film bejegyzései 
Faustus Gilliam birodalmában
Egy percig sem teszek úgy, mitha nem lennék elfogult Terry Gilliam filmjei iránt. Nagyon is az vagyok, mert a mindezidáig látott sok filmből életemben a Brazil a mai napig az egyik legmeghatározóbb filmélményem.
Már nagyon vártam, mikor jelenik meg a kis piros filmautomatában (Redbox) a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma. Direkt nem is olvastam el semmit előre, szerettem volna friss szemmel végignézni, mit hozott össze a stáb. Most alig találok szavakat.
Általános tanulságként azt mindjárt az elején el kell mondjam, tíz perc után tudtam, jól megszívtam ezzel az egy éjszakás kalanddal, mert ezt a filmet egyszer megnézni nem elég. Igaz, meg nem veszem itt, mert otthon nem tudja lejátszani a lejátszó, és egyébként is nagy szar, hogy elsőre nem mozivásznon volt szerencsém hozzá.
Nem tudom, hol kezdjem a dicséretek sorát. Az én szememben Gilliam úgy lesöpörte Cameront és Tim Burtont is a színről, mintha ott se lettek volna. Ez van, Gilliam mestere annak, amire a filmművészet teremtődött, méghozzá, hogy látványba öntse az alkotó világról alkotott gondolatait.
A Doctor Parnassus és a képzelet birodalma egy utazás. Történelmen, kultúrán, az emberi tudattalattin keresztül, az emberi lét értelmét kutatva. Mi mindent ad ez a film, azt nagyon nehéz összefoglalni, pláne egy alkalom után. A Hetedik pecséttől, a mai orosz maffiás filmekig, a reneszánsz hatású díszleteken át a fantasy világááig, igazi farce, amit látunk a vásznon avagy a képernyőn. A végtelenbe, és tovább, de Terry Gilliammel, ha kérhetem...
A rendező fantáziájának nincs határa. Ez az eddigi filmjei alapján sem volt titok, most azonban, legalábbis szerintem, megtalálta azt az egyensúlyt, ami a filmek befogadásához elengedhetetlen, vagyis az önkifejezéshez a megértés lehetősége is társult. Ezzel természetesen egy pillanatig sem szeretném állítani, hogy a film összes jelentésrétegét sikerült befogadnom első alkalommal. Biztosan nem.
A film kerek egész. A címén kívül nemigen tudnék mondani semmit, ami a szememben kivánni valót hagy maga után. A forgatókönyv brilliáns. Hogy Gilliam "szerencséjének" tudható be Heath Ledger halála, az azért elég meredek, de az kétségtelen, hogy a forgatókönyvet emiatt át kellett írni. A színészgárda fenomenális. Mindenképpen a pasiké a pálma, Heath Ledger és az alteregóiként filmre lépő Johnny Depp, Jude Law és Colin Farrell egyszerűen pazar alakítást nyújt. Na jó, Jude Law picit kevésbé pazart, de lehet, hogy csak a többiek árnyékolják le. A doktort játszó Christopher Plummer és a halált alakító Tom Waits se igen hagy kétséget afelől, miért is kerültek a filmbe. Nagy páros.
A számítógépes trükkök lélegzetelállítóak, háromszoros hurrá a színes világot teremtő fickóknak avagy nőknek.
De a lényeg ... azt hiszem a lényeg az, hogy Gilliam az emberi lélek mélyére tudott ásni. Hogy Doktor Parnassus tudatalattijában utazva olyan élményben lesz részünk, ami felszabadító, ami ugyan új megoldást nem mond, csak azt a nagyon régit, hogy a szeretet ugyebár az majd segít. Már ezt az üzenetet láttuk, halottuk a Brazilban is, de ott még talán több volt a kétség, már ami a dolog kivitelezhetőségét illeti. A fantázia világában azonban minden lehetséges, még az is, hogy nincs kétség.
Gilliam új filmje olyan, mint egy bárki számára nyitott meditáció, ami egy belső úton viszi végig a nézőt. A háttérben egy kétezerakárhány éves kultúra vonul fel s alá, míg a néző egyik ámulatból esik a másikba, ismer önmagára, saját tudatalattijára, s mindarra a teremtő erőre, mindarra a szeretetre, ami pozitív megoldásként lökheti előre a világot.
Ha valami, talán ez a sokrétűség teszi ezt a filmet nehezen nézhető és kihagyhatatlan alkotássá egyszerre.
Mi mást mondhatnék, sokszor kell még megnéznem, de mindenkinek ajánlom. Gilliam zseniálisat alkotott.
profik
Bingham profi. George Clooney is. A helyzet az, tulajdonképpen bármit lehet a profizmusig fejleszteni. Az Egek ura című filmben Mr. Bingham a kötöttségek nélküli életet fejleszti profizmussá, sőt, még annál is többé, egy egész filozófiává.
Mindazon kötöttségek, amelyek minket tárgyakhoz és emberekhez láncolnak, lassítják a haladást. Legalábbis a főhős ezt gondolja, és ezt gondoltatja másokkal is, hiszen amikor éppen nem embereket bocsájt el, motivációs előadóként dolgozik. Arra motiválja a hallgatóit, hogy ne kötődjenek semmihez, és senkihez.
A film jó. Emberi kapcsolatokat mutat. Mr. Bingham pedig átértékel, de ettől függetlenül a film végén ugyanolyan egyedül van, mint az elején. Minden bizonnyal igaz, hogy van, akinek cápaként kell leélnie az életét.
Most írhatnám, hogy ez egy szomorú film, de inkább azt írom, csak olyasmi, mint az élet.
kohabitációs gyakorlat
A magány öl. Ezt nálam bölcsebbek mondták, többen is. Nem úgy öl persze, mint egy puskagolyó, nem hideg fémként a meleg testet szétrobbantva, dehogy. Inkább úgy, mint ahogy egy sebész kése ölhetne. A vágás nem mély, de pontos, és a kivérzés elkerülhetetlen.
Együtt kell élni másokkal. Ezt vonom le tanulságképpen is akár két filmből, amit nemrég láttam. Nem azért vonom ezt le, mert az együttélés önmagában lehetetlenné tenné a magányt, hanem mert a kohabitáció arra tanít meg minket, amit az egyedüllét során nem tudunk megtanulni.
A District 9 negatív jövőképére a jelenünkből ismerünk rá, erre pedig a jól el- vagy kitalált dokumentumfilmes eszközök még rá is erősítenek. Így lesz sajnos túl hitelessé is a jövő. A film az ember együttélésre való képtelenségéről, az ebből kibontakozó intoleranciáról mesél. Majdnem mindegy mikor, és majdnem mindegy, hol. Most éppen egy dél-afrikai menekülttáborból.
A Distict 9 számomra attól lesz jó film, hogy megmutatja, minden intolerancia ugyanarra a mintára húzható rá. Nincs meglepetés, a kegyetlenségre a saját kegyetlenségünkből, a türelmetlenségre a saját türelmetlenségünkből ismerünk rá. Talán ez a felismerés segít. Nem biztos.
Az 51-es bolygó más korosztálynak, más eszközökkel, de ugyancsak azt próbálja megtanítani, a világ nem kizárólag az emberiség létezésének a tere. A rajzfilm kedves, néha jó poénokkal, de sajnos kissé didaktikusra sikeredett, így a célközönség 45 perc után elhagyta a bolygót. Az egyik lejobb jelenet, amikor az amerikai űrhajós, és a helyi lakos azon civakodnak, ki az alien. Én vagyok én, te vagy te, ki a hülye én vagy te?- módjára.
Mindig ámulok a magabiztos embereken. Azon, ahogy azt tudják mondani, én, mi. De az én, az nem én, hanem a nem te, a mi az nem mi, hanem a nem ti. A villanó sebészkést meg észre sem veszik.
befektetési ötletek
Nem tudom, hány befektetni vágyó üzletember olvassa ezt a blogot, pláne hány olyan, aki a közeljövőben milliárdokat szeretne üzletbe ölni, de gondoltam, kedvezek nekik is. A tuti üzleti tipp persze nem a sajátom, hanem tavaly (azt hiszem) Amerikában az év üzletének kikiáltott vállalkozás.
A Redbox nevű dvd-kölcsönző hálózatról van szó. A dollármilliárdokat hozó üzlet valóban ötletes, kényelmes, és ami a legvonzóbb benne, marha olcsó. Az ember mindenfelé nagy piros italautomatának látszó tárgyakat láthat szerte Amerikában. A működési elv is pont ugyanolyan, érintőképernyő, filmek, ezt kérem, húzd le a kártyádat, hozd vissza holnap este 9-ig. Ja igen, 1 dollár plusz az adó (7 cent). Szia. Bármelyik automatába visszaviheted, szóval ha dvd-s kocsid van, itt többeknek van, akkor benyomod a kölköknek a filmet, aztán mész tovább ezer mérföldet, és visszaadod ott.
Kockázatos-e? Nem. Ha nem viszed vissza a filmet, no para, minden nap levesznek még 1.07-et a kártyádról. 25 nap után meg tartsd meg a filmet. (Na ja, majdnem 27 dollárt kinek ér meg?) Micsoda galibát okoz, ha két filmet egyszerre kölcsönzünk ... Szóval mindjárt más ugyebár.
Annyira népszerű lett ez a kölcsönzési mód, hogy hazavágta a dvd kölcsönzőket pillanatok alatt, hiszen fele annyi sincs egy film kölcsönzési díja. Ha jól emlékszem, a nagy filmgyárakkal az a megállapodás, hogy a dvd piacradobása után a Redbox 7 napot (nem biztos) köteles várni. Szóval nem csak ezer éves szarokat lehet kölcsönözni. És valljuk be, az amerikai filmtermés jelentős része ennyit is ér, két dollárt. Összehasonlításul: egy mozijegy 10 körül van.
Tegnap ki is próbáltam a filmautomatát. A gyerekek kérésére kikölcsönöztem a 2012 című igazi katasztrófafilmet. Igazán katasztrófa volt, és a két dollár hét cent picit soknak is tűnt érte, de a röhögés garantálva, ha esetleg valaki meg akarná nézni. Nem olyan jó, mint a Gyalog-Galopp, de vannak részek, amik kifejezetten emlékeztetnek a fekete lovag híd melletti jelenetére, mert a főhős itt is kábé kéz és láb nélkül küzd a végén, de nyer. És kinő a keze, meg a lába, mint a Fehérlófiának a Belga számban, csak ehhez nincs Bock rosé. (Az ötödik percnél van a kérdéses rész, de Belga rajongóknak is csak csukott szemmel, mert a videó jó szar.)
Alice in Wonderland
Ha van valami, amihez péntek este (egy szombati munkanap előtt!) nem érzek kedvet, az pont a mozizás és Lewis Caroll. De Bori olyan régóta nyagatott, hogy nézzük meg az Alíz csodaországbant, hogy végül beadtam a derekam.
Lewis Caroll könyveit sosem találtam lebilincselőnek, igaz, a nyelvezet, amit használ, tényleg figyelemreméltó, sőt megkockáztatom, élvezetes, és tényleg kreatív. Az Alíz könyvek esetében is így van ez, a sztoritól azonban sosem jöttem lázba. Se gyerekként, se felnőttként.
Dodgson marha furcsa fickó lehetett, és mindenféle klasszikus irodalomtörténeti elképzelés ellenére, miszerint társadalmának kritikai értelmezését olvashatjuk, nekem mindig is az volt az érzésem, volt valami Zsigmond szakterületére utalható problémája, ami nem hagyta nyugodni.
Tim Burton, szerintem, jóval zseniálisabb fickó, mint Caroll. Mindig is nagyra tartottam, és szégyentelenül irigyeltem azért, ahogyan képekbe tudta önteni, láttatni tudta a mondanivalóját. Vagy a látomásait. Az Alíz csodaországban-nak ez a legfőbb, majdnem az egyetlen, pozitívuma. Kár.
A rendező a tőle megszokott igényességgel teremti meg a film látványvilágát, és ebben nincs is hiba. Se nem film, se nem animáció az Alíz csodaországban, hanem a kettő együtt. Örülhetünk, a technika végre elért oda, vagy legalábbis a közelébe jutott annak, hogy Burton szemével lássunk egy kis időre.
Ami a látványvilágon túl van, abban nem ragadott meg a film igazából. A kerettörténet - ifjú, társadalmi hagyományok által gúzsba kötött hölgy változtat az életén, és önmegvalósít- meglehetősen didaktikusra sikerült. A másik változtatástól, a sárkányölés motívumának bepasszírozásától a sztoriba, meg egyenesen Gyűrűk Ura utánérzésem kerekedett. Mindkét fajta filmből tele a padlás.
Szerintem egyszer azért érdemes megnézni ezt a filmet is, Burton vagy Lewis Caroll rajongóknak biztosan. A fent említett sárkányos, meg emancipált királylányos felhangok miatt pedig nyugodtan vigyuk kiskorú családtagjainkat is magunkkal, élvezni fogják. Abban is biztos vagyok, hogy a McDonaldsban majd lesz kiskardos kis Alice, meg szépruhás kis Alice a Happy Meal mellé.
Nekem filmnek kevés volt, a fantasztikus színészgárda, és az üdítő brit angolság ellenére is, mert önmagában a látvány és a jó színészi játék még nem szórakoztat. Mindenesetre vagy kávéval, vagy pihentebben kellett volna beülnöm, mert a vége felé már nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne aludjak el.
születésnapi filmtorta
KapitányG kérte, akkor írok megint filmekről, de mivel ma egy kedves barátnőmnek születésnapja van, ezért ez lesz a sütemény, amit kért. Így viszont talán ő is ehet belőle valamit.
Az ember barátaiból nemigen lesz tanítvány, és ezt semmi nem bizonyítja ékesebben, mint Mark Darcy pajesza. A mi barátságunk viszont arra jó példa, hogy a fordítottja milyen jól működhet.
Mivel a labdán nem volt cimke, milyen öt film kell, most öt női film lesz. Ami nem azt jelenti, pasik nem nézhetik meg ezeket a filmeket. Inkább azt jelenti, nőknek jót tesznek.
Van ebben, drága J, mindenféle: nevetős, sírós, gondolkozós. Igyekeztem öt olyat találni, amiről még nem írtam a blogon. Nem vagyok egészen biztos benne, hogy sikerült.
Az elsőről nem írtam még biztosan. Tegnap láttam, és nagyon jól szórakoztam a Baby Mama című filmen. Vicces ugyan, de a felnőtté válásról szól, meg az anyaságról. Jók a színészek, jók a poénok angolul.
Max felirattal tanácsolnám. (Igen, angollal.)
Aztán az építkezés, az élet újrateremtése témájában a sírós, nevetős, de végig toszkánul barátkozós Napsütötte Toszkánát.
Mindig mindenki újraépít, meg felújít.
A munkahely és magánélet összehangolásának témájában az Erin Brockovichot.
Az elkötelezettség és kitartás témakörében a Luc Besson féle Jeanne d'Arc-ot.
Mert van, hogy áldozatot is kell hozni.
Végül az örök és el nem múló barátságok miatt a Sült, zöld paradicsomot.
Ezeket kívánom születésnapodra. Hogy majd egyszer anyává tudj lenni, ha akarsz, hogy mindig legyen erőd újraépíteni az életed, és hogy találd meg azt a munkát, amit szeretnél. Hogy kitartó legyél, és hogy mindig legyenek igaz barátaid. Boldog szülinapot!
Drága
Majdnem végigbőgtem az egészet. A gyerekeim, meg a barátaim, akik jól ismernek, erre csak legyintenek, mert pontosan tudják, milyen könnyen sírok bizonyos helyzetekben. Például amikor azt látom, valakit megaláznak. Mint Precious-t.
Hogyan neveljünk gyereket? Én természetesen nem vagyok minden titkok tudója. Mint ahogy nincs ember, aki le tudná írni pontosan, hogy lehet adott helyzetben, adott gyerek, szülő és szituáció viszonyában a legjobban dönteni, mert a három változó variációs lehetőségeit tekintve végtelen számú a 'helyzet'. Kiváló és kevésbé kiváló (gyermek)pszichológusok próbálnak vezérfonalat adni a valamiért bizonytalan szülő kezébe. Ilyen-olyan sikerrel.
Élénken emlékszem a Mérei-féle filmre a különböző nevelői magatartásokkal kapcsolatban. Emlékszem, az autokrata nevelőnél mennyire féltek a gyerekek, és mennyire könnyen kaptak az alkalmon, hogy némi elismerés vagy szeretet reményében beárulják a másikat. A teljes egészében megengedőnél pedig pedig mennyire sírt az a kicsi, akit fejbe talált egy másik.
Akinek gyerekei vannak, vagy töltött már el tíz percnél többet gyerekkel, tudja, hogy kellenek szabályok, mert a gyereknek is könnyebb, ha tudja, hol vannak a határok (extra fontos ez kamaszok esetében), és mert a szülő is ember, aki nem szeretne megbolondulni. Hogy ezek a szabályok következetesek-e vagy ad hoc jelleggel születnek, a szülő kedvének, hangulatának tükrében, az nagyon fontos. Az előbbiben hiszek még akkor is, ha ez azt is jelenti, változtatni, eltérni az adott helyzetben lehetséges, elképzelhető, van olyan.
A szülő és a gyerek is ember, nem szuperhősök, nem genetikailag előállított hibátlan élőlények.
Milyen szabályokat kell hozni? Nehéz kérdés. Sok dolog működhet jól. Mondok egy példát, ami gyerekkel kapcsolatos, de nem szülő-gyerek, hanem mondjuk inkább társadalom-gyerek. (Ha nincs igazam, majd kijavítotok.) Szóval a mozi falán plakát itt. 14 éven aluli gyerek este 9 után nem tartózkodhat közterületen szülői felügyelet nélkül. 18 éven aluliak pedig este 10 után. Azt ezt megszegő szülők büntetése 200 dollár. Magyarországon este 10 előtt el sem indul bulizni a 15 éves. Akkor most itt minden meg van oldva? Nem. A szabály csak egy lehetőség. Attól önmagában nem működik semmi. A folyosón síró lány arról panaszkodik, hogy gonorrhoeája van a torkában. Mert még 10 előtt köszön el a fiújától szenvedélyesen, de vigyázva arra, hogy ne legyen terhes. Nem terhes. Ezt csak példának szántam arra, hogy a szabály önmagában nem old meg semmit.
Nem tudom, meg tudom-e fogalmazni jól, amit mondani szeretnék. A gyereknevelés könnyű. Csak szeretni kell a gyereket. A gyereknevelés borzalmasan nehéz. Úgy kell szeretni a gyereket, ahogyan az neki jó és jót tesz. A filmbéli anya van előttem, ahogy a szociális munkásnál ül, és tehetetlenül ordítja, hogy azért hagyta a férjének, hogy megdugja a három éves lányukat, mert attól félt, őt akkor ki fogja szeretni. És gyűlölte a lányát, és halálra etette, mert az kielégítette az apát. És a könnyein és a taknyán keresztül az üvölti, hogy ne nézzenek rá így, mert fogalmuk sincs. És fogalmunk sincs, igen, mi minden zajlik emberekben, mielőtt megverik a gyereküket, mielőtt megerőszakolják őket, mielőtt tönkreteszik az életüket azzal, hogy nem figyelnek rájuk, hogy a sorozatokat bámulják társasozás helyett, hogy nem hallgatják meg, amikor a napi élményeit meséli.
Szabályok kellenek. Én a demokratikus módon meghozott szabályokban hiszek, minden helyzetben: családban, iskolában, társadalomban. Lehetek naiv, akkor is. Lehetek ódivató, akkor is. Mert nem önmagában a korlátok, hanem a korlátok közös elhelyezése alakítja a kapcsolatot. Gondolom én.
De a szabály, a nevelési elvek, a tudás, még nem minden. Mert nincs annál nehezebb feladat az életben, mint hogy valakit úgy szeressünk, hogy az ne a mi önzőségünk, ne a mi szeretetvágyunk leképezése legyen. Mert mindeközben magunkat is szeretnünk kell ehhez.
"Az igazi nő áldozatot hoz." Idézem a filmből. Hát nem. Ne hazudjunk magunknak. Nincs áldozat. Vagy ha van, azt nem a szülő hozza, hanem a gyerek. Sajnos.
Ez egy filmajánló. A film jó, de rossz nézni.
Pöttyös
Sultanus filmes laptájára túl gyorsan gondoltam igent, utána meg kisvártatva elbizonytalanodtam. Nem azért, mert nincs öt film, hanem mert az igazánokról már írtam. De az is eszembe jutott, milyen ősrégiek voltak azok a filmek, húsz évvel ezelőttről legalább. Máig sem fakultak, de azért vannak újabbak, úgyhogy újabbakból öt. Kicsit vázlatosan.
Frida: Életrajzos, festőnős, érzelmileg felkavaró film. Sok színnel, némi történelmiséggel, gyönyörű képekkel. Philadelphiában láttam egy Diego Rivera képet, én mondom, a fickó a maga módján érdekes, de a nő, az egy csoda volt. Tegnap este újranéztem, és igen meglepődtem, hogy az idő egy csomó dolgot kitöröl az emlékezetből. Trockij nem is rémlett eddig.
K-PAX - A belső bolygó: Utazás odabentre: a szívbe, a lélekbe. Csodás film két általam rajongásig szeretett színésszel, Kevin Spacey-vel és Jeff Bridges-zel.
Gattaca: Ha van műfaj, amiért odavagyok, az ez. Szép új világ. Egyenélet, egyengének, egy hajszál sem áll rosszul. Na meg a szerelem. Ez van, romantikus az elnyomott énem. Természetesen nagyon tehetséges színészekkel.
Blöff: Lehet, hogy Guy Ritchie tévedett, amikor nősült. De amikor a Blöfföt megcsinálta, akkor biztosan nem. Édes Istenem, ha nem tudnék angolul, ezért a filmért megtanulnék. Minden, amit és akit szeretünk, de leginkább Brad Pitt, amint Pikey. Azért magyarul se rossz ám.
Traffic: Drogfüggőségről leszoktató program keretében is ajánlható. Nagy nevek a színész oldalon, ennek megfelelően szerencsére kiváló játék. Rendezőnek Steven Soderbergh, akitől elvárhatóan kiváló rendezés. Van egy 89-es filmje, amit szintén beraktam volna ide, ha nem újabbakat igértem volna. (Szex, hazugság, videók)
Ezt az ötöt (is) nagyon ajánlom, csak tessék őket óvatosan nézni, mert nem mindegyik az a vasárnap délutáni matiné. Viszont majdnem sikerült 2000 környékén és túl maradnom.
Kivételesen pattogjon csak tovább Luczifernek, Trendónak és Kószának. Persze nekik is csak akkor, ha akarják.
Felhős, avagy az apáknak se könnyű
Most, hogy ismét apamentes környezetben vannak a gyerekek, több rajzfilm jut rám, mint az elmúlt két hétben. A mai terítéken a Derült égből fasírt volt, vagyis a Cloudy with a chance of meatball.
A történet egyszerűcske, modernizált környezetbe hajított klisékkel, vagyis kicsit bekúsznak az emlékezetből az elmúlt évtizedek világvégés filmjei, meg időjárásos, katasztrófás, világmegmentősei. Van benne szemüveges lány, aki egyszer csak vállalja önmagát, ketyós kocka (nerd), aki baromságokat talál fel, de nem baj, mert furán is fest.
A történet kedves pontja azonban, hogy a nerd apukája, egy olyan igazi, nagydarab, szemöldökráncolós, kétkezi munkásember. Elég sokáig bírja a főhős agyatlanságait, míg aztán egy ponton megelégeli a dolgot, és elküldi a francba. Az érzékenylelkű főhős persze szenved, önmarcangol, kukába bújik, ám végül megmenti a világot.
Bori is végignézte, de azt hiszem, nem pont ez lesz a kedvenc rajzfilmje. Én csak azon gondolkodom, mi a fenétől lesz az igaz, hogy az apák képtelenek kifejezni a gyermekük iránt érzett szeretetüket. Mármint a film végén apukának egy gondolatfordító gépre van szüksége, hogy végre elmondja, amit érez.
Persze ismerek egy csomó apát, akinek tényleg nem kenyere a beszéd, de a hősies anyukák meg beszélnek eleget. Mikor is lenne szerencsétleneknek módjuk arra, hogy bármit is mondjanak?
De a viccet félretéve, szerintem az érzelmek kifejezésének képessége független attól, valaki anya vagy apa. Vagy gyerek. És ez még akkor is így van, ha a tapasztalat picit mást mondatna velem.
MIndenesetre ha van más ötletünk is, ne költsünk rá pénzt, inkább társasozzunk egy jót, mondjuk a Pictureka nevű, világi jó társasjátékkal. (Ámbár az baromi drága, mert az itteni 15 dolláros ár helyett otthon majdnem nyolcezerért árulják, ami igencsak szemét dolog. Hogy miért, azt el nem tudom képzelni.)
Mystic
Már megint egy filmet ajánlok, mert még mindig gondolkodom, mit is feleljek A. kérdésére. Vannak ötleteim, csak éppen nincs egy összefüggő fél órám, amikor átgondolhatom a választ. Ebből is látszik, hogy az embertől mindig a diákjai tudják a legnehezebbet kérdezni.
A film, amit tegnap este néztünk, a Mystic River, és ha csak felsorolom a szereplőket, már majdnem eleget is tettem egy ajánlásnak. A három főszereplő három nagyon tehetséges színész, akiket mind nagyra tartok. Először is Sean Penn, aki úgy sír a filmben, ahogy csak a nagy férfiak tudnak sírni. Aztán Tim Robbins, akitől a hideg futkosott a hátamon, és aki úgy mutatott be egy kettős személyiséget, ahogyan azt egyáltalán lehetséges. Végül Kevin Bacon, akit én mindig is, egyszerűbb szerepei ellenére is, kiváló színésznek tartottam.
A három karakter, három gyerekkori barát, akik, ahogyan azt éppen a Kevin Bacon által alakított szereplő mondja a film vége felé, még mindig 11 évesek, és megrettenve utaznak egy nagy fekete autóban.
A három főszereplő mellé még beugrott Laurence Fishburne, Marcia Gay Harden és Laura Linney is. Rendezőnek meg bedobta magát Clint Eastwood.
A történet rendkívül izgalmas thriller, ha úgy tetszik, lélektani dráma, ha másképpen. Opera ez a javából, sötét színekkel, hatalmas érzelmekkel, halállal és szerelemmel. A végén egy picit elamerikaiasodik a film, de bocsássunk meg neki, mert ezzel együtt sem érdemes túl későn megnézni. Nehezen lehet elaludni utána.
Időre
Elég sok dologról lehetne írni, kívánkozik is hirtelen sok minden két tegnapi beszélgetésemből, de majd azokra is kerül idő. Most inkább az időről aktuális.
Az idő, ha bárhogyan is sikerül megragadni magát a gondolatot, múlik. A test enyészik, a szövetek rugalmassága csökken. Lehet ezt nézni vicceskedve, meg tragikusan is. Időről-időre rájövök, ez nemtől függetlenül mindenkit zavar. Férfiakat, nőket egyaránt.
Nem, nem az örök életet vágyjuk, csak ... Szeretnénk vissza a feszes feneket, az izmainkat, az arcunkat, a hajunkat. Ezeket természetesen nem lehetséges visszakapni, ez pedig bosszantóan arra a végpontra emlékeztet minket, amikor a test megunja ezt a földi létet, és visszatér a porba. Nem kellemes erre gondolni, mert szeretjük a testünket, szeretjük a sokszor gyűlölt világot, amihez minket épp a test köt.
Ezt az egyetemes (nyugati világban egyetemes?) érzést használta fel a Surrogates című film alapötletének írója, amikor megírta a történetét, aki, mint olvasom, Robert Venditti, képregényíró.
(A filmhez Besucher hozta meg az étvágyam egyébként, akinek a blogját különösen szeretem olvasgatni, mert kedvelem a matematikusok ízlését úgy általában is. Az övét pedig különösen.)
Kezdem belátni, hogy a képregények a huszadik század második felének, és ezek szerint a huszonegyedik század elejének is nagy ötletgazdái, már ami a filmipart illeti legalábbis.
A Surrogates (Hasonmások) alapötlete a test pusztíthatóságából, pusztulhatóságából indul, a szép új világ a testüket otthon hagyó, a testük helyett robotokat irányító emberek világa. Mindenki hibátlan testet vehet magának, ha akar. Ha nem, élhet rezervátumban. Praktikus.
Persze a főszereplő Bruce Willis teste kopaszon, ráncosan és törődötten vonzóbb, mint a fényesre csiszolt kis nyomozórobotja, de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy a nem túl kidolgozott film gondolkodásra késztet. Nem ad a számba kész megoldást, nem mondja meg, mi a jó és a rossz.
A jó utópia szerintem attól jó, hogy az elénk állított világ egyszerre vonzó és ijesztő. Hogy arra tanít, törekedjünk mindig a jobbra, de becsüljük meg, amink van. Becsüljük meg a ráncainkat, a laza kötőszöveteinket, az őszülő hajunkat, mert azok legalább mi magunk vagyunk.
A Surrogates azért jó, mert miközben szórakoztat, gondolkodni is hagy.
játékon kívül
Nem vagyok alkalmas a játékokra, ezért Laci bocsánatát kell kérjem. Egyrészt sosem küldök tovább dolgokat, hol lustaságból, hol másért. Másrészt a kérés, hogy egy filmet mondjak, már önmagában is némaságra intett.
De azért nem felejtettem el az igéretet, hogy gondolkodom. A gondolkodásban messzire jutottam, a filmművészetben majdnem vissza a gyökerekig. Legalábbis olyan szempontból, hogy eredetileg az (emberi) élet bemutatása volt a filmek célja, méghozzá a szórakoztatás mellett a dokumentálás igényével is. A hőskorban a technika kezdetlegessége miatt még hang nélkül, zongorakísérettel élvezték a mozgóképek varázsát a nézők.
Nem tudtam egy kedvenc filmet írni. Tudok viszont egyet, ami a film mint művészet egyfajta esszenciáját mutatja számomra. Zene és kép összhangja a huszadik század filmművészetének rendkívül érdekes és sok jelentést hordozó filmjévé teszi Reggio Koyaanisqatsi című alkotását.
Philip Glass zenéje és Reggio képei hiba nélkül összecsiszolt kristályként tükrözik a világ ezerféleségét egy pontba, majd ugyanezzel a lendülettel szórják ugyancsak ezerfelé a kizökkent világ fényeit.
Szövegnélküliségében kevés eszközzel, de annál több teret hagyva a gondolatoknak és a gondolkodásnak, a filmművészet létezésének bizonyítéka ez a film. Tulajdonképpen egy trilógia első darabja. Egyik darab sem kifejezetten vidám.
Hogy a film szórakoztasson-e vagy gondolkodtasson-e el inkább, nagy kérdés. Persze az is lehet, hogy tulajdonképpen az a kérdés, van-e min szórakoznunk még, és vajon meddig.
A Huszárik
Az is érdekes továbbá, hogy a George Bensonos hangulattól nem tudtam megszabadítani magam. Illetve magam nem akartam, csak a blogot. Na mindegy.
Myrtille és KapitányG okán magamat a Huszárik emlékétől nem sikerült megszabadítanom ma. Így jár az ember, ha olyan blogokat olvas, amiktől aztán konkrétan levakarhatatlan gondolatai támadnak.
Már középiskolásként jártam filmklubba, akkor azt a Kossuth moziban vagy a Petőfiben tartotta később az egyetemen megismert tanárom. Elég sok mindent láttam, de nem a legjobbakat. Vagy csak fiatal voltam. Mert voltam az is. (Ez egy szép emlék.) Középiskolásként láttam Bódy filmjét, a Kutya éji dalát is, igaz, azt a Ságváriban vetítették, ott volt Bódy Gábor is, akitől lehetett volna kérdezni a vetítés után. A filmet végignézve azért annyi eszem volt, hogy nem akartam kérdezni semmit.
Amikor felvettek az egyetemre, ami konkrétan a házunk mellet volt, nagyon megörültem, hogy van filmklub. Anyámék nem izgultak, tudták, ha vége a filmnek 5 perc múlva otthon vagyok. Mivel magyar szakos is voltam egy tévedésnyi évig, azt is hallottam, sok dolgot kell olvasni. A két dolog a szememben nem volt kibékíthetetlen ellentétben, ugyanis nem terveztem, hogy mindent elolvasok. Azt ellenben konkrétan tudtam, hogy mindent meg fogok nézni. Így lett, hogy én az első egyetemi évem gyakorlatilag minden estéjét a Huszárikban töltöttem el. A későbbi évek estéinek meg egy jelentős részét.
Maga a mozi egy nagy díszterem volt párnázatlan székekkel, amik egy síkban voltak elrendezve. Ezt csak azért fontos hangsúlyozni, mert rám nézve nevelő erővel bírt a dolog, hiszen időben kellett érkezni. Bevallom, nem tudom, mennyibe került egy jegy. Minden bizonnyal baromi olcsó lehetett, ha minden este ki bírtam fizetni. Talán TSB emlékszik még. (Jobb az emlékezete.) Beültünk, vártuk Szilágyi Lacit, aki nem Mesi apja, bár egyszer azt hittem. Laci mindig nagyon értett a filmekhez, sokáig azt hittem, valami filmtörténész, amíg egyszer úgy nem hozta a sors, hogy együtt tanítottunk egy rövid ideig. Akkor kiderült, hogy történelemtanár.
Szóval ültünk a moziban, mindenki ott volt, aki számított valamit. Ma már ketten legalább nincsnek közöttünk. Mindkettőjükért kár, azt gondolom. Vártuk, hogy kezdődjön a vetítés, illetve előtte az ismertető. Általában hideg volt a teremben, sosem tudták, akarták, rendesen kifűteni.
A Huszárikban tematikus filmhetek voltak egyébként. Egy hét Bergman, egy hét francia újhullám, egy hét Antonioni, satöbbi. Életemben annyi filmet nem láttam. Azt hiszem, gyakorlatilag kivégeztem a filmtörténet nagyjait és kicsinyeit, legalábbis addig az időig. Ha jól emlékszem, a sok év 'huszárikozás' alatt kétszer jöttem ki onnan. Csak az egyik volt film miatt. Kubrick sosem volt az esetem, de a 2001 Űrodüsszeaia nekem felért egy lassú kínhalállal. A másik alkalom Szirtes András performansza volt, amikor is addig sörözött a színpadon (ami nem volt színpad), míg sikeresen összehugyozta magát. Akkor, azt hiszem, már nem voltam magyar szakos, szóval esztétikailag érzéketlenné váltam.
A mai napig a mozik csúcsa maradt nekem a Huszárik. Már nem működik, megint díszterem lett, ha jól tudom. Szerintem az oszlopai között ott alszik Bergman, Tarkovszkij meg a többiek emléke is. Vágyom egy ilyen mozira megint. Mennék minden nap, nézném a filmeket, hallgatnám Szilágyi Lacit. Jobb volt, mint amikor most berakok egy dvd-t.
Mozi volt. A találkozások helye.
a bátrabbik
Mindenkinek van egy bátrabbik énje. Nem a gyávábbik mellett, a kiosztás nem így működik, és nem is biztos, hogy csak két én birtokosa az ember. De hogy van az ének között egy bátrabbik is, az egészen biztos.
A bátrabbik ént nem alázzák meg a hivatalokban, nem nézik levegőnek, nem veszik félvállról, nem verik át. Vagy ha igen, hát ott kő kövön nem marad, mert csúnyán bosszúáll. A vér folyik, a bosszúálló pedig elégedetten törli meg a homlokát.
Én ezt a bátrabbik énemet már óvodás koromban felfedeztem, ezért a főállású királykisasszonyi pálya mellett igazságosztónak készültem. Akkoriban leginkább egy marha nagy kard szerepelt az igazságosztás fegyvertárában, későb már inkább egy automata fegyver, megfelelő hangulatban géppisztoly. Bátrabbik énem pályaorientáltságán mit sem változtattak az évek, késő kamasz koromban FBI ügynöknek készültem fejben. A dolog tragikuma, hogy ezt maga az FBI soha nem neszelte meg. Évekkel később volt pár ismerősöm, aki a hazai testvérszervezetnek dolgozott, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy főállásban fegyver nélkül dolgozom. Talán ezért is kedvelem olyan nagyon az igazságosztós filmeket.
De ez mind semmi, mert ráadásul Jodie Fostert is nagyon kedvelem. A Jodie Foster által megformált karakterek majd mindegyike a szívem csücske. Ott van ugyebár a Kapcsolat tudósa, a Maverick szélhámosnője vagy éppen a Bárányok hallgatnak FBI üdvöskéje. A Légcsavarban és a Pánikszobában kellően neurotikus, az Anna és a királyban meg kellően királykisasszonyos. Nincs min csodálkozni.
Ha a két dolog kombinációját adja egy film, vagyis ha Jodie Foster egy szimpatikusan intellektuális rádiós műsorvezető, aki élete keserű fordulatai után igazságosztásra adja a fejét szabadidejében, az nálam biztos sikerre számíthat. A másik én, vagyis angolul a The Brave One, pont ez a film.
Napok óta filmeket nézek, mert vasalnom kellene. A vasalás hol összejön, hol nem. Vannak azért számomra szenvedős filmek, két napja a Closer címűbe majd belehaltam. Néha, nagyon ritkán, rámjön filmnézés közben a lelkiismeret, ezért a szarokat is végignézem. Van már néhány film a ha megölnek sem nézem végig még egyszer listámon, a Closer felkerült rá. Nem is tudom, hogy miért gondolja néhány rendező, a filmekben a vizualitásnak csak annyi a szerepe, hogy háttérfestményként szolgáljon az amúgy is vérlázítóan gyengécske történethez. A szereplőgárdán pedig nem múlik semmi, Jude Law és Clive Owen domborít a nemek egyik oldalán, Natalie Portman és Julia Roberts a másikon. De aki jót akar magának csak öngyilkosság előtt két órával nézi meg. Sokat segít.
Visszatérve A másik én-hez, jegyezzük még meg, hogy bár amerikai filmhez méltóan az igazságosztó megússza a gyilkolászást, hiszen közben jó barátságot köt a rendőrnyomozóval (akit Terrence Howard alakít, megint csak nagyszerűen), a film kicsengése nem giccses. Erica Bain a számunkra szimpatikus bosszúálló, mert lelkileg megéli a bátrabbik és a mindennapos énje közötti feszültséget, és mindezt szavakba is önti rádióműsorában.
Nem tudom, ki írta, de a rádiós szövegei nagyon jók. A digitális technikában az a praktikus, hogy például az HBO filmjeit lehet eredeti nyelven nézni. Jodie Fosternek fantasztikus hangja van, így kifejezetten szeretem eredeti hanggal nézni a filmjeit. Ezzel nem azt mondom, hogy a szinkronhangja nem jó, csak egészen más. Ezt a filmet nagyon is tudom ajánlani mindazoknak, akik nem csak a géppisztolyokra buknak, viszont biztosan tudják magukról, hogy van egy bátrabbik énjük is. Hiszen a filmből az is kiderül, érdemes óvatosnak lenni azzal a másik énnel. Érdemes óvatosnak lenni, mert a bátrabbik énünk nagyon is jól tudja a válaszokat életünk kérdéseire. Aztán egy reggel arra ébredünk, már csak ez az egy énünk maradt.
crash
Kifejezetten szeretem azokat a filmeket, amelyek cselekménye több szálon fut. Mindig is azt gondoltam, majd rendezek (írok?) egyet, ahol a cselekményszálakat egy vasúti sín köti össze. Most, hogy úgy tűnik a világvége várat egy kicsit magára, még bele is férhet.
Az ilyesfajta filmekből a pillanatnyilag számomra legkedveltebb a Crash. (Trailer itt.)Ezt a filmet gyakorlatilag kedvtől függetlenül képes vagyok bármikor megnézni, nem úgy, mint a szintén nagyra becsült Bábelt. Az előbbi ugyanis tud valami reménykeltőt mondani az élet kevéssé pozitív eseményeivel kapcsolatban. Az utóbbi (számomra) nem.
Ha össze kellene foglalni, miről is szól a film, ami magyarul, ha jól emlékszem, az Ütközések címet kapta jobb híjján, azt mondanám, talán élethelyzetekről. Vagy választásokról. Kapott legjobb filmként Oscart is 2005-ben, amikor sokat beszéltek, írtak arról, milyen jól ábrázolja a rasszizmust. Vagy hogy milyen rosszul. A kritikusok már csak ilyenek.
Engem ott fog meg minden alkalommal, hogy úgy beszél a rasszizmusról, ahogyan arról beszélni érdemes. Sztereotípiákkal dolgozik igen, de úgy, hogy hamar kiderül, nincs fekete és fehér. Nincsenek a jók és a rosszak. Mindenki valamilyen színű. Mindenki valahogyan viselkedik, de a viselkedése csak egy adott helyzetre vonatkozik. A félig puerto-ricói rendőrnő szemérmetlenül üvöltözik egy kínai-amerikai nővel, később pedig felháborodik, amikor a szeretője lemexikóizza.
De a sokszínűség nem csupán a rasszista vagyok (kicsit vagy nagyon), illetve elszenvedem a rasszizmust kettősségét mutatja. Egy azon karakteren belül is láthatjuk ezt a nem egyszínűséget. A szereplők más-más élethelyzetben más-más színüket mutatják. "Nem ismerheted magad, amíg éveket el nem töltöttél szolgálatban." - mondja a film kezdetén szemét módon rasszistaként megismert rendőrtiszt társának, akit felháborít a mód, ahogyan a rendőr megaláz egy igazoltatott házaspárt bőrszínük miatt. Aztán a végére úgy fordul a történet, hogy mi is belátjuk, nem ismerheti magát az ember, amíg nem került olyan szituációba, ahol erre lehetősége van.
Nehéz téma. Ma itt Magyarországon különösen nehéz. A kulcs szerintem ott van, ahol a filmben is: az adott élethelyzetben felvállalt cselekvésben. Abban, hogy az adott helyzetben mit teszünk. Nem abban, mit mondunk. A szó ereje hatalmas, tudom. A tetté azonban még hatalmasabb.
Nem leszek jobb ember, nem leszek szerethetőbb, ha meg nem értést fröcsögök, de ha kell segítek. Nem leszek jó ember, ha szépen beszélek, de ha tenni kell valamit, rosszul döntök. Nincs fekete. Nincs fehér. Csak színes van. Minden és mindenki más színű. És minden helyzetben más a bőröm színe.
Jó színészek vannak a filmben. Nekem külön öröm volt látni, hogy Sandra Bullock kilépve a gyakran rászabott húmilyencsinivagyok szerepekből milyen jól játszotta az elkényeztetett fehér nőt. Akinek persze, mármint ha nem az anyagiakat nézzük, ugyancsak nem adatik meg az életben minden, amit szeretne. Matt Dillon meg kifejezetten megkapó számomra, mert túlzások nélkül jeleníti meg a rá osztott igencsak szélsőséges karaktert. De ott van még Terrence Howard, Ludacris vagy a kiváló Don Cheadle is.
A film tulajdonképpen nem a rasszizmusról szól ad abszurdum. Arról szól, hogy egy nagyvárosban, ebben a nagyvilágban mindenki számára olyan élethelyzetek adódnak, amiben döntenie kell. Arról szól. hogy nagy magányában az ember ütközik másokkal. Szó szerint és átvitt értelemben is. Átvitt értelemben, mert a kapcsolat is ütközés, bármilyen legyen is. Mint két üveggolyó. Egy pillanatra vagy évekre összekapcsolódik az életük, hogy aztán valamilyen irányba folytassák az utat. Vagy ugyanarra, vagy másik irányba. Az az ütközés erejétől is függ.
A filmnek sok megindító jelenete van. Ami engem mindig szíven üt, az a csendessége miatt az a rész, amikor a jómódú fehér nő megöleli a házvezetőnőt. Ez most leírva giccsesnek tűnik, pedig nem az. Annyira sokat mond az ember vágyairól, a döntéseink súlyáról, a megkülönböztetésről, a választásokról.
Nekem azért jó mindig megnézni ezt a filmet, mert megerősít abban, hogy az ember nem ismerheti magát soha teljesen. És ezért minél előbb meg kellene tanulnia, nem érdemes, nem szabad szélsőséges állításokat tennie. Ha enged kicsit, még meg is érthet valamit a másikból. A Bábel ezzel szemben azt mondja, mindegy, mit csinálsz, nem értheted meg a másik embert, nem értheted meg a másik kultúrát soha. Szeretek abban reménykedni, hogy ez nem így van.
07/04/17/23/3/2/11/120/90
Lehetne ez egy kabbalisztikus bejegyzés. Ha értenék a Kabbalához.
Tegnap július negyedike volt, a Függetlenség Napja, de nálunk éppen nem a függetlenség napja. 17 éve ezen a napon házasodtunk össze Z úrral. Marha meleg volt emlékszem, én kifogytam az esküvői ruhából, a rokonság meg csak áradt. A kis templomban a hegyen legalább csend volt és hűvös.
De igazából az ijesztő 23 a releváns szám, mert tulajdonképpen azóta a kötődés. Ijesztő igen, mert ha számolgatok, arra jutok, több idő volt vele, mint nélküle. Persze ennyi időbe sok dolog belefér, jó is, rossz is. Belefér három gyerek születése, meg két szülő halála. Beleférnek jól együtt töltött napok is, meg borzalmasak is.
Most majd majdnem egy év lesz (11 hónap) külön. Amikor visszajövök nem is mondhatjuk, hogy 18 év, legfeljebb csak 17 és egyhatod, bár tegnap az ünnepi pizza alatt kiderült, a tervezett egy hónapos látogatás megoldhatatlan, esetleg a Karácsonykor két hét. Persze kérdés, lehet-e majd a visszajövetelhez egyáltalán számot rendelni. Vagy újra kell kezdeni a számolást.
Azért az ünneplés az én ízlésem szerint volt, sajt nélküli pizza sörrel egy Király utcai teraszon, utána pedig katasztrófás-számos-kódfejtős film Nicolas Cage főszereplésével. A film nagyon ígéretesen indult, de nem túl jól végződött. Cage-nek kifejezetten használ, hogy öregszik, szerintem jó színész is, ebben a filmben azonban sokra nem viszi a tudományával. A film alapötlete tényleg tetszik, számsorok, titkos üzenet a múltból, világvége, viszkifüggő asztrofizikus stb., de sajnos a 70. perc körül (ha jól emlékszem) kezd emlékeztetni a Világok Harcára. A női szereplő feszt sikoltozik, és ez alól bizony csak a halála hoz jótékony felmentést. 120 percig tart, de elég lett volna belőle 90 is. Az egészben az az egy szerencse, hogy főhősünknek nem sikerül megmentenie a földet a pusztulástól az utolsó öt percben.
Szerettem volna betenni ide illusztrációként azt a rajzom, amit még sok-sok éve készítettem Arthur C. Clarke A gyerekkor vége című könyvének olvastán. De mindannyiunk szerencséjére, nem találtam meg. A párhuzam annyi, hogy az emberiséget vagy néhány embert kívülről érkezők igyekeznek megmenteni a regényben és a filmben is. Az idegenek Clarke regényében úgy festenek, mint valamiféle szárnyas ördögök, ezért az emberek jó darabig nem is láthatják őket. Csak több generáció után, amikor már bizonyítottak. A filmben rendkívül félelmetes gyerekfejbe suttogó fekete kabátosokként lépnek vászonra, ám a végén levedlik porgúnyájukat és szárnyas fénylénnyé alakulva hagyják el a terepet. Talán ez is zavaró egy kicsit a filmben.
Tanulságként levonhatjuk, hogy óvatosan kell moziba járnunk, hiszen már Nicolas Cage sem garancia semmire, illetve hogy ne féljünk annyira az idegenektől, lehet, hogy éppen azért jöttek, hogy megmentsék az életünket. Vagy nem.
Én mindenesetre holnaptól az elTóti teraszon olvasótáborozom. Gondolok majd rátok, de ha beesik valami net, írok is. Ha nem, hát írjatok ti. Például megírhatnátok, ti milyen könyvet vinnétek magatokkal egy 11 hónapos amerikai kiruccanásra, és miért. Csak egyet lehet választani.
Sürgős esetben (világvége, Nicolas Cage a városban engem keres stb.) mobiltelefonon is meg lehet találni.
férfiszív 2
Többször is eszembe jutott már, hogy én egyáltalán nem ismerek francia pasikat. Mármint úgy igazán. Mert láttam már persze néhányat, de például még sosem boroztam eggyel sem.
A francia férfiak szívének megismerésére tegnap azért tettem egy kísérletet, még akkor is, ha ez a megismerés, illetve az erre való törekvés, pusztán a képernyőn keresztül valósulhatott meg.
Meg nem tudnám mondani, miért tört ránk a gondolat, hogy ilyen ínséges időkben filmes csomagot fizessünk elő, de mindegy, nézhetjük akciós áron a filmcsatornákat is pár hete. (Meg majd Mark is, ha lesz kedve.) Ahogy kapcsolgattam, mi is lenne alkalmas elterelni a figyelmem a vasalandó pólók áradatáról, egyszer csak belefutottam egy filmbe. Ez volt a Férfiszív II.
Mindjárt láttam, hogy tetszeni fog ez nekem. Csupa számomra ismeretlen, de karakteres arc, jó kis párbeszédek, és humor. Vagy inkább irónia. Ha engem kérdeztek, amihez a franciák igazán értenek a sajton és a boron kívül, az szerintem éppen az édes-bús, ironikus vígjáték, amin az ember tiszta szívből tud röhögni. És nem felejti eközben azt sem, hogy a saját nyomorán röhög.
Ilyen francia vígjátékból eddig csak női verziókat láttam, és mindet imádtam. Mert a filmbeli nők éppen olyan rosszul kezelték az éppen olyan problémáikat, mint én szoktam. A párbeszédek olyanok voltak, mintha mi írtuk volna őket a barátnőimmel. Nincs új a nap alatt persze, de amit azért irigyeltem ezektől a francia filmnőktől az az, hogy valahogyan sokkal könnyedebben éltek. Nem könnyebben persze.
A tegnapi film nagyon tetszett, mert végre láttam (talán) a férfioldalt is. Az alaptörténet nem túl bonyolult, négy ötven körüli férfi küzd az életével, illetve azzal, hogy óhatatlanul is fordulóponthoz érkeztek. Nem mondanám én ezt feltétlenül válságnak, ahogy az ismertetőben olvastam. Ez a négy jó barát próbálja megoldani az életét, próbálja megtalálni az egyensúlyt, a boldogságot, a szenvedélyt, a szerelmet. Mert nem üzleti gondokról szólt a film.
Én tényleg nagyon jól szórakoztam, de emellett meg is hatódtam. Nőként, pláne negyvenen túli nőként, hajlamos vagyok elfelejteni, hogy az öregedés gondja nem csak az egyik nemet sújtja. Hogy a hoválettaszerelem, a hoválettaszenvedély, az úristenmárhúszévemelletteébredek, a megőrülökhogymindigeztcsinálja nem csak a nők baja.
És tényleg nagyon meghatódtam, mert ez a négy fickó olyan szeretnivalóan idióta volt. Olyan megbocsáthatóan bolond. Olyan vonzóan nem vonzó.
casting
Dan Brown valószínűleg nem sétál eleget. Ez nem olyan nagy gond, mert így aztán az ő démonaiból meg lehet kasszasikereket rendezni az általam olyannyira kedvelt Tom Hanks főszereplésével.
Két filmet is legyűrtem hét végén, az egyik a Kaméleon volt, amiről majd máskor egyszer, ha lesz kedvem magyar filmekről írni. A másik az Angyalok és démonok. Most azért inkább ehhez lett kedvem, mert a téma jobban érdekel. Nem igazán hozott lázba a film, mert egyrészt közben félkézzel ingeket vasaltam, másrészt a tizedik perc táján rájöttem, hogy a könyvet is olvastam. Innentől kezdve a film filmszerűsége még Tom Hanks ellenére sem érdekelt különösebben, csak a sztorit igyekeztem felidézni.
A történet ismét az Egyház és a Világ ellenpontozásából indul, de ez alkalommal valahol a megbékélés környékére érkezik. Na jó, ahogy azt Browntól megszokhattuk, a példányszám növelése érdekében feltűnnek az Illuminátusok, meg az antianyag, de én ezeken jótékony mosollyal tudok felülemelkedni. Végeredményben nem tudományos művel van dolgunk. Dan Brown pedig kellő jóizléssel tud megálljt parancsolni az egyensúlyvesztésnek. Legalábbis szerintem.
A következő mondat előtt szeretném felhívni a figyelmet, hogy bár félreérthető, nem szexuális értelemben gondolom. Én vonzódom a reverendához, illetve az azt viselőkhöz. Valamiért, amit nem tudok igazából megmagyarázni (illetve de, csak most nem akarok), nagyra becsülöm azt az odaadást, amit képviselnek. És itt azonnal mondom is, amire én nem vagyok, nem lennék képes. És a tisztelet részemről nem a reverendának szól tulajdonképpen, hanem azoknak, akiket kedvelek azért, amit ebben a ruhában tesznek.
Amikor a szakdolgozatomat írtam, még romantikusan terveztem, hogy pár évtized, és én leszek a legnagyobb élő gnosztikus-szakértő. Már akkor mondta nekem egy kedves tanárom, nem akarja elvenni az életkedvem, de soha nem lesz esélyem a szerzetesekkel szemben. Ez most egyébként a férfi-női szerepek kapcsán is eszembe jutott. Hogy tényleg, egy szerzetesnek, ha szakértő, nincs más dolga, "csak" imádkozni, nyelvet tanulni és olvasni. Egy műkedvelő nő meg lángossütés mellett aligha tud úgy elmélyülni a kopt nyelvben, hogy komoly tudományos eredményeket érjen el.
Mindjárt mondom, ez nem baj. Már nem annyira érdekelnek a gnosztikusok, mint régen. Persze azt azért nem mondanám, hogy csak egy kósza románc volt, bármennyire is szerette volna ezt a választ kihúzni belőlem RGy a telefonban ezen a héten. De az ember belátja, hogy van, amire csak műkedvelő szinten van esélye. Úgy meg nem biztos, hogy érdekes az egész, hacsak nem akar bestsellerek gyártásába fogni.
Ennek ellenére jó lehet naphosszat könyvtárban ülni. Jó lehet hibátlan egyértelműséggel egy pontba fókuszálni az energiájukat. Egy isteni célnak megfelelni, egy bizonyossággal Istennek ajándékozni önmagukat. Nem nekem jó ez, hanem nekik. Ez is egyfajta szerepfelismerés.
remake
Szeretem az eredeti dolgokat. Nem, itt nem arra gondolok, hogy eredeti Monet-kat szeretnék a nappalimban, és kizárólag eredeti Cartier-ket magamon. Itt leginkább arra gondolok, hogy szeretem a filmek eredeti változatait, és az esetek elég nagy részében bosszantanak az un. remake-ek.
Ez alól azért néha van kivétel, ilyen például az egyik véletlenül kedvencemmé lett film, A Thomas Crown Ügy. Véletlenül keveredtünk be a moziba jónéhány éve, valami egészen mást akartunk megnézni, de nem azt játszották. (Ez még a kultikus multiplex éra előtt volt.) Megvettük a jegyet, aztán megnéztük a kirakott fotókat. Ekkor dobtunk egy hátast. Pierce Brosnant nem igazán kedveltem, Rene Russo-tól meg kivert a víz. Úgy éreztük, hibát követtünk el.
Aztán a film elvarázsolt minket. Mint ahogy minden alkalommal elvarázsol, amikor megnézem. Két (sőt három, hiszen a csodálatos Faye Dunaway is megjelenik!) kiváló színészt láttunk a vásznon, és láttam tegnap a tévé képernyőjén, akik élvezettel és stílussal játszották a szerepüket. És mindehhez Nina Simone énekli, búgja a fülembe a Sinnermant.
Szeretem az elegáns bűnözőkről szóló filmeket, gyerekkoromban imádtam Arsen Lupint, meg a Rózsaszín Párducot is. Az Ocean's Twelve agyafúrt Foxáról már nem is beszélve. Na jó, ő már nem a gyerekkorom, és el is bukik, de az idők változnak.
A film eredetije 1968-ban készült, Steve McQueen és Faye Dunaway főszereplésével. Sármos férfi, okos és szép nő. (Kicsi részlet az eredetiből itt.) A rendezés Norman Jewisoné. A remake 1999-ben készült, és nagyon elegánsan, azt kell mondjam. A rendező (az akciófilmes McTiernan) nagy ötlete, hogy az első film főszereplőjéből a remake-ben pszichológusnőt varázsolt. Az elegáns és gyönyörű Dunaway hihetetlen iróniával kérdezgeti Crownt a nőkhöz fűződő viszonyáról.
Csupa intelligens humor, vadászat, verseny, szerelem és szenvedély ez a film. Én Russoért és Brosnanért azóta sem teszem a lábam moziba, de ez a film kedvetlen napjaimon is mosolyt varázsol az arcomra. Szeretem a játékot.
Keresés
