konyhablog bejegyzései 
Fahéjas kultúrsokk
Engedve a Magyar Kultúrterjesztési Bizottság, illetve a Fahéjjal a Toleranciáért Alapítvány felkérésének, ma megismertettem néhány amerikai középiskolai diákot a szilvásgombóc létezésének misztikus jelentőségével.
Még két hete kért meg egy sose látott kollegina, menjek hozzá vendégségbe a főzés órájára, aztán főzzek valami olyan országost, ahonnan való vagyok. Az én csereprogramomat szervező csapat döglik az ilyesmikért, én szeretek főzni, a kamaszok meg enni. Szinte sikertörténet gyanús a vállalkozás. De azért ...
Persze gondolkodtam egy darabig, mit is lehet főzni, kedvest, szépet nekik, ami kész van 50 perc alatt. Mi az, amit a mi kis rántotthúsalakú országunk gasztronómiai misszionáriusaként be lehet vetni a pizza-tészta-hamburger szentháromságának sárbatiprása nélkül. Levest aligha, husit áááá dehogy. Maradt a szilvásgombóc. Sok darabból van, fejleszti a kézügyességet és a mozgáskoordinációt, az alakja nyugtató hatással van mindenkire. Ha a sosemlátott kollegina lesszíves a krumplit előre megfőzni, az idő is pont elég.
Tegnap a receptet és önmagamat is megismertettem a kolleginával, aki szentül ígérte, minden úgy lesz, ahogy akarom. Csak mondjam meg, ha nincs szilva, ja az tényleg nemigen, akkor mi legyen. Mondtam, anyósom például kajszival is. Na erre bólogatott, hogy majd valamelyik csak lesz. És jut eszébe, akkor már tartanék-e két órát zsinórban a két csoportjának, az enyim ötödik órások nyugodtan csatlakozzanak. Ez azért pici árnyékot vetett az arcomra, mert a kezdő angolosaimat iskolapadon kívül bármi közelébe engedni kockázatos vállalkozás, dehát mit tehettem volna gasztrokultúrmisszionáriusként. Bólintottam.
Az ember idegenben főzve idegeneknek nagyon különös tapasztalatokra tesz szert. Először is, tökre meg voltak lepődve az amcsi diákok, hogy kerül krumpli a tésztába. Közvetlenül ezután elkerekedett a szemük, amikor arról volt szó, a liszt mennyisége kicsit függ a krumpli fajtájától. A lisztes burgonya a pillantásokból ítélve kábé annyira volt ismerős nekik, mint a legújabb asztrofizikai kutatások eredménye.
Nem baj, a fiúk szerettek nyújtani, volt vállalkozó a kajszi darabolására is, jéezmiarosseb felkiáltással meg is kóstolták páran, közben leesett, legtöbbjük életében nem látott kajszit. Fura. Egy újabb önkéntes hajlandó volt a fahéjat összekeverni a cukorral. Bátor kislány felszólításra lehelletnyi fahéjas cukrot rakosgatott a kajszira. Mondom neki, te drága, tegyél már rá kicsit többet, erre szegényem rám mered, mondja, hát arról volt szó, tegyen rá egy keveset. Ezen elméláztam egy kicsit, majd elvigyorodtam, mondtam neki, egy dolgot szögezzünk le. A magyar emberek legtöbbjének a mennyiségfogalma nem azonos sok más kultúra mennyiségfogalmával. Nem ezt mondtam konkrétan, hanem azt, maradjunk annyiban, hogy ha egy magyar ember azt mondja, tegyen egy kicsit rá, az azt jelenti, tegyen rá sokat. Ezen röhögött. Én is.
Mindenkinek kötelező volt legalább egy gombócot csinálni. Aztán megfőttek a gombócok, ketten felügyelték a piruló zsemlemorzsát, a végén pedig mindenkinek jutott kóstoló. A siker a két csoport átlagát tekintve kábé nyolcvan százalékos volt. Volt, aki imádta fahéjas cukorral. Volt, aki szerint tejföllel a legjobb. (Szerintem is egyébként.) Volt, akinek marhára ízlett a tészta, csak a kajszit tolta undorodva odébb. Volt, akinek abszolút nem ízlett semmi az egészből. És voltak páran, akik közölték, ők ki nem állhatják a fahéjat.
Namost akkor az a helyzet, hogy áldásos tevékenységem nyomán a következő általánosításokra juthatott kábé 30 amerikai középiskolás:
- Európában van egy ország, amit Magyarországnak (?????) hívnak.
- A magyar kaja jó.
- A magyar kaja szar.
- A magyarok fura gyümölcsöket esznek.
- A kajszi finom.
- A magyarok rohadtul szeretik a fahéjat.
- A magyarok nem használnak normális mértékegységeket, és a mennyiségjelzőkkel sincsenek tisztában.
Végeredményben, azt hiszem, mindenki jól érezte magát. Összebarátkoztam pár diákkal, akik Amerikában is születtek. Ők meg összebarátkoztak egy nővel, aki valami messzi helyről jött, és beszél angolul.
A szilvásgombóc ismét beteljesítette kozmikus küldetését.
Planet Food
Elég sok jópofa dolgot lehet gyerekekkel csinálni, de az egyik legklasszabb dolog az, ha együtt főzünk. Ebből az együttfőzésből már kerekedett vita közöttem és a főzéshez legendásan jól értő emberek között, de ennek ellenére fenntartom az álláspontomat. Nekem nagy élvezet másokkal, barátokkal, gyerekekkel együtt főzni.
Szeretem, ha van kivel beszélgetni, van kivel megkóstoltatni az ételt, adott esetben van kivel lehúzni egy kupica pálinkát. Ez utóbbit csak felnőttek esetében persze.
Ha jól meggondolom, engem nem a végeredmény, hanem az oda vezető út érdekel. A főzésben is. Másban is. Lehet, hogy mindenben? Ebben nem vagyok biztos.
Az is igaz, hogy ha nem vagyok formában, borongós a kedvem, főzni sem szeretek. Ha muszájból kell, az egész egy tragédia. Akkor inkább elnézem, anyám milyen kedvvel hámozza a sárgarépát, TSB hogyan masszírozza az olívaolajat a csirkeszárnyba, vagy Mihályom milyen elmélyülten teremti meg a gyümölcslevesben a meggyek koncentrikus köreit. Inkább nem főzök.
Tegnap egy egészen érdekes áthidaló megoldást sikerült felfedeznem, ugyanis főződélelőttre mentünk Borival, Lilyvel és az unokahúgával, Kirával. Nem kevés pénzért ugyan, de a Sur La Table nevű konyhafelszereléseket áruló bolt hátsó felében lévő tankonyhában főzőórákat szerveznek. Tegnap csak mi négyen voltunk, no meg Karen az olasz-amerikai séf, és Christie, a konyhalány, úgyhogy abszolút figyelmet kaptak a gyerekek.
Az egész nagyon élvezetes volt, mert Karen felvállalta a jókedvű főnök szerepét, a lányok főztek, mi meg Lilyvel fotóztunk, és Reggio di Calabriáról faggattuk Karent. Raviolit főztünk paradicsomszósszal, mogyoróvajas brownie-t sütöttünk, meg fokhagymás kenyeret. A végén a laktózszintemmel mit sem törődve mindenből ettem, és túl is éltem a kalandot. Úgy döntöttem, a mai fejfájásomat a hidegfrontnak tudom be.
A végén a kaját meg lehet enni, sajnos kivinni nem lehet semmit, így aztán a brownie jelentős része ott maradt a boltoskisasszonyoknak. Örültek. A DVD automata mellett ez is egy marha jó üzleti ötlet lehetne. Igaz, ez már Z. úrnak egyszer eszébe jutott, de akkor azt mondtam rá, hogy baromság, ki akarna magyarországon főzőóráért fizetni. A magyar anyákat ez nem érdekli. De most meggondoltam magam, mert ez igazából nagyon szórakoztató dolog.
A másik érdekes üzleti ötlettel akkor találkoztam, amikor jövő péntekre kerestem magamnak programot Chicagóban. Előbb érek ugyanis oda, mint a kötelező hivatalos vacsora, szóval arra gondoltam, kicsit körül kéne nézni mielőtt szokás szerint elnyel valami jégkondícionált konferenciaterem. Múzeumozni szombat délután közösen fogunk, ezért aztán valami olyasmit kerestem, ami sétálós, fotózós, szórakoztató és jól is esik.
Addig kutattam, míg találtam ilyet. Kajatúra. Három óra séta, miközben megmutatják a várost, elmennek mindenféle kajás helyekre, ahol a (konyha)főnök el is meséli, miért érdemes megkóstolni, amit ott adnak. Csupa jellegzetes étel, amit a helyiek is esznek, meg egy felkészült túravezető, aki a város látnivalóiról is mesél 42 dollárért. Sajnos egykor indul a legkésőbbi túra, az én repülőm meg kettőkor érkezik. Kénytelen leszek a fotózásnál maradni. Most azt kellene írnom, jobb ez így, de nem jobb.
emlékkonyha
Azért az érdekes, ki mire emlékszik, különösen sok év távlatából. Hét végén B jött férjestől, háromgyerekestől látogatóba, és míg főztük az ebédet, azt kérdezte, milyen kaja hiányzik otthonról a legjobban. Én meg mondtam neki, hogy tulajdonképpen szinte mindent meg tudok venni itt is, csak az íze egészen más. Egészen pontosan, nincs íze egy csomó dolognak.
Persze B amerikai, úgyhogy mondja is, hülye vagyok, miért nem viszem vissza a zöldséget, meg a gyümölcsöt a szupermarketbe, hogy hát kérem vissza a pénzem, mert nem olyan íze van a paradicsomnak például, mint gondoltam. Na ezt azért elképzelem, hogy hogy adnám elő, mert ugyebár én nem vagyok amerikai, hanem magyar, aki nem annyira érzi magát otthon vevőszolgálatokon. Persze elképzelni azért nagyon el tudom, hogy ez működik, mert a letölt csapfogantyút is megküldték a gyárból.
Pedig én megpróbáltam venni egyet, és kedvesen mosolyogva viseltem még a barkácsáruházos fiúk megjegyzéseit is, miszerint hagyjak fel a gyúrással. De nem tudtam, mert kerek-perec megmonták, nem tartanak ilyet, hanem hívjam csak fel a gyár vevőszolgálatát, erre a csaptelepre életfogytig tartó garancia van. És lássunk amerikai csodát, a telefonban a fickó kedvesen csak arról érdeklődött, én vagyok-e az első tulaj. Én meg mondtam, nem, én a cserepartnere vagyok. Azt hiszem, ilyesmit még nem mondtak neki, ezért egyszer azért visszakérdezett, hogy micsoda is. Mivel másodszorra is ugyanezt a valószerűtlen kombinációt adtam elő, nem kukacoskodott, csak a címet kérte. És küldték a fogantyút.
Ezen a sztorin vigyorgunk persze egy sort a sárgarépa felett B-vel. De csak nem bírom ki, muszáj megkérdeznem, neki van-e valami emlékezetes kaja Magyarországról. Mert azt tudom, emlékszem, a kávéra mindig ki volt bukva. Nagyon utálta a presszókávét, márpedig annak idején az egyetemi büfében nem ismerték a hosszú kávé fogalmát.
Sok dolgot nem tud felidézni, pedig szerinte is evett mindenféle spéci magyar kaját, halászlevet, csirkepaprikást, mit tudom én még mit. De nagy gondolkodás után csak fel tud idézni két dolgot. Az egyik a tejbegríz, a másik az aranysárga, jó cukros, forró, citromos tea nagy kancsóban. Mint amikor az ember a gyerekkorára emlékszik vissza. Pedig akkor már nem is volt gyerek.
Kérésre: Eszter kenyere
Feketerigónak:
A recept nem az enyém, de állítólag majd mentesülök a szerzői jogi perektől, mert Trendo anyai nagynénje már akkor ezt sütötte, amikor a kis Jamie még csak egy pajzán gondolat volt. Legyen igaza.
Hozzávalók:
1 kg kenyérliszt
625 (liter NEM!! hanem) ml langyos víz
30 g friss vagy 3 zacskó (7g) szárított élesztő
2 evőkanál cukor
1 csapott evőkanál finom tengeri só
liszt a gyúráshoz
1. lépés: Púpozzuk a lisztet egy tiszta felületre (gyúródeszka, asztal, stb.) és készítsünk a közepébe egy gödröt/kutat. (Ásni azért nem kell :)) Öntsük bele a víz felét, a cukrot, a sót és az élesztőt, aztán egy villával keverjük össze a gödör tartalmát.
2. lépés: A gödör belső faláról óvatosan keverjük a lisztet a vízhez, de vigyázzunk, ha leomlik a lisztfal, a víz mindenfelé szétfolyik. Koncentrációs gyakorlat az élet lelassításához. Folytassuk ezt addig, amíg a liszt ragacsos, zabkása állagú nem lesz, akkor adjuk hozzá a maradék vizet. Kezdjük az egész óvatos műveletet, amíg ismét ragacsos masszát nem kapunk középen. Innentől kezdve lehetünk agresszívebbek, gyúrjuk össze a masszát a teljes lisztmennyiséggel. Lisztezett kézzel pofozgassuk a tésztát addig, amíg az összes lisztet fel nem veszi. A vízmennyiség a liszt fajtájától is függ, szabadon változtathatunk ezen. (De érzéssel azért!)
3. lépés: Dagasszuk a tésztát 4-5 percig, amíg fényes, ruganyos nem lesz. (Stresszkezelésre is remek.)
4. lépés: Lisztezzük meg a tészta tetejét, tegyük tálba, fedjük le folpack-kal (ez most majdnem nem jutott eszembe rendesen magyarul, mert a cling film kifejezés sokkal jobban tetszik), és hagyjuk, hogy duplájára keljen meleg, nedves, huzatmentes helyen. Ettől lesz a kenyérnek igazán jó íze, mondja Jamie, én meg elhiszem neki. A lényeg, hogy hagyjuk az élesztőt dolgozni.
5. lépés: Ha megkelt, tegyük deszkára és a második kelesztés előtt üssük ki belőle a levegőt ököllel. (Kábé fél percig. Súlyos stresszkezelési problémákkal küzdők előtte homokzsákon melegítsenek be.) Most lehet ízesíteni. Eszter kedvenc receptje úgy szól, vegyünk sok fokhagymát (két fej?), zúzzuk össze, keverjük el olívaolajjal és ha van kedvünk, olívabogyóval. Utóbbi lehet zöld, lehet fekete. De tehetünk bele napon szárított paradicsomot, sonkát sajttal, esetleg cseresznyét is.
Alakítsuk tetszőleges formára és tegyük sütőlemezre. Kelesszük másodszorra körülbelül fél, egy órát , amíg duplájára nem kel. Na most igazán békén kell hagyni, mert most kerülnek bele a végleges buborékok. (Önuralomtréning 2. felvonás.) Szóval el a kezekkel a tésztától.
6. lépés: Tegyük a tésztát óvatosan az előmelegített sütőbe, és vigyázzunk, ne csapjuk be a sütőajtót! Akkor készült el, ha az alját megkopogtatva kongó hangot ad. Ez a fokhagymás kenyér kábé 35 percig szokott sülni 180 fokon (Celsius!) 4-es gázfokozaton. Ha megsült, tegyük rácsra és próbáljuk elérni, hogy ne egyék meg még 30 percig. (Pszichológiai hadviselés, fenyegetés, sodrófa használata megengedett.)
Aztán üljünk le és együk meg. Minél többen, annál jobb. (Gondolom, ez lehet akkor az orgazmus része.)
Olcsóbb, mint egy menő pszichiáter, és az elégedettségi mutatói is jobbak.
Mézeskalács (szükségre)
Ez a recept Török Sophie Barátnéjának nagymamájától való, azt hiszem. Mivel én is elhagyom minden évben, idén újra megkaptam egy kedves Unicef képeslapon. Tekintettel arra, hogy Gofri sem találja a sajátját, most változtatás nélkül közreadom, remélem, a recept tulajdonosa nem bánja. A szép kacskaringós kézírást nem tudom átadni, azt képzeljétek hozzá.
Hozzávalók:
"1 kg liszt (jóféle alföldi malomból)
33 dkg porcukor
1-2 csapott gyerekkanál szódabikarbóna
5 dkg vaj/Rama
1 tasak mézeskalácsfűszer
2 egész tojás + 2 sárgája
35-40 dkg méz
* * * * * * * *
+ forralt bor
+ jó zene
+ jó barátok
+ egy kis hóesés
A lisztből 2 bögrényit félreteszünk; a hozzávalókat összegyúrjuk. Nagyon ragadós masszát kapunk. A félretett lisztet apránként adagoljuk a tésztához, közben sűrűn fohászkodunk Szent Ambrushoz, a mézeskalácssütők védőszentjéhez. Addig gyúrjuk, gyúrjuk, míg a tészta le nem válik a kezünkről. 1 éjszakát hidegben pihentetjük. Másnap nyújtjuk, sütjük, díszítjük.
A legjobb BARÁTNÉKKAL sütni."
A recepthez csak annyit tennék hozzá, hogy sütés előtt meg kell kenni tojással a tetejét. Nagyon hamar sül 175 fok környékén kb 5-6 perc alatt, de figyelni kell rá, úgyhogy csak csínján azzal a forralt borral.
Idén már sütöttünk egyszer matematikus barátnénk konyhájában, de az nem bizonyult elegendőnek, így a bejegyzés után megyek is a konyhába és nekiállok a gyúrásnak, meg a fohászkodásnak. Amúgy a recept tulajdonosa sem találta idén nagy hirtelen a receptjét, de egy példány féltve van őrizve abban a bizonyos konyhában vagy környékén, így újra lehetett sütni. Hát így. Hármunk közül valamelyikünknek mindig van egy kis esze...
Buborékterápia
Rossz kedvre sokféle terápiás megoldás létezik, nekem éppenséggel maga a főzés nem az. Vagyis, ha nem jó a kedvem, nem szeretek főzni. Ha ilyenkor mégis muszáj, annak soha nincs jó vége. Mostanában sikerült is meglepnem családomat és barátaimat néhány ijesztő élménnyel.
Ez alól csak a kenyérsütés kivétel. Kenyeret sütni nagyon összetett mentális feladat, és csak úgy lehet, ha az ember minden idegszálával a tésztára koncentrál. Egyik nagy kedvencem, Jamie Oliver pont azt írja, hogy "olyan hálás dolog, olyan gyógyító hatású a maga kézzelfogható eredménye...". Vagyis kenyeret sütni rosszkedvűen is el lehet kezdeni. De a végére mindig jókedvem lesz.
A titok a dagasztásban és a buborékokban keresendő. Kelt tésztát eleve langyos összetevőkből érdemes készíteni, de a kenyértésztát viszonylag sokáig kell dagasztani is, mert nem olyan könnyű, mint mondjuk egy bukta tésztája. Addig kell gyömöszölni, ütögetni a tésztát, amíg az fényes nem lesz, ez pedig nem kis feladat. Szerintem akkor van kész, amikor a kezemmel érzem, hogy a saját kézmelegemtől és munkámtól meglangyosodott. Aztán következik az, hogy békén kell hagyni egy darabig, amíg meg nem kel. Ha ez is megvan, még egyszer ki kell ütni a levegőt a tésztából, most már sokkal rövidebb ideig, és újra békén kell hagyni a kenyerünket. Békén azért kell hagyni, mert a csendesülős időben kerülnek bele a buborékok.
Így kell tenni a problémákkal is, gondolom. Meg kell velük küzdeni, aztán hagyni, hogy gyógyuljanak a sebek, aztán újra megküzdeni velük egy kicsit, mert az mindig úgy van, hogy újra előkerülnek a problémák, és újra hagyni időt arra, hogy új lélekbuborékok keletkezzenek, amikbe ismét befér az öröm.
Amikor a kenyér elkészült, le kell ülni a barátokkal vagy a családdal és meg kell enni. Én is ezt tettem tegnap. Jóbarátok, fokhagymás-olivabogyós kenyér és sok sör társaságában egyengettem a lelki göröngyöket, és csináltunk nekem meg nekik is új buborékokat, amikbe elraktároztunk egy kis örömet.
Egyébként kaptam ajándékba egy üveg szűz olívaolajat és egy üveg házi aszalt paradicsomot. Úgyhogy legközelebb majd nektek is sütök egy kenyeret.
Keresés
