hálóing bejegyzései 
Horgolt szegélyekről
A gyerekeim szerint megöregedett. Aggódnak is, mi baja lehet. Mondom nekik, nincs baja, csak nagyon terhes. Meg nagyon fáradt. Meg nagyon ... mosolytalan.
Ültünk hajnalban a konyhában, lehetett volna rajtunk hálóing, olyan horgolt csipkeszegélyes, fehér, amit már talán a nagyanyám sem hordott. Az arca hátterében a zöld gyertya, amit hoztam neki, az ősrégi párkányon ácsorgott. Néztem a kávét a zöld csészében. Szép volt. Erre emlékeztem még egy élettel ezelőttről, amikor fiatalon ültünk a hosszúhetényi parasztház konyhájában. Én azt a szépséget láttam most is.
Hogyan lehet valaki öreg, amikor nálam csak egy évvel idősebb, és új életet hord a hasában? Sehogyan. De a nehézségek, a boldogtalanság, a testet is kikezdi. Az enyémet is lassan.
Pár napja azon gondolkodom, mennyire igazságtalan, mennyire nem helyes, hogy valaki rendületlen jókedvében a lelket, a szellemet a testre mint vállfára véletlenszerűen ráaggatja. Mi a fene értelme van ennek a játéknak vajon?
Olvasom a blogokat, a lélek vagy a szellem játszótereivé vált elektronikusan kódolt életteret. A blog mint vállfa még talán jobban is funkcionál, mint a test. Amíg nem ismerem a blog tulajdonosát, csak a szellemét, csak a lelkét ismerem bejegyzésekre aggatva. De tudom jól, ha nincs test, nincs kéz, ami a bejegyzést írja. Nincs csipkeszélű hálóing. Nincs az idő két végpontja köré szorított életnek nevezett inspiráció.
Ha megismerek valakit, akinek eddig csak a szellemét ismertem, csak egyetlen pillanatig csodálkozom. Aztán elnevetem magam, mert hogy mi mindent ki nem találnak ott a vállfaműhelyben!
Öregszik a test, a bokák fölött a csipke nem változik, csak alatta a visszerek dagadnak ki egyre jobban. A lélek nem lakhat a hajhagymákban. Ezt hosszas gondolkodás után cáfolnom kell. A női lélek kizárólag a hálóing alsó szélének horgolt csipkeszegélyében lakhat. Mindörökre. Ezt egészen biztosan tudom.
Keresés
