felhők bejegyzései 
anti D-8
A járványkutatóknak manapság elég sok problémát okoznak az egyik fajról a másikra átugró vírusok. Nyilván a homo sapiensre ugráló vírusok itt a fő ellenségek manapság, végül is ki a fenét érdekel, hogy egy szöcske elkap egy vírust egy pillangótól. Ha már hamarosan itt a világvége, ez is lehet valami koncepció.
Ez most onnan jutott eszembe, hogy ma a világvégés csoportban előkerültek ezek a galád vírusok, jól megbeszéltük a HIV megjelenése mögött álló egyik elméletet, a madárinfluenzát, meg az ebolát. (A Marburg neve nem jutott eszembe órán.) Csakhogy, és itt most a helyzet komolyságára való tekintettel kérek mindenkit, ne röhögjön, ma délután rájöttem, hogy van még egy vírus. Ez a vírus az elmúlt hetek tapasztalata alapján alapjaiban rendítheti meg az emberiséget. Fajok közötti ugrásról nem tudok, de mindenképpen feltűnő, hogy a vírus mutációja miatt az utóbbi időben emberről emberre is terjed.
Hétfőn Gofri betegsége miatt ismét csak velem találkozhattak a diákok, az első 10 percben ki is rohant a teremből két lány zokogva. Csoda, ha kérdések merülnek fel bennem? Mindegy, hamarosan kiderült, nem a látványom, mégcsak nem is az 50-es évekről szóló érdekfeszítő olvasmány, hanem némi szerelmi szövődmény áll a háttérben. Két órával később már csak az egyik lány sírt. Hurrá.
Viszont a két diákon kívül is egyre másra támadja meg közeli és távoli barátaimat ez a szemét kis vírus, ami ráadásul taknyos, esős, szürke időben imád szaporodni. Otthon érzi magát, rágicsál odabent, zavar és bámulásra ösztönöz. Nekem van ilyenem, tél végén mindig is szokott lenni, de az idei igencsak virulens változat. Valami altörzs vagy mutáns. Hívjuk D-8-nak.
Az enyém nem izgat annyira, tudom, hogy múlik majd, ha bele nem halok előbb. De másoké, pláne ilyen mennyiségben, nagyon. Felébredt bennem a lelkiismeret , a Gödör Klubon kívül mégiscsak kell lennie valami megoldásnak. Antiszérumnak, antivírusnak, ilyesminek.
Nem akarom kisebbíteni az érdemeimet, de arra mégiscsak én jöttem rá, hogy a vírus ellenszere a dödölle. Illetve a törekvés, hogy azt főzzünk (süssünk?). Én már a hét végén a kedvenc gödröm olyan mélységeivel ismerkedtem, mint még soha. Kedden viszont hobbi-barlangász kolléganőm dödöllét hozott az iskolába és meg is kínált. Isteni volt, mondtam is neki, ha nem akarja, hogy az összeset megegyem, ide a receptet. Itt aztán volt egy cső is, mert elhittem, amit mondott, hogy a világ legegyszerűbb receptje. (Ó, pedig annyira ismerem ezt, amikor anyám mondja: "tudod, annyi lisztet teszel hozzá, amennyit felvesz.") Nem szépítem, beugrottam. Két napja erre vágytam.
Lélekbajaim miatt már hetek óta tényleg nem főztem semmi értelmeset. De ma délután egy újabb vírusfertőzöttel üldögéltem együtt, és neki már mondani sem tudtam mit. Kell egy antiszérum, csak erre tudtam gondolni. Estére dödöllét csináltam. Na most ennek az ételnek semmi köze nem volt ahhoz, amit ettem, viszont a külleme ellenére baromi finom volt. Igazából azért volt finom, mert amikor vágtam a hagymát meg a szalonnát, akkor a két évvel ezelőtti nyár illatát éreztem. Ott voltam az el Tóti kiadó két másik alapítótagjával és tervezgettük kis füzetsorozataink egyikét, a Könnyű nyári receptek 40 fokban címűt. Istenemre ott voltam, ott ültem, kinéztem a teraszról a virágzó levendulabokorra, a gyerekhajóra és a kisház előtt végigfekvő Kormira. Felfedeztem az antivírust, az eL-8-at.
Névnapomra a másik névnapostól levendulaszínű papíron utalványt kaptam. 6 alkalomra szól. Én meg már úgy vagyok, hogy ebből az egészen hosszú, egészen fertőző és egészen utálnivaló depressziómból még mindent érzek, de már egyre kevesebb érdekel. Mint a kis tücsök a meséből, bebújok a zsályaillatú bal zsebbe, és csak alszom. De már nyugodtan, mert már mindent leírtam a fehér papírra, és biztos vagyok benne, hogy eljutok oda, ahova vágyom. Kaptam rá igéretet.
haláltánc
Mesi kérdezte, hogy fülest kaptam-e az elközelgő világvégével kapcsolatban. És valóban biztos forrásból tudtam meg tegnap, hogy nyakunkon a vég.
A biztos forrás egy tanítványom egy olyan csoportból, akikkel nagyon sok órát töltök együtt. A csütörtökké változott hétfő miatt ezen a héten mintegy 450 percet sikerült egymás társaságából élveznünk. Elkerülhetetlen, hogy egy ilyen csoport könnyebben megérzi, ha a tanár figyelme elkalandozik, kikerülhetetlen, hogy egy ilyen csoport azt is megérzi, a tanár előző esti ünneplése miatt pénteken kétségbeesetten ámde hiába keresi agyában az idegpályák kapcsolódási pontjait.
A legmegfelelőbb pillanat ez a diák számára, hogy meglepő információval zavarja meg a tanár gondolatmenetét, ezzel pedig eltérítse eredeti szándékától, bármi is lett volna az. Az egyik jól értesült diák azt találta kérdezni ugyanis a megszokott dolgozatpenzum után, minek is írunk dolgozatokat, amikor (hallottam-e) 2012-ben vége lesz a világnak, ugyanis közeleg valami kisbolygó, ami telibe kapja a Földet. A reakcióm nem volt elég gyors és határozott, ezért elszabadult a pokol.
Mindenki a halálát tervezgette, ki kivel halna szívesen és hogyan, volt aki meghívott, nyomjuk együtt majd annak idején Amszterdamban egy End of the World Party-n. (Ezt sajnos nem értettem pontosan, mit takarhat.) Más úgy tervezte, legjobb volna, ha piros Ferrariban érné a vég, miközben kokain csíkot szippant az ajtóról. (Ezt meg nehezen tudtam elképzelni.)
Alig találtunk vissza a tervezett anyaghoz, de ígértem nekik, ha másban nem, abban bízhatnak, utolsó leheletemmel még 2012-ben is beszedem a szódolgozatokat. Erre megnyugodtak, mert kell egy biztos pont az életükben ugye. Ez engem is megnyugtatott, mert az én életemben is kevés a biztos pont, talán éppen most múlik pontosan, ahogyan Kiss Tibor gondolja, de tényleg, a szódolgozat, kisbolygó ide vagy oda, az biztos.
színpadon
Nem először álltam a Nevelési Központ színpadán olyan produkcióban, ami, hogy úgy mondjam, nem vág a profilomba. Első alkalommal, 2 éve egy tanári táncprodukcióban, tavaly a szinkronúszós számunkban, idén pedig a diákjaim táncában. Honnan veszem a bátorságot, nem is tudom.
Honnan veszem a bátorságot, hogy blogot írjak, amit mások elolvasnak, azt sem tudom.
Olyasmi érzés ez, mint a színpadon. Nem gondolok arra, ki az, aki lent ül és néz. Önmagamra figyelek, csak a belső csend és összpontosítás számít ott és akkor. Itt sem tudok arra gondolni, ki az, aki olvas. Mert akkor nem azt írom, ami belülről jön, hanem amivel megfelelek a rólam kialakított képnek.
Van olyan, aki úgy olvas, hogy ismer, van aki úgy, hogy nem. Biztosan van olyan is, aki azt hitte, ismer, de most megleptem, csalódást okoztam neki. Ilyen ez a blogírás. Kint állok a színpadon, a lámpák elvakítanak, nem látom az arcokat a nézőtéren. Aki akar, a végén modhat pár bátorító vagy kritizáló szót. Szívesen meghallgatom.
a G terv
Nos, nem én nyertem a pályázott ösztöndíjat a lehetőségek hazájába, ahova - és ezt most nem önvigasztalásként mondom - tulajdonképpen olyan nagyon nem is vágytam. Nem azért, mert rossz hely, voltam ott, egészen élhető része az a világnak minden agybajával együtt is. Vannak ott barátságos emberek, nagyszerű könyvtárak, természeti szépségek és látnivalók bőven. Na jó, sok régi épület nincs, de a Greenwich Village-ben pont olyan jó sétálni, mint a pécsi belvárosban fesztiválok idején, a Metropolitan Museum meg picit még jobb is, mint a Szépművészeti.
Azt sem mondom, hogy nem voltam szomorú, sírtam is volna, ha nincs körülöttem diákok hada, mert egy kis sírás mindig jól esik. De összességében véve inkább bosszankodtam, és nem csak azért mert hiú ember vagyok, aki nehezen tűri a kudarcot, hanem mert sajnos nem is értem miért, indoklás ugyanis nem mellékelődött a levélhez. A barátaim reakciója viszont megért volna egy rövidfilmet, legtöbben együttérzőn öleltek meg, de a szájuk sarkában kis mosolyt rejtegettek. Értem azt is, miért. Lelkemhez közeli barátom, mindjárt sietett is megnyugtatni, hogy sebaj, akkor most jön a B terv, ugye, merthogy itt és így maradni, érzi ő, nem szeretnék. Előző találkozásunkkor pedig említettem valami másik megoldást.
Néztem az e-mailt és törtem a fejem, mi a fene lehetett a B terv. Nem emlékszem. Vannak (ezek szerint voltak is) ködös elképzeléseim életem megváltoztatására vonatkozóan, de hirtelen rájöttem, a pályázat miatt formatálhattam azt a lemezt, amin ezeket tároltam. Mert most így hirtelen, nem tudom, merre induljak.
Rövid gondolkodás után a következő terveket tudtam felvonultatni:
B terv - Afrikába megyek, megmentem az afrikai népeket a kihalástól.
C terv - Dél-Amerika felé veszem az utam, és testemmel tartóztatom fel az erdőírtókat a brazil őserdőkben.
D terv - állást vállalok az Északi Sarkon, ahol naponta megmérem a jég vastagságát.
E terv - kitelepülök Új-Zélandra, és magyar bevándorlók gyerekeit tanítom angolul.
F terv - elköltözöm Berlinbe, és élvezem, hogy nem ismerek senkit.
G terv - na ez még homályos. Vannak benne barátok, meg valami, amit szívesen csinálok. Nincs benne stressz és boldogtalanság. Talán egy kávézó, ahol sült zöld paradicsomot is lehet enni. Mindenképpen van valamiféle tengermorajlás a háttérben. És nagy nagy szabadság.
Szerintem a G tervet fogom választani. Kicsit kell még pontosítanom rajta.
fűszálak
Mondanom sem kell ugye, hogy ismét itt lapul egy dolgozatocska, amit javítanom kellene? Születik hát egy újabb bejegyzés már csak a prioritások okán is. Most ez a blog vagy nagyon termékeny lesz, vagy nem iratok több dolgozatot.
Ezt a bejegyzést viszont súlyosan szedált állapotomban írtam legális drog hatása alatt, így könnyen lehet, hogy meg kell majd semmisítenem később, mint olyan bejegyzést, amely nem is a saját gondolataimat, hanem valamiféle szintetikus vegyületek gondolatait tükrözi.
Mivel kényszerűségből és bénaságból helyhez kötött életmódra lettem kárhoztatva, unalmamban felelőtlenül belelapoztam egy női magazinba (borzalom!), és ismét Fedmár Andrásba botlottam, vagyis egy vele készült interjúba. Érdekes, hogy gyakorta megesik velem, nem hallok egy nevet sokáig, aztán egyszer csak mindenki ugyanazt a nevet emlegeti. Az interjúban Feldmár az igazi szerelmet próbálja megfejteni, múltkor pedig Gofri blogjában éppen erről elméleteskedtem egy pillanatig.
Ebben a fodrásznál üres perceket betöltendőnek született cikkben Feldmár Sartre-ot idéz, miszerint halála előtt Sartre definiálta az igaz szerelmet, valahogyan úgy, hogy az az igaz szerelem, amikor a kérdéses ember társaságában szabadabbnak érzem magam, mint egyedül. Ez azért is érdekes definíció, mert azt kell mondjam, ilyen igencsak ritkán akad a klasszikus szerelmi felállásokban. Merthogy ugye a szerelem beköszöntével, az esetek többségében, beköszönt a birtoklási vágy is. Megjelenik az igény, hogy a szeretett másik lehetőség szerint csak velem töltse az idejét, csak rám figyeljen, csak engem lásson. Szélsőséges esetben a féltékenység is felüti a fejét, ami meg ilyen értelemben mégiscsak irigység valahol. Lénárd is azt írja, a szerelmeseké az az édes illúzió, hogy egymás társaságából bármennyit kibírnak. De a hangsúly mégiscsak az illúzión van.
Mert valóban nem lehet valakinek a társaságából bármennyit elviselni, és hogy megint szegény kedvenc szerzőmet citáljam, aki nem mellesleg gyógyszerész is volt, az adagolás kérdése rendkívül fontos az emberi viszonylatokban. Legyen az barátság, szerelem vagy ezek hiánya. Ezt persze nagyon nehéz, ha egyáltalán lehetséges, megérezni, megtanulni vagy éppenséggel betartani.
A kapcsolatokban általában van domináns fél, nehéz megmaradni a kapcsolat folyójának egyik partján, a sajátunkén. Ha valaki bizonytalan saját partjaiban, folyton átlépne a másikéra, megerősítést szerezni.
Arra a bontakozó érzelem hatására feltett kérdésre, hogy mi is ez, szerelem vagy valami más - a választ lehetetlen megfogalmazni. Ahogy Gofrinak is írtam, talán végeredményben minden szerelem, csak éppen úgy kell ezt elképzelni, mint egy számegyenest a matematikában. Az érzelmi számegyenes mindkét irányban végtelen, és a különböző emberekkel való kapcsolataink a számegyenes két véglete között dinamikusan mozognak. Nekem sok ilyen érzelmi számegyenesem van, nem egy. Lehet, hogy születési rendellenesség. Egymástól függetlenül élem rajta az érzelmek szánkázásait pozitív és negatív irányba. És vannak párhuzamosan a végtelenbe futók is közöttük. Ilyen értelemben egyszerre tudok szeretni egymástól eltérően, illetve folyamatosan változó intenzitással több embert is. És tudok nem szeretni is, ha az érték a negatív tartományba fut, de ez sem örökké érvényes érték a számegyenesen.
Ha szerelmekről van szó, ezért is vagyok zavarban. Igazi, igazi volt, igazi lesz? Nem tudom. Amit tudok, hogy igyekszem lerázni magamról a birtoklási vágy igényét, mert úgy érzem, annak a vége csak szenvedés. Mert talán Sartre-nak van igaza, szabadság és függetlenség nélkül nincs szerelem. Vagy bármilyen kapcsolat. Mert ahol korlátozok, ott már nem a másikról szól a történet, kizárólag rólam.
Ha feltámad bennem a birtoklási vágy, akkor meg nagyon próbálok Whitman-re gondolni, aki a testet felépítő atomok azonossága okán az emberek azonosságát hirdette. Akkor pedig nincs értelme kétségbeesetten arra vágyni, csak engem nézzen, csak engem lásson. Ezt nagyon nehéz. Sokat kell még gyakorolnom, hogy sikerüljön. Hogy azt adjam, amit kapni akarok. Szabadságot, ahol nincsenek határok.
hiánylista
Már annyi mindent csináltam ma, hogy ne kelljen dolgozatokat javítani, hogy felsorolni is nehéz. Főztem, mostam, zenét cseréltem a blogban, kitakarítottam a lakást. Már tényleg csak az maradt, hogy írjak is valamit. Lehet, hogy azért van ilyen sok bejegyzés itt, mert halogató típus vagyok? Lehet.
Aztán pár perce kaptam egy e-mailt Madridból, hogy aggodalomra semmi ok, tényleg nagy a hó, de azért spanyolul tudó gyerekünk nyugodtan üljön csak repülőre, szeretettel várják, viszont este telefonáljak, mert hiányzom.
A helyzet az, hogy nekem is nagyon hiányzik Claudia barátnőm. Azért merem nevesíteni, mert aligha fogja valaha is olvasni ezt a blogot, hacsak meg nem tanulok gyorsan tisztességesen spanyolul, avagy hirtelen felindulásból angolra nem váltok. Éppen 18 éve találkoztunk először Morgantown-ban. 6 hónapig laktunk együtt, osztottuk meg az örömünket, a bánatunkat, meg a kajánkat egymással. Aztán nagyon sokáig nem találkoztunk újra, mindenki élte az életét, persze időnként írtunk, de internet ide vagy oda, azért az mégsem ugyanaz. Aztán egy éve eljött Magyarországra, és mintha a külön töltött idő összezsugorodott volna, mi ugyanolyan barátsággal nevettünk egymásra, ugyanolyan barátsággal sírtunk együtt, mint 18 éve. Mindkettőt volt miért.
Ha arra gondolok, listát kellene írni, mi mindent szeretnék csinálni még az életben, amolyan bakancslistát, valószínűleg csak nevek lennének rajta. Régi és új barátok, akikkel szeretném ezt az időt eltölteni. Nem csinálni szeretnék velük valami konkrétat, csak ülni és beszélgetni. Ha lehetne választani, ezen a fenti teraszon. Nem az enyém ugyan, de olyan, mintha az lenne.
Hosszú a listám, az a baj. A hiba bennem lehet, mert könnyen adom a szívem, és könnyen is veszem másokét. El is kellene már kezdeni ezt az üldögélést, beszélgetést. Még a végén nem jutok a végére. A dolgozatokat meg egye meg a fene ott, ahol vannak.
álomkommandó
Ma direkte nem szerettem volna semmit sem írni, mert a tegnapi vidámkodást ma nemigen lehetne megismételni. Egy további, zsilettpengéért kiáltó bejegyzés pedig végeláthatatlan tanácsáradatot zúdított volna a fejemre talált apámtól és barátaimtól, akik komolyan gyanakvó pillantásokkal méregetnek az utóbbi időben. Egyikük-másikuk zsebéből kikandikál a lelki segélyszolgálat telefonszáma is, hátha hirtelen szükség lesz rá ...
Szeretném itt is megerősíteni, hogy végeredményben jól vagyok, bár a kedvem alapvetően nem remek. Hogy miért, az túl szövevényes ahhoz, hogy egyszerű mondatokban kibogozzam. Na meg a vetkőzésről írottakat is komolyan gondolom.
Ma viszont azért sem akartam írni, mert apám ma 10 éve halt meg, és gondoltam, ha ezzel nyitok, többen rohannak a százas papírzsepiért a konyhába. Hogy tiszta legyen a helyzet, nagyon hiányzik, hirtelen halt meg és űrt hagyott maga mögött. De elengedtem.
Szóval nem akartam írni, szépen ágyba bújtam, a görög seederek kegyelméből megérkezett hozzám Cassandra Wilson 2008-as lemeze is, amit holnap Gofri meg is kap, és amit most éppen hallgatok is a béna hírek helyett, amik elöntik a világot körülöttem az antidepresszánsokat gyártó cégek nagy örömére. Ez még csak az első hallgatás, szóval még szokom.
Javítottam dolgozatokat is, na nem mindet, de azért kettőnél többet. És úgy döntöttem, végre befejezem Joanne Harris Rúnajelek-jét. Már csak húszegynehány oldal volt vissza. Aztán, milyen meglepő, mégiscsak eszembe jutott apám.
Néhány héttel azután, hogy meghalt, álmodtam vele. Álltunk a buszmegállóban ketten, mondjuk egymástól egy méterre, és nem szóltunk semmit. Nem néztünk egymásra, nem érintettük meg egymást, csak álltunk. Rendkívül megnyugtató álom volt, mert éreztem, hogy jó helyen van.
Aztán a könyv utolsó fejezetének elején ezt olvastam:
"Minden, amit álmodni lehet, igaz."
Akkor meg kit izgat, hogy az idézet alatt ez áll: Koholmányok, 12.?
jégnap
Ma nemcsináloksemmit nap lett. Eredetileg találkozóm lett volna újdonsült apám egyik barátjával, akit Határidőnek hívnak. De nem mentem el. Pedig akartam.
Valószínűleg az egészről egy rúna tehet. Isa (I)- vagyis jég. Az aktivitás előtti nyugalmat és felkészülést jelenti. Hiába tiltakozom, fogva tart. De a hamarosan megvalósítandó feladatok lehetősége van benne. Ezt ígérte.
Néztem a zúzmarás fákat az autóból, és éreztem, hogy engem is fogva tart a jég. Nem csinálok ma semmit. Kicsit mérges vagyok. A türelmetlenség lassan hajszálrepedéseket feszít a nyugalom jégsziklájába. De még nem zavarja meg igazán.
Majd holnap, talán előbújik valami élénkszínű tennivágyás. Nem ma. Ma olvasom tovább Harrist.
befektetési tanácsok
Sokan és sokfélét írtak Karácsonyhoz kapcsolódva az ajándékozásról, meg arról, kinek, mit és hogyan érdemes. Alapvetően a saját kézzel készült ajándékok híve vagyok. Igyekszem is minden éveben mást kitalálni a barátaimnak, amit aztán saját magam készítek el, nagy-nagy szeretettel és igyekezettel. Sikerül, ahogy sikerül.
Ez alól ritka kivétel, ha valami mást adok. Idén Gofri és Malvi is mást kapott. Egyrészt praktikus okból (hogy meg ne gyűrődjön), másrészt idiotizmusból kifolyólag (benne felejtettem Gofri csomagjában) befektetési tanácsokat kaptak. A hatás leírhatatlan volt. Gofri idegesen sms-ezett, Malvina kis hijján szívinfarktust kapott.Az is jellemző mondjuk, hogy azt hitték első körben, hogy valami poén ez. Na azért ez is elmond valamit rólam ...
De nem ez volt az ajándék, a befektetési tanácsok között ugyanis egyik kedves ismerősöm, nem tudom, mondhatom-e, hogy barátom, képe fészkelődött. Kempinget (azt kérte, ezen a néven említsem, csak egy kicsit elbizonytalanodtam most, ez egy nagyon valószinűtlen nickname) néhány hete (?) kértem meg, rajzoljon nekem ajándéknak egy képet, konkrétan Gofri egyik posztjához tett kommentjeink emlékére. Fent a tollrajz.
Itt a végleges változat.
Nagyon remélem, bár nem magam készítettem, mégiscsak öröm lett a vége. Nekem leginkább azért, mert mégiscsak befektetési tanács ez: barátokba fektetni szeretetet egy mindig megtérülő beruházás. Hihetetlen százalékkal kamatozik, nem érinti a világgazdaság válsága, és a tőzsde nehézségei sem.
Köszönöm a képet Kempingnek így nyilvánosan is, aki hiába elégedetlen önmagával, nagyon is tehetséges nagyon sok területen. És köszönöm ennek a blogos barátcsokornak is, hogy itt vannak. Én nagyon sokat nyertem kis befektetéssel. Ma már még egy új apát is.
Ez a világ legjobb üzleti terve.
angyalok köldökkel
Engem zsenge ifjúkoromtól érdekelnek az angyalok. A dolog onnan indult, hogy születésemkor igen furcsa formában láttam meg a lámpavilágot; haj és köröm nélkül születtem. Anyám sápítozott, apám meg barátkozott a parányi gyereklánnyal. Hamarosan kihajtott valami a fejemből, ami hajnak aligha volt nevezhető, inkább amolyan hófehér pihének. A gyerekkocsi fölé hajladozó rokonok, ismerősök csak annyit mondtak, "mint egy angyal". Na persze erre az én drága szüleim csak forgatták a szemüket, meg hümmögtek, de mondani alig mondtak valamit, mert a születésem után nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy minden kétséget kizárólag bebizonyosodjon, angyal aztán nem vagyok.
Később művészettörténeti tanulmányaim során, ezen a középiskolai rajzórák helyett becsempészett oktatást értem, sűrűn nézegettem az angyalokat, mert érdekelt, mi a franctól olyan kövérek, hogyhogy nincs köldökük , és hogy lehet az, hogy vannak köztük magas, sovány jóképű pasik is (vö. Gábriel pl.). Aztán Vim Wenders óta az is kiderült számomra, lehet olyan is, aki direkte itt marad, leginkább szerelemből.
Na a fent említett angyalokkal abszolút de soha nem találkoztam. Van azonban az angyaloknak egy csoportja, akik sok tekintetben eltérnek tőlük, például 100%, hogy van köldökük. Mégis így Karácsony előtt könnyen megkülönböztethetők a többi embertől. Különös ismertetőjelük, hogy patchwork anyagdarabokkal szöszmötölnek, állandóan csupa ragasztó vagy liszt a kezük, és átlagosan 3 órát alszanak éjszakánként, hogy mindennel elkészüljenek. És bár már/még nem hordják a szárnyukat, imádnak repülni, viszont gyakran isznak és káromkodnak is. Szóval nem unalmasak cseppet sem.
Különös módon, az ilyen angyalok még csak nem is nemtelenek, mert ma délután meglátogatott egy heavy-metal rajongó bassgitáros fiú (bocsánat, már inkább fiatal férfi) angyal, hogy hozzon valamit, amit két másiknak adhatok. Micsoda körforgás!
Be kell vallanom, nagyon is szeretem ezeket az angyalokat. Nekem olyan sok jutott belőlük, hogy
majdnem szégyellem is. Az elmúlt hónapokban segítettek túlélni önmagam,
ezért aztán mindig is hálás leszek nekik. Mivel idén csak kettőjüknek sikerült
identitásukat tükröző ajándékot adnom, a többieknek itt és most kell megigérnem, hogy majd majd ...
Ezennel szeretnék mindegyikőjüknek boldog Karácsonyt vagy hétköznapot kívánni. Azt kívánom, aludjanal jól, és legyenek tettrekészek a következő évben is. Nekem biztosan nagy szükségem lesz rájuk.
Édes December
Köszönhetően a furcsára sikeredett csütörtök estémnek, péntektől teljesen felborult az alvási ritmusom. Pontosabban krónikus álmatlansági rohamaimat meglepő időszakokban szakította meg némi alvás. Ennek köszönhetően a szombat hajnalomat az Édes November című filmmel töltöttem.
Mondhatunk persze mindenfélét a filmre, hogy nyálas, meg nem valóságalapú. Igen. De a lényeg nem ez most, mert én ezzel együtt is kedvelem ezt a filmet. Jók benne a kötött sálak például. (Mielőtt valaki bekommentel valami baromi mélyértelmű esztétikai elméletet, szeretném leszögezni, hogy bizonyos helyzetekben leszarom az esztétikai elméleteket. Ez most egy ilyen helyzet.)
Ma délelőtt misén jártamban sok dologra ébredtem rá. (Most arról, hogy mennyire fájdalmasan hiányzik a misékről Sixtus Atya, nem akarok írni, pedig arra is ráébredtem.) Ma ugyebár az adventus domini időszak első vasárnapja van. Ez szerintem ökumenikus dolog, mert az Úr eljövetelét (nem Krisztusét ad abszurdum) mindenki várta/várja, sőt az egész ügy éppen onnan ered, hogy a zsidó nép olyan nagyon várta azt. Más kérdés, hogy aki jött, az ki is volt valójában: a forradalmár lázadó, az igazi megváltó vagy a musical-szerzők nagy hőse.
De nem erre jöttem rá. Hanem arra, hogy az advent egyetlen és igazi célja az embermentés kellene legyen. Mint ahogy a film főhőse akarta ezt tenni; menteni másokat maguktól, meg magát önmagától. Ennél nehezebb és kedvesebb feladatot el sem tudok képzelni éppen decemberre. Vajon, ha csak erre koncentrálok, sikerül? Mert végtére mindekettő egyformán nehéz, és éppen a magunk megmentése saját magunktól szinte lehetetlennek is tűnik, de másoké sem könnyű éppen. Az is kérdés persze, melyik sürgetőbb vagy éppen fontosabb?
Mivel magammal már elég régóta nem boldogulok, első körben megpróbálok a többiekre koncentrálni. Hátha édes lesz tőle a december.
Keresés
