beszámoló bejegyzései 
sereglet
Miután szinte kigyógyultam az influenzából, ma végre úgy ítéltem meg a helyzetemet, hogy bírom drogok és pizsama nélkül az életet, ezért felfedezni indultuk a környéket. Nagy felfedezési rohamunkban egészen a szomszédos (mintegy 10 mérföldre fekvő) parkba kirándultunk.
Park alatt itt egy baromi nagy méretű természetvédelmi területet értsünk most, ami ingyen áll a látogatók rendelkezésére napkeltétől szürkületig. Isten áldja persze az internetet, meg a mapquest programot, mert gyakorlatilag eltévedésmentesen sikerült is eljutnunk az Estell Manor parkba.
A főépületben hamar összebarátkoztunk a helyi erőkkel, no meg pár kígyóval, akiket meg is simizhettünk. Felmarkoltuk a turistaösvények térképét, aztán életem kockáztatásával biciklinyeregbe pattantunk, hogy felfedezzük, amit lehet pár óra alatt. A bicajokat ott helyben adják az ember feneke alá, sőt, miután kiderült, hogy sisakot sem hoztunk, azt is. A bérleti díj nulla dollár, érezzük jól magunkat, amíg akarjuk, mondta a hölgy, aki cserébe elkérte a jogsimat, és feljegyezte az adatainkat.
A park a Great Egg Harbor River mellett fekszik, és van benne egy temető is, ha jól értettük a feliratokból, katonatemető, bár hogy mégis milyen, az számomra nem derült ki egyértelműen. Bicajjal be lehetne járni az egészet, ha lenne rá idő, mert hát a méretek már megint amerikai léptékűek, vagyis egy hét talán elég is lenne rá.
Az átlagos kirándulósűrűség a parkban 2 fő/ fél óra. A folyóparton lévő kis dekkről egész jól lehet látni valami kopaszfejű sast. Legalábbis az ott üldögélú párocska szerint. Sast mondjuk mi is láttunk, itt is, meg a kertből is mostanában. Gondolom most van a saslátó idő. Visszatérve a főépülethez, (itt szeretném azért a testi épségem meglétét különösen is aláhúzni, mert aki jól ismer, az tudja, hogy én és a bicikli kibékíthetetlen ellentétei vagyunk az univerzumnak,) az épület melletti fán mintegy hat keselyűt számoltunk meg. Ebből mindjárt le is vontam a következtetést, hogy a vadvilág igen gazdag. (Az előbb újabb tücsök szűrét tettem ki, aki éppen a papucsomban tervezte eltölteni az éjszakát.)
A kirándulás alatt azonban nem csak a vadvilágra és a mocsárvidék növényzetére figyeltünk fel Danival, hanem arra is, hogy kistestvére kezd kétnyelvűvé lenni. Egy-egy kanyarban vidáman rikkantotta el magát, hogy "look!", az elénk ugró ritka gyalogosoknak meg nemes egyszerűséggel csak annyit kiabál már, hogy " 'scuse me!" . Danit ez marhára idegesíti, engem meg marhára mulattat. Hát így lesz egy magyar csibéből magyar-amerikai csibe, akit már egyáltalán nem izgat, ha a vasárnap reggeli rajzfilm angolul van. Sőt már az sem izgatja, ha kicsit spanyolul is, mint a Warehouse Mouse.
Mire hazamegyünk, egész sereglet leszünk.
(Ja igen, csináltam tök jó képeket. Mindegyiken van egy bogár. Holnap a kamera elutazik Illinoisba, én meg a memóriakártyáról talán feltöltöm a képeket. Ez utóbbi azért egyáltalán nem biztos.)
rózsika
Túl jól alszom. Kérdeztem is Gofritól, mi lehet ez szerinte, valami mély depresszió vagy a stressz hiánya. Az utóbbira tippelt, és bevallom én is hajlok erre, még akkor is, ha ma reggel merev nyakkal ébredtem. Az alvásból is megárt a sok, hiába.
Érdekes, hogy alig tudom elmagyarázni az itteni kollégáknak, mi tetszik nekem ebben az iskolában, és mégis hogy a rossebbe lehet, hogy semmin nem húzom fel magam. Tegnap ültem B irodájában, próbáltunk valami közös platformot kialakítani a közel-keleti helyzetünkkel kapcsolatban, és boltoltunk ezt-azt. Mármint diákokat, mert hogy B guidance councellor, ő rakosgatja az ESL diákokat az órákra. Na persze a boltolás abból állt megint, hogy befogadtam egy újabb fiút, pedig lányt szerettem volna már, de hiába. Igaz, tulajdonképpen nagyon feminin, szóval viselkedésben lány a szentem. Közben próbáltunk világmegváltani, érdeklődött, tényleg stresszmentes vagyok-e, nem csak megjátszom.
Az iskolában a tanárok stresszmentesen dolgoznak. Egyrészt ugyebár nincs olyan, hogy osztályfőnökség. Másrészt a lyukasórákban készülnek, javítanak, adminisztrálnak. Az óravázlatosdi ellenére, ami egyébként nem vészes, mert nem is igazán óravázlat, hanem óraterv inkább, és csütörtökön be kell küldeni az egész következő hetit, alig van dolog. Mármint komolyan készülni kell az órákra, de a dolgozatok kijavítására nincs határidő. Illetve persze az osztályzási perióduson belül meg kell csinálni, de nem két héten belül. Ha valaki hiányzik, hívnak helyettest, szóval egyrészt nem kell, hogy furdalja az embert a lelkiismeret, hogy kicseszik a kollégákkal, mert beteg. Másrészt a kollégák sem anyáznak, ha valaki nincs ott. Majd jön a helyettes, aztán szevasz, megtartja az órát és jó. Ja és azt csinálja, amit beterveztél, mert elolvassa az óratervet.
A diákok hol jönnek órára, hol nem. De engem ez konkrétan nem izgat, ha mondom a kollégáknak, csak megvonják a vállukat, hogy mit izgatom magam, majd megbukik és ismétel. Merthogy drága barátaim itt pótvizsga az nincs. Ha F, akkor F. Ha nem hozza a házik pótlását, hát nem hozza. Akkor az nulla. Ha hiányzott, pótolnia kell. Persze időt kap rá.
Nagyon gondolkodom, hogyan lehetnek egy csomó használható dolgot meghonosítani otthon. Mondjuk, hogy ne legyenek osztályfőnökök, hanem valami feladatmegosztás lenne, a részfeladatokat nem kizárólag a tanároknak kellene elvégezni, hanem az adminisztrációs személyzetnek. Meg mondjuk, hogy legyen egy helyettes tanári hálózat, akik beugranak.
Na ilyeneken gondolkodom, a gond csak az, hogy minden bizonnyal álmodom, és sajnos az is lehet, hogy még száznál is több évet kell várnom , hogy a királyfi megcsókoljon.
dzsungel
A dzsungelben biztonságos utat találni nagyon nehéz. Akkor is nehéz, ha a dzsungelben egymástól idegen kultúrákkal kell megbírkózni, nem pedig liánokkal és óriáskígyókkal.
Több módszer is eredményre vezethet. Van ugyebár a bozótvágó kés például. Meg van az, hogy az ember próbálkozik valamivel a megértés és a tolerancia nevében. Hogy melyik hatékonyabb, azt a helyzet, meg a dzsungel válogatja, gondolom én.
Nem, vagyok az a nagy rasszista, nem nagyon izgat se a bőrszín, se a szimmetria, de kétségtelen, hogy az embernek gyorsan kell tanulnia egy multikulti környezetben, ha élve akar maradni. A tanulásba beleértendő a különbségek gyors feltérképezése, a megfelelő testbeszéd alkalmazása, valamint az otthoni beidegződésektől való megszabadulás.
A kiképzésünkön még Washingtonban azt hiszem, szó volt arról, hogy hát az amerikai diákok ódzkodnak a testi kontaktustól, ne simizzük meg a buksijukat. Ehhez képest Louise első nap a visszatérő diákjai nyakába ugrott, na meg ők is az övébe. Szóval mindjárt frissítettem is a programot, hogy akkor hát ismerős diáknak konkrétan szabad örülni.
Azóta a sokadik update-en túl rá kellett jönnöm, hogy itt aztán gyorsan kell váltogatni az értelmezési kódokat. Akár egy csoporton belül is, sőt ott igazán. Mondok példákat: ha a dominika fiú megörül nekünk, mert 2 napig nem volt iskolában, oké ha megölelget, és ad egy puszit. Az egyiptomi fiúknak viszont úgy kell a táblaíró filcet odaadni, hogy közben ne érjem a kezem az ő kezükhöz. Ha mégis, napjuktól és személyiségüktől függően hol gyilkos a pillantás, hol elnéző-lenéző mosoly, hogy az asszonyi állat hozzájuk ért. A keleti szekció nem néz a szemembe, akkor sem, ha megszólít valamiért. Az indiai fiúk közeledésére határozott hátra kell lépni, különben le nem veszik a szemüket az emberről, és különben is az a 3 centi, amilyen távolságra az arcuk van az enyémtől, kicsit zavarba hoz. A pakisztáni fiúknak értésükre kell adni, hogy nem ér röhögni, amíg egy másik országból való olvas, mert másnap nagyon konkrétan és súlyosan meg lesznek verve.
Próbálok lavírozni ebben a dzsungelben. Próbálom rábeszélni Gertrudist, hogy ne riszálja a seggét a fiúk előtt, mert az életben nem jutunk egyről a kettőre. Próbálom megjegyezni, melyik Husszein kicsoda, és hogy az új lány azt szeretné, ha Mimnek szólítanám, pedig két tök más név van a listámon. Próbálom visszafogni az egyik egyiptomi fiút, hogy ne öljön, és felhívom a drága papát, hogy had menjen már ez a szerencsétlen másik csoportba. A papa megértő, ámbár 40 percet beszél az idősebbik fiú kötelezettségeiről, és szeretne bejönni beszélni velem esetleg, bár kezet azt nem fognánk, mert nő vagyok. Próbálom kitalálni, ki, mikor hazudik a szemembe. Igyekszem kibogozni, hol vannak a diákok, amikor nincsenek nálam órán.
Mindent összevetve nehéz, de érdekes a dzsungelharc. Lassan elmehetek diplomatának. Persze ha kérhetem, bár nem szép ez tőlem, valami latinok által lakott földre, mert az ölelgetős, nevetős, sírós-rívós dzsungel ösvényei valahogy ismerősebbnek tűnnek.
bölcsességnap
Velem elég gyakran megesik, hogy bizonyos napokon annyi hülyeséget kell elviselni, hogy fogékonyabb leszek a bölcsességgel szemben. Ezeken a napokon aztán a felém érkező megnyilatkozásokban meglátom a világ létezésének értelmét, az alfát és az omegát. No meg a teremtő jótékony mosolyának árnyékát is.
Az éjszakai tücsökkaland után ébredésről nemigen lehetet szó, mert kettő után már csak tízpercekre szundítottam el. A reggeli gyilkos indulatokat a düh követte, ugyanis napok óta próbálok fényképezőgép-szervízhez jutni, de nem megy. Nincs, volt, de bezárt. Különben is, vegyek újat, hangzott a tanács lépten nyomon. Kétségbeesésemben még a Canon ügyfélszolgálatának is írtam, ők meg azt javasolták, adjam fel a cuccot FedEx-szel Illinois államba, majd megnézik, mi az ábra. Na persze.
Egyébként, hogy mi az ábra, azt éppenséggel én is tudom. Az ábra egy rovar, ami (story of my life) beköltözött a fényképezőgépembe. Mielőtt röhögve dőltök a billentyűzetekre, el kell mondanom, ez nagyon rosszul érint, mert a fényképezést azt nagyon szeretem. Ha már tisztességes zenét nem tudok hallgatni, legalább ez legyen.
A reggelem hát nem az a kis hiperszuper hűdemilyenklasszminden érzéssel indult. A suliba érkezve pedig kénytelen voltam megállapítani, hogy a laptop nem tud felcsatlakozni a netre, feszt valami jelszót akart, holott a hálózati hozzáférés nyílt.
Eljött hát az idő, hogy hívjam Luis-t, aki nem azonos Luise-zal. Az említett kosárlabdaedzőnek kinéző férfiember hamarosan fel is battyogott, és sápítozásomra kinyilatkoztatást tett. Mélyen a szemembe nézett és annyit mondott :"Mit vártál? Ez csak egy gép. Ha valamit el akar intézni egy ember, csak saját magára számíthat." Aztán leült, és helyrerakta a gépet.
Luise bólintott, hogy Luis-nek mindig igaza van, én meg ültem, csak néztem magam elé. Próbáltam elképzelni magam, amint kezembe veszem az életem és szétszedem a fényképezőgépem. Jó a képzelőerőm. De előtte azért még kellene valami bölcsesség fényképezőgépekre is. Vagy vállalhatnék állást a National Geographic fotósainál, mint rovarspecialista.
15 perc
Azt hiszem, ennyi hírnév jár mindenkinek. Az ittlétemre kiszabott időt tegnap elhasználtam, most már nem kell aggódnom, osonhatok észrevétlenül a folyosókon.
Tegnap 'back-to-school night' volt, ami amolyan fogadóóra és szülői és ismerkedés a tanárokkkal egyben. Hétfőn megosztotta velem Louise az örömhírt, hogy egyben megtartjuk a tiszteletemre rendezett fogadást is. Hát marhára örültem, mert majd megdöglök a fogadásokért amúgy is, de aztán pláne, ha nekem is valami aktív résztvevőként kell jelen lennem, attól a falra tudok mászni.
Na mindegy, értettem én, hogy ez nekik kötelező, tőlem meg elvárják, hogy örüljek, úgyhogy megerőltettem magam, és kicsit örültem. Volt torta kis országunk képével, meg szőlőlé, meg sok-sok műanyag tányér, villa és pohár. Ez utóbbihoz kezdek hozzászokni sajnos.
A nyitóizén megemlegettek, aztán mehettem a torta mellé vigyorogni, kezet fogni az oktatási bizottság tagjaival, akik esetében igyekeztem gyorsan belőni, ki, honnan való kultúrkörileg. Mondjuk, nem volt túl nehéz. Aranyos voltam, pedig az ilyenféle csevegésbe hamar belefáradok.
Aztán jöttek a drága kollégák, kezet fogtam és bemutatkoztam mondjuk 50 embernek, akiknek a nevére persze nem emlékszem. Legtöbbjük helyes volt, elmondta ő mit tanít, kérdezte, hogy boldogulok, én meg mondtam, hogy minden tök jó. Aztán végre jött pár ismerős is, üdítő volt beszélgetni velük, mert őket tényleg érdekelte, hogy vagyok. A kedves ázsiai kolléganő is beugrott, megölelgetett, kitaláltuk, hogy elmegyünk valahova dumálni kicsit, de hangsúlyozta, az iskolán kívül. Naná.
Megismerkedtem a művésztanárok közül párral, helyesek, hívtak ugorjak be hozzájuk. Hogy van az, hogy mindig közéjük keveredek? Na meg persze a speciális nevelési igényű diákok segítői közé. Pat (?) a siket tanár után összehaverkodtam egy másikkal is, aki egészen indiánnak tűnik. Kifejezetten sok mindenre emlékezett az ominózus első beszédemből, úgyhogy napok óta végre először röhögtem tiszta szívemből, és először jutott eszembe, hogy még a végén lehet saját életem itt is.
Sajnos az ismertség nem múlt el nyomtalanul, a feltűnés nélküli osonásból nincs semmi. Ma már kétszer szembesültem azzal, sokkal több ember tudja az én nevemet, mint én az övét. Szégyenszemre kénytelen leszek elővenni a tavalyi évkönyvet, és konkrétan megtanulni pár ember nevét. Na nem az összeset, mert azt azért itt sem érdemes.
a jó sor
Az egy nehéz kérdés, hogy jó sorom van-e. Mert ugyebár mihez képest. De nem akarom elbagatellizálni a dolgot, úgyhogy megmondom őszintén, jó sorom van. Ez persze nem jelenti azt, hogy boldog is vagyok ettől önmagában, de az megint egy másik kérdés.
Nemrég beszéltem telefonon egy barátnőmmel, aki már sok éve itt él, ő mondta, az amerikai emberek másképpen szegények. Teljesen igaza is van. Enni gyakorlatilag mindenkinek van mit, megtankolni az autót sosem gond, ruhája mindenkinek van. Olyan természeteséggel vesznek dolgokat, amit én otthon gyakran nem tehetek meg. Én örülök, ha mindezt sikerül különösebb véráldozat nélkül véghez vinnem. Számukra ez nem kérdés.
MIndjárt mondom is, vannak szegény családok. Csak másképpen azok. Mondjuk, nem mennek fogorvoshoz. MIndenki máson spórol. Ez is univerzális, gondolom.
Más szempontból is jó sorom van. A diákok rendkívül tisztelettudóak. A tanárok stresszmentesek. Nem csak a fizetésük miatt.
A diákoknak szinte csak annyi idejük van az órák között, hogy átérjenek egyik teremből a másikba. Mindenki mindent az órán intéz. Az órán kell könyvet kötni, az órán futják át a házit a tanárok. Sok idő jut a gyakorlásra. Gyakorlatilag szinte csak annyit tanulnak a diákok, amit az órán csinálnak. Az ESL diákok egy jelentős része dolgozik, például valamelyik kaszinóban fél éjszaka, nemigen van idejük otthon semmire. Szóval írjuk a számokat a füzetbe fél órán keresztül. Így legalább tudok nekik segíteni, mert ugyebár otthon nem biztos, hogy beszélnek a szülők angolul. Vagy a nagybácsi. Mert igen sokan valakinél laknak, aki már itt van, és remélik, hogy sikerül leérettségizniük, aztán lesz állásuk. Vagy az már van is, aztán amíg muszáj, jönnek iskolába, utána meg nem. 16 éves korig. Ámbár elég sok lány előbb teherbe is esik, aztán irány a családi élet. Ők nyilván a fogamzásgátlón spóroltak.
Azért is jó sorom van, mert a diákok tisztelik a tanárokat. Függetlenül attól, a tanár rászolgált-e a tiszteletre. Mint mondjuk a szomszédban ordítozó tanárszerű lény, aki úgy alázza a diákokat nyitott ajtó mellett, hogy ma már legszívesebben elküldtem volna az anyjába. Persze az is lehet, hogy őt nem tisztelik, csak úgy csinálnak. A diákok itt semmin nem vitatkoznak, a be nem adott házira kapott nulláson sem. A jegyeken sem. Nehéz megmondani, ilyen szabálykövetőek, vagy ideiglenesen vannak idomítva.
Az órán semmi fegyelmezetlenség nincs, néha kicsit dumálnak spanyolul, de azt is inkább csak azért, hogy segítsenek annak, aki még az instrukciót sem értette. A nehéz gyerekek is jönnek időre, aki meg nem, az hoz pass-t valakitől. Óra közben azonban mászkálnak, elmennek ceruzát hegyezni, odamennek a tanári asztalhoz és vesznek a papírzsepkendőből. Aztán visszasétálnak.
A közeg egyszerre szigorúbb és családiasabb is, mint otthon. Nehéz megfogni a lényegét. Kicsit olyanok vagyunk itt, mint egy szigorú, de szerető család, akiknek azért jó soruk van. Akiknek igazán rossz soruk van, azok gondolom azok a diákok, akik még egyszer sem jöttek idén iskolába.
majdnem
Majdnem tanítottam egy hetet. Ha választanom kellene, tulajdonképpen mit élvezek itt, mi tetszik, most azt mondanám, a tanítás része a dolognak.
Egyrészt jó, mert minden nap ugyanaz az órarendem, így az otthonival ellentétben már kívülről tudom. Másrészt teljesen jól működnek az otthonról hozott eszközök. Mármint pedagógiaiak.
A diákjaim elég nagy része hímnemű, aminek tulajdonképpen nincsen nagy jelentősége. Természetesen egyikük sem született itt, az ESL1 csoportomban általában nagyon frissen érkezettek vannak. Sok a honduraszi gyerek, de vannak Puerto Ricoból, Mexikóból és ugyebár Egyiptomból. Nagyon helyesek, lassan megbarátkoznak a gondolattal, hogy egy másik 'bevándorló' tanítja őket. Elég lassan haladunk az anyaggal, tegnap a számokat írtuk százig kilencven perc alatt. Többnyire egyébként a beszéd még csak hagyján, de az írás az nagyon nem megy. Persze van olyan, aki otthon nem járt iskolába, tehát effektíve alig tud írni.
A kicsit haladóbb csoportomban tegnap felfedeztem egy gyöngyszemet, egy perui fiút. Gyönyörűen ír. És nagyon okos. A lányok tegnap nem jöttek a csoportból, mert reggel özönvíz volt. Én még ennyi esőt életemben nem láttam. Iszonyú vihar volt, de a helyiek csak vonogatták a vállukat, hogy hát ja, esik elég gyakran, vegyek kapucnis dzsekit. Na most a kapucnis dzseki mennyiben segít, ha az autó elmerül egy pocsolyában, azt nem tudom. Hazafelé meg le volt zárva az út az árvíz miatt, úgyhogy kénytelen voltam megint eltévedni, mert az autópályán kellett menni.
A harmadik féle órám az egyelőre kicsit zavaros. A neve tutorial, amolyan vizsgafelkészítés lenne, de még nem világos, ki fog járni és ki nem. Tegnap ott is csak pár fiú volt, de nagy eredményként értékeltem, hogy Edgar időben érkezett és egyszer sem kért bathroom pass-t vagyis ámbár láthatóan unatkozott, mégiscsak kibírta az órám. Ez kifejezetten jól esett. Ja és kicsit meg is kedvelt szerintem, mert nap közben kétszer is beugrott hozzám. Először behozta a házit, utána meg behozott egy másik füzetet, őrizném meg neki nap közben. Gondolom azért, mert menő srác létére ciki volt, hogy nem üres kézzel járkál.
Egyébként a diákjaim rendkívül befogadóak, persze adódik ez némiképpen a sorsközösségből is. Az is nagyon érdekes, hogy amikor kiosztottam a leosztályozott házit, meg a szódolit, senki nem reklamált, hogy adjak még egy pontot vagy ilyesmi. Aki meg nem adja be, az nulla pontot kap, de ez ellen sem reklamálnak. (Egyelőre?)
A jövő hét lesz az első és utolsó teljes tanítási hetünk szeptemberben. Ráadásul csütörtökön fogadóóra, meg valami fogadás is lesz a tiszteletemre. Majd alszom előre.
Az oltásmizérián még mindig nem sikerült túllendülni. Kicsit úgy érzem, a könyvelőmmel élek. Pont az az érzés, amiről szerintem Gofri írt valamikor, hogy ülök, értek minden szót abból, amit mondanak, de az egésznek semmi értelme a világon. Na ez a munkahelyemen kívüli életem momentán. Ha ezt hívhatjuk életnek egyáltalán.
Az otthonival ellentétben kizárólag ineterneten élek társasági életet, ami nagyon messze van az általam elvárt szinttől, de nem vinnyogok most, megtettem már a héten, már én magam is unom magam. A legtragikusabb, hogy gyakorlatilag sörözni sincs kedvem egyedül. Viszont itt a hétvége, talán sikerül némi időszinkronba kerülni az otthoniakkal.
élő
Dolgoztam. Ezt örömmel mondom, mert a munka nemesít. Vagy ilyemsi. Kiderült, a sok adminisztráció ellenére afeladat nem túl komplikált, illetve éppen olyan nehéz, mint otthon. Adott X számú kamasz, ahol X egy változó érték. A kamaszok többé-kevésbé egyenruhában jönnek. Aki kevésbé, azt le kell irányítanom a díszterembe. Forradalmár vagyok, nem irányítok, csak kérdezem Louise-től, mit csináljak, ha 5 gomb van. Nagy átlagban nem csinálunk semmit. Vagy néha ő leküld valakit. Aztán ez van, ott ülnek lent.
Feszt társasozunk. Itt a pass (=szeretnék kimenni pisilni, az órarend tanácsadómhoz, unom az órád, nem tudok semmit, de nem akarom, hogy a többiek röhögjenek), hol a pass-t. Meg Ki nevet a végént, meg ilyesmiket.Próbáltam tanítani ma már, Louise ma még csak idomított. Lehet, hogy neki van igaza. Ma már adtam házit, holnap dolgozatot iratok. Gondolom, nem lesz nagy a látogatottságom. Annyi baj legyen.
A diákjaim 80-90 százaléka fiú. Ez miért van, azt nem tudom. Pillanatnyilag az egyiptomi ikrek a kedvenceim. Az a néhány lány, aki van, mintha nem is lenne. Ez sem zavar, majd nem olvasunk Cosmopolitant. Erről meg az jutott eszembe, hogy tényleg, ezek a diákok sokkal kevésbé infantilisek, mint a hazaiak. Sokkal több nehézséget láthattak, sokkal többet dolgoznak, sokkal kevésbé tűnnek gyereknek.
A napi négy órámból a mentorom minimum hármat végig ül. Már nem zavar, megszoktam. Nem tudom, azon izgul-e kárt teszek a diákokban, vagy hogy nem angolul beszélek órán. Mondjuk inkább arabul vagy urdu nyelven?? Mindegy. Ez is. Adminisztrálok, mint a barom, ámde meg sem árt. Edgar minden nap továbbképez kicsit. Tök jó, holnap osztályozni fogok. Alig várom.
Ma majdnem volt tűzriadó, de aztán nem volt rá időnk. Ezt nem annyira értettem.
Ja igen, tegnapi mini idegösszeroppanásom után ma már csak a suliba vezető utat bőgtem végig, de ennek nem volt köze a tanításhoz. Érzelmi életem legújabb tárgya az egészségbiztosítás. Tegnap Bori védőnője kitalálta, hogy nem tudja elolvasni Bori oltási feljegyzéseit. Megmondom, mi van odaírva. Polio I. Di-Per-Te I. Ilyenek. Nehéz nyelv ez a magyar. Majdnem elküldöm a drága anyukájába, de inkább kedves vagyok, mert így Bori járhat iskolába. Két napja próbálom kideríteni, ki az az orvos, aki elfogadja a biztosításunkat. Ki fizeti ki a Hepatitis B oltásokat, ha Borinak kell.
A gyerekeim viszont továbbra is utálnak iskolába járni, többnyire utálnak engem is. Felváltva. Ismét mindenki a hálószobában alszik. Dani 57%-os matek dolgozatot írt angol szövegesekből. Én boldog voltam, a tanár aggódik, hogy meg fog bukni. Dani is aggódik. Bori két napja halál éhes. Fél négyig van reggel héttől. Itthon eszik. Ebédre pénzt küldtem, hogy egyen meleg ételt, mert a szenvicset nem szereti. Nem mutatta meg senki neki, hogy kell enni. Délután beszéltem Mrs. P-vel. Megkértem, mutassa meg, hogy kell enni. Kiderült, Borinak be kell pötyögni a 7 jegyű kódját. Mondtam, helló, nincs kódunk. Jaaa??? Na, van kód, remélem, holnap tud enni. Közben egy tonna angol olvasás házit kap minden nap. Nem hajlandó olvasni. Szarok rá, most tanul magyarul olvasni, nem fogom azzal fárasztani, hogy a hat vagy hat, vagy kalap, de csak angol órán, és akkor másként kell ejteni. Nem érdekel. Megnézzük, elolvasom neki, aztán szevasz.
Kalandok, káosz.
utcák
A nagyvárosok utcáiban midig van valami univerzálisan emberi. Legjobban a kis utcákat szeretem, a hagyományos turistaútvonalakon kívül esőket. A kis utcák azt mutatják, hogyan teremt magának a nagyvárosi ember vidéki tereket, ahol az élete élhető lesz.
Tegnap nem volt lehetőség ilyen kis utcákat keresni, két gyerekkel nem merészkedtem nagyon eltérni a turisták számára ajánlott helyszínektől, mert Philadelphia kifejezetten rossz közbiztonsággal van megáldva, ráadásul nulla a helyimeretem. Louise aggódott is szegény, nehogy idejekorán véget érjen mentori tevékenysége, és bizony kicsit azért én is szorongtam, amikor az újságban a szombati lövöldözésről olvastam. Mivel azonban a történelmi látnivalók gyakorlatilag egy fél négyzetmérföldnyi területen fekszenek, a város központjában, világosban és kellő józanésszel megválasztva a sétaútvonalat, mégiscsak veszélytelen turistáskodni.
Várost nézni igazából nem így szeretek, mert többre tartom a lusta nézelődést, a teraszos kávézást a helyiek által frekventált helyeken, de ez sem volt rossz. Persze nem kell azt hinni, hogy két gyerekkel sok történelmi emlékhelyet lehet egy nap megnézni, de nem baj. Philadelhia közel van, ha egyszer odataláltam, fog ez menni másodszorra is.
A Franklin Intézet most kimaradt és a Liberty Hall is elég volt nekik kívülről, de voltunk az Akváriumban, ami azért ahhoz képest, hogy méregdrága volt a belépő, nekem kicsit lepukkantnak tűnt, Borinak mégis tetszett. Ez meg jó, mert a mi jó otthon és mi jó itt listáján az utóbbi végre kaphatott egy pontot.
Sajnos, és persze nem meglepően, a turisták érdeklődésére számot tartható dolgok drágák. Legalábbis otthoni mértékkel és az én zsebem mértékével mindenképpen. Csak a parkolásért 22 dollárt gomboltak le rólam. Az étterem sem volt olcsó, viszont rengeteg kaját adtak, és finom is volt. Megkóstoltam a kultikus jelentőséggel bíró sült zöld paradicsomot is, ami azért közel sem volt olyan jó, mint az ezt a címet viselő film. Az mindenképpen tanulság persze, hogy ha itt az ember elmegy kajálni, mindenhol a legkisebb adagot érdemes kérni. A legkisebb negyedcsirkétől is alaposan jóllakot a kamasz fiúgyerek, én pedig még ma ebédre is a kis adag csirkeszárny maradékát tervezem elfogyasztani.
A másik, ma reggelre már szórakoztató tanulság, ami természetesen helyet kér magának a Született Féleszűek című sorozatban, hogy attól, hogy megnézzük interneten az odafelé vezető utat, még nem biztos, hogy gond nélkül hazatalálunk. Sötétben, esőben, kicsit tovább tart az út haza, ha nem a megfelelő kijáratnál esz le minket a fene az autópályáról.
Philadelphia utcáiról raktam pár képet ide. Igyekeztem csak utcaképeket.
odüsszeia 1/1
Odüsszeusz bolyongásait idéző első iskolai napunk után meg kell állapítanom, hogy az amerikai oktatási rendszer istenei meglehetősen határozatlanok abban a tekintetben, kinek hova is kell érkeznie, pláne milyen útvonalon.
Borit ma reggel kiraktam az iskolában, ahol gyorsan megismerkedtem az igazgatónővel. Kifejezetten kedves és gondoskodó hölgy szerencsére, és az első nap bolondokházához képest még higgadtnak is tűnt. A gyereket ugyan nem kísérhettem az osztálytemébe, de néhány könnycsepp után azért sikerült elválnunk.
A kis csibész, ahogyan sejtettem is, délutánra kisimult arcú kisiskolássá vedlett. Hazajött az iskolabusszal, és teljesen pozitívan nyilatkozott az iskoláról, ahol ugyan nem sok mindent értett, de ez nem igazán zavarta.
Szegény Dani viszont szívott, mint a torkos borz, mert kiderült a jólszervezettség álarca mögött igazi káosz uralkodott az iskolában. A beígért segítő nem volt sehol, ő meg le is maradt a spanyol órájáról, mert elnézte az órarendjét. Rossz angolra osztották, a beígért ESL (angol, mint második nyelv) helyett rendes angolra kellett mennie, ahol nemigen értett semmit. Egyébként is minden tanár küldött haza levelet a szülőknek, mi kell órára, mi az elvárás stb. Ezek a levelek kiváló angolsággal íródtak, néhol azonban még az én szövegértési képességemet is meghaladták. Például halvány fogalmunk sincs, mi a rosseb az a 3-ring notebook, amit a matektanár olyan nagyon szeretne.
Az estém jelentős részét a gyerek lelkének ápolásával töltöttem, másik részét meg azzal, hogy e-maileket írtam a tanároknak. Egyébiránt a lélekviszonyok átrendeződését jól mutatja, hogy Bori két hét után beköltözött a szobájába végre, és a saját ágyában alszik, Dani viszont átkötözött hozzám. Csak azt nem tudom, én kinél aludjak, ha elmegy a kedvem az élettől.
Az én napom ehhez képest szinte eseménytelen volt, megimerkedtem még ötszáz emberrel, akik szinte mind rohadtul odavoltak, hogy akkor végre bemutatkozhatnak. Ráadásul a tegnapi összértekezleten külön programpont voltam, úgyhogy már lehetett hivatkozni arra is, milyen jó kis beszédet mondtam. (Persze nem, de mindegy.) Ma volt a munkaközösségi értekezlet, ahol úgy éreztem magam, mint Dani az órákon. Ezek az amcsi tanárok külön továbbképzést kapnak a rövidítések használatából szerintem, mert csak pislogtam, miket nem találtak mondani. Ilyen vizsga, olyan teszt, amolyan program. Kaptam újabb ezer papírt, amik fölött Michelle banántortáját eszegettem. Fél óra után már nem törekedtem az agysejtek megfelelő kihasználására.
Az egyetlen újdonság az volt, hogy Michelle kinyomtatta a diákjaim névsorát, majd Louise-zal fél órát tördelték a kezüket, hogy ki mindenkit fogok tanítani. Számomra csak az világos, a távolkeleti populáció és a latinok kerültek hozzám, ámbár van egy egyiptomi ikerpárom is. Ja igen, 95 százalékuk fiú. Legalább nem kell szólnom a lányoknak, hogy tűrjék be a melltartójukat. Hurrá.
Tanmenet nincs, teremkulcsom nincs, halvány gőzöm sincs, hogyan kell osztályoznom. Nem baj, jön a hosszú hétvége, írhatok én is a szülőknek haza, hogy mi kell a gyereknek órára. Most, hogy ott vagyok a másik oldalon is, mindjárt egyszerűbben fogok fogalmazni.
De élünk, vacsorázni ugyan már nem volt kedvem, az esti stresszt pedig egy pohár Marsalával oldottam, de lesz ez még így sem. Még írok egy levelet Dani névsorolvasó tanárának, hogy küldje már ezt a szerencsétlent a guidance office-ba (kb. tanulmányi tanácsadó iroda), mert nyelvi szintfelmérőt még nem is írt.
Ja, az autó ablakmosó tartálya lyukas, a beleöntött folyadék mind kifolyt. Megint mehetek Benhez. A bankkártyám pedig még mindig használhatatlan.
arché
Mai napra szánt, ámde holnapra esedékes lírai hangvételű bejegyzésem előtt muszáj időt szakítanom egy kis típuselemzésre.
Mai első munkanapom ugyanis a tanári archetípusok beazonosításával telt. A latinoknak mindig igazuk van, ezt azért szeretném előljáróban leszögezni. Itt minden más, de minden ugyanaz. Hogy azért van-e igazuk, mert ennyire bölcsek voltak, vagy egyszerűen az ember mint olyan változatlan és örök minden kicsinyességével és nagylelkűségével egyetemben, azt nem tudom.
A ma reggeli monstre értekezlet közben adódott idő, hogy elmerengjek azon, vajon minden tantestületben van-e a múlandóságot tiszteletben nem tartó nő, a saját képességeit semmibevevő férfi. Itt ugyanúgy láttam sportos lázadót, állandóan poénkodót, önmagát túlbecsülő tanárt és funkcionáriust, bizonytalan igazgatót, aki hangerővel kompenzál. Sok-sok nőt, akik mind vezetők szeretnének lenni, bár utálják a vezetőket.
Túléltem azért a három órát, és csak két és fél óra múltán tört rám az álmosság. Azt azért el kell mondanom, hogy az értekezletből egy órát töltöttek azzal, hogy megvitassák az egyenruha kérdését. Nem egy egyszerű dolog, az biztos. A demokrácia honában mindent szabályozni szeretnének. Meglehetősen gyászos a színskála, fekete, fehér, sötétkék. Kiderült, a bandák különböző színkódja miatt nem engedik a színes ruhákat. Őrület.
Maga a megbeszélés egészen emlékeztetett a saját iskolám értekezleteire. Volt aki aludt, volt aki kérdéseket tett fel, amiknek semmi értelme nem volt, csak hogy lássák, ő aktív. Megint mások dödögtek, de nem szóltak semmit.
Azt is megtudtam, ha verekedés van, elég a biztonsági őröket hívnom. Klassz. Ha meg valaki nincs rendesen felöltözve, azt a színházterembe kell küldjem. Például, ha 5 gomb van a pólóján 3 helyett. Vagy nem fehér, fekete vagy sötétkék a zoknija. Erre persze a mellettem ülő sokat megélt kollegina csak legyintett, hogy ja persze, ez lesz az első három napban, aztán mindenki szarik rá, mert nem bírják kapacitással.
Érdekességképpen megjegyezném, hogy van lógós diákokat összeszedő kommandós egység is, akik autóval járják a várost, és begyűjtik a lógós diákokat. Nem semmi.
A terem, ahol az óráim lesznek a másodikon van, de persze nem találok oda. Ez egy gigantikus épület, ahol naponta kétezer, kétezerötszáz diák jön, megy. Találkoztam egy csomó emberrel, akik mind nagyon örvendeztek nekem. A neveket persze nem sikerült megjegyeznem. Majd akit tényleg érdemes lesz.
Hát első munkanapnak ennyi. Az előadásról elléptem, igazgatói engedéllyel. Holnap meg már mennek a gyerkőcök is suliba. Lehet, hogy végre lesz hétköznap is.
soul food
Nem felvágok, ezt ettük tegnap. A soul food a tradicionális afrikai-amerikai konyhaművészet gerince. Hogy van-e köze a lélekhez, abban azért biztos vagyok, nem a neve miatt, hanem inkább azért, mert mint minden szívvel-lélekkel főzött étel, ez sem csak a testhez szól.
Délelőtt elzarándokoltunk a Pleasantville-ben található baptista templomba Louise meghívására, és szavakkal nehezen leírható élményben volt részünk. Kicsit olyan volt, mintha belecsöppentünk volna a Jézus Krisztus Szupersztár forgatásába. Nem mi voltunk az egyedüli fehér népek, de sokan azért nem voltak. Ez a mintegy két és fél óra katolikusként nekem egyszerre volt varázslatos és érthetetlen. Persze biztosan van egyfajta szertartási rend itt is, de ez így első látogatásra nem lett világos.
Nagy vidámság, sok zene, némi extázis, és igazi nyomulós prédikáció. Érdekes volt. Én ebben a nagy hangzavarban nemigen találtam Istent, de nem baj, mert a többiek igen, úgyhogy ez feledtette a hiányt.
Vacsorára meg volt a soul food, ami azt hiszem az első igazán jó étel volt, amit itt főztek nekünk. Volt csirke barbecue szósszal, istnei krumplisaláta, valami "green" nevű étel, amire először azt hittem, spenót, de nem, meg "corn bread", ami kukoricadarából készült süteményszerű kaja. Minden isteni volt, pedig előtte kicsit aggódtunk itthon. Az élvezeti értékből mindössze az vont le egy cseppet, hogy laktózérzékenyek csak óvatosan fogyaszthatják. (Ez természetesen utólag derült ki.)
Az első családi vacsorameghívás jól sikerült, megismerkedtünk a mentorom férjével és idősebbik fiával, aki dobtanár valahol New Jersey északi részén (értsd New York környéke), és aki feszt dobol otthon is, így további afrikai hangulatot biztosított a vacsorához. Végre a gyerekek is ettek valami "amerikait", ami ízlett nekik. Ráadásul rendes tányérból ettünk és pohárból ittunk, ami ebben a papírtányéros, műanyagpoharas amerikai világban unikum. A dolog értékéhez az csak extra, hogy a poharakat Louise direkte erre az alkalomra vásárolta, mert a cimke még mindegyiken ott virított.
Tegnap volt az első este is, amikor végre fáradt voltam, és jól esett lefeküdni. Ma az idő jógyerekként hűvösre fordult, engedelmesen a vágynak, hogy az iskolakezdéshez végre ne a nyári arcát mutassa. Mindjárt könnyebb lesz holnap reggel munkába indulni.
A pasik és az okatatásügy avagy a trópusi vihar sem nő
Két napja marha nagy eredményeket tudok felmutatni. Mindkét gyerekemnek van iskolája. A nagyobbik órarenddel is bír. Minden nap ugyanolyan órái vannak. Reggel valami névsorolvasás (homeroom), aztán biológia, matek, angol, tesi, spanyol, számtech, töri. Könyveket nem kellett venni, azt kapják. Reggel jön érte a sulibusz, délután hazahozza. A pasik élete könnyű.
Nem így a lányoké. Ma reggel beirattam a kicsit is, kiderült, nekik 9.15-kor !!!! kezdődik a suli. Hát, hogy hányadikos lesz, azt nem tudják. Majd kiderül. Mivel nekem 7.40-re a suliban kell lennem, 7-től megy a lányka reggeli napközibe. Így legalább én vihetem. Napi 5 dollár. Ha délután is napközizik, még 7. Cserébe reggel kap valami reggelit. Merthogy ja fél négyig van a suli.
Bori épelméjű majdnem igazgatója nem lett az igazgatója sajnos, az enyémmel meg ma kénytelen voltam összehaverkodni, mert a jövő hét kicsit macerás, nincs még napközi, én viszont dolgozom. Mélyen a nagyfőnök szemébe néztem, és mondtam, mi az ábra. Beleegyezett mindenbe, bár a lelkemre kötötte, hogy ne mondjam senkinek, csak lépjek le. Az ilyen határozott iskolavezetők kivesznek az észből. Egyébként valószínűleg most láttam először és utoljára, mert feszt önagyonülésezik. Hát jó, én nem fogok sírni érte.
A délután fennmaradó részében megismerkedtem az itt használatos eChalk nevű varázslatos programmal. Randy (asszem) nagyon ügyesen adott elő mindenfélét, aminek én a felét sem értettem, de nem volt gond, jól viselte. Próbálkozott kiejteni a nevem is, de elszúrta. Összehaverkodtunk öt percre. Van bizonyítványom is, hogy értek a programhoz. Igazából persze nem, de nem gond, "Van diplomád, ugye?" kérdezte a csaj, aki ezt osztogatta. Mondom, van. Erre kaptam. Istenemre mondom, hazamegyek, bekereteztetem.
Közben érkezik (érkezett ?? itt se nézek tévét) a Danny nevű trópusi vihar, kicsit közelebb jött, mint Bill vagy ki, így ma egész nap szinte ömlött az eső. A nyúllal mi lehet, nem tudom.
Azt a következtetést kellett ma levonnom, hogy ez egy férfiakra épülő társadalom, de a nyak továbbra is a nő. Ehhez a következtetéshez lehet köze annak is, hogy a héten másodszor kellett Borival megnéznem a Bazi nagy görög lagzit. Hoppá. Ouzo nincs, de Löwenbrau van.
Ja igen, és akik Malvi tavalyi (?) remekbeszabott képén szerepeltek, azoknak üzenem, hogy ma vásároltam magamnak egy plüss papucsot. Sajnos rózsaszín nem volt, de remek darab így is.
nyúl a deck alatt
Több örvendetes eseményen is túlestünk az elmúlt napokban, gondoltam, beszámolok kicsit, vidámkodjunk együtt.
Először is Ben megreparálta a kocsit. Sőt, ámbár sütit nem kapott, eljött értem, mert Lousie-ra hiába vártunk, és elvitt a kocsiért. Hirtelen felindulásból el is vittem az autót és igen, kapott matricát, úgyhogy nyugodt lélekkel lehet vele furikázni. Na azt nem mondanám, hogy nincs rajta még mit tenni, kicsit zörög hátul, kicsit leesett róla valami szigetelés, Ben röhögött is, de mindegy.
Meg is ünnepeltük, este elmentünk egy "diner"-be, ahol fejenként mintegy 15000 kalóriát vettünk magunkhoz. Én másnap reggel iszonyatosan rosszul voltam, ki tudja, talán eltömődtek az ereim, talán a mosatlan pohár, talán a stressz ...
Tegnap este kiderült, ma már mennem kéne valami tréningre. Hát nem volt könnyű hajnalban kelni, de éltetett a tudat, hogy csak fél napot maradok, mert Dani beiratkozása prioritást kapott. A délelőtt folyamán megtudtam, hogy 1. a főnökömet még hónapokig nem látom, mert bárányhimlős, 2. ja, engem nem is vártak, de nem baj, 3. az órarendem mégsem olyan klassz, mint gondoltam, mert pölö ebédszünetben ügyelnem kell, 4. jár nekem laptop (most ezen írok, de más a magyar billentyűkiosztása, ezért feszt szívok), 5. a tanév során minden órámhoz óravázlatot kell írnom. A többi léleknemesítő hírt majd holnap mondják.
Találkoztam viszont ismét Bori majdnemigazgatójával, aki egyre szimpatikusabb, a jelenlévő körzeti iskolavezetők közül konkrétan az egyetlen volt, aki épelméjűnek tűnt. A saját idei igazgatómról nem szeretnék most mondani semmit.
Malvi szerint szomorúnak tűntem ma, de nem, rájöttem, az a bajom, hogy nehezen bírom ezt a sok fejhangon lenyomott társalgási panelt. Kezd az agyamra menni az a frekvencia, amin a nők errefelé társalognak.
Jó hír még, hogy van egy lakótársunk a dekk alatt, egy gyereknyúl. Ma feküdtem kint a meleg deszkán és egészen közelről hagyta magát fotózni a kis dög. A rossz hír, hogy a képet most nincs kedvem feltölteni. Majd holnap.
Holnap Borit viszem beiratni, meg megyek, megnézem magamnak a csodarendszert, amivel itt adminisztrálnom kell még a diákok lélegzetvételét is. Vasárnap meg megyünk a mentorom templomába egy igazi zenés-táncos baptista istentiszteletre, gondolom egyedüli fehérként. Isten legyen hozzánk irgalmas!
kalandozások a konyhában
Nem, itt még nem volt augusztus 20-dika. Illetve volt, de nem olyan értelemben, mint otthon. Itt most nem az ünnep hiányára, hanem a meteorológiai jelenségre gondolok. Többen is megjegyezték ugyanis, hogy otthon megérezték az ősz közeledtét. ( Lásd KapitányG és Blanka blogjait.)
Az egész ősz dologról persze nekem azonnal az iskolakezdés jutott eszembe, meg egy nekem nagyon kedves, de valóban nem sok művészi értéket felmutató film, a You've Got Mail, ahol is az elején az őszről, meg a kihegyezendő ceruzákról elmélkednek. (Zsigmond most vigyorogna.) Nekem viszont semmiféle őszérzésem nem volt, de a biztonság kedvéért kimentem reggel a kertbe és beleszagoltam a levegőbe. Semmi. A Bill hurrikán elhúzott, így a páratartalom az eddigi 100 %-ról visszaesett a barátságos 85-re, de semmi.
Luise szerint, ami Magyarországon augusztus 20, az itt a Labor Day (jövő péntek, azt hiszem), mármint őszbeköszöntésileg. Ezt majd jól megfigyelem jövő hétvégén.
A hétvégénk a csendes depresszió jegyében telt, nem sok mindent csináltunk igazából. Ma elvittem az autót Ben-hez, aki estére meg is reparálta, így holnap mehetek is érte. Sajnos, mivel akkorák a távolságok, a mentoromat kellett megkérnem, hogy vigyen haza. Na most Luise egy édes nő, de mindenhonnan legalább egy órát késik. Állhattam az út mellett. Mindegy, végül jött, aztán megebédelt nálunk valami fogyikaját, utána meg elmentünk megnézni Dani iskoláját. Vigyorogva nyugtáztam, hogy ahhoz képest, hogy jövő héten kezdődik a suli, még javában építkeznek. Megpróbáltunk útbaigazítást kicsiholni néhány száz kilónyi izomtömegtől meg tesztoszterontól ( az amerikai focicsapat érkezett edzésre), de hiába. Végül megtaláltuk Bori valószínűsíthető iskoláját, ahol folyik az adminisztrációs munka, de hiába, csak vonogatták a vállukat.
Mire hazaértünk, mindkét gyerek kiakadt, hogy nekik már jövő héten menni kell iskolába, holott azt hitték, majd csak Labor Day után. Bori kifejezetten utál itt már mindent, én pedig szeretnék eltölteni hosszabb időt egy pálinkásüveggel kettesben.
Viszont Blanka almáspitéjének inspirációja miatt nekiálltam sütni én is. Majdnem almáspitét. Csakhogy kiderült, hogy egyrészt nincs alma, másrészt hát elég legyen már a folytonos hasonlítgatásból, átnyergeltem egy amerikai receptre. Itt most egy kicsit meg kell követnem Sultanust, mert lehet a bizalmatlanságának valami alapja. Az otthoni recept híjján ittenivel dolgoztam, és hát ... Na most van egy csomó sütink. Dani nem eszik, mert vigyáz a vonalaira. Nekem iszonyatosan édes (az amerikai cukor édesebb lehet???). És még Bori sem bírt megenni belőle két darabnál többet.
Nem tudom, mit kezdjek ennyi baromira édes csokis sütivel. Minden nőismerősöm fogyózik errefelé. Vihetnék Ben-nek, de akkor máris rám lenne sütve az indiánvadászat. Elosztogathatnám a szomszédoknak, de akkor kivel beszélgetek egy évig?
Az egész sütögetésnek az az egyetlen pozitívuma volt, hogy rájöttem, vágyam titokzatos tárgyának átmeneti birtokosa lettem néhány hónapra. Nagyon ritkán vágyom tárgyakra, könyvön kívül talán ez az egyetlen dolog, amit nagyon szeretnék: egy KitchenAid-et. Most itt vigyorog a pulton. Szerintem, sosem használták még a háziak, de én el sem teszem a hazautazásig az biztos.
targyiasulas
Akkor most konkretan Gofri keresere beszamolok az eletem targyakban is megnyilvanulo valtozasairol. Vagy pontosabban az elcserelthez kapcsolodo targyiasulasokrol. (Ennek egyre kevesebb az ertelme.)
Csereeletemben eloszor is szert tettem egy darab hazra. A haz amolyan amerikai, milyen is lenne, ugyebar? Szoval van benne sok szoba, egy amerikai konyha (mily meglepo), ket furdo, sok ketyere a konyhaban, amit nem nagyon hasznaltak eddig, en viszont fogok am!! Sok szorakoztato ize, amit en viszont nem fogok, de a gyerekek biztosan elvezik a nagy tevet, meg a mittomenmiket. Van bazi nagy mosogep, meg bazi nagy szarito, amibol kiveve a ruhak 80 %-at nem kell mar vasalni. (Hurra!!!)
Van a hazhoz egy nagy kert is, ahol vadnyulak es mokusok kergetoznek. No meg neha mi is. Ma tovabba felavattam az erkezo vihar elott a fuggoagyat. Jo. A kertben nagyon no a fu, ami nem olyan jo, de no benne zoldbab, paradicsom (meg zold), meg fuszernovenyek, ugyhogy tegnap friss bazsalikom kerult a tesztaszoszba. A kertben tovabba szunyogok is laknak, meg maga Buddha is, de nem baj ez sem.
Vettem magamnak eletemben eloszor egy autot, amihez elotte jogositvanyt is szereztem.
Ma kaptam Luise nevu mentoromtol egy hasznalt mobiltelefont, amit feltoltottem kemeny 15 dollarral, es nagyon remelem, hogy nem kell hasznalnom, mert fogalmam sincs, hogyan kell.
Egyebkent nagyon szeretnek mar venni magamnak par konyvet, de egyelore nem jutottam el a konyvesboltba. A hazban is vannak konyvek, de szeretnek ezt-azt magamnak is. Most eppen foleg McCourtot.
Tehat ezek a targyak vannak korulottem. Minden valahogyan maskeppen fest, mint otthon. Vizualisan ismeretlen vilag ez, de mar egyre kevesbe zavar. Foleg, mert holnap csokis sutit fogok sutni Hersey's csokicsipsszel.
most
Most, hogy mar csak egy ejszakat kellett eltoltenunk az atmeneti szallasunkon, kezd kicsit mulni a kommunikaciomegvonasbol adodo fejfajasom. Visszaterve Gofri megjegyzesere, persze neha nagyon jo a vilagvegen lenni mindentol tavol, ami eszi az agyat. De attol tartok, ez inkabb onkentes valasztas kell, hogy legyen. Nekem ez most nem jott jol, mert alapvetoen kommunikacioehes szemelyiseg vagyok, (bar, ezt mar korabban is megallapitottuk, ha jol emlekszem,) es sokat segitett volna, ha kicsit egyszerubb a kapcsolattartas az otthoni meg az itteni baratokkal. Mindegy, ez mar igy volt. Lenard sokat vigasztalt, sot momentan egeralatetkent is kivaloan tud funkcionalni.
A Burger Kinges netezes hatasara szerintem a gyerekeim ver-sultkrumpli szintje maximumon van, az en gyorskajakkal szembeni utalotommal egyetemben. Ma este viszont mar agybol netezhetek, ami hihetetlenul vonzo lehetosegnek tunik. Remelem, valoban igy is lesz, mert mar nem csupan informacio, hanem zenehianyban is szenvedek. (Allitolag Mark halozata nem jelszavas, ugyhogy talan valoban minden nehezseg nelkul tudunk csatlakozni. Ambar Mark technikai tajekozottsagat alapul veve, kicsit bizonytalan vagyok.)
Nem tudom, sikerul-e, de igyekszem letolteni vegre a magyar billentyukiosztast is, mert nem nagyon birom, hogy majdnem minden szot alapirosoz a Word. Nem is gondoltam, hogy ez ilyen zavaro.
Oreg baratnom kerte, irjak vegre a hetkoznapokrol is, de hat az a nagy budos helyzet, hogy egyelore nincsenek hetkoznapjaink, csak zavaros osszevissza napjaink vannak. Az elmult ket napban szerencsere egyetlen hivatalba sem latogattam el, csupan bevasarlokozpontokba, ahol modomban volt elkolteni nemi penzt gyerekcipore (ambar Dani 45-os cipoje talan mar nem minosul annak), meg ruhara, ami itt valoban olcsobb, mint otthon, de a minosegrol meg ertheto okokbol nem tudok nyilatkozni. Egyebkent iszonyu, micsoda arutomeget szeretnenek a vasarlokra sozni, ami azert nem ismeretlen jelenseg persze. A kartyak tomege viszont annal inkabb. Majd minden uzletben adnak kartyat, ha ker az ember, amivel aztan valoban egy csomot lehet sporolni. Mar van kartyam a konyvesbolthalozathoz, egy cipobolthalozathoz, meg a drogeriaba. Gyozzem oket magammal cipelni.
Konyvesboltban (itt a Borders fedonevu divik) egyebkent csak valami mini valtozatban voltam egyelore, ahol gyakorlatilag semmi erdekes vagy erdemes konyvet nem lehetett kapni, csak az aktualis sikereket papirkotesben. Azokbol viszont volt egyet fizet, kettot kap akcio. Azon gondolkodom, megis mi abban a jo, ha ket ugyanolyan konyvem van?? Meg nem jottem ra. Hacsak olvasatlanul is azonnali ajandekozhatnekom nem tamad.
Ez a hely, ahol most vagyunk egyebkent egy Brigantine nevu szigetecske, ami leginkabb nyaralohely. Kifejezetten emlekeztet a bogadi hazunkra, ami szinten nagyon mutatos, de elhetetlen hely volt. Ott a szomszed disznokkal lako, de hozzank latogato legyek millioitol nem lehetett a kertben letezni, itt a mocsarvidekrol erkezo zoldfeju verszivo legyek nem hagynak nyugovast az embernek. Sajnos nagyon buknak a sosra, igy az oceanbol kijovoknek nincs eselyuk a menekulesre. Ha jol ertem, most van szezonjuk, egyebkent nincsenek ilyen sokan, de hat ezt vagy elhiszem, vagy nem. Kar, mert igy a gyerekek abszolút (hu, honnan lett ide hosszu u???) nem hajlandoak mar furodni itt. En meg csak nagy lelkierovel tudom rabirni magam, hogy setalgassak a parton, mikozben a legyek szivjak a vert a bokambol. Fotozni is csak elvetve tudok emiatt.
A haz, ahol meghuzzuk magunkat, szinte teljesen ures. Par dolgot athozott Jocelyn, akitol bereljuk, es aki tenyleg tok sokat segit. O szerezte Bent is egyebkent. Egy barna no, ahogyan Borcsi mondja, mert azt megbeszeltuk, hogy a neger szot nem szep hasznalni, nehogy megbantsunk valakit. Bori egyebirant lassan kezd rajonni, hogy ez nem nyaralas, es egeszen sokaig kell itt maradni, ugyhogy mondta is, hogy azert ha lehetne, o holnap szeretne is hazamenni, mert nem jo az Amerika. Csak azt remelem, amikor mar lesz barati tarsasaga, majd kicsit megbekel. En leginkabb persze attol kapok fraszt, hogy vegeredmenyben en fogom megtanitani irni, olvasni. De csak sikerul majd ez is. Az irott kis a betun tegnap tulestunk.
A tanitastol egyelore nem tartok, egeszen olyasminek tunik, mint otthon. Aztan majd kiderul, mennyire lesz igazam. Itt szeptember elsejen kell menni eloszor a tanaroknak, akkor meg nincs gyerek, ok csak par nap mulva kezdenek. Az auto viszont tovabbra is izgat kicsit, mert tegnap kigyulladt benne valami lampacska, de a benzinkutas azt mondta, nem sulyos. Hat az ilyen kalandokat nem kedvelem sajnos. De azert igyekszem nem halalra stresszelni magam.
Fahrenheit 0
Na jo, Obamaval nem talakoztam, kicsit elfoglalt volt. Viszont talalkoztam az Ev Tanaraval, aki egy NYPD rendortisztbol lett pedagogus, es minden bizonnyal megerdemeleten kapta a cimet.
Kulonben abbol is latszik, hogy milyen fontos ember vagyok, hogy van nevjegyem is Mark jovoltabol.
Tobbfele megfigyelest sikerult tennem az elmult nehany napban egyebkent. Az egyik, hogy itt marhara a szivukon viselik a jonep ereinek allapotat, mert a kinti 36 fokos hosegben minden zart helyet 18 fokra jegkondicionalnak. Ez a buszos varosnezes alkalmaval igen erdekes elmenyekhez juttatott. Megtapasztalni a hatunkra fagyott izzadsagot egyike a meghatarozo amerikai elmenyeknek.
Az egesz hutesi megszallottsaguknak koszonhetoen szerintem izuleti gyulladast kaptam. Foleg, hogy vegeerhetetlen eloadasokat hallok meglehetosen vegyes minosegben napi 8 oraban. Persze volt erdekes es tanulsagos eloadas is, ambar nem tudom eldonteni, ketsegbeejto avagy biztato-e, hogy az oktatasugy nagy kerdesei ugyanazok itt is, mint otthon.
Tegnap viszont este vegre kiszabadultunk a szallodabol es elmentunk az allatkertbe, ami nem volt valami nagy szam, de legalabb penzt nem kertek erte. Aztan egy etiop etteremben vacsiztunk csaladosan plusz csatlakozott Mark haverja es szuloje. Hat ha engem kerdeztek, az eddigi kaja a szallodaban tok jellegtelen volt, az etiop ehhez kepest legalabb fel tudott mutatni valami izkombinaciot. De abban nem vagyok biztos, hogy visszajarok majd.
Holnap lelepunk idonek elotte mar reggeli utan, hala Marknak. Ennek mar kifejezetten orulok, mert kezd az agyamra menni a szalloda, meg a hajlongo fekete rabszolgak a reggeli alatt. Es ezt most nem viccesen irom sajnos.
Ha lesz nethez jutasra alkalmam, megprobalok kepeket feltolteni, de itt a kozgepen a flickr albumba se, meg a picasaba se sikerult. A Facebookon van mar fent par kep Mark jovoltabol. Aki tudja hol kell keresni, megtalalja.
27
Az a nagy helyzet, hogy Jack Bauer hozzam kepest kutyafule. Allokepessegben is es problemamegoldasban is siman lenyomom. Ha nem vigyazok, pillanatok alatt ubersikeres sorozat lesz belolem.
Az elmult (tegnap elmult) 27 oraban leutaztam tobb ezer kilometert egy kamasszal meg egy eppen iskolassal, ami onmagaban veve is teljesitmeny. Ezen felul tuleltem a repteret Genfben, ami szerintem Jacknek sem menne konnyen. Mar csak azert sem, mert a repteren kizarolag franciaul beszelnek az emberrel, leszamitva azt az esetet, amikor penzt lobogtat az ember az orruk elott. Na akkor egy kicsi, am jol felismerheto undorral az arcukon hajlandoak MEGERTENI az angol nyelvet is. Valoszolni azonban nyilvanvaloan franciaul tudnak csak.
A genfi repteren egyebkent az is fantasztikus, milyen hihetetlen energiat es idot fektettek a szekek megtervezesebe. A tervezo Juan de la Inquizicion tokeleteset alkotott. A szekeken ugyanis csak es kizarolag ulni lehet kihuzott derekkal.
Az ember egy ejszaka alatt sokat tanul a hajlektalansag erzesebol is. A mertektelen meretek hazajaba valo belepes elott meg kioktatott az elet a torpek egyenjogusaganak alapkerdeseibol is. Lanykoromban sokat keseregtem, hogy a combhosszusagom fele a modellekenek, de most kiderult, az ember laba soha nem lehet eleg rovid, ha kilenc orat kell utaznia.
Belepeskor aztan volt egy kis lecke a hatalom tapinthato megnyilatkozasabol is. Kifejezetten az Ember gyermeke cimu film epizodszereplojenek is erzhettem volna magam, ha az egyenruhasok neha nem mosolyogtak volna szerepukbol kiesve.
Az orszagba bejutva, szemben Bauerrel, mindenfele szemetkedes megszunt. Egyelore egy jol mukodo tarsadalmi gepezet baratsagos arcat mutatja nekem Amerika. Persze lesz ez meg igy sem. Delutan irany a Feher Haz.
Budapest Sound
Már évekkel ezelőtt csodáltam, milyen sok ember olvas a budapesti metrón. Aztán láttam, hogy New Yorkban és Berlinben is olvasnak az emberek. Gondoltam is vidéki gyerek lévén, milyen jó, hogy ilyen tök műveltek a nagyvárosiak.
Csakhogy egy idő után rájöttem, ennek nem mindig van köze a művelődéshez. Leginkább az időhöz van köze. Illetve az idő hiányához. Néztem a metró mozgólépcsőjén az embereket tegnapelőtt. Nyár van, hétköznap, délelőtt. Akármilyen gyorsan megy a lépcső, mindig van, aki siet. Akinek a lépcső sem elég gyors. A metrón olvasók az idejüket spórolják. Még egy kicsit bezsúfolnak az időbe valamit, hogy értelmesnek érezzék.
Miért nem ér rá senki a nagyvárosban? Most persze túlzok. Tudom, hogy van, aki ráér. Aki sietség nélkül nézi a fák levelét. Aki úgy ül a padon, mintha örökké ott ülhetne.
A nagyváros hangja a türelmetlen zajé. A fém csörömpöléséé, a légkondícionáló kerregéséé. Itt a házak között még a szél is hangtalanul fúj, nehogy megzavarja az autók zaját. Minden hangos, minden gyors, minden siet. Csak a zene nem.
A tesóm évek óta Budapesten él. Ő vidékinek is hangos és sietős volt. Mondhatnám, hazaköltözött, amikor tizenakárhány éve egy szál bőrönddel nekiindult a fővárosnak. Mindig dolgozik, mindig telefonál, mindig elfoglalt, és mindig fáradt. De talán ő is érzi, az idő nem csak előre haladhat. Mehet az visszafelé is.
Mentünk is visszafelé hétfőn este, amikor elrángatott a Zöld Pardonba Belga koncertre. Idén úgyis kimaradt a fesztivál fíling az életemből, bár a szívem vérzett, mert a jó fej Che Sudaka zenélt a Volton. Kicsit hát pótoltunk, vittük a fiamat is, akinek persze kissé kínos volt, hogy a nem éppen tizenéves anyjával és nagynénjével kellet megjelennie Belgán. De trenírozza magát a sok hónapos összezártságra.
Visszaléptünk hát az időben, odafelé Neuroticot idéztünk, a koncerten meg belesimultunk az éppen hogy nem egykorú, egyízlésű közönségbe, hogy együtt vigyorogjunk Még5-ön, meg a haverjain. Volt aztán ott negyvenen túli, meg tizenötön aluli is. Abban viszont egyforma volt mindenki, hogy úgy döntött, ezen a nyárestén túlordítja a nagyváros fémzaját, és az élete nehezét. Érdekes, hogy az egy, két, há, kurva anyád, jó hangosan énekelve mindenféle feszültséget old.
Mégiscsak az a helyzet, a nép szükségét látja a hungaro-pannon népi nemzeti rap-nek. A belgás fiúk pedig nyújtják ezt a szabadságos érzést bárkinek, aki akarja. Ezen, lehet, ők is csodálkoznak kicsit.
Béci
Nagyon hektikus a netkapcsolat, így gyorsan csak egy kép Béciről a legbátrabb rozsdafarkú fiókáról. Ő volt az első, aki kirepült. Igaz, aztán némi segítségre szorult, de végül nekivágott a nagyvilágnak. A többiek tegnap követték. Sok szerencsét mindannyiuknak.
dehogy
Sokszor nem találom a mai napot. Most még a tegnapban, holnap a holnaputánban élek. A kettő közt keresgélem majd az aktuális mai napot. Hogy később arról is beszámoljak, hogyan élem meg a mát. Mármint majd azt a mát, amit éppen megtalálva élek akkor.
Beszámolni jó. Egy villányi borospincéről legalábbis. Jó helyen voltunk, a keresztnév ugyan Gábor lett, de bocsánat, sosem tudom megjegyezni őket. Délelőtt még az előző tanévről kellett beszámolnom (!!), ki is vetítettem, kritizálták is, miért nincs benne ez meg az, de szerintem tekintettel arra, hogy bankett után csináltam, életemben másodszor ilyet... Na a lényeg, hogy egész jól sikerült. Kék háttér kis hullámkörökkel meg pár táblázat és kép.
A kollégák koncentrációs zavarokkal küzdöttek. Az utolsó emberre már önmaga is alig figyelt. Aztán jött az ebéd, azt hiszem, én konkrétan megettem egy fél disznót, meg egy fél csirkét. Érthető, ha utána a bor mellé egy pálinka is kénytelen volt bekéretőzni.
Szerintem a tegnapom jó volt. Életszerű. Barátságos. Nem irodalmi. Nem is szakmai.
Délután Gofri korán lelépett sajnos, de azért maradtunk páran borkóstolni. A pince hideg volt, a bor, nos, az a fajta, amit Villányban annyira szeretek. Amiben könnyen érződik a gyümölcs és a napfény. Még a Cabernet Sauvignon sem az a fajta, ami előtt meg kell enni egy egész szarvast.
Tegnap kifejezetten jól esett nem azon gondolkodni, melyik az a mai nap, amikor intézni kell az ügyeimet. Jó volt máshol lenni. Jó volt beszélgetni. Jó volt még nem búcsúzkodni. Csak egy egészen picit kellett szerencsére, és csak néhány embertől, akikkel hétfőn már nem találkozom.
Míg a pincében voltunk, hatalmas vihar volt. Ömlött az eső. Mire összepakoltunk, már csak hatan, hogy elérjük az utolsó vonatot Pécsre, a felhők felgyűrték a szoknyájuk alját és odébb mentek egy kicsivel. Persze ötezer kalória után élvezet sétálni egyet.
A fákról, bokrokról csurgott a víz a nyakunkba. A járdán párologtak a pocsolyák. Az álcsüngő lepkék (vagy mik) kihasználták az esőszünetet, hogy szenvedélyesen egymáséi legyenek egy levélen. Egy szemérmes csigát pedig nagy jókedvünkben dúgócsigává kereszteltünk. Mondván, hogy hímnős. Elég furcsán nézett ránk, amíg röhögtünk mellette. Lehet, hogy mégsem volt nős?
A vonaton a wisconsin-i társasággal utaztunk együtt haza. L és TSB elmerengtek, eszükbe jutott, hogy az idő korlátokat szabott már nekünk. Hogy a vágyott év vége már tényleg itt van. Hogy lassan mehetünk elTótiba. Hogy lassan onnan is eljöhetünk. Hogy még mindig nem telepítettük fel a Skype-ot a gépeikre. Hogy az ölelés, amit két kolléga kapott tegnap, már egy egész évre szólt.
Még van időnk. Dehogy búcsúzom.
Keresés
