könyv bejegyzései 
Születésnapomra
Nem most van. De mintha most lenne, hiszen Cippo Lénárdot olvas.
(Missmigransnak és Tinkmaranak is nagy szeretettel ajánlom.)
Azért ezt majd az igazi születésnapomon is meghallgatom párszor.
Könyvajánló irodalmi szakadároknak, avagy állítólag az óperencián túl is írnak könyveket 3. - Ellopott gyerekkor.
Khaled Hosseini: Papírsárkányok
A legnagyobb bűn a lopás, mondja Baba, Amir apja a regényben. Sőt, tulajdonképpen az egyetlen is, hiszen minden innen ered, a gyilkosság ellopja az életet, az apát a gyermektől, a férjet a feleségtől. A hazugság az igazságot lopja el. Sokan sokmindent lopnak el, ha a körülmények, vagy önmaguk, nem adnak lehetőséget arra, hogy igazak maradjanak.
A hetvenes évek békés Kabuljában éppen úgy lopnak, mint a megalázott romvárosban, ahova a főhős a háború közepette visszatér. A történet Amir és Hasszán féltékenységgel terhes barátságától indul, ahol Amir apja iránt érzett szeretetében és az anyja elvesztéséből adódó keserűségében elárulja barátját. Hagyja, hogy ellopják azt, ami minden gyereknek csak egyszer adatik meg, ami csak egyszer lopható el, a világba vetett töretlen bizalmát.
A szép történetekben persze jórészt adódik második esély. Amir törleszthet, mert „van mód arra, hogy ismét jó legyen az ember”.
A jónak lenni útja azonban nem kényelmes, nem könnyes felszabadító, hanem a halál árnyékába vezet. Az ember nem szabadulhat a hazugságaitól, a bűneinek emlékétől, hacsak szembe nem néz azzal, amit igazságnak is nevezhetünk, de amit Khaled Hosseini sárgarézből készült bokszernek hív. Hogy kinek az öklén van a bokszer, mindegy is lehetne, de praktikus, ha a becsületünket attól szerezzük vissza, aki elvette.
Hosseini regényének alapkérdése az, mit érdemel az a tolvaj, aki a gyerekkort lopja el, a gyerek világba vetett bizalmát becsteleníti meg. Árulással, nem cselekvéssel, szexuális erőszakkal vagy éppen egy igéret megszegésével. Van-e felmentés, feloldozás, lelkiismeretfurdalás általi jóvátétel, ököllel megharcolt csata. A Papírsárkányok írója nem túl optimista. Az orvos tudja, a testen ejtett sebek gyorsabban gyógyulnak, mint a lélek sebei. Az ökölcsapásnak emléke a sebhely az arcon, de a csuklón lévő sebhely az árulás emléke. Valahogy az utóbbihoz nehezebben lehet hozzászokni. Jobban emlékeztet.
Nem hinném, hogy egy jó regényhez tudni kell, milyen a naan íze. Nem gondolom, hogy tudnunk kell, milyen, amikor a papírsárkány üvegszilánkokkal megmerevített zsinórja szétvágja az ujjbegyünket. Elég ha elolvassuk, tudni fogjuk, és Khaled Hosseini szemével ugyan, de látni fogjuk, milyen volt Kabul fénykorában, még a szovjet katonai puccs előtti boldog békeidőkben. Ráébredünk, hogy a híradóban látott rongyos emberek egy valaha volt csodálatos kultúra, egy letűnt virágzó birodalom szomorú hírmondói.
Remélhetném, hogy az évekkel ezelőtt megjelent regény örök tanulságul szolgál, de sajnos nem remélek. Az ellopott gyerekkort nem lehet visszaadni, de nem is gyakran akarják. Nemrég láttam egy dokumentumfilmet az afganisztáni táncoló fiúkról. A bokájukra és a csuklójukra erősített csengők ma este is csengenek a világnak azon a részén, ahol valaha a Perzsa birodalom virágzott, ahol valaha Hafez és Rumi írta a verseit. Ma este is tolvajok fekszenek kisfiúkkal egy ágyban.
Khaled Hosseini belgyógyász. Ma már nem praktizál orvosként, ír és az UNHCR jószolgálati nagykövete. Sokat tesz azért, hogy segítsen az Afganisztánban élőkön. Második regénye is megjelent már magyarul Ezeregy tündöklő nap címmel.
egy hete
Egy hete naant eszem. Egy hete kabuli utcákkal álmodom. Egy hete Hassan és Amir a barátom.
Könyvajánló irodalmi szakadároknak 2.
A Galeano blog
(Eduardo Galeano: El libro de los abrazos, 1989. The Book of Embraces, 1992.)
A nyelv nagy játékos. Nehéz megmondani, az emberek gondolkodása alakítja a különböző nyelveket olyanná amilyenek, vagy a megtanult anyanyelv predesztinálja az embereket arra, hogy a gondolkodás bizonyos ösvényeit válasszák majd későbbi életük során. Nehéz megmondani, mert amolyan tyúk vagy tojás probléma ez.
Van-e akkor értelme a különböző nyelveken íródott könyveket egy másik nyelvre fordítani? Van-e értelme abban bízni, egy uruguayit megért egy amerikai, egy magyar vagy egy izlandi?
A nyelvek megismerésében éppen az a csodálatos, hogy az ember egy nyelvvel együtt egy másik fajta gondolkodást is kénytelen elsajátítani. Angolul, spanyolul, magyarul vagy éppen oroszul másképpen gondolják az emberek ugyanazt. Aki valaha nyelvet tanult, tudja, milyen nehéz nem az anyanyelvén gondolkodni. A fordítók helyzete éppen azért olyan különös, mert ugyanazt a gondolatot kell közvetíteniük, mint amit az írók gondoltak, de ezt sokszor kénytelenek más szavakkal tenni.
Eduardo Galeano könyvét angol fordításban olvastam, és ettől kicsit szomorú is vagyok, de az azért vígasztal, hogy az egyik fordító, Cedric Belfrage, haláláig Galeanoval együtt fordított, így az angol szöveg egészen megbízható. Mondjuk, reméljük, az eredeti gondolatiságát hűen tükrözi.
Persze fordítani mindenképpen nehéz. Hogy nagyon egyszerű példát vegyünk, nézzük Galeano könyvének a címét. El libro de los abrazos. Az ölelés szó spanyolul ’abrazo’, az ’abrir’ igéből ered, ami azt jelenti, kinyitni. The Book of Embraces. Az angol ’embrace’ szó töve a ’brace’, a merevítés, a támasz, valami, ami megerősít, de ami nem hagy mozogni sem. Ölelések könyve. És a magyar ölelés? Az ölből ered, de mi köze az ölelésnek az ölhöz? Vagy csak a szerelmi ölelést tartotta a magyar igazinak vajon? És akinek anyanyelvén írt József Attila, annak a szó láttán nincs-e a szívébe rejtve az ’Ölnek, ha nem ölelnek’ gondolata? Tehát aki ölelés szót olvassa, mást gondol spanyol, angol vagy magyar anyanyelvűként, vagy az ölelés mozdulatának emléke miatt a szó a gondolat útjától függetlenül a végén mindnekinek ugyanazt jelenti? Nem tudom. Talán igen.
Talán úgy értjük Galeanot, ahogy kell. Nagyon érdekes, ahogy ír. A szavai mögött az élet, a halál, a politika, az öröm, a szenvedés és az álmok csak egy-két pillanatra villannak fel, de néha nem is akarunk mást vagy többet. Az írás intenzitása éppen a koncentrált formai megoldásban rejlik. Néhány szöveg olyan, mintha egy Örkény egypercest olvasnánk fél percben.
Ezt a könyvet nehéz irodalmi műfajok szerint besorolni. Nem mondanám sem novelláskötetnek, sem versgyűjteménynek. Olyan egy kicsit, mintha Eduardo Galeano 1989-ben feltalálta volna az irodalmi blog műfaját. Az egyes bejegyzésekhez ugyan nem az (akkoriban még nem is létező) internetről keresett illusztrációkat, hanem a maga rajzolta képeket használta fel, de ez éppen hogy többletet ad. Különös, fantasztikus, lázálom-szerű rajzai ugyanis megkönnyítik az utat a saját világunkból Galeanóéba.
Az írások, melyek helyet kaptak ebben a könyvben, sokféleségükkel varázsolják el az olvasót. Útmenti falakon látott feliratokról éppúgy születik bejegyzés, mint régi barátokkal való találkozásokról, a politikai száműzetés minennapjainak nyomorúságáról, Helena álmairól, és a szerző szívrohamáról. A helyszínek, a szereplők, az öröm és a bánat mint valami mozaik álnak össze a végére egy nagy képpé. Olyasmire emlékeztet ez, mint amit manapság az interneten gyakorta látni, amikor sok-sok fényképből generál egy program valamit, valami mást, a képektől független nagyobb képet. De Eduardo Galeano képe nem egészen ilyen. Az ő nagy képében a kicsiknek fontos helye van, pontosan olyannak kell lenniük amilyenek, hogy azzá a képpé álljanak össze, amit a szerző láttatni akar az olvasókkal. Az élet szeretetének képévé, amit csak akkor látunk helyesen, ha együtt öleljük a szerelmet a halállal, az örömöt a szomorúsággal, az álmot a valósággal, a gazdagságot a szegénységgel, a barátot az ellenséggel.
A könyvet nem feltétlenül azoknak ajánlom, akik Eduardo Galeano munkásságának fő vonulatára kíváncsiak. Más könyveiért kapott díjakat, más könyvei szólnak politikai száműzetéséről, a dél-amerikai országok embereinek küzdelmeiről az elnyomás ellen, a nagyvilágot feszítő problémákról. Akik az emberre kíváncsiak, azok viszont feltétlenül olvassák el akár angolul, akár spanyolul. (Vagy bármilyen másik nyelven.)
Könyvajánló irodalmi szakadároknak – avagy állítólag az óperencián túl is írnak könyveket 1.
Oscar, egy dominikai New Jersey-ben
(Junot Diaz: Oscar Wao csodálatos, rövid élete)
Junot Diaz kedves ember. Még az is lehet, hogy a továbbküldős e-maileket sem dobja a kukába azonnal.
Mióta elolvastam Oscar Wao rövid és csodálatos életét, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is olyan rövid az a 25-30 év. Mert azt még csak-csak értettem, miért gondolta a szerző, hogy csodálatos. De hogy miért rövid, azzal nem nagyon boldogultam. Két napja viszont kaptam egy hogyan-nézzünk-bölcsen-az-életünkre típusú e-mailt, és én ugyan nem feltétlenül vagyok kedves ember, de ezeket el szoktam olvasni. Rajtam ne múljon a világbéke.
Az említett e-mailben egy vízesés (folyókanyar, tópart?) előtt ott is volt a megoldás. „A gyáva élet mindig rövid.” Tessék. Ezért mondom, hogy ne dobjunk a kukába olvasatlanul levelet.
Oscar Wao, ez a szeretetre méltó, ám szinte sosem viszontszeretett főhős (akarnám írni, de mondhatnám sokkal érzékletesebben, hogy lúzer) életének egy igen rövid szakaszában volt bátor. Gyakorlatilag csak közvetlenül azelőtt, hogy kinyíratta magát. A fennmaradó időben túl gyáva volt ahhoz, hogy éljen, hogy valóságos élettel töltse ki az éveket, amik számára megadattak. Ezért hát a rövid élet.
Szerencsétlen Oscar hét éves korában érte el szexuális vonzerejének tetőpontját, mely életkor után sajnálatos módon gyors hanyatlásnak indult e vonzerő. Ez persze önmagában nem lenne olyan nagy tragédia. Például egy brit gyerek esetében. Vagy egy norvég családban. Oscar azonban különös szerencsétlensége folytán dominikainak született, ahol a szexuális vonzerő akár az ország hivatalos szuvenírtárgyává is lehetne, ha a kulcstartóra vagy a kiskanálra applikált változata nem minősülne pornográfiának.
Dominikán szexuális vonzerő nélkül olyan lehet az élet, mint Angliában esernyő nélkül vagy New Jersey-ben kapucnis dzseki nélkül. Vagyis nagyon nehéz.
Pedig a hirtelen elefántemberré lett Oscar élete jól indult. Az említett csúcsponton két barátnője is volt. Sajnos azonban hirtelen, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül kövér, szemüveges, pattanásos kamasz lett belőle. És tényleg, mi mást is kezdhetne magával egy reménytelenül kocka kamasz gyerek szexuálisan túlfűtött környezetben, mint hogy fantáziál. És ír. Sok-sok kötetnyi szart, amit senki nem olvas, amibe hiába szövi bele az aktuális ’szerelmeit’, az egész képregényirodalmat, Szauront és az Egy Gyűrűt. Ha pedig véletlenül nem ír, számítógépes játékokkal játszik, és minden útjába eső nőbe beleszeret. Nem az a tipikus szuperhős pozíció.
A mi Oscarunk, mert hamar megszeretjük, csak azért lett Wao, mert a gúnyolódók hülye akcentusával kiejtve Oscar Wild neve így hangzott, és ráadásul a srác még ahhoz is beszari volt, hogy tiltakozzon. Oscar deLeónból így lett hát Oscar Wao, aki enyhén szólva sem volt profi. Hacsak nem az önsorsrontásban.
Míg Oscar a démonokkal viaskodik a regényben, a jó dominikai család természetesen félholtra aggódja magát. A folyamatos aggódás mellé az olvasók megható családregényt is kapnak bónuszként. Egy – valószínűtlen történetfordulatai okán szinte márquezi – családregényt, amit mint egy mérges kúszónövény, át- meg átsző a fukú. A fukú, amit nehéz egy szóval megmagyarázni, de amit a magyar nép az ő személyes használatra kiötlött balsorsa miatt mégiscsak közel érezhet a lelkéhez. A fukú nem más, mint a dominikai balsors maga. Ami régen tép.
Ha még ez is kevés a jólétünkhöz, a családregény mögött ott áll a 20. századi dominikai történelem véreskezű Marhatolvaja, Trujillo, meg az El Jefe kedves haverjai a lefüggönyzött autóikkal, a verőlegényekkel, meg a jó kis karibi Stazijukkal egyetemben. És bőszen röhögve irányítják a fukút.
Ami engem illet, nekem ez volt a legérdekesebb a regényben. Az a valószerűtlen felismerés, hogy Kelet Berlin és Santo Domingo bizonyos történelmi helyzetben ugyanaz. Hogy a nyirkos Andrássy úti pince ugyanaz, mint a cukornádföld közepe. Mert a rettegést nem érdekli a földrajzi szélesség és hosszúság.
Szerencsénkre Junot Diaz nem csak kedves fickó, de jó író is. Úgy ír, ahogy jólesik neki, ezért aztán olvasni is jólesik. A fordítónak persze, ha majd egyszer megjelenik magyarul, nem lesz könnyű dolga. Az elbeszélésnek sok hangja van, a könyv nyelvezete pedig igencsak színes. A sok nyelv és a sok hang viszont jól jön Diaznak ebben a szövevényes, sokszínű történetben.
Tényleg jó szívvel ajánlom ezt a regényt széles olvasóközönségnek. Szerintem kedvvel olvashatja mindenki, aki otthon van a fantasy irodalomban, a képregényekben , aki bomlik a Fantasztikus Négyesért, akit érdekel a diktatúrák természetrajza, aki bírja a szerelem nélküli szerelmes történeteket. Vagy aki egyszerűen csak kedveli a jól megírt regényeket túlsúlyos lúzerrel a főszerepben.
(Egyelőre angolul, de minimális spanyol nyelvismeret azért nem árt.)
Első kötet
Minden kedves rajongójának üzenjük, hogy Nagy Kázmér első, s minden bizonnyal utolsó kötete korlátozott (3) példányban megjelent. A kötet vékonyka, leginkább képeskönyvnek mondható.
A kötet fogadtatása egyelőre jó, bár a kritikus vélemény élét veszi a tény, hogy az elTóti kiadó West-Balkános női képezik a kritikusok társaságát.
el libro de los abrazos
El libro de los abrazos se abre otra vez.
Ezt kellett volna megírni. Az ölelések könyvét. Mert mostanság az e-mailek végén ez van. Sőt még az is, hogy abrazos.
Még szerencse, hogy Eduardo Galeano már megírta. Így csak olvasni kell majd.
John Irving
Ez itt egy John Irving poszt, hogy legyen mihez hozzászólni. :)
könyvtárköz
Nagyon kellemes emlékeim vannak a könyvtárközi kölcsönzésről. Egyetemista koromban néha megszállt az ihlet, meg néha a határidők is szorongatták picit a torkom, ezért aztán néhanap olyasmit akartam olvasni, amit úgy kellett megkérni másik könyvtárból. Ne adj Isten, külföldről. Akkor aztán konkrétan kiértesítettek és mehettem, 10 méterről 3 napig nézhettem a kérdéses könyvet. Aztán kievett a jósorsom Amerikába, bementem a könyvtárba és az összes minden ott volt a polcokon, Harnachtól kezdve Raschkéig. Szó sem volt könyvtárközi kölcsönzésről, haza is lehetett vinni, ha éppen valakinek ilyesmire támadt gusztusa.
A héten levittem az egyik csoportomat a könyvtárba, hogy tudjanak projektmunkában csoportban dolgozni. Volt amelyik csoport boldogult, volt amelyik nem. Dat megkérdezte, nem kaphatna-e számítógépet. Mert ez a könyv dolog zavarja egy kicsit. Mondtam neki, sajna nem, így aztán kicsit kelletlenül, de a kezébe vett egy könyvet.
Miközben hagytam őket kibontakozni, nem álltam meg, és belenéztem egy huszadik századi világirodalmi lexikonba. Kiváncsi lettem, ki a magyar irodalom a kötet összeállítója számára. Na kérem, Jókai, Arany, a Nyugat, Weöres, aztán egy csomó számomra konkrétan ismeretlen név. Se József Attila, se Pilinszky. Bár nem tudom, mikori kiadás volt.
Az jutott eszembe, a világ sok tájáról mind haza kellene küldeni a könyveket könyvtárközivel. Lenne nagy álmélkodás, meg mosolygás, ki, miről, mit is gondol a nagyvilágban.
tetszik
Végre megint van minek örülnöm könyvfronton. Illetve kiadványfronton. Sajnos nem láttam az én két szememmel még, de már nagyon várom, hogy legyen nekem egy példányom.
Az ötlet az általam amúgy is kedvelt Hajós Andrásé, a kötet (?) szerkesztője Illés Márton. A téma közel áll a szívemhez, a kiadó, a Kurt Lewin Alapítvány meg aztán pláne. Az előszót pedig az általam olyannyira szeretett és tisztelt Ligeti György írta.
Végre a 100 leggazdagabb magyar után jut talán egy-egy törődő pillantás a legszegényebbeknek is, akik nem feltétlenül csak anyagi javakban szenvednek hiányt, ha jól értem. Ti legalább elolvashatjátok helyettem is. Tegyétek is meg.
bright lights
Nem vagyok valami nagy rajongója a vásárlásnak. Igazából nagyon kevés dolgot szeretek venni, és még annál is kevesebb üzletben szeretek nézelődni. Hol az a bajom, hogy elunom hamar, hol a pénztelenségem veszi el a kedvem, máskor meg egyszerűen dührohamot kapok a saját határozatlanságomtól. Gondolom, előző életemben valami súlyos bűnt követtem el, hogy most a fogyasztás hazajában kell egy kamaszt és egy rózsaszínmániás kisiskolást terelgetnem.
Ma délután kiszabadultam a fogságból két órára, és végre saját választás alapján, önszántamból bementem egy üzletbe. A tegnap súlyosan megkívánt Merell bakancsot próbáltam intellektuálisan ellensúlyozni a helyi könyvesboltban. Mivel két napja kaptam egy kupont, gondoltam nem hagyom veszni a 30% kedvezményt, és végre megveszem McCourt Tanáremberét. (Interneten továbbra sem tudok rendelni, mert a bankkártyám nem szereti a jelenlegi kódját, újat meg még mindig nem küldött a kódgyár.)
Persze szokásomhoz híven identitászavarral küzdöttem, olvasóként és nem fogyasztóként közelítettem a kérdéshez. Amikor leparkoltam, már sejtettem, hogy nem pont engem várnak odabent, de vasárnap délután bevállaltam a kalandot. A fogyasztási végpont, ami éppenséggel könyveket is árult, jobban hasonlított a Starbuckshoz első pillantásra, mint valami könyvesbolthoz. Mindegy, nem adtam fel, átgázoltam a kávézón, a cukorkáspultokon, no meg a papír és írószer részlegen. Mondjuk, nem értem, minek árulnak papírt, ha senki nem ír rá, de jól van, majd egyszer veszek valamit, mert az üres papírt is szeretem.
Bazi nagy a bolt, a szemem gúvadt ki, mégis hol lehet az irodalmi részleg, mert a többi nem hoz lázba. Kis gps gyakorlat után sikerült belőnöm az irányt, és megtaláltam a pár polcból álló szekciót. Elégedetten nyugtáztam, hogy a betűrendet ismerik itt is, szóval az M betűnél lesz valami esélyem. Aztán nem volt. Egy darab McCourt nem sok, annyi sem volt. Ez azért meglepett, járkáltam is egy darabig, hogy hol a többi irodalom, de nem volt több.
Csalódott voltam, mert McCourt nem az a szerző szerintem, akire a netes antikvárokban kell vadászni. Remélem, csak arról van szó, a közelmúltban elhunyt szerző olyannyira népszerű, hogy kifogytak a könyveiből. Mert azért a fene is megette, ha egész New Yorkig kell elzarándokolnom valami normális könyvesboltig.
Csalódottságomban majdnem vettem egy Fanny Flagg könyvet, de aztán eszembe jutott, ha már, vehetnék McInerney-t is. Nem azért, mert a Mc-ek egyre mennek.
Amikor régen errefelé jártam, mármint országilag, az egyik kedvencem a Bright Lights, Big City (Fények, nagyváros) volt. Akkor azt a jó kis antikvárban beszerzett könyvet elajándékoztam egy fiúnak. Nem azért, mert nagyon hasonlított volna a főhősre, éppen talán azért, hogy ne is hasonlítson. Viszont nagyon odavolt minden csillogó tárgyért, legyen az kristály avagy fémtárgy. Mérnök lett amúgy, a mai napig kedveli a fém dolgokat, meg az ember által épített városi modernséget. A könyvet elolvasta-e, azt nem tudom.
McInerney lett hát a választott, a The Good Life című könyvével. Most megint ott vagyunk persze, hogy a regényíró élete nem kell, hogy befolyásoljon minket. Jay McInerney, ahogy a weboldalát elnézem, amolyan médiaszemélyiség is. De ez nem érdekel, mert az első könyve is jó, meg a valahányadik, a Story of My Life (Életem története) is. Mindkét könyve a nagyvárosban élő emberről szól, na meg a csillogásról, ami az elsőben nagyon is hamis, a másodikban meg talán már csak a főhős kokainmámorának ábrándja.
Bár régen olvastam mindkét könyvet, tetszik ahogyan ez az író ír. Egyszerre jó a közelítés, jó a technika és kicsit izgalmas a sztori. A Bright Lights, Big City egy fiatal férfi érvényesülési álmairól beszél. A Story of My Life pedig egy nagyon fiatal, nagyon talaját veszített nő szemszögéből meséli az életet. Azt sajnos nem tudom, Csokonai Lili előtt olvastam-e vagy utána, de megfogott, hogy egy férfi ilyen jól adta vissza egy nő gondolatait. Akkor fiatalok voltak a történetei elbeszélői, ma nem tudom, csak gyanítom, az életkorral az élethelyzetek is változtak.
Sokszor gondolkodom azon, hogyan lehet egy metropoliszban élni. Mert el tudom képzelni, hogy lehet. De valahogy aztán mindig azt gondolom, úgy lehet ezt, hogy az ember egy kicsi helyet teremt magának a nagyon belül, ami az ő kisvárosa a nagyvárosban. Nem pejoratíve, hanem élhetőségként felfogva a kicsiség fogalmát.
A nagyváros vakító fényeire figyelve nem látni semmit, csak a vágyat, hogy feljussunk oda, ahol nekünk is jut belőle. Aztán amikor felérünk, kiderül, hogy a reflektor mögött nincs is semmi. És soha nem is volt.
A Bright Lights, Big City cím is egy Jimmy Reed dal címéből kölcsönződött. Nekem ma mégis inkább a Mattafix Big City Life című dala illik hozzá.
jog
Nem, nem értem még az újonnan megjelent Ulickaja regény végére, mégis írok róla egy kicsit. Azért írok róla, mert érdemes elolvasni.
Ha könyvekről van szó úgy általában, én azokat kedvelem, ahol az író vagy az elbeszélő és az olvasó között nincsen gát, nincs olyan akadály, ami megnehezítené a befogadást. Ez a gondolatom irodalomelméletileg és esztétikailag nem értelmezhető, mondhatni ködös. Átfogalmazom. Egyszerűen talál utat hozzám a mondanivaló.
Nekem Ulickaja könyvei között sok ilyen akad. Tegnap éppen egy konkrét mondata talált utat hozzám délután. "Fönntartom magamnak - mint mindig - a totális kudarc jogát." Talán ez az egyik oka, hogy kedvelem a könyveit, ez a bátorság, hogy a kudarc is felvállalható. Ez az önmaga számára fenntartott prioritás, ami független a gazdasági helyzettől, a világtól, a kritikusoktól vagy bármi mástól.
Ír, mert önmaga számára fontos a történet. Ennél több talán nem is várható egy írótól. Meg magunktól sem várható több, mint hogy éljünk, fenntartva magunknak a totális kudarc jogát. Talán éppen ettől a gondolattól aztán a totális kudarc is túlléphető azzal a bátor mozdulattal, amit elvárunk magunktól. Én ebben bízom.
csendeskönyv
Nem vagyok egy irodalmi ember, de ígéret köt. Megígértem Mesinek majd jól beszámolok a Baricco-élményeimről, ha lesznek. Két könyv után aligha számítok a legnagyobb élő Baricco-szakértőnek, tehát mindaz, amit leírok, irodalomelméletektől mentes szubjektivitás. Innentől csak erős idegzetűeknek ajánlható.
Háttérinformációval nem tudok szolgálni a szerzőről, néhány mondatot ugyan olvastam a fülszövegben, de azzal a lendülettel el is felejtettem, ahogyan a könyvet kinyitottam. Majd megjegyzek valamit, ha kettőnél több könyvét megszerettem. A könyvek egyébiránt átmenetileg állomásoznak nálam, Gofri magánkönyvtárából. Ritkán veszek könyvet csak úgy, szűk a könyvespolc is, meg már válogatós lettem, csak azt veszem meg magamnak, amibe igazán beleszeretek. Egy futó liaison kedvéért nem áldozok pénzt.
Tulajdonképpen még csak két könyvet olvastam a háromból, tehát amit írok, csak erre a kettőre vonatkozik. Bár mindkét regény igencsak rövidke, egyiket sem olvastam olyan könnyen, ahogyan azt az oldalszámból vártam volna. (A beszundításnak ehhez nincs köze.) A Vértelenül volt az első, a Selyem a második.
A Vértelenült kétszerre sikerült elolvasnom, az első részét ugyanis annyira nyomasztónak találtam, hogy nem is voltam benne biztos, akarom-e továbbolvasni. Aztán a második fele már inkább utat talált hozzám. A Selyem egészen más hangulatú, másképpen Baricco könyv, ha mondhatok ilyesmit arcátlanul.
Ami viszont nekem közös volt a két könyvben, és ha egy szóval kellene jellemeznem őket, azt írnám róluk, mindkettő csendeskönyv. Ezen nem a hangoskönyv ellentétét értem, hanem azt, hogy kevesebb szóval dolgozik, mint az elvárható lenne esetleg. A kevés szó miatt nagyon feszes az elbeszélés vagy hívhatnánk elhallgatásnak is. Amit elmond a szerző, kevesebb, mint amit megkíván a történet. Ettől tartom jónak mindkettőt. Az utóbbit egy kicsit jobbnak, mert a témája (a szerelem témája szemben az első könyv polgárháború és szerelem témájával) nekem könnyebben átélhető.
A szótlanság, a kimondatlanság feszültségében az olvasónak sok tér és sok munka jut. Ez jó. Nem kényelmesen mesélős könyv egyik sem, bár kétségtelen, hogy a Selyemben vannak elbeszéléspanelek, amik ismétlése megnyugtatja az olvasót, amitől kicsit komfortérzete támad. Sokat lehet a kevés szó mögé gondolni, és ez nekem tetszett.
Érzelemgazdaggá tehetők a történetek, de ezek az érzelmek (úgy sejtem) az olvasó érzelmei. Emiatt jó mindkét írás, hagyott helyet nekem. Hogy Baricco más regényeiben hogyan tudja ezt a belső gondolkodtató csendet egy hosszabb történetbe ágyazni, még nem tudom.
Azt írta, "az élet időnkint úgy megkever, hogy az embernek nincs mit mondania". Belegondolva, nagyon szép, de nagyon fájdalmas lehet egy olyan szerelem, amit soha nem lehet szavakba önteni. Még ha selyembe is van csomagolva.
Keresés
