felhők bejegyzései 
Ami marad
Elég nehéz összecsomagolni. Nem fizikailag persze, mert abban van gyakorlatom. Összehajt, zacskóba rak, lezár, porszívóval levegőt kiszippant, bőröndöt mérlegre tesz. Praktikus mozdulatok.
A többi a nehéz. A tárgyak mellett az emlékek rakosgatása. Nem szeretnek a bőröndben lenni, valahogy mindnek az a meggyőződése, hogy idekint kell maradni. Hiába mondom nekik, hogy egyáltalán nem biztos, hogy ablak mellé fogunk ülni, másszanak csak a csomagba, kényelmesebb lesz.
Többségük rosszkedvűen ül a szőnyegen törökülésben, a szőnyeg mintáját piszkálják zavarukban. Nem szeretik, ha válogatnak közöttük. Pedig mind nem fér be, lesz majd, amire nem emlékszem, amit majd mások mesélnek el egyszer, sok nap, sok év múlva, én meg szomorúan gondolok arra, azt a kicsit, azt kár volt otthagyni...
Mire becsomagolok, üresek lesznek a szobák. Akkor majd már nem leszek szomorú, vidám leszek, mert amit viszek, az mind az enyém marad. Amit pedig itt hagyok, az marad másnak belőlem.
Viráglányok
Tegnap mendhit kaptam ajándékba a bangladeshi lányoktól. Mondtam is nekik, most hogy civilben, és nem iskolai egyenruhában vannak, hogy náluk Bangladeshben biztosan minden csupa virág és növény. Biztosan ezért van a ruhájukon is a sok virág, meg inda, meg most már a kezemen is.
Nelima a hennával a kezem fölé hajolva viszont azt mesélte, otthon nincsenek kertek, csak kerítések mögé zárva. Hogy amikor egy bangladeshi ide jön, csak csodálkozni tud, miért van ennyi virág mindenfelé szabadon.
A hiány, úgy látszik, művészetet teremt.
nem jó
El nem tudom képzelni, ki adott beutazási vízumot ennek a két embernek. Vagy nem is kell nekik, mi? Azért ez igazságtalan.
Apám öltönyös haverja kicsit megváltozott, nem is tudom, hogy írjam, kicsit kevésbé tűnik öntudatosnak. Öltöny, nyakkendő kifogástalan, nem is az, de mintha kevésbé lenne merev. Vagy csak a jetleg miatt.
Nem tudom, miért de nem kedvelem túlzottan, pedig idén alig jött párszor, akkor se maradt sokáig soha. Nem is rosszindulatú. Csak nem szeretem, hogy nem lehet vele beszélgetni ...
A nője meg, a kis mezítlábas csaj, elég rossz színben van. Szerintem fogyott sokat mióta nem láttam. De a keze, az pont olyan hideg, mint volt, a szorítása meg még erősebb. Csak arról szokna már le, hogy reggelente gyomorszájon vág. Nagyon csúnya szokás, mert hányingerrel, levegőért kapkodva ébredni nem jó.
kép helyett
Ha a Palira gondolok, olyan édes-keserű lesz a szám íze, mint amikor valakit valami szemtelen megjegyzés után pofonvágnak. Hogy kicsit fáj, a vér szivárog a szájában belül, de mosolyog is, mert a lázadás megvolt. Hát ilyesmi volt a Pali, ilyesmi, amikor az emberek rá gondolnak. Persze nem a fiai, mert azoknak csak a keserű van, azt hiszem.
A Pali apám legkisebbik öccse volt. Az a fajta szöszi, mezítlábas parasztgyerek, akinek már öt évesen olyan mocskos szája volt, hogy nagyanyám lépten-nyomon szájonvágni volt kénytelen, de akit ennek ellenére mindenki szeretni akart. Őszinte kis pofája volt, és még akkor se nagyon tudott igazat mondani, ha megfeszült a teste bele.
Kicsi volt, legkisebbnek is mindig kicsi, mint akinek nem jutott elég étel sosem. Ilyen, amikor valakinek négy bátyja van.
Hogy iskolába járt-e valaha, mármint rendszeresen, hogy tanult-e ott a csibészségen kívül valamit, azt nem tudom. Elég korán dolgozni kezdett, elég korán elitta minden pénzét, amit nagyanyám meghagyott neki. Elég korán nem hallgatott senkire. Elég korán bajokba keveredett. De nem nagyon számított, mármint továbbra is mindenki szerette, mert még mindig megvolt az a gyerekkorából ittmaradt mosolya. A nők is szerették emiatt, de ahogyan az lenni szokott, ő még a nőknél is jobban szeretett szabadnak lenni.
Azt hiszem, a Pali az hippi volt a hetvenes évek szocialista világában.
Aztán hogy miért, miért nem, egyszer gondolt egy nagyot, megnősült. A nője, meg a két fiú, meg a Pali, mint egy Jancsó film snittje, csak urbánusban. De ez nem volt jó valamiért. Ez már túl konzervatív volt neki.
Ment, szokványossá alakuló életét alkoholban és drogokban szerette volna feloldani, hátha könnyebben csúszik a nyelésnél. De nem csúszott, csak a Pali szegény. Aztán a szép, fekete hajú asszony megunta, vitte a két fiút, ki tudja hová. Sosem láttam őket újra, pedig örülnék. A Vera fekete haját örökölték, nem apámék szőkéjét. Meg se ismerném őket ...
A Pali meg örült a visszakapott cigányéletnek. Nem dologozott többé soha életében, becsukták párszor KMK-ért. Néha gondoltam rá gyerekként, hogy áll a rács mellett, az alkarján a szedett-vedett tetoválással: SZERETLEK. Hogy kit éppen ....
Néha láttam az utcán az új nőjével, fetűnő páros voltak, két valaha volt forradalmárból két hajléktalan. Azt hiszem, a Pali volt Pécs első hajléktalanja. Akkor már nem volt vonzó, az arcát megnyúzták az utcán töltött telek, a csibészes mosolyát eltorzította a való élet. Elég sok telet kihúzott az utcán, ahhoz képest. Tudom, apám mindig nézte, látja-e valahol, segített volna, ha hagyja. De a Pali, az boldog volt, a legszabadabb életet élte, amit csak kigondolni tudott magának. Nem kellett neki semmi.
Aztán egy délután csengettek. Egy egyenruhás rendőr állt az ajtóban. Apám azzal a szótlanságával vette a kabátját, amivel csak nagy bajok idején szokta. A rendőr azt mondta, nem tudják a halottat azonosítani, mert nincsen nála személyi igazolvány. Egy vidéki kis házban feküdt a férfi, a szomszédok szerint két napja halhatott meg. De apám nevét valahogyan emlegette még előtte.
Amikor apám megjött szólni nem szólt, csak a konyhában sírt egy darabot. A Misi balesete után is ott sírt. De a halott ember nem a Pali volt, hanem apám másik öccse. A Pali még bírta egy évet. Amikor megtalálták az utcán, nem kerestek senkit. A Pali nem emlegette a testvéreit. Csak maga volt. Mindig azt képzelem, még mosolygott is, olyan csibészesen, hogy a halálában visszakapta annak a régi szőke fiúcskának a mosolyát.
A sírján mindig van virág. Ki tudja, ki viszi neki.
Nincs képem a Paliról, de ha hazamegyek beszkennelem az összes régi családi képet, amit anyám őrizget a fiókjában. Addig meg itt van, aki tök olyan, mint a Pali volt.
16
Insomnia ... hiába, a barátaink nem hagynak minket magunkra.
Megint nem alszom. Szinte biztosan tudom, hogy nem az egér miatt van. A megint egér miatt, aki megtanítja nekem a kegyetlenséget a gyilkosságban. Nem, nem miatta nem alszom, hanem amiatt, ahogyan gyerekkoromban sem aludtam két héttel a balatoni nyaralás előtt.
Egy hete a Paliról akarok írni, tegnap óta hozzá venném Gabit is, akit majd más néven talán, mert ... Jó, néha illetlenség a rendes néven. Ez a dolog azóta foglalkoztat, hogy Cippó felolvasta a tetoválást István alkarjáról.
De most megint nem alszom rendesen. Pontosítok. Mert alszom, de az óra hangjára kipattan a szemem, és kényszeresen csomagolok. Nem kéne még, van 16 napom, de már boltba se mennék, már csak a reptérre.
Leveleket kapok. Érdekes, ahogyan a nők már leszoktak az írásról, csak legyintés van, hazajövök, itthon majd mondják. Meg az is érdekes, hogy a pasik most írnak. Hogy Gabi röviden, a megmagyarázhatatlan szeretet esszenciájaként egy mondatban szinte, hogy csak gyere már haza. Egy év alatt ez talán a harmadik mondata.
Nézem álmos szemmel a másik üzenetet is, egy másik mondatot. 'Lassan itt hagyod Amerikát, ugye?' Először egy kicsit dühösen olvasom, mert nem gondolom, hogy jogos a szemrehányás, ami a mondatba fonódik ennyi év után. De nincs igazam. Nincs igazam, amikor arra gondolok, minek kell írni 16 nappal indulás előtt, mert a tegnapi üzenet előtt ott szomorkodik egy másik mondata még februárból. Egy megválaszolatlan üzenet.
Most válaszoltam. Majdnem olyan egyszerű kegyetlenséggel, mint ahogy a csapdát kiraktam este. Harmincadikán repülünk haza. Ezt írtam. Mit írhatnék... Ez az igazság.
My friend, Buddy
Van ez a fickó, akit Buddy-nak hívnak. Persze nem, de mindegy. Univerzális a szentem, egyfajta óceánokon átívelő archetípusa a férfisovinizmusnak.
Buddy-val már tavaly augusztusban találkoztam, amikor iskolát kerestem Borinak. Akkor azon problémázott, Bori miért nem tud angolul. (Marha.) Na mindegy, addig-addig vesződött, és ráncolta a homlokát, hogy a gyerek mégse az ő iskolájába került.
Most megint összehozott minket a hivatalos élet, én mint hivatalos látogató látogattam Buddy iskoláját. Meg másikakat is persze. Buddy az irodájában várt, tiszta szerencse, hogy nem kell osztoznia senkivel, mert több arc már nem férne az irodába.
Hivatalosba van öltözve ugyebár, mondjuk itt ez az elvárás persze, joviálisan szorongatja a kezem, hogy milyen rohadtul örül, hogy lát. (Hazudik.) Hogy milyen kár, nem is érti, a gyerekem miért nem hozzá jár. (Megint hazudik. Én meg örülök.) Majd leesik a székről, úgy udvariaskodik, de azoknak a pasiknak a lekezelő modorában, akik nőkkel csak alávetett viszonyban képesek társalogni. Kicsit meg is izzad a nagy igyekezetben.
Órát is látogatok, enyhe hányinger fog el, amikor mutogatja a diákjait, mint valami tenyészállatokat. És amikor harmadszor süti el a viccet, hogy nyilván a Hung(a)ry nevű ország a Thirsty nevű mellett van, szórakozottan nézek körbe a teremben, hogy van-e valahol egy baseball ütő, amivel pofán vághatnám. De legalább nem mosolygok.
Kifelé menet szerencsére nem mutatja meg a diplomáit, és nem lapogatja meg a hátam. Hogy a rohadt életben lehet valaki ennyire mű, az a mai napig nem hagy nyugodni. Műélet, műbarátok, műszex. Buddy, my friend, ez aztán a felesleges élet.
Jelentéktelen
Van pár jelentéktelen apróság, ami zavar az életemben. Közös tulajdonságuk, hogy tulajdonképpen nem bírnak különösebb fontossággal, mégis, mint valami kis alattomos tüske, beleakadnak a bőrbe.
- Az e-mail postafiókomat elárasztják a Facebook értesítések.
- Tegnap nem takarítottam ki a fürdőszobát.
- Fáj a torkom.
- Nem találom a repjegyeket.
- Elalszom olvasás közben.
- Megint egy sort sem javítottam hétvégén, viszont láttam két szar filmet is.
- Nincs meg fél pár papucsom.
- Nem tudom telepatikus úton leolvasztani a hasamra rakódott hájréteget.
- A hülye eső nem esik.
- Az időjárásjelentés előtt barom internetes reklámok mennek két értékes percig.
Most több nem jut az eszembe, pedig sok van.
Hangok
Hallgatok. Egyrészt büszkeséggel, másrészt gondolkodva. Büszkeséggel, mert Cippo hangján történet lesz az írásból. Másrészt gondolkodva, hogy ez, vagy az a méhes völgye. Hogy a történet káprázata elég ajándék-e, vagy mégis tangót kellett volna, nem Hamvas Bélát. Vagy mégis inkább csak a mosogatószer habján visszacsillanó mosolyt.
Mindegy. Választhatsz.
Mosogatást. A méhes völgyét. Piazzollát.
Boldog születésnapot. Isten is éltessen.
Audio (ajánló)
Mostanában hallgatok. Nem a beszéd ellentéteként, a látás ellentéteként. Kicsit belefáradtam a nézésbe ugyanis.
Az elmúlt napokban eluntam az itteni világ nézését. Jellemhiba lesz ez is, tudom.
Hajnalban a kertben egy gerlét hallgattam, nagyanyám Anna utcai belső udvarából jött a dohos szaggal, meg az üveges szekrény emlékével. Hallgattam az ismeretlen növényeket is, amint vadul nőni kezdtek az első napfény csíkjában. Már derékig ér a mindenség a kertben, de nincs hozzá küzdelem.
Helyette van a Nyilas Misi. Hallgatom. Szeretem, amikor felolvasnak nekem szép, vígasztaló hangú nők. De nem vagyok irigy, Cippo olvashat bárkinek, sőt. Múltkor ezt hallgattam, de bármit jól olvas kattintásra.
Persze zenét is, mindig. A kocsiban Bonobót. A csövön meg ezt például.
Cumulus
Fényképezőgép nélkül nehéz. Mármint felhőkről beszélni nehéz, mert az objektivitásnak mégcsak az illúziója sincs meg. Egyszerűbb lenne kattintani párat, aztán kiválasztani a képet, ami a legmegfelelőbbnek tűnik. De ezzel máris átléptünk egy másik helyszínre, a szubjektivitáséba.
Nem volt nálam gép tegnap reggel, ezért leírom. Hazafelé a 73-as úton, az edzőterem után a veszteségekre gondoltam, meg arra, a hiány állapota ternészetes-e. Hogy van-e olyan, hogy teljesség, amikor semmi és senki nem hiányzik. Az egyik kanyar után a fák felett az ég részre nem hajlóan kéklett. Az égen cumulusok, a felhőbámulás és alakértelmezés elsődleges tárgyai. Az út feletti felhőnek vitorlás alakja volt.
Arra gondoltam, majd elmondom, akinek szeretném, hogy vitorlást láttam a felhőbe. Azért mondom el, hogy ő is látni tudja, meg érteni. Meg arra is gondoltam, sokkal több időt kellene hanyatt a fűben eltölteni felhőbámulással. Sokkal többet. Valószínűleg egy örökkét.
Illat
Mindjárt megyek haza, szóval megint érzek illatokat. Amikor ideértem, mellbevágott, mennyire emlékszem arra, milyen illata van Amerikának. A sötétsárga Dial kézmosószappané.
Szappanillatú Amerika... Legalábbis tavaly augusztusban így éreztem, amikor Mark fürdőszobájában (mert akkor az még az ő fürdőszobája volt,) kezet mostam.
Illatokkal időutazni a legkülönösebb érzés, mert egészen olyan, mint egy kényelmes séta közben benyitni egy húsz évvel ezelőtti ajtón. Az eltelt idő semmivé lesz, a távolság nem létezővé. Az élet egy másik életbe tűnik, mintha sosem lett volna másképpen, mintha nem mozdult volna egyikünk sem annyi évig. Reszelt alma, nyers zabpehely, és natúrjoghurt illata van.
Aztán persze, ahogy teltek a hetek, az illatok elveszítették a kapcsolatukat az emlékekkel, és csak úsztak a levegőben, mint az ernyőn utazó magok. Kitértek előlem. Már mindenhez hozzászoktam. Nem szaglásztam elgondolkodva a szárítógéphez vett kis kendőket, és nem feküdtem a fűbe a föld szagára kíváncsian.
De ahogy lassan a bőröndök mellett az emlékeket is be kell csomagolni, az illatok idetelepszenek mellém, egyik a másik után. Most megint érzem őket, úgy látszik, a megszokás is összepakolt. Vendég vagyok megint, átutazó csak, aki sietségében örvényt kavar.
Újra érzem az illatokat. Az otthonnak hívott kölcsönélet édeskés süteményillatát, az iskola sültcsirkeillatát, Lily termének vaníliás levendulaillatát, az idős tanárnő nagyasszonyos parfümillatát, amit a folyosón maga után hagy, a fura fertőtlenítőszagot a tanáriban.
Reggel az óceán felől érkező áramlat a semmihez sem fogható sós halszagot hozza a parkolóba, délután a letekert autóablakon át édes virágillat utazik velem tovább.
Este nehéz, várakozásillata van a levegőnek.
Buddha
Az emberek általában jobban olvasnak, mint írnak. Én legalábbis biztosan. Nem tudom, mi lehet az oka, mert hiszen mindkettőnek a teremtő gondolkodás az eszköze. Talán az olvasás biztonságosabb, nem bánt annyira, mint az írás.
Most olvasok inkább, mások mondatai mögül figyelem a világot, na meg önmagam, és azon gondolkodom, mikor tanulja meg az ember a boldogtalanságot olyan jól, olyan hibátlan magabiztossággal, hogy boldogságnak hiszi azt.
Az lett a meggyőződésem, hogy nincs boldog gyerekkor. Hogy úgy nincs boldog gyerekkor, ahogy a felnőttek a műmeséikben leírják. Hogy a felnőttek nosztalgiának becézett hazugságaikban a gyerekként végiggondolt gondolataikat unottan hajigálják mindenféle szemétdombokra. De lehet, hogy nem unottan, csak félelmükben. Mert elég félelmetes, hogy mindaz, amit gondoltak, mondjuk hat évesen, az életről, a halálról, a szerelemről, a szeretkezésről, a helyesről és a helytelenről, az mégiscsak igaz. Szemben azzal, amit mondjuk harminc évvel később erről gondolni tudnak.
Amikor ez a meggyőződésem támadt, úgy emlékszem, hat éves voltam. Az óvodaudvaron álltam a kerítés mellett, és néztem az utcát. A járdát megemelte egy fa gyökere.
A kisgyerek mind Buddha. A felnőtt meg pontosan emlékszik, milyen volt Buddhának lenni, de már nem tud. Vagy csak nagyon ritkán.
Választok
Szerintem az szép, hogy József Attila születése napján eldönthetem, innentől fogva cigány leszek-e.
korai örömök
Az ember gyakran túl korán örül dolgoknak. Ezen a bölcs természet jót röhög.
A természet gyakran túl korán örül a tavasznak. Ezen az ember aggódva vonja össze a szemöldökét.
Ez a különbség kettőjük között.
Nézőpont
'Lassan ideje hazamenned.' Ezt Louise félig viccesen, félig komolyan mondta pár napja. A vicceskedés annak szólt, hogy már nem kell végigmondanunk hármunknak a poénokat, pont egyformán, pont ugyanott értjük meg a lényeget. A komolykodás tulajdonképpen ugyanennek a jelenségnek szól, csak a dolog hátteréből adódik. Abból a háttérből, hogy Louise, M és én egészen konkrétan egy nézőpontból látjuk a minket körülvevő szart.
Nem vagyok már vendég, azt hiszem ezért van ez. Nem azt akarom mondani ezzel, hogy belesimultam az amerikai társadalomba, egyszerűen csak több mindent értek, és sokkal több mindent érzek meg a párbeszédek mögöttes jelentéseiből.
A fehér republikánus szomszédasszony már nem udvariaskodik, megosztja velem aggodalmát, hogy ebből az országból is szocializmus lesz, ha nem vigyáznak Obama egészségügyi reformjával. Már csak azt várom, mikor veszi elő a szekrényből a hercig fehér csuklyáját.
Hallom a 'kollégákat', hogy tesznek szemét megjegyzést egy-egy nagyseggű latin lányra, az iskolavezetésre, az ESL tanárokra (itt ugyebár az nem esik le, hogy én is az vagyok, de az is lehet, azt gondolják, nem beszélem a nyelvüket). Hallom, hogy az ő óráikra na azok a miféle diákok nemár, hogy jelentkezzenek jövőre.
A gyerekem is tanul. Tiltakozna a tanárok elbocsátása ellen, de a rendőrök nem hagyják kimenni a diákokat az iskolából, az (egyébként szintén elbocsátott) igazgató pedig figyelmezteti őket, hogy aki kimegy, ki lesz tiltva a suliból kilenc napra. Belátó gyerek, megkímél a hivatalos macerától.
Odáig fajultam, hogy újságot is olvastam a minap a költségvetési megszorításokról. Abban az iskolakörzetben, ahol mi lakunk, 70 tanárt rúgnak ki, az osztályokat összevonják, a délutáni programok egy részét, és az esti oktatást megszüntetik, megemelik az amúgy is kurva magas oktatási adót. Ahol tanítok, ott egyelőre kisebb a megszorítás, de nálunk (mondom nagy arccal, na tessék) is megválnak tanároktól. És gyorsan hozzá is teszem, New Jersey államot nem érinti olyan súlyosan a válság, de új kormányzót választottak. Jó, mindenkinek a maga keresztje.
Nézni szoktam az embereket, mert ebben jó vagyok. A nézésben. Délután (ismét) jótékonysági zsírpizza és játékautomata rendezvényen jelentem meg Borival. (Rajtam ne múljon a szülői munkaközösség anyagi helyzete.) Olvasni akartam, de helyette csak néztem az előttem üldögélő anyukát, aki földig érő slafrokban, hátán az angyalszárnyas, glóriás Csőrike tetoválással meredt a világba, majd adandó alkalommal megverte az arra haladó öt év körüli kislányát, mert az összegyűrt valami szar papírt. Aztán feljebb rángatta a melltartóját, és visszaült.
Ezeket látom itt. Az a baj, ilyesmiket látok otthon is. És kábé ugyanazt gondolom az egészről földrajzi helyzetemtől, bőrszínemtől és vallásomtól függetlenül. Az emberek nagy része olyasmiben keresi a boldogságot, az elégedettséget, amiben nem lehetséges azt megtalálni. Fogyasztják a világot, ezzel egy időben fogyasztják az életüket, sőt ostoba módon a gyerekeik életét vagy annak egy részét is elfogyasztják. Közben meg, ha egy pillanatra nem figyelnek, kiül az arcukra a semmi.
Talán elérkezett az idő arra, hogy ismét könyvek íródjanak, hátha egyszer majd valaki megtalálja őket, és elborzadva olvassa a jelentést egy rég letűnt civillizáció alkonyáról.
Louise-nak igaza van, lassan ideje hazamennem.
Nagyhétre
Talán október van, talán nem. A lemenő nap besüt hármunkra a személyvonat ablakán. A háttérben a somogyi dombok. Mire leszállunk, már szinte este van. A kisbuszra várnunk sem kell, van ott valaki, akit persze csak Gyuri ismer. Még megvárjuk a pesti vonatot, hátha azzal is jönnek.
A plébánia udvarán ülnek páran, Lacit keresem, mást várok, mint aki jön. De mosolyog, mint mindenki. Utazó lettem, aki sosem látott otthonomba térek meg. A konyhában barna hajú lányok sürögnek, kávét is kapok tőlük üvegpohárban.
Novemberben már csend van mire megérkezünk, de már csak ketten. Laci kicsit komolyabb, mi nem. Mindig nevetünk az úton. A plébánián néhányan már alszanak, Gyuri elvonul Lacival, én a nagyszobában a szentek életét olvasó lányokkal maradok. Nem érdekel kis szent Teréz.
Márciusban én megyek. Gyuri nem jön, mindketten tudjuk, Laci is, én is. Épp most nem. Egyedül vagyok. Hideg van még, tavasz pedig, de nincs kedvem kimenni a konyhából. A piros bőrkötés a könyvemen próbál melegen tartani. A gázkályha barátkozik, de nem hagyom.
Éjszaka nem alszunk, csak várunk. Régóta nem ettünk, és nagyon fázom. Elszívok egy cigarettát az udvaron. Van társam is, bosszús, pedig nem illik. Nem bántom, ő sem engem. Nem a mi döntésünk a mai nap.
A templomban a miseing hideg, megkötik a derekamon. Hárman vagyunk, de én egyedül. Igaz, gondolom ők is. Senkit sem ismerek, még magamat sem. Laci most olyan, amilyennek október előtt vártam.
Egyedül állok, nem látok semmit a fénytől. A miseing csipkéje hozzám simul, a szenteltvíz meleg, az olaj is meleg. Ellene mondok a Sátánnak. Csak Isten ne mondjon ellenem.
Húsvét ünnepe, a feltámadás hajnala egyedül ér. Csendben. A templom kőpadlóján fekszem.
Iskola határok nélkül
Azt nagyon nehéz eldönteni, hogy meddig mehet bele az ember bizonyos helyzetekbe. Ez vásárlás közben jutott ma eszembe, amikor a gyümölcsöt válogattam.
Érdekes hivatás tanárnak lenni. Azért érdekes, mert az egész lényege nem az, amit sokszor gondolunk, nem az átadott ismeretanyagban rejlik. De sok köze van az adáshoz és az elfogadáshoz is.
Az a nagy helyzet, valahogy sosem éreztem azt, hogy engem az Isten is osztályfőnöknek teremtett. Sőt. (Itt persze felhozhatom mentségemre, hogy sosem volt olyan osztályom, akiknek az elejétől a végéig én lettem volna az osztályfőnöke. Így alakult.) Azt hiszem, nem nekem való ez az egész. Túl sok.
Amerikában nincsenek osztályfőnökök, és ez eleinte egészen jó ötletnek látszott, mert úgy tűnt, ami feladat, admininsztráció Magyarországon az osztályfőnök vállát nyomja, az itt eloszlik. A felelősséggel együtt is.
De az idő előrehaladtával rá kellett jönnöm, már megint osztályfőnök lettem, és ami a legszarabb, egészen úgy fest, önként. A kezdő csoportomban újra átélhetem a kilencedikes osztályfőnökök által olyan jól ismert érzést, amikor rájönnek, érzelmi és szellemi érettség tekintetében középső csoportos szinten mozgó kigyúrt hormongyárakkal néznek farkasszemet.
A kezdő csoportokat onnan lehet megismerni, hogy -bocsánat a hasonlatért, de- gyakorlatilag egy állatkertre hasonlítanak leginkább. Hogy pontos legyek, egy most befogott vadakból álló állatkertre. Ezeken az órákon mindenfélét tanítok és tanulok. Írni és olvasni. Aztán szabálykövetést tanulunk, szép angol-amerikai kiejtést, higiéniát, toleranciát, multikultúrát, vallási sokszínűséget, és a vizelettartás rejtelmeit. A kezdők a világ csodái. És már tudom a legtisztább spanyol kiejtéssel üvölteni, hogy: 'iSeinte se, por favor!' Csak mondom, Louise ehhez még azt is hozzáteszi: 'Animales! Brutos! Antilopes!' stb.
Ma fantasztikus módszertani sikerként könyvelhettem el, hogy tesztírás közben végre csendben voltak, és elolvasták az instrukciókat is. Na jó, a mellém ültetett új gyerek valami dalocskát énekelt írás helyett, de nem baj. Elvolt.
A nehezebb dolog az a haladó csoport, mert ott van sok diák, aki már iskolára van szocializálódva, vagyis minden oké, ha nem is szorgalmas, azért van valami belátható cél, és pláne van fejlődés. Aztán vannak a nagyon zűrös esetek.
A srác, aki tegnap volt 19 éves, de csak 11-dikes. Aki sosem fog tudni leérettségizni, mert alig van kreditje. Akinek már van egy fia. Aki már nem hazudozik arról, miért késett, hanem odaadja a pass-t, amiről be is vallja, hogy most hamisította. És akit emiatt már nem utalok fegyelmi fokozatra, hanem inkább elteszem a papírját, hátha egyszer nagy festő lesz, és sokat fog érni ez az aláírás. Ezt meg is mondom neki.
A lány, aki teljes révületben járt az órákra, de akit az iskolapszichológusnak ajánlottam, úgyhogy most van családterápiája, meg tanácsadása, meg mit tudom én mije. Még a szülei is bejöttek a suliba. Ez valami.
És a haladó csoportba jár az a lány is, akinek ma délután gyümölcsöt válogattam a szupermarketben. Mert szerinte New Jersey-ben nincs elég étel. Azt mondta, a szülei sosem vesznek gyümölcsöt, pedig azt nagyon szereti. És ezt olyan őszinte vágyakozással a hangjában mondta, hogy hirtelen nagy csend lett a teremben. Múlt héten adtam neki egy pólót, de megint az agyonmosott, valahafehérben jár. Talán másnak is kellett a családban, úgyhogy adok neki még egyet a készletünkből, hátha azt már ő is hordhatja.
Meddig lehet, és meddig érdemes elmenni? Amíg bírjuk. Ha három hónapig vagyok itt, akkor ebben az időkeretben mozogva is minél messzebb. Mert az adást és az elfogadást is meg lehet tanulni. Ahogy most az én saját gyerekeim is megtapasztalták az adás jelentőségét, amikor összepakoltuk a lánynak szánt ételt. Az iskolában az élet tanít, az életben meg sokszor az iskola.
Egyensúly
Az ember egyensúlyozni tanul. Van hozzá szerve.
Gyerekkoromban nekem anyámék nem vettek kétkerekű bicajt, nem tudom, miért. Gondolom, gazdaságilag nem volt lehetséges. Vagy a jövőbe láttak.
Egyetemista koromban tanultam meg bicajozni Kenesén a barátnőmék jobb sorsra (nem rám) érdemes orosz férfibiciklijén. A diósgyőri folkfesztiválon csodájára is jártak a lábamnak a barátságos fiatalok, az orvosi egyetemisták holmi fertőtlenítés, összevarrás és bekötözés Bermuda-háromszögébe szerették volna utalni a jelenséget. De én már akkor is tudtam, aggodalomra semmi ok, az ember mindenből fel- és kigyógyul. Az idő pedig múlik.
Biciklim most már van, de még tavaly tavasszal is én voltam a show-felelős a környéken. Úgy vannak ők ezzel, csak meghallja a Rózsika a földszinten, hogy biciklitúra lesz, már szól is a Ferinek, meg az Öcsinek, hogy műsor van. Jó szomszédhoz méltón nem is okozok nekik csalódást.
Itt egyelőre nincs biciklizésre alkalmas idő, meg momentán ez a kis hurrikánnak túlzott Nor'easter eléggé át is rendezte a fákat a környéken, szóval más sporttal ütjük el az időt. Bori csodás és találékony szülői munkaközössége jótékonysági görkoriestet rendezett (lehet ám tanulni!) valami görkori centrumban. Mivel ez nagyjából egybeesett a felolvasóesttel a Bordersben, gondoltam, hazafelé a görkorizásból útba ejtjük a könyvesboltot. Így nemcsak edzett, de kultúrálódott is leszek.
Amikor az ember nem hallgat az ösztöneire, és az intő jelekre, akkor azért elég nagy eséllyel hibázik. A GPS egy sötét erdő közepébe akart irányítani, később pedig háromszor tereltek el az árvíz miatt. De nem baj, 45 perc alatt megérkeztünk, magunkhoz rántottunk egy-egy pár görkorcsolyát, aztán irány a parketta.
Namost nekem gyerekkoromban volt görkorim. 4 kerék, 2 sebesség. Nem egy bonyolult dolog, gondoltam én barom. Szólni szeretnék, ha még nem késő, aki Amerikában körkorizni szeretne, az gondolja át a dolgot, mert kurvára csúszik a parketta. Lehet, hogy öregszem, és persze az uránvárosi betonjárdán másképpen van a surlódási együttható, de alaposan elszámoltam a dolgot. Bori szegény feszt eltanyázott, nekem pedig halálfélelmem volt, mert arra gondoltam, ha ráesek arra a 12 kilós kiscsajra, aki előttem rakosgatta a lábait, tuti villamosszékben végzem.
Háromnegyed óra után szerencsére Bori megunta a mazochizmust, pedig én már éppen kezdtem belejönni. Nem tudom, genetikus-e, de az én egyensúlyozó szervem nem működik túl jól. Elég sok időbe telik, mire megtalálom az egyensúlyom. De azért nem bántam, hogy indulunk, még volt egy gyenge reményem, hogy odaérünk a könyvesboltba. Ez a remény sajnos már az autóban köddé vált, mert a gyermek közölte, ő fáradt, hazamenne, én lennék szíves megvenni neki azt a dr Seusso (vagyki) könyvet, amit szeretne.
Mire hazaértünk, tök nyűgös volt, én meg türelmetlen, mert napok óta Langston Hughes-t akartam hallani, és éreztem, nem lesz ebből semmi már megint. Ahogy a múltkori jazzkoncertből sem lett, mert valamelyikük beteg volt.
Egyensúlyozok. Nő, anya, tanár, munkavállaló, érdeklődő emberi lény, kertész, olvasó. Nem tudom, miért ilyen nehéz egyensúlyozni. A dologra nem mentség, hogy az a kurva drótkötél vágja a talpam, és hogy tériszonyom van. Felmentés nincs.
Az ember egyensúlyozni tanul a drótkötélen a szakadék felett. A türelmetlenség nagy luxus.
fémhideg
Nem vagyok lelkizős alapjában véve, különösen nem vagyok az, ha orvoslásról és orvosokról van szó. Még abból az időből maradhatott ez velem, amikor kétségek nélkül hittem a nyugati orvoslás mindenhatóságában.
Nem vagyok lelkizős, mondom ezt akkor is, amikor életem nőgyógyászaira gondolok, és még mindig emlékszem, hogyan pirult bele a kérdésébe félúton életem első nőgyógyásza, én pedig hogy pirultam bele a válaszba. Mondom ezt akkor is, ha most visszatekintve az elmúlt huszonvalahány évre, életem legnagyobb lelki és testi fájdalma is a nőgyógyászomhoz kötődik.
Tulajdonképpen nincs mit misztifikálni a dolgon, a nőgyógyász is egy orvos, vizsgál, diagnózist állít fel, kezel, rossz és jó híreket közöl, és adott esetben az utolsó úton is társ. Meg az elsőn is, ne felejtsük, hiszen a magyar orvosi gyakorlatban a nőgyógyászat és a szülészet gyakran tartozik össze.
Azon gondolkodtam egy kép miatt, hogy a nőgyógyászok átka ez a gyakran kényszerűségből kötött frigy. A jóságos szülész képéhez, a nőgyógyász hidegen kiszámított mozdulatai nehezen passzolnak. Na meg a futószalag-fíling, ami a nőgyógyászati rendelőben éppen úgy honos, mint a fogorvosnál, vagy a bőrgyógyásznál. A magánrendelők csendes eleganciája mit sem segít, a tény az tény marad, a rendelő számláit fizetni kell, a betegek jönnek egymás után, jó esetben harminc percenként.
Furcsa dolog ez. Amikor a doktorral először találkoztam, talán húsz éves sem voltam. Nekem nem volt gyerekem, neki nem volt magánrendelője. Nekem nem volt ráncom, neki meg volt haja. Sok és sötét. Most már többszörös nagyapa, az a kevés haja, ami megmaradt, teljesen ősz. Még vezet szüléseket is, meg vizsgál, nemrég éppen azt a lánygyereket, akit ő látott meg először. Gondolom, ilyenkor őt is megérinti az elmúlás gondolata.
Néha azon gondolkodom, ennyi év, ennyi gyerek, ennyi abortusz, ennyi operáció, ennyi jó és rossz hír után, a doktor is megérdemelne egy fedett előteraszt a rendelője előtt. Mint az amerikai filmek fából készült teraszai. Lenne egy helyes kis hintaszéke, ahol rendelés után (optimalisan a lemenő nap utolsó sugarain merengve) üldögélhetne.
A nők, a páciensei, meg mind szép sorban mellé ülnének, és mesélnének a gyerekeikről, a soha meg nem született gyerekeikről, a méhükről, az elveszett méhükről, a megtalált petesejtjeikről, a boldogságukról és a boldogtalanságukról. És ott, akkor, azon a teraszon elmondanák az esti párás levegőben, hogy a kacsának becézett fémeszköz hideg érintése gyakran a szívig is elér. Nem szemrehányóan mondanák ezt, hanem olyan egyszerűen, ahogy az emberek a barátaiknak tudják mondani a világ fontos és kevésbé fontos dolgait.
A doktor pedig a kezét a páciense térdén nyugtatva bólintana, hogyja tudja. És már tudná.
(Kommentnek sok lett volna.)
Légzőgyakorlat
Barátkozni márpedig kell. Nem azért, mert hajózni nem, hanem mert a barátok felelőssége, hogy az embert megfelelő pillanatokban megfelelő jótanácsokkal lássák el.
Hosszabb külföldi tartózkodás esetén nagyon helyesen tesszük, ha külföldiekkel is barátkozunk, hiszen ők ismerik igazán a helyi viszonyokat, gyakrabban is látnak minket, egyértelműen gyorsabban tudnak reagálni vészhelyzetekben.
Nem mondom, hogy nem barátkoztam eddig is, de azért az igazi barátságokhoz kicsit több idő kell. Valamiért nem látok nagy esélyt arra, hogy az iskola folyosóján jártamban-keltemben egyszer csak valaki sírva a vállamra borul, és elmeséli, milyen szerencsétlen egy balfasz. Cserébe viszont mindezt én sem igen tudom előadni ezeknek a pozitív nőcskéknek, akiknek az élete csupa móka és kacagás. De ha nem, akkor azt inkább evési rendellenességekbe fojtják. Itt ez is egészen más, és bizony nosztalgikusan gondolok otthoni életemre, melyben a papírzsebkendő kölcsönadás és -vétel az iskolai mentálhigiéné fontos eleme.
Persze nem vagyok én annyira hülye, készültem, hoztam magammal barátnőt. Régi a kapcsolat, és nem sajnáltam a dvd-nek a helyet, jött velem Alexandra is a nagy útra. Az első hónapokban szoros maradt a kapcsolatunk, de aztán a tél beálltával, valahogy eltávolodtunk egymástól. Olyannyira, hogy most, amikor szükségem lett volna rá, nem találtam sehol. Gondolom, lelécelt valami testépítőbajnokkal. Jó, tudom, én is hibás vagyok, vegyük úgy, hogy nem szóltam semmit, közös megegyezéssel váltunk el.
Az új barátnőm Alexandrával szemben egyáltalán nem algebracentrikus. (Istenem, ahogy Szandi tudta mondani: "Csak még 12-szer 8.") Viszont anatómiamániás. Állandóan a különböző izomcsoportokkal van elfoglalva, ráadásul teljesen meglepő pillanatokban azt szeretné, ha a lábam nyújtása közben a vállamra, a bicepszgyakorlat közben a hasizmomra és egyéb helyekre koncentrálnék, ami már csak azért is viccesnek tűnik, mert az említett helyeken nekem egész biztosan nincs izomcsoportom. Sőt megkockáztatom, még egy izomrostom is alig.
Különben persze aranyos a csaj, az a típus, mint Bori tanítónénije, aki ha erősen kisminkeli magát reggel, van 25 kiló is, smink nélkül viszont csak 20 és fél. De tök jó pedagógus, mindig dicsér, meg mondja, hogy milyen gyünyörű. (Hogy mi, azt el nem tudom képzelni. De reméljük, az operatőrre gondol.) Egy kicsit azért féltékeny típus, mert azt akarja, hogy maradjak vele, de jóvanna, vannak helyzetek, amikor az ember nem kekeckedik. Maradok. Erősen nézem, mit csinál, persze azokat a pózokat, amik leginkább vad szex közben kerülnek elő, inspiráció híjján csak közelítőleg bírom elkövetni. Pláne, hogy ennek a nőnek gyakorlatilag nincs melle, vagyis anatómiailag se egészen stimmel a dolog.
De tényleg nem kesergek, mert jó dolog mozogni, és segít a stresszoldásban, amíg futni nem lehet. Ezekben a bezárt napjainkban ez nagyon hasznosnak is bizonyult. Egyébként a magyar barátaimmal szemben, akik kábé azt mondják, hogy bírjam ki, meg hogy egy csomó élmény vár még rám, meg majd mindjárt csak 135, ez a kis nő tud valamit az én amerikai valóságomról, mert a pillanatnyilag leghasznosabb tanáccsal lát el minden nap. Azt mondja, csak lélegezzek tovább.
Ezt megfogadtam az elmúlt napokban. Mélyeket lélegeztem, amikor kivonszoltam a kukát a jégen az útig, és csak háromszor rúgtam bele. Mélyeket lélegeztem, amikor rájöttem, a világ elég szépen megbolondult odahaza, és a hülyeség mély árkot ásott néhány ismerősöm fejében. Mélyeket lélegeztem, amikor a 15 éves kamaszfiam szemrebbenés nélkül válaszolta őszintén meglepve feltett kérdésemre, mely szerint a laptopomon talált három darab érdekes című film, vajon pornó-e, hogy igen, és ő töltötte le őket. Mélyeket lélegeztem akkor is, amikor a hat napos otthonlét után kiszabadulva végre eljutottam a szupermarketig, azonban onnan kilépve azzal kellett szembesülnöm, hogy ismét havazni kezdett. Amikor beültem az autóba és sírva fakadtam, akkor is szép egyenletesen lélegeztem.
Tényleg jó a tanács. Bárkinek ajánlom.
Keep breathing, barátaim.
wei
Nincsenek elvárásaim, de ennek nincs jelentősége.
A test nem én vagyok, de a szó, amit leírok, az sem. A test csak a vonatkoztatási pont. Amit leírok, az mindenkinek mást jelent. A szó karó is, meg virág is, de nem az enyém egyik sem.
Se mosolyt nem tudok írni, se haragot, se szomorúságot. Pedig az mind az enyém.
Gábriel
Nem mondom, hogy képtelen vagyok a meglepődésre, inkább csak nem megy könnyen. Pláne ebben a szottyadt februári időben, amikor a hátsó kertben landoló lángpallosú arkangyalok is maximum egy szemöldökrándulásra számíthatnának tőlem. A helyzet úgy áll, felőlem aztán hozhatnak mindenféle üzenetet is, az ikonok az ágy alatt, a feszületen pókháló. De időm az van, legyünk őszinték, még akár keblemre is ölelhetem a közelgő hamvazószerda gondolatát, még van pár napom. Hogy hova mennék hamvazkodni, azt ugyan nem tudom, a tornateremtemplom tornacipős papjához biztosan nem. Esetleg szórhatnék a fejemre hamut önszorgalomból is.
Azért vannak jó hírek, momentán nem Jézusról ugyan, de jól van na, még van egy kis időnk. Tegnap egy autómatricán az állt: A világ vége - 2011. május 23. Csak azért szólok, nehogy Hollywoodnak higyjetek a 2012-es kamujával.
Angyalok sehol, a jó hírek rendre a postafiókomban landolnak mostanság, mint például az, hogy Szentmártoni Szabó Géza talált egy új (eddig nem ismert) Janus kéziratot. Őt ugyan nem ismerem, de Jankovits Lacit meg igen, úgyhogy együtt örülök velük. Meg büszke is vagyok. Ez utóbbit tényleg nem tudom, miért. A másik jó hír, hogy Kemping cipőt vett itt, legalábbis azt hiszem. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy tűsarkúban járkál, de végeredményben erre a kis időre, (egy év a világvégéig elröppen, majd meglátjátok), minek aggódni a bokacsontok miatt.
Az is jó hír persze, hogy mindjárt itt van megint valami állatias nő, akinek nem tudom a nevét, de aki állítólag szombaton érkezik, és akkor megint hólapátolással telhet a hétvége kirándulás helyett. Szóval olvashatok kedvemre, ami nem rossz, csak az a baj, hiába olvasom a recepteket, melléjük is Pilinszky a kísérő, és hát kicsit nehezen nyelek emiatt.
Azért titokban minden reggel megnézem az eget a kertből. A fellelhető arkangyalok száma pillanatnyilag nulla.
Hazugság
Kinek a barka, kinek a régen látott napsütés hazudta tegnap a tavaszt.
Most itt zokog az idő a kertben.
Még sok nap, hogy látlak.
Távolság
 |
| Származási hely: tengerocean |
Távol vagyok.
Az ember azt gondolná, a földrajzi távolság nem számít manapság. Egy nap alatt ide lehet érni, egy nap alatt haza lehet érni. Az interneten olvashatom, mi minden történik az országban, a levelekben olvashatom, mi minden történik a lelkekben, a skype-on megtudhatom, a nagylány milyen jegyet kapott délelőtt.
De minden csak ideig óráig működik így. Mondjuk fél évig. Mondjuk mostanáig. Aztán a távolság, meg a hat óra különbség átrágja az óceán alatti vezetékeket. A vízből felszáló pára az emlékekből ködképeket varázsol. A hírek kezdenek értelmetlenné lenni, mint egy távoli rádióadó, már csak a foszlányokat hallom, de semmi nem áll össze értelmes beszéddé.
Távol vagyok.
A földrengés Haitin megüli a napom. A BKV ügyet olvasom, de nem értem. Azt tervezem, ha minden összejön, holnap elmegyek egy jazzkoncertre innen egy órára. Hallom, mennyibe kerül a benzin otthon, de azt sem értem. Minden otthoni e-mailt örömmel olvasok, szinte egyikre sem tudok érdemben válaszolni már.
Most vagyok a távol töltött idő felénél, és nem tudom, innentől kezdve majd visszafelé tartok, vagy még messzebb hajózom. Hogy a barátaim vasmacskái visszatartanak, vagy vonszolom őket magammal egyre távolabb. Most szélcsend van. Ha feltámad a szél, indulhatunk.
Kell egy iránytű. Meg egy megbízható rádió is.
Csak van valahol egy sziget, ahol élni lehet.
Egy nap
Sokat vitáznak, különösen Karácsony táján, mitől, kinek, miért fontos az ünnep. Nem csak ez, hanem az ünnepek egyáltalán. Eliade valami olyasmit írt, ha jól emlékszem, hogy a szent és a profán egészen másképpen nyilatkozik meg. Az ünnep megszentelt nap, a keresztény hitvilágban a Karácsony, Krisztus születésével, a keresztény ünnepkör alfája.
Itt, ebben a multikulturális, multireligionális amerikai életben, egy nap a Karácsony. Mármint egy munkaszüneti nap van. Természetesen akinek szakrális jelentőséggel bír az ünnep, annak a Szenteste is az. A közösség türelmesen viseltetik az ünneplőkkel szemben. Senkit nem zavar sem hitében, sem ünneplésében senki.
Jó lenne, ha így lenne sok helyen. Ha nem zavarná otthon sem a szomszédot, ha valaki nem a Karácsonyt ünnepli. Vagy nem úgy ünnepli, ahogy ő. Jó lenne, ha nem zavarná, hogy a szomszédja sósan szereti a túróstésztát. Ha nem azon gondolkodna, miért érzi magát jól a szomszéd, amikor a bőre sötétebb, amikor a fizetése kevesebb, amikor a szerelme vele egynemű, amikor a gyereke butább, amikor a függönye koszosabb, amikor a szeme kékebb.
Kellene egy nap, amikor a profán mellett a szent megnyilatkozása eltalálna egy egész közösséghez. Nem gondolok nagy dologra. Egy egyszerű napra, amikor mi magunk vagyunk a világ középpontja. Amikor mi vagyunk a saját magunk által épített szent tér, amiben létezni tudunk. Istenhez közel.
Csomó
Az írás már nem oldja meg a helyzetet. Nem én mondtam, de most én mondom.
Az lett, hogy utálok már e-maileket írni. Mindig elsietem a gondolataimat, mindig csak röviden írok, és elfelejtem, kinek, mit írtam meg. Az egész postafiók egy véget nem érő levélhalmazzá változik. Színes csomók, amiből szőnyeg lenne, ha látná mindenki, a szomszédé milyen színű.
De nem látják, én meg látom. De én meg amúgy is ismerem a képet. Emiatt az egésznek nem sok értelme van.
Rendes, kézzel írott leveleket kellene írnom a barátaimnak, hogy képet kapjanak, ne csak egy színes csomót.
Hallani vágyom a hangjukat. Többet mond, mint az elektronikus közlés. Hallom a fáradtságot a szavaik mögött. Meg hallom az örömet is. Jobb így.
Emlék és varázslat
Semmim se volt...
Szerintem kell olvasni. Az eszem azt mondatja velem, mindegy mit. Lehet, hogy naiv vagyok, de az a meggyőződésem, minél többet olvas valaki, annál inkább ráérez az ízére, annál inkább olyasmit olvas majd, ami hasznára lesz a világ megértésében.
Nem, nem zavarnak igazán a rózsaszín, meg ki tudja milyen könyvek. Olyasmi lehet ez, mint a Már tudok olvasni sorozat, meg mint az egyszerűsített idegen nyelvű olvasmányok. A technikát tanítják. Szeretem azt is hinni, hogy mindig tovább is lépnek azután az olvasók a következő olvasási szintre. Idővel.
Mert idő kell ahhoz, hogy az ember megtanuljon tisztességgel olvasni. Emlékszem, a húgom nem szeretett olvasni kisiskolás korában. Hogy volt-e probléma a tanítás módszerével, fogalmam sincs. Mindenesetre állandó veszekedés tárgya volt, hogy nem olvas könyveket, holott lám, mutogattak a nővére felé, bezzeg ő meg mást sem. Az én testvérem, ahogy az elvárható is ilyen helyzetben, őszinte utálattal nézett rám. Mások voltunk, őt a való világ érdekelte, nem az írott szó. Később egy hiretelen hónapban megtanult olvasni, a lányregényeket kihagyva Kerouac-kal kezdte, és már úton is volt egy harminc éves fickóval. Akkor lehetett 15.
Ezért mondom a gyerekeimnek, a tanítványoknak, hogy olvasni márpedig kell. Én mindig regényt mondok, mert szerintem kezdetnek az a jó, kellően hosszú ideig köti le az olvasó figyelmét. Néha órán is szoktam kérni, hogy olvassanak. Csak úgy. Gyakran nem értik, mire gondolok. Persze az is előfordul, hogy én olvasok. Szeretek felolvasni. Azt is csak úgy. Megfigyeltem, hogy nehezen figyelnek arra, ha valaki olvas. Mert akkor most mi a feladat? Ezt kérdezik, én meg mondom, hogy az a feladat, hogy hallgassák a szöveget. Nem, nem kell jegyzetelni. Nem, nem feleltetek. (Most mit feleltessek Walt Whitman verseiből angolul??)
A leírt szónak nincs hatalma semmi. Csak az elolvasott, csak a kimondott szónak. A ritmusba font jelentésnek van hatalma. A szavak zenéjének van hatalma. A ritmus egy másik tudatállapotba juttat, egy másik világba vezet. (Biztosan sokan írtak erről, de Felicitas Goodman egy életet kutatott a ritmusnak a tudatállapot megváltozásában játszott szerepe után.)
Néztem a nagy versmondást Myrtille jóvoltából, néztem, ahogyan a verset együtt kimondva a szó varázsigévé lehet.
Azért kell megtanulni olvasni jól, hogy megtanuljuk, mit szabad elolvasni, és mit nem. A leírt szó nem, de a kimondott, kiolvasott szó hatalom. Harry Pottertől is tudjuk, hogy milyen nagy. Éltet vagy öl. Nagyon kell vigyázni, mert a gyűrűlidércek mindig is odavoltak az írásért.
címváltozás
Nincs a világon a matematikánál csodálatosabb művészet. Ezt persze akár én is kitalálhattam volna, de nem.
Sokszor fáraszt a szó. Hogy a világ minden szegletét visszaadni olyan képtelenségnek tűnik.
Fáraszt a világ. Hogy állandóan történik benne valami.
Megy el tőle a kedvem.
Besuchernél láttam, hogy nem is itt kellene laknom. Költöznék. Most.
Ha
Ha a másikkal töltött idő a legnagyobb ajándék, akkor a legtöbb, amit másoktól elvehetünk, az megint csak az idő. Ha falat építünk egy városon belül, mert nagyhatalmi érdekeink azt kívánják, hogy kinyilvánítsuk, nem szeretjük a többieket, ám legyen. Csakhogy a fallal embereket zárunk el egymástól. A legnagyobb dolgot vesszük el, ami elvehető.
Kicsit több, mint húsz évvel ezelőtt van, állunk a sorban a Friedrich Strassen. Hatan vagyunk, öt fiú meg én, igazi bolond vakáción. Jöttünk megnézni a nyugatot. Rövidgatya, a két P kezében gördeszka, én szinte kopaszra nyírt fejjel tök feketében, G lábán gördeszka. Mindent megteszünk, hogy a kelet botránkozzon, a nyugat meg befogadjon.
A határőrök undorodva dobják vissza az útlevelünket. Még a balatoni incidens előtt vagyunk, de az NDK-s szandik már a fonyódi mólót tapossák. Nem szeretnek minket, de rendben, mi sem őket. M-nél találnak keletnémet márkát, elviszik. Már nem vagyunk vidámak. De aztán visszajöhet. Persze a márkája nélkül.
A másik sorban idős emberek nagyanyám dzsörzészatyrával, a szatyorban lekvárok. A határőr a lekvárt sem szereti, rángatja az asszony szatyrát, ordít. A néni térdreesik, könyörög. Mi bámulunk. Ez is valami új. De nem szeretjük. Én forradalmi lelkületem ellenére is félek.
Hosszú az út a falon át, pedig csak egy megálló. A túloldalon a csillogó nyugat. Keressük a határőröket, de nem találjuk, pedig pecsétet akarnánk a nyugati oldalról is emlékbe az útlevelünkbe. A Checkpoint Charlie-nál az amerikai katonák állítják, nekik volt, de momentán nem lelik. Nem hisszük, ezért nekiállnak keresni. Végül elunjuk, bemegyünk a múzeumba, kapunk egy medvéset, hát nem tűnik határátlépési pecsétnek. Akkor még csak sejtjük, hogy ez valami demokratikus koncepció lehet, ez a pecsétmentesség.
A nyugat az, ahol csillogó üzletek vannak, meg Cherry Coke. A kelet az, ahol lakunk (sátorban), és ahol eszünk (5 csillagos szálloda éttermében bunkó módon görkorival, rövidgatyában). Az Alexander Platzon sétálunk, az Unter Der Lindenen csodálkozunk az Esprit bolt kirakatára. Berlin, mint egy beteg állat, falak között vergődik. Mi, kivételesek, jövünk-megyünk. Néha szégyelljük a kiváltságot, de jól esik egyszer kiváltságosnak lenni.
Tíz évvel ezelőtt is vagyunk. Már csak ketten, a bolond vakáció szereplőit elsodorta az élet. Kit Franciaországig, kit Bogádig, kit Krisztusig, kit egy multinacionális vállalatig. Járjuk a berlini utcákat, nézzük a járdán a fal helyét, emlékezni kényszerítjük magunkat, hol volt a Checkpoint, hol a szögesdrót, hol a kihalt falmenti utca. A fal helyét benövi a város élő teste, az élet eltörli az emlékeket. Hol hálásak vagyunk érte, hol dühösek.
Hálásak, mert jobb így falak nélkül. Dühösek, mert az elvett időt nem lehet visszaadni, és abba a hitbe ringatjuk magunkat, hogy az emlékezés megtanít minket valamire.
Tegnap volt húsz éve, hogy a nyáron Berlinben jártunk. Szerettem volna megnézni a riportot Snétbergerrel a Duna TV-n, de helyette a gyerekekkel házifeladatot írtunk. Mert őket meg ettől az időtől nem lehetett megfosztani. Mindig tanulok valamit én is.
újabb komment Isten Özönvíz című bejegyzéséhez
Uram, nem tudom, miért moderáltad ki a kommentjeimet, de ismét szeretném felhívni a figyelmedet, hogy nem pakoltam be Mark kerti bútorait, és nem tudok bárkát ácsolni. Egyébként pedig szeretnék esős és szürke képeken kívül mást is csinálni. Természetesen csak a Te örömödre.
Arra gondoltam, el tudnád-e intézni, hogy amerre én járok, ott süssön a nap. Küldök zenét is, hogy körvonalazódjon a dolog.
Keresés
