beszed bejegyzései 
Mezítláb
Nem szoktam beszédeket mondani, de amerikai kollégáim örömmel lepnek meg egy-egy alkalommal, mondjak már néhány keresetlen szót a mikrofonba.
Talán kellene írnom egy búcsúbeszédet, mielőtt végképp késő lesz és könnyekbe fojtom a búcsúzkodást. Mit tegyünk, szentimentális ember vagyok, és borzalmasan rosszul búcsúzkodom. Vagy sehogy, vagy nagyon nehezen.
Nem tudom pontosan, mit is mondanék, tegnap is kicsit bizonytalan voltam, meg nagyon meghatott is. A nyugdíjba vonuló Edgár miatt pedig egyenesen bánatos.
Ha búcsúbeszédet írnék most, biztosan sokféle köszönöm lenne a vendéglátó iskolámnak, különösen az itteni főnökömnek, aki minden követ megmozgatott, hogy semmi extra baromságot ne kelljen csinálnom ebben a tanévben, és aki mindenhova elengedett, ahova csak menni akartam.
Lenne egy hosszú bekezdés Louise-ról, aki Yoda-ként kísért több, mint tíz hónapon át, és aki kívülről hebehurgyának és impulzívnak látszik, mégis, egyetlen egy tévedése nem volt ennyi idő alatt. Nagy példakép, még akkor is, ha sosem tudnék olyan lenni, mint ő.
Aztán lenne egy másik szép hosszú bekezdés Lilyről, aki pedig még a gondolatát is utálta annak, hogy jövök, hogy kizökken a világ a megszokott rendjéből. Ha valaha könyvet írnék egy nőről, aki gondolkodás nélkül segít bárkin, akinél önzetlenebb embert még nem ismertem, akkor az Lily lenne. Egy belorusz diáklánnyal tegnap arról beszéltünk, miben más a barátság itt és otthon. Azt mondta, otthon az ember az egész szívét, az egész egész valóját beleadja egy barátságba, Amerikában az emberek mindig megtartanak valamit maguknak magukból. Lily tiszteletbeli kelet-európai lett.
Lenne még sok bekezdése aztán a beszédnek, kollégákról, diákokról, emlékezetes és nehéz napokról. De minden bizonnyal túl sokáig tartana elmondani, ezért aztán el sem érdemes kezdeni.
Ha csak egy percet kapnék, azt mondanám, az utazás olyan, mint az élet. Mezítláb jövünk, mezítláb megyünk. Amit hozni és vinni lehet, azt az ember a szívébe rejti.
Színvak
Színvak vagyok. Bizonyos helyzetekben elveszítem a színlátásomat. Olyan helyzetekben, mint most, például.
Nem, nem arról van szó, hogy feketében és fehérben látok. Nem arról van szó, éppen nem, hogy azt szeretném mondani, ez fekete. Azt sem szeretném mondani, ez fehér. Talán mondani sem akarok semmit.
Néha, igazságtalan dühömben, azt gondolom, a politika az unatkozó emberek hobbija, akiket annyira szeret az Isten, hogy nem bízott haldoklót rájuk. És akiket annyira gyűlöl az Isten, hogy nem égetett szerelmet a szívükbe. Természetesen nincs igazam. Az én dühömmel is vesződik a világ.
Meggyőződésem, a szerelmi beteljesedés pillanatában nem kerül elő a kérdés, a másik kire szavazott. A haldokló szemében nem a százalék tükröződik. Mert nem tartozik szorosan a világhoz. Vagy jobb, ha azt mondom, az én világomhoz.
Nem vagyok hajlandó se négy évente, se gyakrabban, színek szerint ítélni, dobozba zárni embereket. Se barátot, se ismeretlent. Azt nézem helyette, tud-e szeretni. Azt nézem helyette, tud-e lemondani az életéről, ha más élete fontosabb. Azt nézem, tud-e sírni még, tud-e ölelni még, tud-e örülni annak, hogy virágzik az eper. Hogy érti-e a szót. Hogy értené-e, amit Hosseini ír.
"Amir, aga?" kérdezte Farid.
"Igen?"
"Miért vagy itt? Úgy értem, miért vagy itt igazából ? "
"Már megmondtam."
"A fiú miatt?"
"A fiú miatt."
Farid megfordult a földön fekve. "Nehéz elhinni."
"Néha magam is alig hiszem, hogy itt vagyok."
"Nem ... úgy értem, miért ezt a fiút? Eljöttél a messzi Amerikából ... egy síitáért."
Ez minden nevetést kiölt belőlem. És minden álmot. ...
... arra gondoltam, talán igaz, amit az emberek Afganisztánról mondanak. Talán tényleg reménytelen hely.
Olvasmány Húsvét utánra
"37 éves költő vagyok. Cigány férfi. Még emlékszem rá, hogy erdőben aludtunk a családommal, s emlékszem az első nehézségekre, amit a beilleszkedés hozott.
Értelmetlen börtönnek láttam az iskolát. Választanom kellett, magyarul vagy cigányul beszélek-e. Anyám, apám választott. Magyarul kezdtem beszélni. Szebbnek találtam és nehezebbnek, mint a cigányt.
Elkezdtem falni a magyarok kultúráját, a magamét elhagytam. Bánom. Soha nem tudom magamnak megbocsátani.
Pár hete a végső összeomlás fenyeget, gyakran nézegetem a tenyeremet, a szívemet.
A tenyerem finom, olyan emberé, aki kevés fizikai munkát végzett, hajlékonyak az ujjaim, erős a markom. A szívem tiszta, mint egy kihipózott fürdőkád.
Zúg körülöttem a világ. A minap felakasztotta egy velem egyidős cigány ember magát, véletlen talán, hogy nem én voltam. Siratni akartam, de nem ment: megértettem, értettem mindig is, miért fogja egy hozzá hasonló ember megtenni az akasztást. Megakad a torkunkon, amit itt tanulunk. Helyette is elmondom, szelíden, szinte mosolyogva.
Lassan az utcára kerülök, nincs hol laknom. A város, amit életem színpadjának választottam, s ahol játszottam is egész sok szerepet, úgy, érzem egy ideje nem lát. De ért. Érteni próbál. Szeret. Szeretni próbál. Segíteni próbálok, mesebeli hittel, hogy megértsen, nem kiáltok, csak suttogok, megolvasztható minden háború haragja, minden nyugtalanság, zaklatottság mögül kiszólhat a béke.
Sok ember, míg éltem, segített nekem. Nélkülük a Nagy Magyar kultúra kapuján belépni sem lett volna esélyem, kimagasló intelligenciával is kisegítőiskolába irányítottak az első "hivatali emberek". Anyám harcolt értem, rendes iskolát kaptam, ahol ma is büszkék rám, nyolcvan éves tanítónők írnak nekem APEH-listából kilopott címre levelet, mennyire hálásak, hogy taníthattak, s hogy én voltam legizgalmasabb tanítványuk. A tanítvány, aki olyan elmélyülten figyelte ezt a kultúrát, hogy szinte nyála csöppent mindenre, amit a katedráról meséltek neki.
Aminek neki kezdtem, sikerrel elvégeztem. Gyakrabban nem értette senki, minek kezdtem neki. Bűntelen maradtam, mégis bűnösnek érzem magam túlzásaimért, hangos kiáltásaimért, szerelmeimért. Ma is kevesebbnek érzem magam annál, aki nem látszik cigánynak. Ma is félek azoktól az emberektől, akik cigánynak látszanak.
Jó ideje nincs lakásom. Aludtam padon, padlón, ég alatt, szerető, megértő emberek ágyában, szivacsán, sötét, levegőtlen spájzban, volt, hogy meg kellett hunyászkodnom egy-egy takaróért, elalvás előtt József Attila Ódáját szavaltam el magamnak ima helyett, mert azt a verset szeretem minden tudatállapotomban. Imádkozni nem fogok. Istenekben nem hiszek.
Szeretem a hazát, ami megszült. Magyarnak érzem magam. Szegénynek érzem magam. Gazdagnak érzem azonban magam mindabban, amit nehéz lehet szavakba foglalni -- talán ezért lettem költő.
Szeretem a magyar őseim vadságát, erejét, bölcsességét. Szeretem szelídségét és bátorságát. Szeretem szegénységét.
Szeretem a hazám alakját: egyszerre szakóca, mely segít élni, követ pattintani, s egyszerre becsületes fegyver, mert csak testközelből lehet vele ütni.
Nem szeretek cigány lenni, nem szeretek nem cigány lenni. Szeretek szegény lenni. Kényes ember vagyok, nem vágyom és fogadok többet, mint ami a boldogság alapjaihoz kell. A boldogságot megcsinálnám én.
Szeretem a magyar nyelvet, a filozófiáját, a belőle kiragyogó szellemet. Ha gyémánt lenne, látnám a beléje szerkesztett smaragd színét kiragyogni: ez a magyar nyelv szenvedélye, szerelme.
A szerelmem három hete elhagyott (talán visszatér). A hitem hat heted három hete elhagyott (talán visszatér). Nem tudom, hol alszom holnap, érdemes-e elaludnom még ma, érdemes-e még felkelnem holnap.
Talán írtam sok gyenge versem között 2-3 jót, talán egy nagyon szépet is. Ez egyelőre az összes vagyonom, amit a magyaroktól, gádzsóktól haza tudnék vinni, ha lenne hova haza térnem, s eldicsekednem, milyen messzi tájról érkezem.
Folyton biztatnak, akik ismernek, hogy kérjek, merjek kérni.
Nincs hova haza mennem. A családom törött, poros, mint a szétzúzott fürdőszobacsempe. Magányos vagyok, sikeres és boldogtalan.
Lakást kérek. Kitüntetettséget. Lehet, érdemtelenül. Lakást kérek attól a várostól, amelyik elismer költőjének, szeret, keres, támogat, ismer. Kérem, hogy ígérjen és adjon nekem könnyű álmot. Akkor is, ha nem érdemlem meg. Adjon azért, hogy higgyek az égben, ami Budapest felett vakuzza furcsa történeteinket. Adjon azért, hogy megnyugodhassak, kipróbálhassam, milyen többnek lenni, gondtalanabbnak. Adjon azért, hogy végre üzenhessek sikert régi, halott költőnknek, hogy lehet még jó Budán lakása szavak gondnokának.
A hivatal rendjét megismernem nem sikerült. Nem tudom, ezt a levelet kinek címzem. Verseket mormogok azért, hogy értőn, nyugodtan olvasson, ne hezitáljon, és segítsen ki hajléktalanságomból. Fáradok, komorodok.
Másom nincsen, tehát maradásommal, figyelésemmel, versekkel és kicsi, fontos katarzisokkal fizetek. Nem tudom, ezek ma mennyit érnek. Azt sem tudom, kinek mennyit én.
Jónás Tamás, 2010. áprilisa"
meglepetés
-Anya, képzeld, te tudtad, hogy vannak óriáspatkányok?
-Hmm. Tényleg?
-Igen, és ha megöleled, vagy megpuszilod őket, ilyen monkey disease-t (majombetegség) kapsz tőlük?
-Hogy mit????
-És tudod, hol élnek?
-Neeeem. Hol?
-Azt hiszem, Hollywoodban.
-Micsoda???? Bori, hülyéskedsz velem? Mit nézel?
-Animal Channel-t.
-Na neeee. .... Nahát! Valóban. Hogy mik vannak!
különbség
A meteorológus és a nem meteorológus között az a különbség, hogy a meteorológus természettudós, aki a munkáját végzi. Mér, légkörfizikai számításokat végez és viharrendszereket követ a monitoron. A nem meteorológus pedig a mérhető valóság és a mérhetetlen képzelet elemeit egymás után fűzi a gondolatok zsinórjára.
Amikor a nem meteorológus otthon üldögél a családjával, akkor mosolyogva bámulja a szélben játszadozó milliárdnyi csillogó jégkristályt, a forró kávét szürcsölve aggodalmasan nézi a kert végében a fenyőket, és arra gondol, két napja még ezer hangon énekeltek a fák a ház mellett.
Abrazos
Azt mondja, neki most nem mond semmit a Bartis Attila, amit adtam neki, de szerintem ez egyáltalán nem baj. Kevés az olyan könyv, ami életünk minden pillanatában tud mondani valamit. (Nekem csak két ilyen könyv van az életemben, de az is lehet, másnak egy sem akad.)
Nagyon sok olyan könyv van, amit adott életpillanatokban el kell olvasni. De olyan is van, ami egy adott pillanatban olvashatatlannak bizonyul. Ebben a pillanatban Eduardo Galeano könyve az, amit el kellett olvasnom. Ennek a könyvnek most minden oldalán azt mondja a szerzője, tessék, ezt most kifejezetten neked írtam, érted, ugye?
A McCourt testvér könyve meg durcásan hányódik az éjjeliszekrényen, néha még hangosan méltatlankodik is. Nagyszerű könyv, vígasztalom, nincs semmi baj. Majd eljön az ideje.
Galeano egy helyen azt írta: Egy napon egy híres spanyol tévés levelet kapott egy távoli kis faluból. A néző azt kérdezte: "Amikor Önre nézek, Ön rám néz?" És a tévés nem tudta, mit válaszoljon.
Szerintem Galeano se igen tudna mit felelni arra, ha megkérdezném tőle, nekem írta-e ezt a könyvet 1989-ben.
Kérdések
Nem szoktam kérdéseket megkerülni, de van, hogy kell idő, amíg válaszolni tudok. Attila Szilveszterkor kérdezte tőlem, hogy állok az amerikai álommal. Volt köztünk hat óra időeltolódás, és jelentős alkoholtartalombeli is. Miután értetlenkedtem, pontosított, szerinte az emberek ugyanis azért mennek Amerikába, hogy az álmaikat megvalósítsák.
Két napja ezen gondolkodtam, hogy mit is mondhattam volna erre, azon kívül, hogy időt kértem tőle.
Mert nem jöttem kész álommal ide. Volt egy csomó elképzelésem, hogy mit fogok majd itt csinálni, de ezek egy része volt csupán jól körülhatárolható gondolat, leginkább persze szakmai dolgok. A többi csak valami ötletkezdemény.
Mára van egy rakás jól körülhatárolt ötletem arra nézve, mit is kezdjek az életemmel, csak éppen nem vagyok biztos benne, hogy a megvalósítás felé vezető út nyitva áll. Vagy hogy elég bátor, elég tehetséges, elég ötletes, elég kitartó vagyok-e ahhoz, hogy ezeken az utakon járni tudjak.
Most akkor megint össze kellene futnom ezzel a fiatal legénnyel az éterben, és elmondani neki, hogy az van, hogy arra biztosan jó volt az elmúlt 5 hónap, hogy legalább álmodni megtanuljak.
Jack perspektívája
Nem akarok vitázni Tengerparttal, mert amiről itt szó van, az nem egykönnyen érthető. Mármint számomra.
Szerinte a Halloween nem olyasmi, amit érdemes lenne átvenni. De mi a Halloween? Ha egyszerű párhuzammal akarnám megmutatni, talán azt kellene mondanom, valami olyasmi, hogy a Mikulás Jack jelmezt húz és otthon ünnepli a halottak napját. Első ránézésre is ugyebár nagyon MÁS.
Kis közvéleménykutatást végeztem a kezdő csoportomban pénteken, mert kiváncsi voltam, más kultúrákban hogy is megy ez. A tanulság? Mindenki másképp csinálja. Egyiptomban, Indiában, Bangladeshben és a Dominikai Köztársaságban nem is mennek ki a temetőbe. Furcsálkodva is néztek rám, vajon ezek a különc magyarok miért is éreznek kéztetést arra, hogy temetőt látogassanak. (Igazából nem is tudom, Indiában vannak-e egyáltalán temetők, hiszen ott egészen mások a temetkezési szokások.) Jó, ezekben az országokban nincs se Halloween, se Mikulás, meg persze Karácsony sem.
Mitől a magyar lélek késztetése a gyertyákra és a virágözönre? Gondolom én, onnan eredhet ez, hogy valahogyan csak meg kell küzdeni a halál gondolatával. Miért nem megy egy honduraszi ki a sírhoz, csak találgatom, de talán neki más a perspektívája.
Próbálok pontosan fogalmazni. Számomra úgy tűnik, az emberek ott foglalkoznak ebben az időben a halállal, ahol ez az évszakváltásból indokolhatónak tűnik. A tél közeledtével a halál is kézzelfoghatóvá válik. Innen a kulturális különbség észak és dél között. Mexikóban még ünneplik a Día de Muertos-t szinte magyarosan, Indiában, Dominikán és más, nem kontonentális éghajlatú országokban nem, esetleg nem ilyenkor.
Azt gondolom, van valami alapvető ezekben az ünnepekben, ami valahol a középkori haláltánc műfajából eredeztethető. Vagy még annál is korábban, a keltáktól. A halálon keresztül ünnepelni az életet abban segít, hogy az életre tevődjön a hangsúly. Az élet behatároltsága segít abban, tiszteljük az időt, ami megadatott nekünk. Ez pedig ünneplésre ad okot.
Hogy ezek az ünnepek mitől vidámak (Halloween vagy Día de Muertos), vagy szomorúak (Mindenszentek) az érdekes kérdés. Érdekes lenne megvizsgálni, van-e ebben egyfajta nemzeti lélekbeállítottság, optimizmus avagy pesszimizmus. Azt gyanítom, igen.
Kár lenne azon vitatkozni, kell-e Magyarországnak a Halloween. Hogy mennyire idegen a mi lelkünktők a vígadva sírás. (Mert a sírva vígadás, az ugyebár nagyon megy.) Azt viszont érdemes észben tartani, hogy a Halloween Európából érkezett Amerikába. Ott persze lett belőle az, ami, vadkapitalista cukorkafogyasztás, meg dekorőrület. Azon is kár lenne keseregni, hogy a mi kis mindenszenteki emlékezéseinket hazavágja-e ez a külhönból bekúszó ünnep.
Mindenszentekhez hasonló ünnep nehezen található. Méltóságteljességében, a sötétben felvillanó mécseslángjaiban az egész közép-európai lélek vígasztalást talál. Én is. Mert akárhogy is nézzük depresszívmagyarságom nekem is van. Mi így csináljuk, más meg másképpen. Csak ne feledjük, hogy nem csak egy sárgaköves út van. Menjen mindenki azon, ami neki szimpatikus.
idegen nyelv
Malvi írta apám blogjában, hogy a finnek csendeskultúra, vagyis a csendnek nagy szerepe van az ő kultúrájukban.
Én meg pont azon gondolkodtam, hogyan is változik a nyelv, a miénk mármint. Hogy megértem-e még miről beszélnek a diákjaim. Naponta azon kapom magam, nem biztos, hogy értem, mit mondanak. Abban meg egyre biztosabb vagyok, ők sem értik, én miről beszélek.
Nem csak a nyelvvel vannak gondok, a mondanivalómmal is. Az erkölcsi alapvetéssel, a gondolati tartalommal, a világlátásommal. Nem maga az angol nyelv idegen nekik, sőt az éppen nem is mindig. Velem a baj. A tartalommal, amivel megtöltöm a nyelvet.
Pedig változom én is, próbálok gondolkodni a fejükkel. Mégis idegenek vagyunk sokszor egymásnak. Elbeszélünk egymás mellett ebben a beszélős kultúrában. Én még mindig hiszek a szó erejében, a beszéd igazságában, a szavaim mögött lakó gondolatokban és elvekben. A kimondott, leírt szó varázserejében.
Ők nem tudom, miben hisznek. Mintha nem lenne a szavaik mögött semmi. Csak a szó cseng üresen, jelentéstartalom nélkül. Hallom, de idegen, mert nekem nem jelent semmit. Így lesz idegen az ember a saját országában. És még csak el sem kell utaznom.
medvehagyma(-)pozitív
Pár napja hazafelé vagy iskolába menet hangosan felröhögtem az autóban. A jókedvemért egy reklám volt a felelős. Már nem emlékszem, mit is volt hivatva reklámozni a fickó, de a lényeg az utolsó mondat volt: "És azt is megtudhatod, mit jelent a szexpozitív."
Ez megfogott, mert mondjuk tavasszal az ember hajlamos szexpozitív lenni, de biztos lehetek-e abban, hogy ez jó dolog? Mármint a szex igen, de ha valaki szex-pozitív? Mert ugye lehetek például AIDS-pozitív is, az meg kifejezetten hátrányos rám nézve.
Azt sem tudom, meg lehet-e különböztetni a jót a rossztól, mondjuk egy kötőjellel. És igazából továbbra sem tudom belőni, a reklám mire utalt. Jó ez most vagy rossz?
Tavasszal a medvehagymáért is rajongok. Nem volt még időm szedni, pedig itt a főszezon, viszont TSB ma hozott egy szatyorral. Már szenvedélyesen magamba is tömtem jónéhányat.
Ilyen értelemben én akkor egyrészt medvehagymapozitív is vagyok, mert nagyon szeretem enni, másrészt viszont medvehagyma-pozitív is, vagyis kimutathatók a véremben a medvehagyma molekulái (??). Ez utóbbi rám nézve nem, a körülöttem élőkre azonban igen hátrányos.
A blog mint olyan, medvehagyma-negatív képződmény, de én remélem, az olvasók nem medvehagymanegatívak.
És ha ehhez hozzáteszem, hogy ezt a bejegyzést teljesen józanul írtam, világossá válhat, hogy a medvehagyma nem veszélytelen növény.
virágok
- Szerintem, ez nagyon fontos dolog lenne. Belevehetnénk még néhány más játékot is ...
- Ühüm.
- És akkor még itt a demokráciára nevelés is.
-Aha.
-...?
-Milyen szép kis kék virágok, láttad?
-He?
-Ja, mit is mondtál?
Örökérvényű és örökemlékű beszélgetésünk emlékére Török Sophie Barátnéjának, mert akárhogy is, de a viráglátása miatt is szeretve van. Most meg már igazán kisütött a nap, szóval jaj, de szép virágok vannak a réten.
özvegyi fátyol
Idén ünnepeljük szegény megboldogult első férjem születésének 250. évfordulóját, sőt az évet valamiféle szervek egyenesen az ő emlékévének titulálták. Meg kell hagyni, szép ember volt, ezzel ma szembesültem. Hiába, ennyi év után halványulnak az emlékek.
Török Sophie Barátnéja felkért, legyek zsűritag a szép magyar beszéd versenyén. A megnyitón aztán történelmi távlatú barátságunkra, illetve elhagyott (és szépen elgyászolt) magyar szakomra is hivatkozott. A családi szálat nem merte említeni. Én meg özvegyi fátylam maszáj kendőre cserélve örömmel ültem be a terembe beszédet hallgatni, remélve tényleg szép is lesz.
Sok-sok induló volt, talán mindössze egynegyedük nem beszédhibás. Vajon nálunk csak azt érdekli az irodalom, aki valamilyen szempontból kilóg? Nem is tudom. Mindegy is. Első körben szabadon választott szövegeket olvastak fel a versenyzők. Voltak tehetségesek szörnyű szöveggel, kevésbé tehetségesek kiváló szöveggel, amelyek nem az ő korosztályuknak szóltak, és volt néhány (nagyon kevés) jó párosítás. Kortárs esszét kellett választaniuk, de kizárólag magyar szerzőket olvastak, gyaníthatóan könyvtárunk limitált választéka okolható ezért.
A kötelező szöveg aztán meghozta a végső sorrendet. Olyat amilyet. Magam sem tudom, elégedett vagyok-e az általunk kreált helyezettekkel. Magam sem tudom, mikor érik fel ésszel a diákok azt, amit ilyen helyzetben választottan vagy kötelezően felolvasnak. Valaki Esterházy Pétert olvasott, de hogy értette volna igazán, nem hiszem. Vagy akarom-e, hogy értsék Tandorit is. Akarom-e, hogy felnőjenek annyira, hogy értsék, miről szól mondjuk a Tizenhét hattyúk. Lehet, hogy nem is akarom.
Felnőni nehéz. Nehezebb, mint tizenévesen látszik. Mert fátylakat kell majd hordaniuk, amiket csak ritkán lehet levenni. És csak túl kevés ember előtt.
When I Grow Up from Fever Ray on Vimeo.
...
"Jobban vagy?"
"Nem, nem vagyok jól."
"Fáj valamid?"
"Mindenem fáj."
"Mindened?? De mégis mid?"
"A fejem, a hasam, de legeslegjobban a torkom."
"Értem. Akkor nem megyünk oviba."
"... Anya?"
"Igen?"
"Van olyan, hogy az embernek még a hálóinge is fáj?"
"... ?? Hát igen. Azt hiszem, van olyan."
Keresés
