kő bejegyzései 
csereelet
Nincs abban semmi kulonos, gondolom en egy gyakorlatilag ismeretlen ember ismeretlen nappalijanak ismeretlen kanapejan ulve, hogy nem talalom a helyem. Van abban valami szivszorito, hogy egyszer csak egy masik ember eletebe kell belelepni. Mint egy cipobe, ami nem a mienk, aztan menni tovabb, pedig a cipo nem is a mi meretunk, mar ki van taposva, itt-ott meg szorit is.
Amikor beleptunk a hazba, ugy ereztem, meg itt van az elozo csalad. Az otthoniak is kipakoltak, gondolom, a bekoltozok is valami ilyesmit ereztek tegnap. Kapni egy csereeletet nem egyszeru. Adni es elfogadni is nehez.
Megindito, ahogyan a nok kepesek feladni mindazt, amit szeretnek, valami cel miatt. Ahogyan Chen Fei es Eszter lanyom is fenyesre suvickolta a hazat, lakast, valaki masnak a kedveert. Ahogyan kedvetlenul, de teszik, amit kell. Ahogyan ott tudjak hagyni, amit szeretnek.
Ahogyan ott tudtam hagyni mindazt, amit szeretek...
maradóknak
Egy olyan helyzetben, amikor valaki megy és valaki marad, mindig az elmenő fél helyzete a könnyebb. Könnyebb, mert egy másik helyre indulva a várakozás öröme egyensúlyt teremt a lélekben az elválás szomorúságával szemben. A maradóknak nincs ilyen segítségük.
Múlt héten elment egy szeretett tanárember, egy nagyra becsült író. Bár 78 éves volt, Frank McCourt nekem akkor is az örök kölyök marad. Nincs segítségem a szomorúsággal szemben.
Szomorú vagyok, mert már nem ír több könyvet, én pedig innentől kezdve csak újraolvashatok. Éppen néhány hete ültünk L nappalijában és Frank McCourt-tól olvasott fel nekem. Hangosan röhögtünk a Tanárember kalandjain, mert az ő élete kicsit a mi életünk is, az ő kínjai kicsit a mi kínjaink is, az ő mondatai lehetnének a mi mondataink is.
Tegnap későn olvastam a nekrológokat itt-ott, szánalmasan rövidre szabva a magyar on-line lapokban, kissé igényesebben összeállítva a külhoniakban, és rájöttem, hiányozni fog ő nekem. Mindhárom önéletrajzi ihletésű regényét szívesen olvastam, igaz, a De! címűt nem éreztem magamhoz igazán közelinek. Az Angyal a lépcsőn bámulatosan egyszerűen, a Tanárember pedig bámulatosan sok humorral mutatja a szerző életét Írországtól az Egyesült Államokig. A nagy szegénységben felnövő ír fiú élete éppen olyan érdekes, mint az amerikai tanár nehézségei. Persze attól olyan érdekes, ahogyan ő meséli.
Frank McCourt olyan ember, olyan tanár, olyan mesélő, olyan férfi, akit szívesen ismertem volna személyesen. Tudom, hogy hiányozni fog, mert már nem mesél új történeteket. Azt is tudom, mi nehéz szívvel maradunk, de remélem, ő könnyű szívvel ment. Az ittmaradók pedig ne szégyelljék a könnyeiket.
sinus
A húgom pár hete kérdezte, mikor esem pánikba. Realista is szoktam lenni, ezért mondtam neki, hogy nem tudom.
Most már tudom. Tegnap.
Reggel a szemem sarkából láttam, hogy az öltönyös ott áll a hálószoba ajtajában az aktatáskáját az ajtófélfának támasztva, és engem néz. Meg az óráját. Mondtam, hogy futni megyek, erre csak megrántotta a vállát és kárörvendően elvigyorodott.
"El fog késni."
Futni mentem, nem jött. Nem szokott. De amikor beültem az autóba, a barátnője már várt. Hideg ujjait a nyakam köré fonta, és mintha valami jó hírt akarna mondani, a fülembe súgott.
"Megjöttem. Ennyi levegő elég?"
A légcsövemet csak annyira nyomta csak össze, hogy még lélegezni tudjak, de már fájjon. Jött velem egész nap. Az öltönyös is. Komótosan ballagott mellettünk, tudta a dolgát.
Ma reggel a kis barátnő gyomorszájon vágott. Hányingerre ébredtem. Az öltönyös ott állt, ahol tegnap, az ajtóban. Mi a rossebnek húz ebben a melegben öltönyt? De nem kérdezem meg, úgyis azt mondaná, a munkájához elengedhetetlen a tisztelet. Na nem az ügyfelei, hanem az idő iránt.
Csak odavakkantok neki, hogy álljon odébb, mert sietek. Közömbösen nézelődik, neki majdnem mindegy. Ő csak arra szerződött, hogy emlékeztessen.
Iszom a kávém, a barátnője mezítláb üldögél mellettem, kicsit szomorú.
"Ne haragudj," mondja míg az ujjait a torkomra fonja.
"Nem haragszom."
Tegnap a húgom üzent az utazós blogba. Ő is társaságot kapott.
lézeridő
Nyilvánvaló, hogy fejlődési rendellenességről lehet csak szó, bár orvos még nem diagnosztizálta a problémát. Nem is tudom, mi mutatná ki. Röntgen? CT? MRI?
Az a probléma velem, hogy nem tudok várni.
Nem türelmetlen vagyok, hanem nem bírom elviselni, ha más rendelkezik az időm felől önkényesen. Mondhatni a megkérdezésem nélkül. Figyelembe sem véve, én mit szeretnék.
Egyébként azt gondolom, nem vagyok türelmetlen ember, magamhoz és a határidőimhez való türelmem igen nagy. Viszont ha én meg tudom tenni, hogy időben odaérek, időben megcsinálom, időben kitöltöm és beadom, akkor más mi a fenéért nem? Éppen mert tudom, nekem milyen nehéz.
Ülök, várok, nézek, ezer dolgom lenne pedig. A legrosszabb, hogy nem is tehet róla senki, vagyis lehet úgy csinálni, hogy ne legyen konkrét ember, aki a kétségbeesésbe taszít. Pedig akkor lehetne kicsit lélekmegnyugtatóan ordítozni, magamat sajnálni az azt követő lelkiismeret-furdalás miatt.
De nem. Ülök és várok. Legalább van net. Csak lassú, blogbejegyzésre alkalmatlan. Mellettem titkárnő. Ő is ír. Gondolom, nem bejegyzést. Bár ki tudja. Izgalmas lenne.
Idézném: „Mellettem a tanár. Ül. Ír. Gondolom, nem bejegyzést.”
Nagyon kevés időm van. Ezt várakozással kitölteni értelmetlenségében arcpirító. Rabszolgaságig megalázó.
Kellene nekem egy időátalakító lézermicsoda. Amitől az értelmetlen órák másodpercekké zsugorodnának, az értelemmel teliek pedig egy életté nyúlnának. Az tetszene. Értelmes élet projekt. Eu-s pénzből. Határidőre leszállítva.
Ezt mérgemben írtam, amíg vártam. Régebben sokat késtem mindenféle helyekről. Mostanában igyekszem időben odaérni a találkozókra, a dolgok kezdetére. Manapság jobban tisztelem az időt, mint régen. Sajnálom várakozással tölteni, sajnálom más idejét feleslegesen az énrám való várakozással tölteni.
Viszont sok dologra meg nem sajnálom. Beszélgetésekre, történetekre, kávéra és persze egy kis szenvedélyre ... Olyasmikre, amikben van élmény.
rontás
Ha az önsorsát rontó ember archetípusa létezik ebben a világban, akkor az én magam vagyok. Nem lehetetlen, hogy genetikusan kódolt információval van dolgunk. Apám (mármint a vér szerinti, nem az új) családjában szinte csak önsorsrontó emberek voltak. Nem büszkén írom ezt most, hanem tényszerűen.
Apám kisöccse, a család fekete báránya, nem dolgozott, családját elhagyta, az utcán élt. Miután az akkori szervek lelkiismeretesen leültették KMK-ért, nagybátyám a börtönből szabadulván talán Pécs első hajléktalanjaként élte, szerintem igencsak boldog, életét. Mindig is szabad akart lenni. Nem tudom, végeredményben sikerült-e neki.
A többi testvér nagy része etilalkoholban oldható szabadságát élvezte, élvezi a mai napig. Sokszor választottak rosszul, társat, helyet, munkát. Ez egy ilyen család. Apám kilógott közülük. Néha jó döntéseket is hozott.
Anyámék családjában inkább a szenvedély számított állandó jelzőként a sorsrontásokhoz. A rosszul meghozott döntések mögött általában szerelmek álltak. Az övék egy szerelmetes család.
Én mondhatnám, hogy kombinálom ezeket a motívumokat, de pillanatnyilag az én sorsom rontásának fő eleme az alvás. Az alapvetően álmatlanságra beállított szervezetem teljes egészében működésképtelenné válik sok alvás hatására. Zavarok lépnek fel a feladatok ellátásában. Értelmét veszítik a határidők.
Három napja alszom. Fogalmam sincs, mit csináljak. Minél többet alszom, annál kevésbé érdekelnek a naptáramba felírt határidők. Önsorsomat önalvásommal döntöm dugába. A tegnapra tervezett öt halaszthatatlan dologból nullát sikerült elvégeznem. Helyette rokonlátogatóban ettem a halászlét és ittam a sört.
Mára már tíz halaszthatatlan dologgá duzzadt a lista. Azt tervezem, kettőt megcsinálok belőle. Vagy nem. Egész biztosan elmegyek és csevegek két barátnőmmel viszont. Ez nem halaszthatatlan, de jó. Na most akkor vegye már le valaki rólam ezt a rontást, mert rögvest elalszom megint. Már a fekete szenvedélyem sem használ.
nem múló
A héten Shakespeare után Bingham rácsodálkozásáról olvastunk az iskolában, a fáraókról pedig itthon. Ahogy nézegettük Borival a National Geographic-ban a képeket, gyerekkori rémálmaim jutottak az eszembe. Egészen pontosan az, amikor a mi világunk elmúlásáról álmodtam.
Óvodás koromban a városnak azon a részén laktunk, ahol most dolgozom. Valahányszor sétálni megyek a házak között, az az álom jut eszembe, amikor ugyanezen házak romjai között sétáltam, és álmélkodva néztem, hogy hódítja vissza a természet a teret a betontól. Hogyan törnek elő a fák gyökerei a járda alól, és a kihaltságnak milyen teljességét tudja nyújtani az élő természet. Persze kihaltságon az embernélküliséget értettem.
Nem tanulunk semmit. Én sem. Minden évben vízbe teszem a barkát, hogy aztán fél nap múlva dühösen csapjak a homlokomra a kihajtott ág láttán. Minden évben ugyanúgy megállapítom, hogy nem kellett volna.
Úgy érzem, így van ezzel az emberiség is. Hogy minden nagy kultúra romjainak felfedezésekor a homlokára csap, és azt mondja, semmi sem örök. Minden nagy kultúra elérkezik a végpontra, ahonnan csak lefelé vezet az út, ahonnan szükségszerűen múlttá lesz. Ember nem tudott még olyat alkotni, ami az örökkévalóságnak csak a közelébe is ért volna. Kőből, fából, fémből, manapság műanyagból közelítünk, de társadalmi berendezkedésből, kultúrából csak a nyomai maradnak az utókorra annak, amit nagy műgonddal alkottunk. Egy-egy vers, egy-egy templom, néhány használati tárgy odacsalja a múzeumokba, a turistalátványosságok közé a nemmúló tudást, szerelmet, szellemet. De már csak a porait, amit aztán elfúj a tudatlanság, a csalódottság vagy a tájékozatlanság szele.
A mi házaink, kultúránk, társadalmunk is a semmibe vész. Ha szerencsénk van, erre jár majd egy utazó, aki meglátja a gaz között valaminek a nyomait. Ha még nagyobb szerencsénk van, nem kalandor vagy kincsvadász lesz, hanem érző ember. És ha egyszer igazi szerencsénk lesz, nem csak a homlokára csap, hanem tanul is valami fontosat a romokból. Hogy azt, ami nem múlik, nem a kőbe véstük, nem a betonba öntöttük, hanem a szívekbe írtuk. Nem múlóan.
apám barátja
Szüleink barátaival nem mindig felhőtlen a viszony. Mindannyian emlékszünk apánk barátaira, akik zsíros kézzel csipkedték az arcunkat, meg anyánk barátnőire, akik ellenségesen méregettek minket a kávéscsészéjük fölött.
Új apám régi barátja nem jó fej. Mondjuk ismertem már régóta, csak nem tudtam, hogy ők is ismerik egymást. Hideg ember, mondhatni vonalas, mindig kifogástalanul keményrevasalt ingben és fekete nyakkendőben jár. Nem mosolyog. Én nem is szeretem bevallom, de barátkozom vele, a rokonsággal ugyebár együtt jár némi kellemetlenség is.
Sokszor jár nálam, jövő hétfőre is ígérte magát, szép hosszú listát küldött, élvezetes bejegyzésekkel, készülnék fel az értekezletre. Persze. Az esélyegyenlőségi terv jegyében. Meg majd mindig jön, újra és újra, hol ezzel hozakodik elő, hol azzal kábít. Hol fenyeget.
Tegnap este viszont én hívtam. Felbéreltem. Megbízatást kapott egy hónapra. Nem Ultimátumot hívtam, mert őt még nála is jobban utálom az erőszakos bőrdzsekijében. De nem is Fásultság kisasszonyt abban a szakadt szandáljában, aki sosem jut semmire. Elvállata a feladatot, mert szerintem mindent elvállal. Munkamániás.
Aztán, ha sikerül a projekt, jobbá lesz az életem, ami van, ha nem, hát apám Határidő barátjával együtt rugdossuk az ablaküvegek cserepeit, meg a féltéglákat a rommá döntött házban. Azt nem tudom, tud-e építeni is, de azért bízom benne.
a hetedik
Alapvetően nem szeretem sem a továbbküldős e-mail-eket, sem a gyere, tárulkozz ki típusú feladványokat. Aztán arra gondoltam, az elmúlt hónapokban sok szarul sikerült napom volt, de a mai azért esélyes az első helyezésre. Akkor meg miért ne írjak valamit, ami érdekes rólam. Vagy olyasmiről, amiről itt még nem írtam.
Biztos van hét ilyen, mondjuk.
Lássuk be, nem vagyok az a takargatós típus, de azért könnyen nem is vetkőzöm pucérra, ha nem muszáj. Érdekesebb ez anélkül, legalábbis egy darabig.
Másrészt viszont, ha már el van szúrva a nap (olvastam, hogy ez a legstresszesebb nap az évben, na persze, honnan a francból is tudnák ezt valami okosok,), ezen már nemigen ronthatok sokat. Akkor lezavarom.
Egy csomó mindent meséltem már itt, miket szeretek, miket nem. Hogyan töltöm az időmet és kikkel. Voltak kacsák, gyöngyök meg felhők.
De most nem írok hét érdekes dolgot, amit még nem olvastatok. Egyet írok. A hetediket. Műfajilag realista melodráma lesz.
A főszereplő egy nő, 33 éves forma. A szülészeti klinika folyosóján álldogál egyedül. Egyik kezével gömbölyödő hasát fogja, a másikkal az ablakpárkánynak támaszkodik. Kilátástalanul bámul ki az ablakon a kertbe, ahol az áprilisi madarak üldögélnek a fákon. A táskájában A Mester és Margarita. Miért pont az, ki tudja.
Aztán jön a doktor, meg a férj. Kedvetlen kis társaság, mindenki tudja, miért jöttek. Gyors ölelés, a férj még egy alávaló kis mondattal próbálja nyugtatni a feleségét. A doktor legalább őszinte, bár kínosan feszeng. Menni kell, még pár óra és a tizenkilencedik héten belül vagyunk.
Másfél nap múlva végre vége. Tudom, hogy az én felelősségem, hogy azzal a kis alávaló mondattal az én egyedüli szemét kis önző döntésem marad örökre. Mert a tökéletest szeretem sajnos ostoba módon. Aztán ha ránézek a legkisebbik gyerekünkre, mindig belátom, nem lenne, ha másképp döntök. Más lenne. Nem ő, egy másik lánygyerek, egy másképp tökéletes.
Sokan hiszik, hogy kedves ember vagyok. Most mondom, hogy nem. De a barátaim elviselnek.
Két igazi baráttól egyszer kaptam egy fotóalbumot, az a címe: Love Special. Lábady István fotói vannak benne, többek között Down-szindrómás gyerekekről. Igazi ajándék volt.
Ez a hetedik sajnos. Ez a könyv.
MMCS update 1.2
A Magyar Mentség Csoport ismét aktív. Ma reggeli hír:
Pécsett egy roma család otthonába kézigránátot dobtak. A férj és a feleség meghaltak, a 3 és 5 éves gyerekeik sokkos állapotban vannak. A polgármester (vagy rendőrfőnök?) kijelentette, hogy nem etnikai bűncselekmény történt. Hurrá! Sima kettős gyilkosság! Akkor ez is jól van így.
Gondolom az MMCS helyi szervezete rekonstruálta a kézigránát feliratát: "Hoppá, kicsúszott a kezemből. Bocsi."
Magyar Mentség Csoport
Miután társadalmi rendünket gonosz erők igyekeznek aláaknázni, örömmel értesítek mindenkit, hogy azért vannak pozitív jelenségek is. Ilyen a Magyar Mentség Csoport (MMCS) megalakulása, példának okáért.
A szervezet elsődleges célja azon honfitársaink védelme, akik nehéz helyzetbe kerülve mentségre szorulnak. Kapacitás hiányában apolitikus szervezet, melynek természetesen nemzetközi társszervezetei is szép számmal akadnak. Olyan állampolgárok védelmére szakosodott, akik bár büntetőjogi értelemben nem követtek el törvénysértés, a társadalom őket valamiféle ódivatú erkölcsiség jegyében mégis elítélné.
Működésük szép példája annak a harmincegynehány éves férfinak az ügye, aki hónapok óta szexuális viszonyt folytatott munkatársa 14 éves gyermeklányával. (Itt most igazán gyermeklányt kell érteni, nem azt a fajta 14 évest, aki smink nélkül is 20 évesnek néz ki, azzal pedig picit kevesebbnek, mint 30. Amolyan Árvácska-félére kell itt gondolni, csak idősebb kivitelben.) A helyi vizsgálat során az MMCS kiderítette, hogy nem történt erőszak. Na, akkor ugye minden rendben. A férfi csak élte az életét, manapság a lányok ugyebár korán kezdik, kihívóan öltözködnek. Nem a férfi hibája. Ő még azt is tudta, hogy a szexuális viszony kezdetét érdemes a gyermeklány 14. születésnapjára időzíteni, mert onnantól kezdve nem büntethető. Vagy lehet, hogy ajándéknak szánta.
Az MMCS idő hiányában nem vizsgálta a gyermeklány barna szemeiben megbúvó bánatot és félelmet. Azt csak az láthatta, aki a szemébe nézett.
Keresés
