amelyek nem túl pénzigényesek. Ilyen low budget, de igen szép gondolat, ha barátainkat látogatjuk sorra. Amerikában utazási eszközként javasolható az autó, mert ugyebár a három emberre vetített költségarány hihetetlen számokat tud produkálni. Egy gallon benzin ugyanis három dollár sincs, ami mondjuk manapság durván számolva sincs hétszáz forint, és azért majdnem négy liter benzin jár. Ha az útdíjakat is beleszámoljuk, akkor is megúsztunk egy kábé 1600 kilométeres kiruccanást harmincezer forintból.
A lényeg persze nem a költséghatákonyságból áll, hanem abból az örömből, hogy például ily módon alkalmunk nyílik meglátogatni két éve nem látott ex kolléganőnket, horváttanárunkat, megismerjük a férjet is, akit eddik csak fényképen láttunk, és közeli barátságot kötünk Bertolddal és Chomskyval. Utóbbi macskát éjszaka szeretettel, de határozottan ki is kell tessékelnünk az ágyból.
Jó régen látott emberekkel találkozni, Connecticutban erre jutottam. A másik nagyon jó dolog új emberekkel találkozni. Vagy pontosabban olyan emberekkel együtt lakni egy rövid időre, akiket szinte nem is ismerünk. Maine-ben ezt a fajta intenzív barátkozást gyakoroltuk. Két nap alatt semmi értelme bármiféle allűrökkel traktálni a másikat, csak az 'ilyen vagyok, tessék' mentalitása létezik. Gyorstalpaló barátság.
Jó volt na, ahogy Michael mondta, kicsit kár, hogy tavaly nem ismertük egymást, amikor Magyarországon voltak, mert jó barátok lettünk volna. Mármint hosszú távon. Azért így is lettek közös emlékeink: a hajnali kutyasétáltatás Amyvel, a kirándulás a parton, Lily felvonulása a Memorial Day alkalmából rendezett parádén, Michael vacsorája, és a vacsoravendégekkel a tűz körül mesélt ijesztő történetek.
A legkedvesebb emlékeim azért mégiscsak a beszélgetések lesznek. Ágival a connecticuti konyhában a kicsit visszemlékezős beszélgetés a régen együtt töltött évekről. A hol rövidebb, hol hosszabb beszélgetéseink Amyvel és Michaellel (akik mindketten írók, és akik tudatosan választották a new yorki életük helyett egyszer csak a vidékies Maine-t) az irodalomról, a blogozásról, a főzésről, az életről, a szerkesztés és a könyvkiadás rejtelmeiről.
Kell ez is, roston sült spárgát enni bordával, vörös bort inni, és sosem látott séfekről olvasgatni, miközben egy kedves öreg hölgy elégedetten csóválja a farkát mellettünk. Most azt gondolom, kicsit irigy vagyok erre a nyugodt világra. Jó lett volna ott maradni abban a konyhában még pár napig. Pláne jobb lett volna, mint tizenöt és fél órát vezetni egy pici autóban hazafelé a 95-ös úton Maine-ből Dél-Jersey-ig.
De csak kicsit vagyok irigy, mert már nem olyan sok nap, és nekem is lesz ilyesmim.
(Képek is lesznek hamarosan.)
Kép/regény
Eléggé úgy esett, hogy átalakultam. Reggel az ágyamból kikelve arra lettem figyelmes, hogy amolyan Bridget formám lett. Már amennyiben egyrészt eléggé ilyen hármasiker-váró is lehetnék mostanság, másrészt ha lenne valamiféle pózna, már csak le kellene csúszni azon egy fortyogó üstbe, például.
De helyette mindennapjaimban a Bridget a balfasz anya című, még meg nem jelent, de sikergyanús képregénysorozatot viszem a való élet filmjére.
Sokadik jelenet: Bridget egy teljes napi harlemi fotózás és múzeumozás helyett 34 másodpercig részt vesz egy kiállításmegnyitón, melyen családja legfiatalabb, és egyben egyetlen, képzőművésze elunva önmagát közli, hogy menjenek már haza, fája a feje, lába, hasa, illetve tejfogainak helye. Ezekből szabadon kiválasztható, ami tetszik, ámde Bridget éppen száguldozó vérnyomásával küzd, merthogy a nadejóvanazérlefotózhatsz szájrángatás után a fényképezőgép azt bírja üzenni neki, hogy cseszd meg, memóriakártya nélkül nem tudok fényképezni. Bridget fenyegető testtartást vesz fel, melyre válaszként a jelenetben szenvedő kamasz csak annyit vakkant, nehogymáazénhibámlegyen, a bakkert kihagyja. Bridget meg a pofont.
Következő jelenet: másnap reggel Bridget autóban mereng. Leginkább a vastalanságán. Csengő telefonjában fent fel nem pofozott fiatalember nagy átéléssel mesél egy történetet valami megátalkodott helyettes buszsofőrről, aki direkte korábban érkezett. Bridgetet szórakoztatja a történet. Később kevésbé, mert a folytatásban az említett mellékszereplő iskolába menet kificamítja a bokáját. Bridget kis időre Terézzé lényegül, munkahelyéről feldúltan távozni kényszerül, bokát jegel, káromkodik, és vezet még egy kicsit. Délután beruház csinos bokagumikba.
Estefele: Bridget rángatja a fűnyírót, mert a fűnyírásért felelős jegelve van, a szomszéd meg reggel már a ferde szemét Bridget-en legeltette, s szomorúan a térdig érő fűszálakat emlegette. A fűnyíróba persze kellett benzin is, ezért Bridget izzad, és benzinszagú, de kurvára elege van, mert úgy kell lavíroznia a bordólevelű fa körül, hogy az agyatlan kisbékát ne üsse el. Viszont látomása támad, (Eggharbori Szent Bridget), melyben a békát ledarálja a fűnyíró, őt pedig beteríti a békalé.
A csütörtöki forgatási nap utolsó jelenetébe még befér egy iskolai csokibingó, ahol Bridget erősen küzd az unalom általi elhalálozás ellen. Ebből a célból szóba elegyedik szülőtársával, de mindez csak ront az elmeállapotán, sőt sorozatgyilkosságra sarkallja. Miután hősiesen ellenáll, otthon kedve támad eljátszani a gondolattal, hogy olvas. De ezt sem. A könyv címe elijeszti.
Késő este az egy pohár vörösbora mellett azon agyal, hol a büdös életben lehet az a köcsög Mark Darcy. Nincs megoldás.
A képregény rajzolója ceruzáit hegyzi a hétvégi kirándulás előtt.
vak
Miért van az, hogy hatszor átolvasott szövegben is találok aztán hibát a nyomtatásban? Azt hiszem képernyővak vagyok.
Mindenesetre kissé morcosan, de jó hírként mondom, megjelent Nagy Kázmér következő fotós könyve. Az elsőhöz képest óriási ugrásként tizenkét példányban. Mindannyiunk szerencséjére mindebből csupán egyetlen példány hagyja el az Egyesült Államok területét.
ló bádzset pozitivizmus
Két napja díjakat kell átvenni. Na nem nekem, hurrá, hanem az ebadta kölyköknek. Bori tegnap volt díjazva, mint ifjú képzőművész (ez angolul nem hangzik véresen komolyan: young artist), Dani meg mint kiemelkedő diák (angolul véresen komolyan: varsity scholar). Az előbbin kicsi kiállítást kell érteni elsősök rajzaiból, tanárnéni képeket nézegetve, szülők dettó, tanárbácsi gyerek kezébe nyomva az emléklapot igazgatónéni (nálam fiatalabb) örömködése mellett.
Danié eléggé meglepően vérhivatalos (bocsánat), ünneplőruhás (kellett venni, talán szeptemberig nem növi ki), az ünnepség elején az amerikai himnusszal (ilyen helyen se voltam még sose), szónokkal (a nyelvi fejlesztés jegyében: keynote speaker), meghatott fotózó és kamerázó szülők erdejében.
Namost eléggé sok dolog jutott eszembe az utóbbi ünnepség közben, például, hogy a lányos anyáknak se lehet az élete könnyű, merugye hogy azért néha meg kéne mondani a szemünk fényének, hogy basszus drága ne vegyé már miniszoknyát fel. Meghogy eléggé más társadalmi összetételt tud az oskola felmutatni, mint az én kis urbánus munkahelyem. Egyszerűen fogalmazva, igen sok volt a fehér kitüntetett. Arányaiban. Meg hogy az én fiam, aki cseszik tanulni egy ideje, és akivel közölték egy hete, hogy ne is erőlködjön, nem kap kreditet, mert 11 napnál többet hiányzott a tanévben, és aki ezen felbuzdulva két napig nem ment iskolába, (de lebukott!), szóval ezzel együtt is 'best of the best'. Tehát ... Mondtam is neki, Men in Black még lehet az USÁ-ban.
De most nem ez az érdekes, hanem az, hogy ebben az országban szívfájdítóan nagy hagyománya van az elismerésnek. Jó, tudom, lehet fanyalogni, hogy de azért nem jelent az semmit, mert Európában, Magyarországon stb. nem adnak minden szarra emléklapot. Igaz. De a dolognak óriási a lélektani ereje. Még az én konok fiúgyermekem is egészen meg volt hatódva. Bori meg pláne. És azt hiszem, ezt az egyet nagyon komolyan fogom irigyelni Amerikától.
Még az év elején kiakadtam a sok mosolygástól. De a dicséret, az nagyon nagy erő. Mert mindaz, amit az elmúlt két napban láttam, igazi alacsony költségvetésű megoldás volt. Bori emléklapjának költségigénye mondjuk max két dollár. Dani kapott egy oklevelet (egy dollár), meg egy rendeltetését tekintve fogalmam sincs mire jó három betűből álló mondjuk textilizét, amit talán esetleg mondjuk felvarrhat a dzsekijére??? (mondjuk 3 dollár???, de lehet, hogy túlzok)
Bori ünnepségének semmi más költségigénye nem volt. Daniéknál se nagyon, az iskolai kórus énekelt kettőt, himnusz plusz szépen elénekelt nyál, az igazgató három percig beszélt, a szónok négyig. Utána viszont az igazgató személyesen adta át a név szerint kiszólított kábé 150 elsősnek, ill. másodikosnak az átadnivalót. Ja igen, és Dani vezetéknevét hibátlanul ejtette az igazgatóhelyettes, mert előtte megkérdezte tőle, hogy is van ez. A Vészhelyzetet néző tanerőnek aztán nem is volt gondja.
Én tudom, hogy ezek apróságnak tűnnek, de nem azok. Mert értem én, hogy odahaza nincs pénz az oktatásügyben. De mindez szinte ingyért van. Ami tök érdekes, hogy minden iskolában van például az év tanára kitüntetés. Fogalmam sincs, hogy döntik el, ha jól tudom, a kollégák szavaznak. Konkrétan az érdem jár vele együtt, meg egy oklevél. Szerencsésebb esetben egy jól szituált parkolóhely kicsi táblával egy évig.
Azt hiszem, nagyon szeretném, ha lenne ilyen mindenféle olcsó vállonveregetés odahaza. Gyereknek is, meg felnőttnek is. Nálunk nem tudom, mi van idén, de évek óta gond, hogy az év végi jutalomkönyvekre alig van pénz. Meg egy osztályból az osztályfőnök egy nevet mondhat. Nem jól van ez így.
Szerintem hazamegyek, kérek időpontot az új főnökömtől, és ráveszem, legyen ilyesmi nálunk is. Mittudomén, 4,2 feletti átlagért egyik délután hívjuk meg a szülőket, a gyerek meg hallhassa a nevét, kapjon egy oklevelet, meg egy kézfogást. De továbbmegyek. Legyen a suliban az év tanára. Járjon érte emléklap vagy egy pohár limonádé. (Parkolóhely nem tud.) Mondhasson beszédet a kollega, kollegina mittomén mikor.
A dicséretnek ereje van. Még a négyszemköztinek is, de még jobb, ha van pár ember, aki hallja még. A baszogatásnak nincs pozitív hozadéka. Aki rosszul csinálja, amit csinál, annak azt meg kell mondani. Kell alternatívát ajánlani. Ha sehogy se megy, azt is meg kell tudni mondani, hogy keressen másik foglalkozást.
Na, szerintem hazamegyek, ezt elő is adom az első értekezleten. Gondolom majd jól vállon veregetnek. Mondjuk egy baseball ütővel. Márcsak a kulturális jogfolytonosság miatt is.
Ha kedves
Félelmetes, hogy az ösztönök mennyire kiirthatatlanul élnek az emberben. Szóval ha kedves az életed, ha nem, kapaszkodsz.
Ez az összeszedett gondolat persze most jutott csak eszembe, tegnap két velőtrázó sikoltás között nem volt alkalmam végiggondolni semmit. Legfeljebb csak Istenre gondoltam, meg hogy ha pokolra jutok, egyértelműen valami vizicsúszdákon, vagy hullámvasútakon fogok kegyetelenül bűnhődni számtalan bűnömért.
A tegnapi nyilván csak a bemelegítés volt. Egy biztos, Bori átszellemülten hajtogatta a sorban, ez élete legjobb szülinapja. Én őszintén mosolyogtam, míg sorra nem kerültünk. Kedves nekem ez a gyerek, de az életem is. Nem egyszerű. A kilencedik szülinapjára valami mást találok ki. Vagy viszek egy másik gyereket is, akkor legalább önfeledten fotózhatok.
Különben itt voltunk. Tényleg jó hely, ha valaki minden mennyiségben bír sötét alagutakban ezerrel lecsúszni.
Fahéjas kultúrsokk
Engedve a Magyar Kultúrterjesztési Bizottság, illetve a Fahéjjal a Toleranciáért Alapítvány felkérésének, ma megismertettem néhány amerikai középiskolai diákot a szilvásgombóc létezésének misztikus jelentőségével.
Még két hete kért meg egy sose látott kollegina, menjek hozzá vendégségbe a főzés órájára, aztán főzzek valami olyan országost, ahonnan való vagyok. Az én csereprogramomat szervező csapat döglik az ilyesmikért, én szeretek főzni, a kamaszok meg enni. Szinte sikertörténet gyanús a vállalkozás. De azért ...
Persze gondolkodtam egy darabig, mit is lehet főzni, kedvest, szépet nekik, ami kész van 50 perc alatt. Mi az, amit a mi kis rántotthúsalakú országunk gasztronómiai misszionáriusaként be lehet vetni a pizza-tészta-hamburger szentháromságának sárbatiprása nélkül. Levest aligha, husit áááá dehogy. Maradt a szilvásgombóc. Sok darabból van, fejleszti a kézügyességet és a mozgáskoordinációt, az alakja nyugtató hatással van mindenkire. Ha a sosemlátott kollegina lesszíves a krumplit előre megfőzni, az idő is pont elég.
Tegnap a receptet és önmagamat is megismertettem a kolleginával, aki szentül ígérte, minden úgy lesz, ahogy akarom. Csak mondjam meg, ha nincs szilva, ja az tényleg nemigen, akkor mi legyen. Mondtam, anyósom például kajszival is. Na erre bólogatott, hogy majd valamelyik csak lesz. És jut eszébe, akkor már tartanék-e két órát zsinórban a két csoportjának, az enyim ötödik órások nyugodtan csatlakozzanak. Ez azért pici árnyékot vetett az arcomra, mert a kezdő angolosaimat iskolapadon kívül bármi közelébe engedni kockázatos vállalkozás, dehát mit tehettem volna gasztrokultúrmisszionáriusként. Bólintottam.
Az ember idegenben főzve idegeneknek nagyon különös tapasztalatokra tesz szert. Először is, tökre meg voltak lepődve az amcsi diákok, hogy kerül krumpli a tésztába. Közvetlenül ezután elkerekedett a szemük, amikor arról volt szó, a liszt mennyisége kicsit függ a krumpli fajtájától. A lisztes burgonya a pillantásokból ítélve kábé annyira volt ismerős nekik, mint a legújabb asztrofizikai kutatások eredménye.
Nem baj, a fiúk szerettek nyújtani, volt vállalkozó a kajszi darabolására is, jéezmiarosseb felkiáltással meg is kóstolták páran, közben leesett, legtöbbjük életében nem látott kajszit. Fura. Egy újabb önkéntes hajlandó volt a fahéjat összekeverni a cukorral. Bátor kislány felszólításra lehelletnyi fahéjas cukrot rakosgatott a kajszira. Mondom neki, te drága, tegyél már rá kicsit többet, erre szegényem rám mered, mondja, hát arról volt szó, tegyen rá egy keveset. Ezen elméláztam egy kicsit, majd elvigyorodtam, mondtam neki, egy dolgot szögezzünk le. A magyar emberek legtöbbjének a mennyiségfogalma nem azonos sok más kultúra mennyiségfogalmával. Nem ezt mondtam konkrétan, hanem azt, maradjunk annyiban, hogy ha egy magyar ember azt mondja, tegyen egy kicsit rá, az azt jelenti, tegyen rá sokat. Ezen röhögött. Én is.
Mindenkinek kötelező volt legalább egy gombócot csinálni. Aztán megfőttek a gombócok, ketten felügyelték a piruló zsemlemorzsát, a végén pedig mindenkinek jutott kóstoló. A siker a két csoport átlagát tekintve kábé nyolcvan százalékos volt. Volt, aki imádta fahéjas cukorral. Volt, aki szerint tejföllel a legjobb. (Szerintem is egyébként.) Volt, akinek marhára ízlett a tészta, csak a kajszit tolta undorodva odébb. Volt, akinek abszolút nem ízlett semmi az egészből. És voltak páran, akik közölték, ők ki nem állhatják a fahéjat.
Namost akkor az a helyzet, hogy áldásos tevékenységem nyomán a következő általánosításokra juthatott kábé 30 amerikai középiskolás:
- Európában van egy ország, amit Magyarországnak (?????) hívnak.
- A magyar kaja jó.
- A magyar kaja szar.
- A magyarok fura gyümölcsöket esznek.
- A kajszi finom.
- A magyarok rohadtul szeretik a fahéjat.
- A magyarok nem használnak normális mértékegységeket, és a mennyiségjelzőkkel sincsenek tisztában.
Végeredményben, azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Összebarátkoztam pár diákkal, akik Amerikában is születtek. Ők meg összebarátkoztak egy nővel, aki valami messzi helyről jött, és beszél angolul.
A szilvásgombóc ismét beteljesítette kozmikus küldetését.
randevú
Tegnap hivatalosan is randevúra lettem hívva. Most már csak azt kell kitaláljam, ha ő bangladeshi (elszúrtaaaaaaaam) pakisztáni viseletben jön, én mégis mit húzzak fel.
Old money
Van egy rózsaszín kardigánom, és még tetszik is. Nem bolondultam meg, legalábbis ez a rögeszmém. Tegnap fel is vettem az ominózus ruhadarabot, mert anyáknapi banketten (sic!) voltunk Borival Brigantine-ban a Fontos Emberek Klubjában. Persze nem ez a neve.
Ide azok járnak, akiket Louise úgy hív, 'the old money'. A hangsúly nem a pénzen magán van, hanem az időn. Én mondom, vicces hely. Nem találok logikát abban, miért nem szoktam kedvelni az ilyen helyeket, de talán valami gyerekkori izé ez. (Zsigmond?)
Fura volt az egész, mert nem volt nyomasztó, inkább olyan, mintha kétszáz évvel ezelőtti helyszínre látogattam volna. Persze az átlagéletkor is ezt erősítette, de nem pont ezért. A régi pénzen nem is látszik elsőre, hogy olyan nagy az értéke. Ezek a nők nem voltak feldíszítve, mint a karácsonyfa, volt, aki joggingban nyomta, viszont mindegyiken lógott valami aprócska gyémánt vagy igazgyöngy. Nem feltűnően, hanem diszkréten. Azt hiszem, ez a jó szó ebben az esetben. Ezek a családok diszkréten gazdagok.
Még mindig emlékszem, amikor Claudia a vagyonról oktatott nagyon régen. Azt mondta, azok az emberek, akik régóta élnek a pénz közelében, óvatosabban bánnak vele, mint azok, akik újonnan szerezték. Nem mintha tanultam volna a dologból, de igaza van.
Nem gyakran kerülök ilyen társaságba, de tényleg megfigyeltem, hogy az egyetlen dolog, ami nagy bizonyossággal megkülönbözteti őket másoktól, az a pénz közelében tanusított nagy fokú nyugalom. A csillogó autók, a nercbundák, a gazdagság feltűnő jegyei nem feltétlenül azonosítják őket. Ez tegnap is világossá vált, az est előadója ugyanis egy nagyon csillogó nő volt (ld. Esőember), mégis sütött róla Észak-Jersey új pénze. (Észak-Jersey híres-hírhedt óriási újgazdag populációjáról, hiszen többnyire ott laknak a New York pénzes állásait betöltő fickók, meg a családjaik. Mellesleg az ő autózási szokásaik miatt ilyen magas New Jersey-ben a kötelező bizosítás díja.)
Szóval a nő csillogott-villogott, mint az állat, szépen beszélt Istenről, meg az ima szükségességéről, mégis furán kilógott az egészből. A bizarr az ilyen helyeken az, hogy tök intuitíve érzik az emberek, ki a klubtag, ki nem. Ebben az esetben pénztelen, de valaki által meghívott vendégnek lenni még mindig jobb, mint pénzes klubbon kívülinek.
Különben a kaja jó volt, csak az a szar, hogy ezek a népek teljesen rá vannak szokva a vízivásra.
Washington by force
Ha az ember azt gondolja, egy 32 fős diákcsapattal bármit is láthat Washingtonból, az súlyosan téved. Nem is tudom, mit vártam, sokat a múlt heti Philadelphia után már mondjuk nem. Persze kedden reggel jól felhúztam magam azon, hogy közölte D, a főnök, nem mehetünk be a Fehér Házba a megerősített biztonsági készültség miatt. Csak valahogy az egész bűzlött, mert az iskolavezetés tagjai, akik szintén jöttek volna, már hétfőn lemondták az utat.
Igaz, 32 fokban iskolai kirándulni nem ideális, de ez alkalommal legalább a busz légkondis volt. Nézzük a dolgok jó oldalát, ezt azért megtanultam már itt. Sajnos a tegnapi kirándulás minimum egy dodekaéderként kategorizálható jelenség volt, melynek ezt az egyetlen jó oldalát tudom említeni.
A Fehér Háznál dühösen konstatáltam, hogy a nagy lószart mondtak le minden látogatást, egy szép kis egyenruhás fehér gyerekekből álló csoport éppen akkor caplatott ki a kapun, amikor odaértünk. Én morogtam, a diákjaink meg mondták, hát ez van, van pakisztáni a csoportban, biztos azért nem mehettünk be.
Az egészben csak tényleg az a legfelháborítóbb, hogy a megkülönböztetés az a meglülönböztetettben sokszor generál önértékelési zavart, szóval a diákjaink már nemcsak, hogy nem csodálkoznak, de mintha megértőek is lennének. Dani egyenesen azt mondta, hogy hát nézzünk csak végig magunkon, nem csoda, hogy nem mehetünk be. Legszívesebben pofánvágtam volna. De inkább csak indulatosan magyaráztam, hogy a demokrácia nem így működik. Belátó gyerek, mondani nem mondott semmit, csak rámnézett az 'édesanyámlázálmodik' pillantásával.
A Washingtonban az egy látogatófőre eső rendőrök száma a tegnapi napon közelítőleg egy volt. Na értem én, hogy be vannak szarva, de azért azt túlzásnak látom, hogy az egyik csoporttól elmászkáló, hát igen, szemlátomást nem fehér, diákot mindját körbevették a rendőrök. Az utcán. És nem volt nála se hátizsák, se táska, se bomba. Az egész egy agyrém.
A Capitolium-túrára azért befértünk, bár ne fértünk volna be. Itt valahogy végképp elpattant valami az agyamban. Egyrészt minden kaját és innivalót a szemétbe dobattak mindenkivel, és ez 32 fokban kurvára dühített. Ment a kukába a narancs, az alma, a meg nem ivott és belénk nem férő víz. Aztán az ellenőrzésnél a pasi mindent átnézett a táskámban, és miután végigfogdosta a tamponjaimat, kivette az ici-pici parfümömet, amit még a reptéren is átengednek, és közölte, hogy akkor ez megy a kukába. Ezen, bár nem logikus, de annyira felcsesztem az agyam, hogy mondtam, köszi, akkor kimegyek.
Abban a két percben úgy éreztem, kicsit megértem, miért akarnak emberek ártani ennek az országnak. Szégyellem magam, de olyan mértékben megalázónak éreztem az egész helyzetet, hogy dühömben sírva fakadtam a napszemüveg alatt. Persze Louise kijött utánam, és agitált, hogy hagyjam a cuccom kint a kintmaradó diákokkal, akik szintén nem akartak megválni bizonyos tárgyaiktól. Miután ismét bevergődtünk, rájöttem, hogy a hátizsákomban hagytam a pénzem is, meg a bankkártyám. Na ismét ki, majd ismét be. Az egyik paraszt egyenruhás az ajtóban kérdezte, befejeztem-e a mászkálást? Louise magával vonszolt, mielőtt válaszoltam volna.
Én mondom, ha értelmetlen dolgokat akarunk csinálni Washingtonban, menjünk a Capitoliumba. Persze én se voltam magamnál, azt elismerem. Még az idegenvezetőre várva rájöttem, nagyon elszúrtam az egészet, mert a hátizsákkal együtt kint maradt az összes túléléshez elengedhetetlen tamponom és betétem. Szóval a látogatás részemről azzal kezdődött, hogy szereztem 25 centeseket, áldottam Istent, hogy van automata a vécében, aztán miután ezzel megvoltam, megpróbáltam megkeresni a csoportom a 200 csoport között.
Jó, a kupolát láttam belűlről, meg a vécét többször is. Ez volt a Capitolium számomra. Később kérdeztem Danit, mi mindent láttak, mire mondta, hogy ja a kupolán kívül egy darab termet. Erre volt a nagy biztonság. Ez alkalommal valahogy még Louise se tudott jobb kedvre deríteni, amikor azt magyarázta, biztos a nagy értékű festmények miatt nem lehet kaját bevinni, nehogy valaki leegye őket. Tudom, hogy demagóg dolog, de akkor miért nem teszik egy zsákba, aztán adják a hajléktalanoknak a kaját? Na mindegy, a világ egyik leghülyébb helye ez.
A Capitolium után elvánszorogtunk a Természettudományi Múzeumig kábé egy óra alatt, tűző napon, víz nélkül. Bori vonyított, hogy szomjas, Dani morgott, hogy nem tudják gyorsabban vonszolni a seggüket a diákok. Mire a múzeumba értünk, persze nem volt idő megnézni a mindenféle tök jó kiállítást, például az ősemberkoponyákat se, amire igencsak vágytam. Alternatív programként bevettem magam az ottani vécébe is, és kezdtem igazat adni Lilynek, aki egész nap a nőgyógyászát ajánlgatta, mert szerinte ez a tempó, amivel megválok a szöveteimtől, nem normális. Igaza van.
Este tízkor értünk a suli pakolójába. Az autóm a 160 dolláros beruházás ellenére éppen csak hogy elindult, ami azért végülis jó, mert a mobilom még reggel lemerült, és taxit se tudtam volna hívni. Egy dolgot mindenestre tudok, nagyon örülök, hogy ez volt az utolsó iskolai túra, mert többre az életben nem megyek.
Magasabbra a tetőt ácsok
Ez az arctalan nő szegény, csak nézne csodálkozva, ha tudna. Ez van, az ember ne gondolja, hogy nincs út magasabbra. Az óriási arctalan női szobor Chicagóban a LaSalle Street-en álló 1885-ben épült Kereskedelmi Bizottság épületének (? Board of Trade Building) tetején mereng az élet igazságtalanságán. Vagy ki tudja, min. Az épület tervezője, William Boyington a tervek készítésekor azt hitte, olyan magasan lesz a nő, úgyse látja senki, nem kell neki arc. Mostanra persze benőtték a fehőkarcolók a környékét, így az amerikai irodisták egy része ingyen filozófiaoktatásban részesülhet nap mint nap.
Nem vagyok a felhőkarcolók nagy híve, New York sem igazán miattuk kedves a szívemnek. Merthogy egy idő után az embernek elfárad a nyaka, és fel sem néz. Chicago teljesen más élmény lett. Amikor péntek éjjel magányosan bolyongtam a LaSalle Street környékén, nem fűztem semmi reményt a városhoz. Sötét volt, párás 25 fok, és szemerkélt az eső. És fogalmam se volt, melyik irányba induljak a hotelhez. Nem valami nagy nyitány.
Másnap a letudnivalók letudása után a külügyminisztériumos haveromat már megint kivettem az észből. Szegény fickó mindig szeretne barátkozni, de aztán belátja, valahogy mindig van pár ember, aki nem igazodik a programhoz, és abban a párban én rendszerint benne vagyok. Washingtonban még aggódott, hova tűnhettem, most már csak szomorú mosollyal bólintott, persze, majd találkozunk a hajón. Pedig még az öltönyétől is megszabadult kis időre. Majd küldök neki fotókat, hátha megenyhül.
Chicagónak jó hangulata van. Ezt elég nehéz pontosan megfogni, de séta közben lehet érezni a város kisugárzását. Marha jó hely. A méretei, meg a dimbes-dombos, eltévedős utcái ellenére barátságos pontja a világnak. Az emberek, akikkel találkoztunk, tök kedvesek voltak, amolyan beszélgetős, segítő, bizalommal a másikhoz forduló típusok. Az utcákon rengeteg hajléktalan volt, jónéhány részeg, ami New Jersey absztinens népsége után alaposan meglepett, és egy csomó utcazenész. És nem is akármilyenek. Szombat este négyesben elmentünk vacsorázni a Szépművészetivel szemben lévő étterembe, hatalmas burger, sültkrumpli, sör. A múzeum előtt egy srác trombitált nagyon jó kis jazzt. Mi meg ettünk, ittuk a sört, sőt Greggel még cigiztünk is, igaz elég viccesen, kimentünk a kerthelyiségen kívül, mert dohányozni csak kint lehet, sörözni meg behajoltunk, mert inni nem lehet utcán. Ezt leszámítva majdnem otthon éreztem magam.
A fotók nagy része egyébként a szombati hajótúrán készült, miközben, nagy szerencsénkre még a nap is kisütött. A hajózáshoz ráadásul kaptunk egy idegenvezetőt, aki egy édes idős nő volt fantasztikus memóriával. Minden épületről tudta, ki tervezte, mikor épült satöbbi. (Az arcnélküli nőt is ő mesélte, mert lentről tényleg nem látszik, hogy nincs arca.) Tőle tanultam meg szeretni a felhőkarcolókat. A modernizmus előtt is születtek ugyanis felhőkarcolók, főleg az Art Nouveau stílusában, de még gótikus stílusjegyeket is láttunk az egyik tornyon. Nekem ez, bár tulajdonképpen tudtam, most egészen más megvilágításba helyezte az épületeket.
Remélem, visszajön a képekről, milyen gyönyörűek, milyen átgondoltan megtervezettek ezek a felhőkarcolók. Még a Sears Tower is, ami azért nem a kedvencem, de meg kell hagyni, rendkívül ötletesen kerülte ki az erős chicagói szél problémáját.
Irigylem kicsit a tervezőket, de leginkább csodálom őket, micsoda magabiztossággal, milyen kérlelhetetlen szépérzékkel terveztek kőcsipkéket a magasba, ahol azokat alig látja valaki. Ezt nevezem én a jövőbe vetett hitnek. Gratulálok fiúk, megérte. Ha hű akarnék lenni a hétvégi előadás szelleméhez, azt kellene írnom: Awesome!
Aki szeretne többet olvasgatni angolul a chicagói épületekről, az itt megteheti.
Légvonal
Az Isten nem véletlenül nem adott az embernek szárnyakat. Meg akarta kímélni a repülés gyötrelmeitől. És milyen bölcsen is tette. De az ember, amekkora barom, mindig túl akar járni az istenei eszén, szóval ellopja, amit tud. A tüzet, a repülés képességét, ha tehetné, az örök életet. Remélem, nem teheti.
Sosem titkoltam, a repülés nem tartozik a kedvenc elfoglaltságaim közé. Személytelen, kényelmetlen, de ami a legnagyobb hibája, hogy kurva unalmas. Gondolom, hogy addig érdekes ez az egész, amíg az ember nem repült. Ha legalább kétszer átrepülte az Atlanti Óceánt, szinte biztosra vehetjük, hogy legközelebb csak akkor repül valahova, ha muszáj neki. Én legalábbis már ott tartok, hogy lassan, ha fegyverrel kényszerítenek, akkor sem.
Az eredeti terv az volt mára, hogy reggel a gyerekeket iskolába, utána haza. Kocsiba be, ablakot le. És indulok Philadelphiába, ahol ügyesen leparkolok egy zsák pénzért a hosszútávú parkolóba, aztán felszállok a 12.35-ös gépre, leszállok Chicagóban az üvöltő szélben, és jól megnézem, lefotózom a várost fél nyolcig (=vacsora).
Na nyilván nem az élet unalmas verziójában utazom, tehát egészen a kocsiba be, ablakot le mozzanatig mint kés a vajba. Csak ugyebár a kocsi azt mondta, hogy nyekk. Hogy hű legyek a valósághoz, azt se. Öt perc vérnyomáscsillapítás, pánikroham és kurvaanyázás után felhívtam, akit tudtam. Eredmény: Ben nem ér rá (spanyol káromkodás), szomszéd nem nyit ajtót (angol káromkodás), másik szomszéd telefon, hazajön, kiselőadás a metrikus rendszerről, bikázás, semmi (magyar káromkodás).
Végeredmény: autó:én= 3:0. Most nem tudom, hogy ez olyan-e, mint a 6:3. Szinte. Na mindegy, Louise, sokadszor, beteljesíti életmentő funkcióját, eljön értem, közben lemegy Buddha pózba, és felvilágosít, hogy semmi sem véletlen. Igyekszem a fejemben lévő sikoltást elnyomni az OHMMMMM hanggal, de nem megy. Titokban arra számítok, majd a gép, amit lekések, lezuhan, én újjászületek, de legalábbis riportot készít velem a Riders’ Digest.
Persze lekéstem a gépet, ami megint valami olyasmi, amit sosem tettem még életemben. Akkor estem be az ajtón, amikor a gép felszállt. Na jó, addigra már felhívtam a konferencia szervezőit, akik kellő higgadtsággal kezelték a helyzetet. Gondolom, már jó sok barommal volt dolguk életükben. Megnyugtatnak, minden oké lesz, és hát sok szerencsét, próbáljak bevetni mindent, hogy a következő gépre helyet kapjak.
Az idős nő kedves volt, mondjuk nem mosolygott, de azt már megszoktam, hogy a légitársaságok nem szolgáltató cégek, és kizárólag olyanokat válogatnak alkalmazottnak, akiket heves gyomorfájás gyötör napi 24 órában. Kaptam egy valamit, ami úgy nézett ki majdnem, mint egy beszállókártya. Na, tök büszke voltam magamra, hogy ingyér, és ilyen hamar, és hát mire gondoljak másra, mint a személyes varázsomra. Vagy csak valami őrültnek nézett, akitől minél előbb meg akart szabadulni.
Ügyesen elvonszoltam magam a kapuig, ahol nem volt senki. Szépen intelligensen vártam, amikor pedig feltűnt a United-os fickó, érdeklődtem, hogy a kezemben lévő papírral mi a teendőm, mert azért azt észrevettem ám, hogy nincs rajta se ülés, se sor, se semmi.
Dick, akinek nem ez volt a neve, de ez illik rá, rendkívüli fájdalmaktól gyötörve rám nézett, és szánakozóan legyintve közölte, hogy ne is reménykedjek. A gép kicsi, és nagyon hátul vagyok a listán. Na, tessék, kicsit nem figyelek, listára tesznek. Mondtam neki kedvesen, de akkor mi lesz énvelem. (Fotózás Chicagóban kizárva.) Dick végigmért a mitakaracsótány nézésével, aztán mondta, hogy azt ő nem tudhassa. Talán, ha szerencsém van, a fél hatosra felférek. Talán. Fejszámolás: két óra az út, egy a vonat a szállodáig. Vacsorát kapok? Dolgom is lenne még a prezentációval. A rohadt életbe.
Megint telefon a szervezőknek, mi a büdös franc legyen. Kicsit aggódnak. Az utazásos összekötő bénázik. De intuitív. Azt mondja, csináljak valamit, hogy adjanak beszállókártyát. Tippje nincs, ezért elgondolkodom, mit tudnék tenni, hogy Dick adjon egy ilyen szart nekem. A sztriptíz kizárva objektív okok miatt, a csajos témák kilőve, az egyenruhája borzalmas, azt se dicsérhetem, marad hát az egyetlen fegyver, a logikus gondolkodás.
Másodszori próbálkozásomra Dick ugyanazt mondja. Majd ha mindenki beszállt, meglátja. Ekkor a filmekből lopott mondatot dobtam be. Nekem ott kell lennem a gépen. Mit tudok tenni, hogy így legyen? Dick végre, hosszas beszélgetésünk alatt először, normális emberként nézett rám. Azt mondta, ha fizetek 75 dollár fogalmamsincsmit, akkor ad egy beszállókártyát. Fizettem. A ráció mindenek felett.
Szóval fél egytől fél hatig ülök a reptéren. Utálom Philadelphiát. Mégjobban utálom a reptereket. Nincs net. (Ez majd egy poszt humusz poszt lesz.) Nincs normális étel. Nincsenek normális emberek, csak pont olyan hülye nyűgösek, mint én. Rohadt meleg van, a második üveg aranyáron vett csapvizet iszom. Fájdalomcsillapításként megleptem magam egy Stella Artois-val. Ezért most harmadszor megyek a bőröndömmel pisilni. Ez izgalmas. Momentán a legizgalmasabb. Persze fotózhatnék, ha nem lenne mindenki egyforma.
Arra gondolok, amit Louise mondott. Hogy minden valami miatt van, és Isten biztosan szeret engem, azért van ez az egész. Az előző repcsik nem zuhantak le. Akkor gondolom, megkéseltek volna Chicagóban séta és fotózás közben. Na mindegy, ezt sose tudom meg. Kivéve, ha megkéselnek így is. Mert akkor valaki valamit nagyon elbaszott odafent.
színerőszak
Tavasz van. Ez eddig nyilván nem meglepő. Már földrajtanulmányainkból kifolyólag, ezt azér tudjuk Észak-Amerikáról legalábbis, hogy szokott tavasz lenni.
Mivel az elmúlt napokban úgy tűnik hiányoztak az egyébként tőlem megszokott kispillangós, virágos bejegyzések, többen érdeklődtek, milyen is az itt errefelé. Hát nem akarom senki kedvét elvenni az utazástól, de azért szerintem ide nem tavasszal kell jönni.
A tavasz itt olyan, mint egy ízléstelen ribanc, aki még ráadásul színvak is. Ámbár akkor nem ő ízléstelen, hanem aki öltözteti. Mindegy. Az elmúlt két hétben minden kivirágzott. Ezt értsük szó szerint. Reggelente az autómon, mely a jótékony közlekedésfelügyeletnek köszönhetően mosást még nem élt át, vastag pollentakaró vendégeskedik. Életemben ilyet még nem láttam. Ennek következtében persze mindenki tüsszög, mint az állat, a szerencsésebbek pedig felhúzott ablakok mellett rajzanak a bevásárlóközpontok akciós tavaszi kollekciói felé.
A virágzás persze általában kellemes a szemnek (pollen ide vagy oda), de nem itt. Eleve itt nem minden fa hajt friss, szemnyugtató, üdezöld levelet. Konkrétan piroslevelű fák is vannak. És a piros levélhez valami világoslila virág dukál. Tényleg, nem vagyok akkora paraszt, hogy ne örüljek a virágoknak, de tegnap kifejezetten megijedtem, mert a ház mellett felrobbant egy rózsaszín azaleabokor. Igazi bugyirózsaszín virágokkal, de olyan erőszakosan, hogy levegőt nem kaptam. Az a helyzet, hogy ez az egész tavaszias izé élményben leginkább ahhoz hasonlíthat, mint amikor az embert ébredés után iszonyatosan pofánvágják egy világoslila boxkesztyűvel. Nem szép na.
Tulajdonképpen lehet, hogy csak az van, hogy ezt a színorgiát inkább tudnám egy karibi szigeten elviselni, mint a kissé már agyamramenő hétköznapjaimban, amikor a reggeli masszázs helyett iskolába indulok. Nem tudom. De ha a vulkáni hamu tartja magát, akkor hazaúszom. Vagy legalábbis az első karibi szigetig, hogy a világ színegyensúlya helyreálljon.
zip fájl
Csomagolok. Még nem igazán, csak fejben. Mielőtt jöttem, elmélkedtem a becsomagolás nehézségeiről az utazós blogban. Aztán fura módon, abból nem lett igazi utazós blog. Nem tudom, miért. Na mindegy, ott mindenesetre arra jutottam, ha egy évre megyünk, tök mindegy, mi kerül a bőröndbe.
Most visszafelé sokkal válogatósabb vagyok, amikor emlékeket csomagolok. Ma reggel például elcsomagoltam a kedvenc utam. Biztosan megyek még arra, nem azért, csak rájöttem, hogy amilyen sokat vezettem itt fel, s alá, hát nem nagyon szerettem meg az utakat, mert vagy az volt, hogy marha unalmasnak láttam őket, vagy zuhogott az eső. De egyáltalán is, a környék útjai igazi kanyar nélküli, érdektelen utak. A rendőr mindig ugyanott áll, az autók unalmas engedelmesen sorolnak ide-oda a kétszer akárhány sávon. Ha meg nem a környéken autózunk, akkor autópályán megyünk. Onnan semmit se látni.
A kedvenc utam a 73-as az Expressway 31-es kijárata után a vasárnap kora reggeli napsütésben. Ma harmadszor autóztam arra, hogy Lilyvel találkozzam, és a vasárnap délelőttöt spinning órán, meg egy közeli dinerben töltsük. Lily a munkatársam, és nem Lilynek hívják. Arra kért, ha valaha írok róla, adjak neki más nevet. A Lily jutott eszembe.
Lily Berlinben lakik, az itteniben, és a családja kicsit olasz. Pennsylvaniában nőtt fel. Egyszer elvált, aztán megint férjhez ment. Gyereket nem szült. Vannak családi kártyái, egyszer játszottunk, de én nyertem. Ő volt az első Amerikában, akit káromkodni hallottam.
Kedvelem Lilyt. Azt hiszem a humora miatt, de lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ha meg akar valamit tudni, akkor megkérdezi. Nem az a fajta testkontaktos ember, mint a barátaim nagy része. A haját lezselézi, a szoknyáját kivasalja (munkahelyre sose hord gatyát), 300-nál több jegyet ad egy negyedévben egy gyereknek, és rosszul alszik. Szeretem a szomorú mosolyát, de még annál is kicsit jobban szeretem, amikor a dinerben a zabpehely felett azt meséli nevetve, milyen balfasz volt Rómában.
Szóval a 73-as a kedvenc utam a 31-es kijárat melletti nagyívű balos kanyarral, meg a pici emelkedőjével, na meg a lerobbant autószerelő műhelyével Winslow után. Becsomagoltam. Majd egy novemberi vasárnap délelőtt kicsomagolom Lily mosolyával együtt.
Placebo
Alapvetően úgy csináltunk, mintha Húsvét lenne. Ez az úgy csinálás azért nem sikerült maradéktalanul, mert a Húsvéthoz kicsit túl sok minden hiányzott, leginkább persze a társaság. Hármasban nem olyan jó lenni, még akkor sem, ha a család másik kétötöde nyűgösen tért meg a rokonlátogatóból, és ismét felismerni vélte a meglátogatottakon az elmeháborodás gyengéd jeleit. Hiányzik minekünk az elmeháborodás is. Ebből látszik, hogy a rokonság részei vagyunk.
Itt se sonka, se locsolkodás, se feltámadási mise, ez utóbbi az én hibámból. A jókedvű templomhoz nem volt kedvem, a tornatermes katolikushoz se. Magánfeltámadás volt idén, de nem bántam. Közben priváte elmentem M-mel spinningre, majd megreggeliztünk egy dinerben. Itt teljesen nyilvánvalóan pótoltam a leadott kalóriák kilencvenszeresét.
Közben átmenetileg nyár lett, ma délután 31 fokkal. Nem kell irigykedni, pénteken jön a lehülés, a hidegfront szélén viharsávval. Idézek: 'minden bizonnyal ismét emlékezetes hétvégére számíthat a keleti part.' Ilyesmit utoljára a hurrikán előtt mondtak. Arra emlékszem még.
A szép időt kihasználva viszont kirándultunk. Tegnap Cape May állatkertjébe:
Ma meg Wheaton Village-be, ami egy álmos kis mutogatós falu, de az üvegfúvókért megérte:
Digitális vadnyugat
Szerencsés ember vagyok. Elég régen hallottam olyan előadót, aki nem pusztán az előadói képességével, nem pusztán az intellektusával, hanem a kettővel együtt tudott megragadni. Szerencsés vagyok, mert mindjárt az első Bostonban töltött napon meghallgathattam Howard Gardnert.
Nem akarom szépíteni, én Gardnertől eddig nem olvastam semmit. Pedig Louise már napok óta áradozott róla, szóval megtehettem volna. De nem baj, ezen nem olyan nehéz változtatni.
Gardner az angol nyelvet nem anyanyelvi beszélőknek tanító nyelvtanárok éves vándorgyűlésének megnyitóján (TESOL Convention) a jövőről beszélt. Meg arról, hogyan és mit érdemes tanítani azoknak a diákoknak, akik esetleg nem csak öltözködésben, nem csak életfelfogásban, hanem (ami pszichológiai szempontból ennél jóval fontosabb) különböző intelligenciaterületeik fejlettségében is eltérnek tanáraiktól.
Gardner már írt könyvet a többszörös intelligenciáról, de most nem erről, hanem az elme működéséről beszélt. Az új könyv ötféle gondolkodási módszert említ, ötféle elmét, mely mindannyiunkban jelen van, de különböző arányban.
Az első kategóriát Gardner fegyelmezett gondolkodási módnak nevezi. Ez a fajta gondolkodás, hogy úgy mondjam diszciplináris, vagyis a klasszikus diszciplinákhoz köthető ismeretanyag elsajátítását foglalja magába.
A második a szintetizáló elme, mely sok-sok adat és ismeret birtokában azokból válogatni képes, majd egyfajta rendszerbe illeszti az ismereteket.
A harmadik a kreatív elme, mely a fegyelmezett gondolkodás megszokott keretein túllépve képes gondolkodási műveleteket végrehajtani.
A negyedik a másokat tiszteletben tartó, respektáló elme, mely nem pusztán tolerálja a másikat, hanem különbségeket felismerve a másik ember megértésére, megismerésére törekszik.
Majd végül ötödikként az etikus elme került említésre, ami Gardner szerint is elég nehezen elmagyarázható. Ha jól értem, Gardner itt a legmagasabb szintű absztrakciós képességként értékeli ezt a fajta gondolkodást, mely utat mutat olyan helyzetekben, amikor önérdekünk ellen kell valamit belátnunk. Egyfajta felelősségteljes gondolkodási mód lehet ez.
Ez persze egy elmélet, ennél azonban jóval érdekesebb, hogyan vonatkoztatható mindez az oktatásra, az iskolákra, a mindennapi (nyelv)tanítási helyzetekre. Hogyan jelenik meg tanár és diák közötti konfliktusként a gondolkodási módok eltérő preferenciája. És ami engem leginkább elgondolkodtatott, a tanár hogyan mutasson utat a világ megismerésében a diáknak. Milyen szerepe lehet ebben az útmutatásban a digitális világnak? Fejleszti-e a web 2.0 a kreativitást?
Gardner szerint az etikus elme, az etikus gondolkodási mód példának állítása a legfontosabb. Martin Luther Kinget és Ralph Waldo Emersont idézett az előadás végén. King szerint az oktatás: intelligencia és jellem. Emerson szerint a jellem fontosabb az intelligenciánál.
Hogy érvényre tud-e jutni itt, a virtuális világban is, az etikus elme, hogy mihez kezd magával a kreativitás, nagy kérdés. Howard Gardner szerint ezt még ők sem tudják, de egyelőre nem állnak túl jól a dolgok a digitális vadnyugaton.
tesztnap
Tesztnapra virradt New Jersey összes középiskolása ma, és bár én nem vagyok az, én is. Tegnap otthon maradtam betegszabin, ehhez képest ma egészen normális állapotban sikerült bevánszorognom a munkahelyemre. Ez persze jó, mert az orbitális három órás vizsgaügyelet után még tarthattam három órát.
Erősen elgondolkodtam, miért van az, hogy én mindig azokban az iskolákban tanítok, melyek alaposan kihasználják a tanítási időt... Karmikus dolog lehet ez.
Ma kétféle vizsgát tett az amerikai ifjúság ebben az államban. A juniorok és seniorok (11. és 12. évfolyamosok) az un. HSPA (kiejtve HESZPA) teszt matek részét írták. Ez olyasmi, mint a magyar oktatási rendszerben az érettségi. Alapvetően junior korban kéne átmenniük a vizsgán, de ez nem mindenkinek megy, különösen nem az általam ismert diákközönségnek, akiknek nem anyanyelve az angol, és adott esetben csak pár hete vannak az országban. Az ESL populáció ugyanakkor kap könnyítést, másfélszeres időben írhat, ráadásul szótárral. Nem tudom, segít-e rajtuk igazán.
Míg írtak, nézegettem a tesztet, hát nem volt nehéz egyáltalán, még a magyar érettséginél is egyszerűcskébbnek látszottak a feladatok. Persze a velem együtt ügyelő tanárnak igaza van, én jártam iskolába, és voltak matekóráim.
A freshmen és sophomore generáció (9. és 10. évfolyam) ezidőben egy S-Test nevű vizsgát tett, ami talán olyasmi lehet, mint a magyar kompetenciamérés, de azt a tesztet nem láttam, majd Dani beszámol róla, milyen volt. Persze ők hazamehettek a teszt után az ő iskolájában.
A szoros emberfogás azért itt nem annyira divatos, mint Magyarországon hasonló vizsgák esetében, így a nagy szigor kimerült abban, hogy egyenként kísértem a vécéig a diákokat, akik ott aztán más diákokkal együtt pisilhattak. Mondjuk, azt is be kell látnom, legtöbbjüknek olyan hihetetlenül fogalma sem volt semmiről, hogy akár a megoldást is a fülükbe súghatta volna valaki, abból sem értettek volna egy szót sem.
Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az itteni diákok butábbak, mint az otthoniak. Nagyon nehéz megmondani, azért nem szerepelnek a diákjaink jól a teszteken (értsük most ez alatt az ESL populációt), mert nem intelligensek. Sokszor megítélni sem tudom, adott esetben tanulási vagy nyelvi nehézséggel küzd a gyerek, esetleg szellemileg valamilyen mértékben sérült. Azt sem tudom, miféle esélyeik vannak az érettségi megszerzésére. Attól tartok, legtöbbjük számára csak a kerülő út járható.
A teszt utáni óráimban igazából nyilvánosan fel is vághattam volna az ereimet, az se hozta volna lázba a diákokat, legfeljebb engem. Holnap hasonló örömökben lesz részem, még az a szerencse, hogy a csütörtöki napból kimaradok, helyette mehetek a két kiskorút beoltatni, merthogy közegészségügyileg veszélyesek az amerikai társadalomra. Vagy az őrájuk. Már nem is tudom.
hülyenapok
Az nem meglepetés, hogy nem kedvelem a hideget, meg a havat, soha nem is voltunk nagy barátok. Ahogy öregszem meg egyre kevésbé, mert egyre fázósabb leszek, és kezdem megérteni a pénzes amerikai és európai nyugdíjasok miért költoznek Floridába meg Tenerifére.
Nem örömmel mondom, de megint eltűnt a hómérőm, ismét minden csupa jég, és mintha esne is kicsit. Persze a környék összes iskolakörzetében szünet volt tegnap kivéve a miénket, mert mi szeretünk hóviharban iskolába menni. Tanár és diák egyaránt. (Ennyit káromkodni embereket Amerikában még nem hallottam, mint tegnap reggel.)
Mondjuk mostanában az antitél platformon többször is összetalálkozom a diákokkal, mert a latinok és ázsiaik hozzám hasonlóan nagy barátai a télnek. A héten folyton azzal kábítottak, hallottam-e, hogy Puerto Ricóban 26 fok van, meg hogy Santo Domingóban (mondjuk) 30. Persze röhögtünk kínunkban, de ilyenkor arra gondolok, mégiscsak el kellene heverni valami fehér homokon legalább egyszer életemben.
Természetesen senki nem akart tanulni semmit, de nem is túl sokat tettünk a szigorúan vett tananyagért, hiszen elég sokan hiányoztak. Ez is érdekes, hogy Delmi megint eltűnt, többek szerint ismét visszament Honduraszba. Hát nem kárhoztatom. Natalia pedig családostól visszatelepült Kolumbiába két hét után, amit meg nagyon sajnálok, mert azt hiszem, szinte ő volt az egyetlen olyan tanítványom, aki eddig is minden évben járt iskolába. A többi diák nagy részének vagy kimaradt egy-két év, vagy ki tudja. Nem baj, azért írni is tanulunk kicsit minden órán.
Pedrót egy ideje nem láttam. Egyszer a biztonsági őrök elvitték és átkutatták a cuccait, mert fegyvert kerestek nála. Amikor visszajött, kérdeztem, szokott-e fegyvert hordani, de azt mondta nem, neki gyereke van, ő nem keveredik ilyesmibe. De azt is mondta, pontosan tudja, kik szoktak fegyvert (értsd kést és kisméretű lőfegyvert) behozni a suliba kijátszva a biztonsági őröket. Azóta ha nem jön, mindig remélem, hogy nem golyóval a fejében fekszik valahol.
Edgár megint ki van tiltva az iskolából két hétre, mert verekedett. T tesója tegnap a hóvihar közepén vicces ötletnek ítélte, hogy meghúzza a tűzjelzőt. Persze az egész iskola kint didergett pólóban a focipályán a jeges szélben, meg a zuhogó hóban. T utána ott ült a hetedik órámon mosolyogva, én meg nem mondtam neki, hogy a tesóját most viszik bilincsben a rendőrök. Mert az ő kultúrájában az borzalmas megszégyenítés lett volna.
Amíg én tanítottam, addig a kiskorúak itthon garázdálkodtak. Dani persze játszott a gépen, Bori meg berakta a pattogatott kukoricát a mikróba harminc percre. Azóta is füstszag van, de szerencsére nem gyulladt fel semmi, a kukoricát pedig nem ette meg.
Persze itt is be lehetne kattanni attól a sok hülyeségtől, ami az emberrel nap, mint nap történik. De csak azért sem. Leszarom, hogy mindenen öt centi jég, hogy megint elcsesztem az ablaktörlőmet, mert reggel odafagyott az üveghez, és hogy ismét jegyeket kell adnom, tehát a hétvégém dolgozatjavítással fog telni. Leszarom, mert a madarak tényleg énekelnek, és egyszerűen most már a tavasznak kell következnie.
hómérő
Nem tudom, mi zavar jobban, hogy megint havazik, vagy hogy a meteorológusoknak igaza van. Tegnap ugyan először volt az előrejelzésekben némi bizonytalanság, de sajnos csak a hó mennyiségét és a lehetséges áramszünetek gyakoriságát illetően.
A mi körzerünkre, 4-5 inch, illetve 12-15 inch volt a választási lehetőség, zéró árammal, mert hogy nehéz, tapadós hó esik, és hamarosan a szél is ideér, hogy az áramszolgáltató se maradjon munka nélkül.
Már megint nem tudom, hogy az inch pontosan mennyi, de most már csak a hómérőnkre hagyatkozunk. A hómérő egy letört faágacska a hátsó teraszon, amit az előző nagy havazás kezdete előtt elfelejtettem elvenni onnan. Aztán hetekig nem láttuk, mert nem olvadt a hó. Tegnap viszont előkerült, én meg ott hagytam, hogy ma pontos méréseket tudjunk végezni.
A hómérő beosztása és annak értelmezése a következő:
1. fokozat: kicsit havas - A rohadt életbe, megint esik ez a szemét hó.
2. fokozat: az ág alján lévő gümecs eltűnt a hó alatt - Istenem, istenem, tegnap még láttam a füvet!!!
3. fokozat: az egész hómérő eltűnt - Hol a picsában van a zseblámpa? És melyik is a vészcsatorna, amit hallgatni kellene?
A hómérő multikulturális mértékerendszerét alkalmazva áthidalhatóak az értelmetlen átszámolási kísérletek.
Pillanatnyilag a második fokozaton állunk, tehát Fred mindjárt telefonál majd, hogy minden oké, de a rendkívüli időjárásra való tekintettel (due to the severe weather conditions) ne menjünk iskolába. Sajnos Fred automatáról beszél, így nem tudom neki mondani, hogy akkor sem maradok itt június 29 után, ha ez nemzetközi bonyodalmakat okoz. Persze nem okoz.
Aztán majd telefonál a kedves hangú szükségállapotos csaj, hogy ne menjek az autómmal sehova. Ennek meg majd örülök, mert úgyse fogom kiásni szombat reggelig. (Na ezen közben túl is estünk. Mindketten kicsit morcosnak tűntek, a csaj úgy köszönt el, hogy 'Mindenki vigyázzon magára!' Klassz.)
De legalább nem sírok egyelőre, meg különben is, most már a helyiek is lassan sírva fakadnak. B például tegnap azt mondta, ő is bőgött, mikor meghallotta, hogy megint havazni fog, de hát ő meg nem számít teljesen helyinek, hiszen olasz, és a drága Mamma is itt van látogatni. Szóval az érzelmi instabilitás nem csak a hónak köszönhető.
Ha marad az áram, minden rendben lesz, ha meg nem, akkor is, csak másképpen. Vagy például sehogy. De azért a havat mi mérjük rendületlenül.
jó haj
Lehetne ez persze lecke az elégedetlenségről is éppen. Mármint, hogy akkor az most előre visz vagy visszahúz. De nem lesz az, csak beszámolok arról, hogy a világ baromira érdekes hely, még akkor is, ha tele van a tökünk vele. Aki akar, vonogasson konzekvenciákat, aki akarja, a vállát.
Tegnap Louise új frizurával érkezett, meg is csodáltuk, hogy de jól néz ki, nahát fodrásznál volt, ilyenek. Erre titokzatos arccal közölte, hogy 'weave'-je van. Mondtam neki, nem baj, szeretem én így is, csak remélem, nem fertőz. Erre mindjárt kioktattak M-mel, hogy édes istenem, meg kell, hogy nézzék velem XY (franc se emlékszik) dokumentumfilmjét a hajakról. Elég sok dologra hajlandó vagyok, hogy kis időre szabadfoglalkozáshoz jussak, de azért egy hajról szóló dokumentumfilm nem csigázott fel azonnal.
Kicsit furán is nézhettem, így szoktam, amikor M valamit nagyon gyorsan magyaráz angolul én meg két szó között hirtelen az 'and'-en kívül nem ismerek fel semmit. Több se kellett, Louise belekezdett egy monodrámába, melyben szerepeltek az afroamerikai nők, az ő hajuk, a göndörség, és hát egyéb szociofodrászati dolgok. Azért összefoglalom:
Az afroamerikai nők vállát sok teher nyomja, mármint fodrászatilag. Először is göndör a hajuk. (Há, ezt azért tudtam ám.) Aztán ebből adódik, hogy feszt frizurázkodniuk kell. (Ezt már itt nem értem, mert a göndör haj az tök egyszerű szerintem.) Mondjuk, azért megjegyzem, hogy nem azt mondja a hajukra, hogy 'curly', hanem, hogy 'kinky', ami elég sok dolgot jelent, és legtöbb értelmében negatív jelentésárnyalatot hordoz.
Aztán, ahogy ezek a nők öregszenek, ritkul a hajuk. Louise mélyen a szemembe néz, én meg nyelek egyet, mert szerintem mondjuk a fehér nők haja is ritkul, pölö az enyém, de jobbnak látom befogni a pofám, és csak bólintok, hogy naja, balsors ez a javából. Van a kedves mentoromnak ez a világ feketéi egyesüljetek pillantása, én meg tiszteletbeli afroamerikaiként most nem vágok közbe.
Na ezért lett neki 'weave'-je, mondja jelentőségteljesen, én meg nézek, mint egy Monty Python szereplő a nyúlra. Végül csak megkérdezem, hogy azért, ha nem gond, elárulja-e, mi a franc az, mert én tényleg Martin Luther Kinggel vagyok, de akkor se értem, miről beszél. Úgyhogy megtudom.
Az afroamerikai nők hajuk ritkultával felkeresik a megfelelő szakboltot (hajbolt???) és hajat vesznek. Nem olyan szar kinky, göndör kezelhetetlent, hanem jó hajat. (Hm???) Hát olyat, mint amilyen az európai nőknek van, egyeneset. Figyelem, ez igazi emberhaj valahogyan valami zsinórszerűre felfűzve, szőve (??? innen a név?), és előre befestve. Na ezt elviszik a fodrászhoz, aki a saját hajukat szorosan a fejükre fonja, majd az új hajat, ami ugye nem mű, azt valahogyan ráeszkábálja a fonatokra. (Lehet, hogy inkább innen a név?) És ez milyen jó, mert lehet mosni, nem nő le a festék, és ha megunja az ember, lecseréli egy másik, jó európai hajra.
Mindenki mást akar, mint ami van neki. A szomszéd esetében itt akkor esetleg nem is a fű a lényeg, hanem a haj. És mindkét kolléganőm vigyorog, hogy akkor majd jól elmegyünk, és megnézzük a 'Good Hair' című dokumentumfilmet, mert meglátom, milyen igaz, hogy ez a 21. század bomba üzlete. Nem tudom, mit mondjak. Most mondjam, hogy valahogy Európában nagyon rosszul hangzik, ha valaki levágott emberhajat aggat magára? Nekem mindenesetre fordult egyet a gyomrom.
Különben Louise-nak tényleg jó a frizurája. Most tök olyan, mint Tina Turner.
hat nap szigorított
Kezdem megérteni az elítélteket. Mert ugyebár mit látunk a filmekben a börtönökről? Kigyúrt rabok, egyik-másik jó útra tér, esetleg megtalálja Istent, mások végképp kriminalizálódnak.
Bizony kedveseim, szálkásodnak az izmaim, a taoizmus történetét olvasom, valamint időnként a sorozatgyilkosságra, mint lehetséges alternatívára, gondolok. Tegnap kimentem magot tenni az etetőbe, és Krisztushoz hasonlóként a havon jártam. (A hatvanról harminc centire zsugorodott hó tetején jégpáncél.)
Ma megszámoltam az etetőre gyűlő madarakat, egy adott pillanatban 43-an voltak. Timon szegény (egy a három mókusból) már az ablaküveget tapogatta, a szabad világból jött volna be, de hiába, a nekik szánt mogyoró is elfogyott.
A rabkonyhán kenyeret sütöttem, kisuvickoltam a rabfürdőszobákat, rendet raktam Bori körletében (vagy az csak a katonaságnál van?), megnéztem a kedvenc sorozatát a Disney-n (ez önként vállalt kínzásnak minősül), meghallgattam Dani kedvenc Linkin' Park számát, és még valami Youtube humorista klippjét is megmutatta, aki egy kicsit tényleg vicces volt. Mostanra csak sikítani szeretnék, de azt hosszan.
Már nem bírom a bezártságot. Holnapra kerítek egy tesót, pár tetovált fickót, és Michael Scofieldként kitörök. Ha tetovált fickók nem lesznek, akkor is.
szükséges állapotok
Mondhatjuk, hogy helyzetek. Amikben az ember hirtelen a gyerekkorát találja meg pár percre.
Térdig a hóban, már egészen azt hiszem, ez jó. Telefonálnak is, hogy ne menjek sehova autóval, mert szükségállapot van. Keresem az autót. Nem nagyon találom. Na jó, nem megyek vele sehova.
Kicsit megszerettem a puha fehérséget magam körül. Különösen, ha hétfőn itthon maradhatok. Jó lenne. Aludnék. Ha lenne fűtés persze.
Ha nem, akkor Bruce Willist keresném. Kizárólag azért, hogy minél messzebb legyek a becsapódó meteorit darabjaitól. Ha nem találom, Christopher D. Smith vállalja a szuperhősi szerepet, bár most éppen forgatókönyvet ír, az időpont nem a legalkalmasabb.
Honnan lett ennek a gyereknek humora?
jobbos
Edgar szerint tényleg el kéne kezdenem a bakancslistámat. Most mit mondjak, lehet, hogy igaza van, bár mondom neki, minek kellene, szerintem már gyakorlatilag a végére is értem. Persze M mellénk telepszik, és mindjárt felülírja a múlt heti kis megállapodásunkat, miszerint elérkeztünk a gödör aljára. Az évek óta tanárként dolgozók bölcsességével csak annyit mond, mindig van rosszabb.
Pillanatnyilag, már ami az iskolát illeti, elég nehezen tudom elképzelni, hogy lehet ez ennél rosszabb, mert ugye volt már sorozatos tűzriadó, áramszünet, káromkodó diákok, lógósok, tegnap meg verekedés is. Na most bármilyen hihetetlen is, fogalmam sincs, mi volt a kiindulópont. Az órán viszonylag nyugodtak voltak, már amennyire egy többnyire latin fiúkból álló, hormonokkal alaposan felszerelkezett, kigyúrt, avagy utcai verekedéseken továbbképződött csoportnál ez elvárható. De az óra vége előtt fél perccel megjelent Mickey a Blöffből, és annak rendje és módja szerint behúzott egy akkorát egy másik srácnak, hogy annak azonnal felrepedt a szemhéja. Csak fél percre fordultam el, amíg Khan kérdezett valamit, de hiba volt. Az ember tanul. Mindig.
Sokat gondolkodtam, volt-e valami előzetes jel, de nem tudom. Talán a termen kívül valamin összevesztek. Talán egy harmadik srác keverte meg a dolgokat. Sosem fogom megtudni. Mert hogy House örökérvényű mondását (már ha az övé eredetileg) idézzem: 'Everybody lies.' Tehát majd hiába kérdezem őket, mondanak, amit jónak látnak adott helyzetben. A legrosszabb persze az az egészben, hogy az is könnyen elképzelhető, se Mickey nem tudja pontosan miért ütött, se a másik, hogy miért kapta. Mert amikor csak az érzelmek vannak, nehéz más kiutat látni, mint a verekedés. Legalábbis bizonyos életkorokban, meg élethelyzetekben.
De Edgar csak nevet, és sorolja: nem volt még részem 'lockdown'-ban, vagyis amikor valami vészhelyzet esetén be kell zárni az ajtókat és a földre kell feküdni. Például, ha valaki valahogyan a fémdetektorok és motozás ellenére is fegyvert hoz, és ránt. Nem volt még bombariadó. És amiért szerinte kifejezetten szerencsés vagyok, csajok még nem verekedtek az órámon. Szerinte az a legrosszabb, ami elgondolható. Ezer éve itt tanít. Elhiszem neki.
My thai
Megint hideg lett, sajnos. Hiába terveztem, hogy napsütésben fogok futkosni, egyelőre másképpen gondolkodnak az időjárásért felelősök. Kár lenne tagadni, az ember melegségre vágyik, én egészen biztosan. Már alig várom, hogy ne fagyjon reggelente.
Ilyen esetekben viszont teljesen megfelel egy tányér jó meleg leves is, meg egy barát. Nem baj, ha a leves thai, a barát pedig vegetáriánus. Sőt. Nem kell agyonkomplikálni a dolgokat.
mutató
Az elégedettségi mutatóim jók. Ezen azt kell érteni, hogy elégedett vagyok.
Ma minden lehetséges blogfelületemre Barabás Lőrinc került különböző nevekkel, és ez hihetetlenül jó érzés. Még az iskolában is megtanítottam, ki ez a fickó, igaz, ehhez Louise-nak is volt köze, miután fel alá járkált a teremben a laptopjával és a fülhallgatómmal a Trick-et hallgatva. Ez így ebben a formában nem a mindennapi tanítási rutinunk része, úgyhogy a diákok ébren lévő kis csoportja fel is figyelt a dologra. Most akkor az ESL 1-es diákjaim már tudják, hogy az akaraterőnek, van köze a teljesítményhez, és hogy a magyar zenészek nevét elég nehéz leírni.
Louise aztán egész nap azon értetlenkedett, hogy hogyan van az, hogy ezek magyarok, akik ezt a zenét csinálják. Biztos-e? Mondtam, vannak más zenészek is, akik szintén. Zenélnek, és magyarok. Bár úgy lenne, hogy Kornélék CD-jét is a fejére rakhatnám, de a franc tudja, mit szarakodnak. (Illetve amit a tesómtól tudok, attól nem vagyok elégedett.)
Attól viszont megint csak igen, hogy végre egyeztettem önmagammal, és bejegyeztem a Markkal közös blogunkba, mert már lassan egy hónapja semmit, ő meg szegény szólni nem szólt, csak esetleg gondolt. Így viszont remélhetőleg ő hasonlóképpen elégedett lesz a holnapi húslevese felett.
Elégedett vagyok egyébként azért is, mert bár az iskolai munkaözön nemigen fogy, haladok ezzel-azzal, például a blogszám-optimalizálással, a magazinvásárlással, az ajándékba kapott könyv kinyomtatásával, Malachy McCourttal, Eduardo öleléseinek felkutatásával, és már többször gondoltam arra is, hogy megveszem a repjegyet Bostonba. Vagyis tevékeny vagyok.
Végül pedig különösen jó a kedvem, mert négy napja nem fagy, az óceán felől pedig tavaszgyanús szelek várnak a parkolóban reggelente. Ja igen, és enyém az üveg Unicum.
Na remélem, akkor most már tényleg mindenki megnyugodott, hogy egy ilyen kis bájos, hurráoptimista arc vagyok januárban. Kivéve persze azokat, akik eddig is nyugodtak voltak, mert nekik volt az igazuk.
Matthew képe
Szerdán ugyebár visszatekinthetünk a hét eltelt felére munkajogi szempontból. Másrészt az elmúlt hétre is, illetve egy eltelt fél hónapra is akár, nem jogi szempontokból. A gond csak az, a kép azokra a balatoni bazárokban is kapható homokképekre emlékeztet, amit az ember akárhogy is forgat, mindig ugyanolyan semmitmondó és unalmas lesz.
Ebben a minisivatagban sok szép homokszemcse van, kis lapátokkal, miegymással. Az elmúlt időszak két társammal mind otthon, mind az iskolában igazi januári hangulatban telt. Egyrészt baromi hideg volt, másrészt az évnek ez a szakasza amúgy sem a nagy vidámságé. Azt hiszem, ilyen időszakokban születnek az olyan kiváló ötletek, mint a kollektív öngyilkosságé. Nagyjából és egészében a tanév és a naptári év gödrében a röhögés ugyan nem szűnt meg, mert az ember mindig magán tud legjobban, de kétségtelenül felülvizsgáltam a Shoprite melletti szeszbolt polcán magányoskodó üveg Unicum ár érték arányát. Nem is olyan drága.
Még a diákjaimnak is annyira szar kedve kerekedett az elmúlt hetekben, hogy elkalandozó figyelmükben effektíve tanítottam is valamit. Nagy hírek persze nincsenek, a bajkeverőim bajt kevernek, a papírvirágos srác végre kiiratkozott, Edgár pedig továbbra is ölelget, de órára nem jön. A dominikai különítmény rendületlenül érdeklődik, Carlos azonban az utóbbi időben nem nézte ki a kaját a számból. Ja, mert nem is ettem.
Pozitívumként tudom említeni, hogy visszatértem a három órás alvási ciklusomhoz, mely jót tesz bizonyos munkáimnak, viszont nagyon nem tesz jót más munkáimnak. Örömmel állapítottam meg, hogy az otthonról importált álmatlan szomszéd is rendben van, ámbár sorozatfüggő lehet. Abszolút fantasztikus fordulat azonban, hogy három napja nem fagy nap közben, sőt éjjel sem mindig. Így vannak napok, amikor két cigit is képes vagyok elszívni anélkük, hogy az ajkamra fagyna a füstszűrő.
Na nem bízom el magam egyelőre. A tavasz meg lett ígérve idén is. Most úgy érzem, lejjebb már nincs, és ebben nagy az egyetértés M és köztem. Ezért aztán szabadidőnkben a nyolcvanas évek slágereit nyomatjuk M előadásában. Ha éppen nem, könnyesre röhögjük magunkat az életünkön. De leginkább is.
Azért hamarosan csak kisüt a nap, én elmegyek Bostonba Louis-zal, az óceánpart meg levetkőzi a mocskos téli formáját, és vonzó tavaszi ruhát vesz magára. Én meg nagy elhatározásokat teszek. Hogy majd elolvasok egy rakás dolgot, ami rám várakozik. Hogy végre elmegyek és megveszem Besuchernek a karácsonyra (!) ígért magazint, mert a végén nem lesz az enyém sem a Bakos féle bűvösnégyzetes könyv, sem a Sikoly és Pókember. Hogy rendet rakok egy csomó helyen. Hogy ha végre kivilágosodik, akkor elmegyek futni, mert már nemcsak a kaja, de a reggeli Malomvölgyi tó párás gátja is elviselhetetlenül hiányzik. És hogy főzni fogok, mert az elmúlt hetekben elég gyakran felejtettem el enni, ami viszont semmiképpen sem tesz jót az alacsony vércukorszintemnek. Meg is figyeltem, hogy annyira nem is vagyok édes mostanában. Na ezen változtatok. Vagy nem is.
(E bejegyzéssel szeretnék tisztelegni Matthew előtt, aki legalább húsz képet felrakott a flickr-ra a bekeretezett homokképeiről, viszont mindet levédte. Csak így tovább, fiam!)
Jó, amikor az ember ilyen bejegyzésre ragadtatja magát, akkor az égiek felmutatják a középső ujjukat. Az ujj jelen esetben fegyver formájú volt. Az este Dani lelkének ápolásával és a valószínűségszámítás alapjainak magyarázatával telt. Viszont személyesen teremtettem meg a magyar unicumimport fellendülésének feltételeit.
Ezen kívül a bejegyzés annyiban szorul módosításra, hogy egy köszönet és egy dal tartozik hozzá a Napsütéses órák sztrájkja szerzőjének és től. Jó, hogy vannak húrok, amiken együtt lehet pendülni a világ nagyvárosaiban. Vagy majdnem közelükben. Vagy mi a fene. Az én nyolcvanasom pozitívabb volt, ez azonban végképp nosztalgikus.
Keresés
