napfény bejegyzései 
magán
Mindjárt vége az ösztöndíjas létnek, meg a tanévnek, de nincs bennem nagy búcsúzkodás. Hiányozni fog sok dolog, nem azért. Néha összefutok a folyosón kollégákkal, egyik-másik a nyakamba borul, hogy hiányozni fogok, maradjak. De egy csepp bánat sincs bennem. Ide is illek, ebbe az iskolába is, de arra jutottam, a tanár, ha tanár, beleillik a világ bármelyik iskolájába. Persze lehet, hogy tévedek.
Itt is pont olyan nyűgös, feszült, ideges a tanév vége, mint otthon. Lily tegnap konkrétan elküldte a picsába Louise-t, ami ebben az udvarias közegben elég meglepő. Hallom, otthon is kezdenek egymás agyára menni a kollégák. Én mindenből kimaradok. Nincs közöm egyikhez sem.
Tulajdonképpen semmihez sincs közöm, vagyok csak, bevettem magam a magánvölgyembe, ahol most nincs se vendégjárás, se szenvedély, se izgalom, se zaj. Figyelem magam, hergelődöm-e az otthoni vagy az itteni hírek hallatán, de nem. Tíz hónap alatt kiölődött belőlem a harag. Azt hiszem, ez pozitív.
Olvasok, hallgatok, nézni nincs kedvem. Otthonról is bíztatnak, itt is ajánlgatnak, nézzem még meg ezt, azt, menjek, gyűjtsek. Nem megyek, nem gyűjtök, nem látok. Nyugton vagyok. Magánvölgy, magánmennyország. Persze, tudom, ideiglenes.
el
Most egy kicsit elmegyek.
terv
Tegnap azt tanítottam a diákjaimnak, az ember terveit az élet általában keresztülhúzza. Az boldogul, aki tud változtatni. Ez utóbbit igyekeztünk a gyakorlatba is átültetni.
Én azóta is igyekszem. Szerettem volna egy macskát. Most van egy kutyánk. Bendegúz. Hét hetes. Szép barna szemei vannak. Mindenki szereti.
Házi
Katt a képre, hogy nagyobb legyen.
Feltámadásra
A feltámadás alkalmából kitavaszodott. Köszönjük. Éppen jókor.
Péntekre
Szentimentálódunk. Ezt mondta a tesóm ma magunkra, és van igaza, nem is kevés.
Ma végre nem ébresztőórára, hanem a képembe vigyorgó napra keltem, a gyerekeim pedig barátságosan tesznek eleget az ágybantartási végzésüknek, úgyhogy bátran édesbúsonghatok Mark kanapéján.
Szerettem én az ünnepnapokat már gyerekkoromban, a karácsonynál mindig a húsvétot kicsit jobban is. Egyrészt a sonka-tojás-torma szentháromsága, másrészt az ünnep alacsony stresszfaktora miatt. Szüleimnek húsvét előtt nem támadtak takarítási kényszerképzetei, nem stresszelte őket a pénzhiány, hiszen húsvétra nem kellett különösebben nagyértékű ajándékba fektetni kevéske pénzüket, és nem borzolta a kedélyüket hülye rokonok látogatása.
Sokszor gondolom, a szüleim a világ egyik legkönnyebben boldoggá tehető gyerekét kapták az égiektől, legalábbis húsvétkor, mert nekem aztán abszolút elég volt, ha szombat reggel anyám elém rakta a sonkát, meg a keménytojást, meg a tormát. Gyerekként igencsak kisétkű voltam, soványka is, így aztán ezen az ünnepen én is boldoggá tettem a szüleimet, mert képes voltam a reggeliből családi szórakozást varázsolni. Volt, hogy már mindenki befejezte az evést, én meg még mindig ott ültem és ábrándos-szerelmes pillantással ettem a húsvéti sonkát. Nagyjából úgy, ahogy Bori ette egyik nyáron a teraszon a csirkeszárnyat mindannyiunk csodálatára. Majd az előadás után az ujjait megnyalva csak annyit sóhajtott: ’Jó enni.’
Enni és élni jó, össze is függ a kettő persze. Enni addig jó, amíg örömet találunk az életben, és élni addig jó, amíg örömet találunk abban, amit csinálunk. Azt veszem észre, egyre több örömet találok azokban a tevékenységekben, amik az élethez egyszerűen kapcsolódnak. A mozdulatokban, a zuhanyzásban, a kertben kipattanó friss rügyek látványában. Örömet találok abban, hogy hallom a barátaimat a telefonvonal másik végén, hogy azon gondolkozom, majd hogyan ünnepeljük meg anyám hetvenedik születésnapját. Annak is örülök, hogy látok, és Khaled Hosseini történetét olvashatom Nagypénteken.
A repülőn felszállás közben arra gondoltam, ha most kellene meghalnom, nem gondolnám, hogy túl korán van hozzá. Meghalni csak az öröm ismeretében lehet jól, gondolom én. Arra kell majd emlékezni ma is, hogy a halál az öröm megtapasztalatásának a fényében nyer értelmet. Jézusé éppúgy, mint a sajátunké.
Zumba
Van egy új karkötőm. Az van ráírva, hogy Peace Love Zumba. Szombaton kaptam a zumbaoktatótól.
Nem vagyok egy nagy fitnesztermes csaj, nagyon szeretek mozogni, de a DVD-ket és a termeket hamar elunom, és mióta rendesen lélegzem, valahogy a pálcikanő sem hoz lázba. Futni szeretnék már nagyon, mert hiányzik, ráadásul az amerikai koszt se tesz jót a fürdőszobai mérlegnek.
M.-mel spinninget tervezünk, de az meg messze van eléggé, az egy napos hétvégébe most nem fért bele. Tegnap viszont belefért a Zumba, és basszus ilyet én is akarok Pécsre. De komolyan. Hatvan perc latin zene, kicsi hip-hop, meg rock, meg mit tudom én. És tánc. Ez a testedzés.
Ma izomlázam van, de mennék megint, pedig nem szeretek táncolni.
Ilyesmi zenék vannak, meg iszonyat jókedv. Halálos.
Elmaradt ölelés helyett
Köszönöm. Igaz, a napsütéses gyerek középen elgondolkodtatott.
sétára fel
Dan Buettner arról beszél, hogyan éljünk 100 éves korig. De ha addig nem is szeretnénk, mindenképpen szimpatikus tanácsokat hallhatunk.
A weboldalon még sok érdekes előadást lehet meghallgatni angolul, de sokukhoz lehet feliratot választani különböző nyelveken, így nyelvtanulásra is jók. (A lejátszógomb mellett jobbra kell bekapcsolni a magyar feliratot.)
Made in Germany
Tegnap este levágtam az első kockát a Mihályomtól Karácsonyra kapott centiről. Akkor most már csak 149 nap. Dani mondta is, ez jól hangzik, mert nem olyen ijesztő, mint a még öt hónap. (Meg mint a bizonyosság, hogy az ijesztő szót nem tudom leírni helyesen.)
Én meg nem is tudom, mert egyrészt jó érzés belátható közelségben tudni a hazatérés időpontját, másrészt persze hogy rájövök, mennyi mindent akarok még belezsúfolni ebbe a 149 napba. Igaz nem most, most valahogy sehova sem, semmire sem vágyom. Legszívesebben ki sem mozdulnék, olyan hideg van.
A levágott centidarabot beraktam egy borítékba, hogy az idő múlását keretekbe szorítsam. Ezen az elsőn a szám sem látszik, csak a fém foglalat "Made in Germany" felirattal. Hiába, a német precizitás, az idő pontosan kimérhető tere vígasztal. Itt most mind a 150 nap egyforma helyet tölt majd ki. Közben a valóságban szerencsére nem mind lesz ilyen lassan vánszorgós, unalmasan hideg. Majd igazán emlékezni is hol méternyi, hol igencsak rövidke napokra fogok. Még az is lehet, hogy a 146. nap után éppen a 120. következik. Ezt se tudhatjuk előre. Az ember már csak ilyen, rendezgeti az emlékeit, ahogy jónak látja.
Jelleg
Kísérleti jelleggel vegyünk kábé 160 kilométert. Ezt a bátrabbak átszámolhatják mérföldre. Keverjük össze zuhogó esővel, egy vadkapitalista ronccsal, melynek sebességváltója 110 környékén kiugrik valamiért. Katalizátorként vegyünk hat gyereket, két férjet, hat munkahelyet és majdnem húsz évet.
A reakció exoterm jellegéből adódóan kipirulva állunk a konyhában, a sütő mellett, és rövidítünk a recepten. Nem tudom, miért rövidítünk, mi a jelentősége ennek, de nem bánom. Jack a lábamhoz dörgölőzködik, szerintem van vagy 20 kiló. B mesél, de a családokat lerendezzük 3 perc alatt. Az apjáról nem beszélünk, régen meghalt, még a kilencvenes évek elején AIDS-ben.
Míg hempergetjük a melaszos süteményt a cukorban, a szemünk sarkából egymást vizslatjuk. Aztán röhögünk, mert eszünkbe jut pár hülye történet húsz évvel ezelőttről, B még mindig akcentus nélkül tudja mondani azt a pár szót, amit akkor tanult. Nem, a fickó nevére nem emlékszik, akivel jó lett volna, ha románcba keveredik, de nem keveredett. Nekem persze a leghalványabban sem rémlik semmi ezzel kapcsolatban, csak az jut eszembe, hogyan oktatta az egyetemista lányokat szemét forgatva arra, borotválják már le a hónaljukat.
Érdekes, hogy pont olyan mint volt, pedig egyáltalán nem olyan. Érdekes, hogy nincs is idő semmilyen szempontból, csak a világegyetemben elhelyezkedő pontok rendeződnek így meg úgy.
B a barátom. 19 éve láttam utoljára.
Ha csak 19 év múlva látom megint, akkor is a barátom lesz. Ha nem beszélünk, és nem írunk addig, akkor is.
ősz
Nem sikerült beleszeretnem az itteni őszbe. Nem mondom, hogy nagyon törekedtem persze, mert az nem lenne igaz, de mint tudjuk, a szerelemhez nem is kell az a nagy törekvés. Az csak úgy meg is történhetett volna. De nem akaródzott neki.
Nem tudnám egészen pontosan megmondani, miért is alakult így miközöttünk a dolog, de így lett. Talán nem vagyunk egymás esetei. Se az ősz nem szomorkodik, se én. Persze lehet köze az egésznek ahhoz a mintegy harminc tölgyhöz is, akivel együtt lakom. Vagy a mai tavaszt idéző meleghez, amikor jobb dolgom nem lévén, míg Ben az autót reparálta, én meg néztem, sütött rám a nap a kertjében, arra gondoltam, minek ide a tél még a tavasz elé.
Pedig milyen ígéretesen indult az a szeptember! Aztán tessék, mire észbekapok, itt lesz a Karácsony, és gyanítom, maximum valami szürke takonyig jutunk majd csak. Még a fügefa sincs betakargatva, még a zsálya is vígan nézelődik a kert szélén, pár tücsök meg előbújt a rejtekéből ciripelni kicsit.
Pedig már karácsonyi ajándékokban gondolkodom. Tegnap háromszor mentem el egy varrógép előtt a Walmartban, de sikerült zsebredugnom a remegő kezem. Mert azért már álljon meg a menet, majd jól nézünk ki, hogy hazafelé egy varrógépet magyarázok a vámosoknak. De azóta is fáj a szívem.
Na mindegy, az autó szinte téliesítve van, működik a fűtés, fújja a levegőt a rendszer ahova csak akarom, sőt már a fék is oké. Gyönyörűen folyt belőle az olaj, de az alkatrész kicserélve, a jégoldó megvásárolva, talán két héten belül fel sem kell hívnom a szerelőt. Mármint ha addig le nem esik róla valami újfent.
Az őszmentességen meg nem kesergek, majd még jöhet a tél vagy várhatom a májust. Mert azért tavasz már csak van errefelé is, remélem.
egy milliomos naplójából
Néhány dolgot azonnal tisztáznunk kell.
1. Hmmmm (TSB kávéja túl hangosan pezseg)
2. Az igeidők váltogatása és a nem szabályos javítás a west-balkán stílus alapvető jegyei. Ezt, kérem, miden valamirevaló magyartanár tudja már.
3. Kormi testnyílásai ezek szerint tiszták.
4. Egy idős ház elektromos rendszere sérülékeny, egyértelműen nem tanácsos holmi fényképezőgép akkumlátorainak töltésével terhelni.
5. Jellemző, egy kis Örkény, egy kis József Attila. De a papír, meg a madzag is lila. (Az amerikai postásnő nem győz mesélni a sosem halott országról, ahonnan lila szalaggal-madzaggal átkötve érkeznek a borítékok. )
6. Abszolút igazatok van, erre a kis időre minek is ...
7. A kapuautomatikát tessék átállítani elTóti üzemmódba mielőtt megkezdődik a tolatás.
(El nem tudtam képzelni igazából mit is csináltatok, de most képben vagyok. )
42 kézzel varrott szív, meg egy csipkeszegély. Nagyon büszke vagyok rátok.
Meg már megint a leggazdagabb ember, akit valaha ismertem.
objektíve
 |
| Származási hely: ismerkedés |
Megjött az új fényképezőgépem. Illetve nem új, hanem felújított. Canon PowerShot SX110. Hozta a FedEx a gyárszervízből. Pont annyi volt, mint a régi javítási költségének előzetes ajánlata. Sosem tudom meg, jó vásárt csináltam-e, úgyhogy nem agyalok rajta.
Fekete, szép nagy az objektívje objetíve. Szubjektíve pedig szimpatikus. Leszámítva az első pillanatok csalódottságát, hogy az ezzel a típussal kábé egyidőben megjelent régi gépemhez képest ceruzaelemmel működik. Vissza a kőkorszakba, öregem.
Ma zuhogott az eső, úgyhogy óvakodva mertem csak pár képet csinálni. Egyelőre nem teljes a boldogság, mert bár a menüje majdnem ugyanolyan, mint a bogarasé, mégis másképpen viselkedik. Meg kell kérdezzem a fotótanácsadómat. Ja igen, és természetesen nem fér bele a tokba.
Zeneileg Joe Bonamassa van a lejátszón, aki néha kicsit hangos, nagyon amerikai, de gitározik hevesen. Áprilisban akár meg is nézhetném, mert errefelé játszik.
rend
Telefonálok. Telefonál. Találkozhatunk. Nem sok időre. Dolga van. Dolgom van.
Telefonál, eljött előbb. Elindultam előbb. Végre bemegyek a könyvesboltba. Elmerülök Krizosztóm történetében.
Odaér előbb, telefonál. Sietett. Sietek.
Nem haragszik. Sosem.
Teraszra ülünk. Sörözünk. Kérdez, mondom. Kérdezek, mondja. Mosolyog. Mosolygok.
A söröspoharak között játszik a nyári napfény. Nem azt nézem. Nem azt nézi.
Mesélek. Mesél. Szerintem jól van. Szerinte jól leszek.
Siet, próbája lesz. Sietek, találkozóm lesz. A világról beszél. A világról beszélek. Ülünk.
Hívják. Késésben van. Mindjárt hívnak, késésben vagyok. Nem mozdul. Nem mozdulok.
Ülünk. Nevetünk. Csak mondja. Csak mondom.
Mennie kell. Mennem kell. Maradnánk.
Elbúcsúzunk egy évre. Vigyázni fog. Vigyázni fogok.
Visszafordul. Visszafordulok. A szeme is mosolyog. A szemem is mosolyog.
Hívnak. Hol vagyok már? Itt vagyok. Itt voltam. Jó helyen.
Lénárd azt írta ma nekem a vonaton, hogy rend csak körülhatárolt tereken, percekig van. Nekem úgy tűnik, Budapest egy szép terén is lehet rend a világban 60-70 percig. Ha tovább nem is.
West Balkán
Elég sokat takarítottunk az elmúlt napokban. Mielőtt bárki megijedne, mindenképpen szeretném elmondani mentségünkre, hogy ezt West Balkán stílusban adtuk elő.
A stílus elnevezése TSB-nek és Pajor Tamásnak köszönhető. TSB balkáninak nevezte el azt a furcsa módot, ahogyan mi ezt itt végrehajtjuk. Később értetlenkedésünkre rájött, hogy inkább mediterránra gondolt, ekkor azonban közös emléktárunkból beúszott a rock and roll boy Pajor Tamással. Innen a név.
A West Balkán stílus kulcsa a megfelelő időbeosztás. Reggeli ébredés után kávé a teraszon, majd gyorsan pihenés megfelelő nyugágyakban. Napsütés esetén ízlés szerinti testrészek napoztatása. Később esetleg evés, majd némi (vagy sok) alkohol elfogyasztása. Ezek után lehet nekiállni a takarításnak. Takarítás után opcionálisan pizzaevés a fonyódi pizzériában. Sörözés, TSB sofőrséggel indokolható kivételével.
Természetesen a testedzést sem hanyagoljuk el. Ugyan idén az én hibámból lemaradunk az olasz teraszonülő világbajnokságról, intenzíven készülünk a jövő évire, ezért naponta többször is tartunk csapat és egyéni edzéseket. Jól állunk.
A stílus kifejezetten illeszkedik a hely szelleméhez. A zavaró stíluselemeket többnyire sikerrel zártuk ki ezidáig, amikor is eluralkodott rajtam blogfüggőségem, de aggodalomra semmi ok. Délután visszacsatlakozunk a megfelelő stílusjegyekbe, feltéve, ha az időjárás is támogatja a West Balkán érzést, és hagyja, hogy átüljünk a fedett teraszról a gyönyörű tihanyi nyitottra.
A stílustartás egyébként meglehetősen nehéz feladat, könnyen át lehet csúszni az East Balkánba. Tegnap este attól tartok, ez nekem sikerült is, bár nem emlékszem túl jól.
De hogy visszatérjek a Neuroticra, szerencsére nekünk tényleg nem a divat mondja meg, kik vagyunk. Ezt a tegnap itt vendégeskedő, vagy inkább otthonoskodó, Gofri talán nehezen is bírta. Vagy nem nehezen. Egyszer majd biztosan elmondja.
nyáremlék
Mostanában elég gyakran jut eszembe a gyerekkorom. Nem tudom, a blog miatt van-e, lehet, hogy nem is. Most hogy itt ráérősen fekszem az ágyban, és megadóan tűröm, hogy Borcsi az ágyban egye az őszibarackot, gyerekkorom nyarain gondolkozom. (Meg azon, hogy majd kijön-e a barackfolt a takaróhuzatból.)
Nem gyakran mentünk nyaralni együtt gyerekkoromban, mármint hogy az egész család együtt, mert apám a bányától csak két évente kapott beutalót a balatonfüredi bányászüdülőbe. Én imádtam azt az üdülőt, mert gyönyörű volt az épület (a Horváth-ház), és mert anyámnak nem kellett főznie, tehát neki is igazi pihenés volt az a két hét. Az üdülő régi falai között királylányost játszottam a többi lánygyerekkel. Kiskamaszként meg majdnemszerelmest a fiúkkal.
A balatonfüredi strand egy része egy darabig csak a bányászüdülőhöz tartozott, akkor csak azok voltak ott, akikkel egyébként is együtt nyaraltunk. Az egyik évben valahonnan valami vörös kőzetet mosott a vízbe az eső talán, mindenesetre a víz is vörös volt. Apám azt mondta nekünk, akkor ez most a Vörös Tenger. (Én állítólag egy darabig visítottam, hogy nem megyek be, aztán persze nem lehetett kiimádkozni a vízből.) Pár év múlva aztán eladták azt a partrészt a városnak, akkortól bérletet kaptunk és a nagy strandra jártunk. Az már valahogy kevésbé volt szórakoztató.
Nem is tudom, hány éves lehettem, amikor utoljára ott nyaraltunk együtt. Talán már 15 is voltam. Szerintem akkor már a bátyám nem is jött velünk. Körülbelül két éve jártam Füreden utoljára, megnéztem a Horváth-házat, felújították, apartmanokat vagy lakásokat alakítottak ki benne. Hát ha lenne pénzem, biztosan vennék most ott egyet.
Alapjáraton azonban kulcsos gyerekként teltek a nyaraim. Alsós koromban, és még ötödik, hatodik osztályban is, kevés barátom volt az iskolaváltás miatt, ezért a családi könyvtárral töltöttem a nyári szünetet. Emlékszem, az egyik nyaram Dumas-val telt, kiolvastam mindent, amit otthon találtam. Volt ez a színes vászonkötéses A világirodalom remekei sorozat, amit érdekesnek gondoltam, azt mind elolvastam.
Később már bandáztunk, lógtunk az utcán a barátaimmal. Persze mire a szülők hazaértek, nekünk is otthon kellett lenni, és úgy tenni, mintha jó gyerekek lennénk. (Mert persze csibészek voltunk, jártunk a sínekhez a kiserdőbe tízfillérest lapítani, meg a bátyámék valami rakétát is barkácsoltak és egy elhagyott vasúti kocsiból fel is lőtték két méter magasra.) Anyámnak például az volt az elképzelése, hogy nekünk minden nap (!) ki kell takarítani. Ezt általában azon mérte le, hogy a szőnyeg rojtjai megfelelően állnak-e. Szóval anyám jött négykor, mi meg fél négykor hazaestünk a csavargásból, aztán elő a fésűt, hogy oké legyen a szőnyegrojt. Na ez azért utólag nagyon viccesnek tűnik.
Az is eszembe jutott nemrég, milyen érdekes, hogy akkoriban nekünk anyánk nem igazán főzött ebédet, ettünk vajas kenyeret, vagy csináltunk tojásrántottát. De ez nem volt nagy ügy. Múlt héten meg a két kamasz gyerekem ámult, hogy a sok ügyelet meg vizsgáztatás mellett hajnalban nem sütöttem rántott húst, hogy legyen mit enniük. Mondtam, hogy szerintem a vajas kenyér is étel. Erre nekiálltak főzni. Hát ez is egy megoldás persze, csak ez nekünk eszünkbe nem jutott volna.
A mai gyerekeknek szerintem a nyaruk is más. Programokat szerveznek neki, táborba fizetik be őket súlyos ezrekért a dolgozó szülők. Kicsit sajnálom, hogy a sok tévézés meg mindenféle szórakozás mellett kevés idejük jut felfedezni a saját világukat. De az is lehet, hogy rosszul látom. Hogy ez is jól van így.
semmi
Az első vakációs nap végre. Ez onnan látszott jól, hogy békén hagytak reggel. Meg hogy én is békén hagytam magam végre, úgyhogy futni sem mentem. Ezt egyébként két perce bántam meg, mert megint lett itt nekünk egy izmos kis zivatarcella, úgyhogy holnap reggel majd tapicskolhatok a sárban.
A nyári szünetben az a legjobb, hogy az idő haladása sokkal kevesebb hangsúlyt kap, mint egyébként. A karórát is le szoktam bontani magamról egy-két nap után, mert az időt én határozom meg. Eszem, amikor gondolom, alszom, amikor gondolom. És olvasok, míg meg nem unom. És társasozom, amíg bírom nyitott szemmel. És persze filmeket nézek, amennyit csak tudok.
Most kicsit rövidecske lesz ez a szabadon felosztható idő, mert mindenféle halaszthatatlan dolgok sorakoznak a képzeletbeli listán, amit nem írtam még meg, és valószínűleg nem is fogok. Ha rövid, hát rövid, majd az fér bele, ami nekem fontos.
Ez a szünet, a bizonyíthatóan lepapírozott szabadság. Hogy fontos lehetek magamnak végre. Hogy becsukhatom a hálószoba ajtaját és gondolkodhatok azon, amin csak akarok. Mondjuk a semmin éppen.
átjáró
Na jó, nem ma vettem észre a táblát, már körülbelül két hete. A kis fahídra rakták ki, amin keresztül a gátra vezet az út. Az áll rajta, hogy SZERETET ÁTJÁRÓ. Meg az is, hogy a Kulturált Közlekedéssel a Gyerekekért Alapítvány készítette. Vagy készíttette.
Szóval akkor mondhatjuk, hogy a szeretet kvázi közlekedési eszköz, esetleg híd az emberek között. Na de azért kicsit térjünk magunkhoz. A dolog közel sem ennyire egyszerű, pláne nem ennyire rózsaszín.
Azért nem ilyen egyszerű, mert már nyár van és nem tavasz. Hiába megyek viszonylag korán a tóhoz, már érzem a bomlást. Erjed az élet a nagy melegben, hiába a hűvös éjszaka, nem tud lehűlni a víz rendesen, minden osztódik, szaporodik a langymeleg vízben. És ugyanazzal a lendülettel pusztul is, bomlik tovább, hogy tápláléka legyen a felnövekvő nemzedéknek.
Tavasszal hajlamos vagyok hinni abban, hogy a szerelem viszi előre az életet elsődlegesen. De hiába marasztalnám az időt, a nyári meleggel fakul a hév, kinek van kedve mozdulni a hőségben ... Marad akkor a nyári szeretet, a létfenntartás, az életnek az a része, ami kevésbé szenvedélyes.
Jövő hétre kánikulát mondanak. Kezd elmenni a kedvem a futástól. Különben is ilyenkorra már minden évben meg szoktam unni a testedzésnek ezt a formáját. Már hajnalban sem okoz olyan örömet, mint tavasszal. Hétvégén meg még ráadásul horgászok tucatjai üldögélnek a parton, reggel hétkor már a második üres sopronis doboz fetreng mellettük. Ma egy vidám hullarészeg hármas valamit be is szólt, nagy volt a kísértés, hogy ne a szeretet átjárón közelítsek feléjük. Aztán hagytam a francba, most mit erőltessem magam a visszaszólással.
Nincs bajom a szeretettel persze. Felőlem lehet híd az erjedő természet felett. Aztán bízzunk benne, hogy őszre majd csak lesz ebből is valami letisztult borféleség. Mert azt meg nagyon szeretem. Abból megint lehet valami izgalmasan új.
20 perc
Nagyon szerettem pár éve a 7 seconds away című számot. Úgy éreztem, nincs sok idő, a döntéseket gyorsan és határozottan kell meghozni, hogy az élet nagy döntései 7 másodpercre vannak egymástól.
Ma, amikor kiléptem a tanfolyam után a légkondicionált épületből az utcára, mellbe vágott a nyár. Nem a meleg, nem is a pára, maga a nyár. Negyed kilenc volt, pont az a fajta hirtelen kerekedett nyári este, amikor elég egy póló, a betonjárda pedig éppen annyi meleget lehel vissza a nap közben magába szívott napfényből, hogy az esti fényben jól essen a lépés rajta.
Mivel nem tudok vezetni (már nagyon mozog a gipszsín, holnap majd kapok rendeset, amit firkálni ígértem a diákoknak) és nem jött értem senki, gyalog indultam haza. Mondjuk 20 perc séta. Bergman jutott eszembe szinte azonnal, még a filmes bejegyzésbe be is tettem azt az interjúrészletet, amiben állítja, napi 20 perc séta kell a démonok ellen.
Mára is jutott elég belőlük, míg sétáltam, húzta a vállam a sziámi ikremmé tapadt laptoptáska, rájuk gondoltam. Az összes kijavított dolgozatra, a beírt év végi jegyekre, a folyosón kisírt szemű diákokra, akik nem miattam sírtak, de mégis ... Mert persze nem most kellene sírni, meg mindenféle bölcs is eszembe jutott. Az is, hogy reggel fél nyolcra megyek, egy diák még felelne, mert 1.94 nem 2 egész. És hogy tulajdonképpen szemét vagyok, mert tudom, nyugodtan átengedhetem, jövőre nem lesz 12-dikes, mert matekból azt sem érti a sinX kifejezésben minek a sok zavaró betű. Meg nem is vagyok szemét, mert én mentorálom, tudom, hogy 40 perc alatt sem érti meg, mi az a súlyvonal. Akkor most majdnem mindegy.
Sétáltam tovább, a Nagy Imre 14 előtt kinőtt egy mimózafa. Persze nem most, csak az autóból nem látszik. Ma láttam. Az is eszembe jutott míg húzta a vállam a táska, hogy akkor amit ma tanítottam a tanfolyamon, a downshifting, hogy akkor ez most az-e. Ezt egyébként egy génkezelt szemű srácnak tanítottam, aki minden bizonnyal az X-men következő epizódjának címszereplője lesz retinaleolvasásra specializálódott vizeskék szemeivel. Ebből nekem 120 perc ma nagyon soknak tűnt, pláne, hogy ennyi idő alatt mindössze kétszer pislogott.
Holnap viszont biztosan lesz de-stressing, ebéd barátokkal, új gipsz, kávé, este pedig POSZT alias meleg nyárestévé varázsolódott idő kihasználása nyilvános helyen történő alkoholfogyasztásra, beszélgetésre, bámulásra.
Tényleg nyár lett, egyetlen dolgozatot sem hoztam haza, holnap pedig még a laptopot is bent hagyom, nem írok, nem olvasok, nem leszek napra kész, nem leszek időszerű.
Ilyenekre volt időm. Volt időm kigondolni mindenfélét. Közben hű démonaim egyszer csak eltűntek mellőlem. Nem elmaradtak mellőlem, nem én lettem gyorsabb, ők nem tudtak lassítani. A nagy rohanásban persze mindig mellettem maradnak, de most, most előrerohantak, nem bírták a lassú sétatempót. Nem bírták, hogy megnéztem a hársfákat (Unter den Linden, de hiányzik Berlin!).
Mire hazaértem, persze néhányuk már ott toporgott az ajtóban. De többeknek nyoma veszett. Megérte a 20 perc. Sokszor hét másodperc.
dologrontó idő
Származási hely: szezonnyitó
Ezt a kifejezést TSB-től tanultam ma reggel. Bár be kell vallanom, a mi dolgunkat L-lel nem rontotta az időjárás, a kicsit bizonytalanul csepergő eső, csak TSB-jét, mert ő valami tököket tervezett még kiültetni a mai napon. Mi L-lel csak az érettségi dolgozatoknak szántuk ma délelőtt magunkat. Ekkor már az ellenállhatatlan Bobby után, de még a muslincaszex elemzése előtt.
Az egész hosszú hétvége számomra a hajnali Intercity-n kezdődött pénteken. A Keletiből már álmomban is eljutok a Baross utcába, úgyhogy ezzel nem volt gond, kellő magabiztossággal és fájó derékkal róttam a pesti utcákat. A kötelező orientációs nap kellően informatív volt, ámde különösebb izgalmak nélkül telt. Ennek valószínűleg az az oka, hogy az ingyen kaja önmagában nem hoz lázba. A hajókiruccanás utáni sörözés azonban nagyon jól esett, és jótékonyan előkészítette a hétvége pihenős részét.
Szombat délelőtt aztán a vonaton halálközeli élményem volt. Már előző este feltűnt, hogy nem működik az mp3 lejátszóm, pedig a 15 percnél hosszabb vonatutakon ez az életben maradás feltétele számomra. A Kanizsára induló kocsiban velem szemben első pillantásra egészen rövidnadrágos, kisportolt férfiember helyezkedett el ugyancsak ismeretlen nővel. Az indulás utáni első másodpercben a fickó rákezdte, és csak mondta-mondta a hülyeségeket. Orbitálisakat. Nem tudtam eldönteni, pszichiátriai kezeltet kísér jótékony mosolyú gondozója lobotómiára, avagy a pasi be akar vágódni a nőnél, de emiatt elveszítette a józan eszét. Szerencsémre, 64 perc utazás után leszálltak.
Származási hely: szezonnyitó
Fonyódon aztán várt a két nő egy csokor pipaccsal. Azt kell mondjam, tipikusan. A kétheti élelmiszeradag beszerzése után, amit természetesen egy nap alatt gondoltunk megenni, a vonatról kifigyelt pizzériába távoztunk, ahol a pincérnő nem kis meglepetésére, gyakorlatilag a szezon megnyitása utáni ötödik percben le is telepedtünk az asztalhoz. Edzésképpen rendeltünk egy amolyan miféle bonyolult pizzakombinációt. A pincérlány önfeledten röhögött. Mi is.
Származási hely: szezonnyitó
Megtérve a teraszra, csináltunk ezt-azt, ami elég nagy részben a takarítás kategóriájába tartozik, aztán meg is állapítottuk L-lel, hogy már rég dolgoztunk ennyit egy kávéért. Persze inkább csak ő, én kímélve voltam derekam okán. Előkerültek a dolgozatok is, de én a játék közben ellenállhatatlan Bobby után feladtam.
Szokásomtól eltérően elsőnek feküdtem, utolsónak keltem, és sikerült 9 és fél órát aludnom faltól falig, ébredés nélkül. Csak a gerendákra tudok gondolni.
Származási hely: szezonnyitó
Másnap reggel a teraszon ülve hárman néztük a kertet, mint valami háromdimenziós háttérképet (L megállapítása). Már majdnem sírva is fakadtam, de aztán rájöttem, lesz még idő búcsúzni. Lesz még egy hét.
Származási hely: szezonnyitó
István borlikőrje után, amikor is L egy szexelő rovarpárt talált a poharában, megemlékeztünk a muslincaszex időbeli és térbeli korlátairól, amin aztán már majdnem akkorát röhögtünk, mint előző délután az ellenállhatatlanul játékos Bobby-n. Ezzel párhuzamosan L a blog végtagspecialistájává lépett elő, keze után a lábát is a blogra hagyományozva.
A hétvége TSB szerint ott fordult tragikusba, amikor fél órás késéssel indultunk, emiatt nem tudtunk megállni a mákföldön fotózni. Így is késve értünk Szigetvárra, ahol szeretett barátnénk unokatesója bérmálkozott. De TSB a nagy sietségben sem vállalt be semmi kockázatot. Tehát ugyan a sebességkorlátozás rá ezen a hétvégén egyértelműen nem vonatkozott sehol, végül mégsem szorította le az útról a 140-nel előtte tökölő A6-ost.
Sem dolgunk, sem kedvünk nem romlott a teraszon. Sőt. Még a tök is ki lett ültetve, Kormi is meg lett simogatva, a mi lelkünk meg kis időre ugyan, de kisimult.
Származási hely: szezonnyitó
piac
Egyáltalán nem szeretek vásárolni. Ez alól hirtelen csak egyetlen kivételt tudok mondani, ez a piac.
Gyerekként utáltam piacra járni, mert sokan voltak, büdös volt és anyám minden második árussal leállt diskurálni. De elvárás volt, hogy segítsünk neki cipekedni, mert autónk az nem volt. Persze legtöbbször apám ment, de azért, főleg miután beteg lett, én is sok szombat délelőttöt áldoztam a mezőgazdasági kistermelés oltárán. Gyerekként, kamaszként nem értettem, miért nem a boltban vesszük a krumplit, meg a paradicsomot. De anyám erre a kérdésre csak türelmetlenül legyintett.
Manapság hideglelést kapok, ha boltba kell menni. Utálom a tömeget, utálom a mesterséges fényekben világító húsokat, a bevásárlókocsikkal útjukat kereső vásárlózombikat. A multiktól csalánkiütésem lesz, a sarki kisbolttól allergiás rohamom. Tényleg nem szeretek vásárolni.
Szombat reggel, ennek ellenére, bevesszük magunkat a vásárcsarnokba. Lehet, hogy ez a korral jár, ahogy az ember öregszik, kezdi megszeretni a piacot, nem tudom. Mára megszerettem a piac zsongását, a melegben majdnem fullasztó ételszag és friss zöldség illatát. Megszerettem a reszkető fejű nénit a szottyadt almáival, a gombaárus idős férfit, akinek az ujjai nem hajlanak már az izületi gyulladás miatt.
A piacon mosolyognak az emberek. Antistressz-övezet. Bármennyire is nem indokolható közgazdaságilag, a vásárcsarnokban jólét és jókedv uralkodik. A bevásárlóközpontok feszült arccal vásárló tömegéhez képest itt béke van. Igazából senki nem siet, az árus mosolyog, ha nem fogy el a krumpli, legfeljebb lesz mit enni ebédre. János kicsit korhol minket, hol vagyunk már, anyám két órája is , hogy itt volt. Zöldség, bab, hagyma. Ő is mosolyog, az arcán összefutnak a ráncok.
Kár, hogy a piac már nem a város központja többé. Kár, hogy nem a piazzán dőlnek el a város dolgai. Pedig itt van élettapasztalat, az új életbe vetett töretlen optimizmus, és napfényízű eper. Mi más kellene...
szívreflex
Ha választanom kellene egy olyan pillanatot az egész teremtés folyamán, amikor Isten személyesen is jelen volt, akkor minden bizonnyal a szívizom megteremtése lenne ez a pillanat. Ez ma reggel a gáton jutott eszembe, amikor kissé émelyegve vettem tudomásul, hogy a néhány napja nem látott tó és környéke tavaszi hangulatból fullasztó nyáriba fordult. A békák feje majd leesett úgy brekegtek. Mint akiknek a maradék esze is elment. Na akkor gondoltam, hogy Isten a békabrekegést mindenképpen csak megbízottjai útján teremthette. Azok meg valamit teljesen félreérthettek.
Világéletemben elbűvölt az emberi szív működése. Pontosabban minden szívé. Amikor harmadikos gimnazista koromban a fiúk (még Hippokratészen innen) előálltak az egérboncolás ötletével, természetesen lelkes voltam. A biológia az biológia, a tudomány nevében délután, engedéllyel persze, bevettük magunkat az előadóba, hoztak kesztyűt, szikét, étert. Akkor derült ki, hogy az egér él. Mondták, különben hogyan figyelhetnék meg a tüdejét működés közben. Én ezen fenn sem akadtam, elvakított a megismerés ígérete.
Én voltam az altatóorvos (sic!), hja orvoscsemeték voltak mind egy szálig, aztán a fiúk kikötözték az egeret, én meg elaltattam szerencsétlent. Igazából annyi étert kellett volna adagolnom, hogy ne érezzen semmit, de ne pusztuljon el. Ott álltunk a felvágott mellkas felett, bámultuk, hogyan mozog a tüdő a bordák alatt. Kiderült, igazából a szívre hajtanak. Aztán elegem lett, mert közben azt beszélték, megfullad-e előbb, mint hogy a tüdőlebenyt odébb hajtogatnák. Elaltattam. Örökre.
Csak annyi volt, hogy belegondoltam, mindenképpen ez lesz a vége, minek szenvedjen. A fiúk bőszen anyáztak, hogy mekkora egy ostoba liba vagyok, csak annyit kellett volna adagolnom, hogy ne vinnyogjon. (Időnként ugyanis vinnyogott, gondolom, ahogy múlt a szer hatása.) Mondtam vigyorogva, hogy jobb ez így neki. "Sosem leszel sebész." Már nem tudom, melyikük mondta, de igaza lett. Aztán otthagytam őket, éppen azon tanakodtak, hogy kivegyék-e a szívét, vagy a herékkel kezdjék, mert az egyszerűbb.
A szívizom a legcsodálatosabb szövet. Akaratlagosan nem lehet irányítani, pontosabban nagyon kevesen értenek hozzá. Igazi kis elektromos központ. Mindenféle filozófiák szerint az érzelmek, főleg a szeretet központja is, nem csak a vérkeringésé. A szívműködés megváltozása lehet reflexes. Valamilyen külső behatásra a szívműködés lelassulhat például. Ez éppen a szív szöveteinek védelme érdekében van így. Ilyesmi fordul elő például, amikor az arcot és a mellkast hirtelen hideg éri.
Az én szívem reflexes lassulását egészen más váltja ki. Ha olyasmit olvasok, ami - ahogy a magyar nyelv olyan szépen mondja- "szíven üt". Tegnap Apám egyik mondatát olvasva, ma Ulickaja mondatait olvasva éreztem, meg is állhat a szívem, ha éppen akar. Szeretek úgy olvasni, hogy közben nem kell nagyon levegőt venni. Vagy úgy, hogy nem tudok.
Ha lehetne választani, ez egy jó választás lenne, egy szép mondat közben tenni a világnak egy szívességet és nem dobbanni tovább.
földrajz
39° 21′ 53.88″ N, 74° 26′ 20.52″ W
Van hozzá egy nagyon nagy óceán is. Meg vélhetően egy rakás amerikai középiskolás.
Pár hete a barátaim mosolygó szemmel mondták, hogy sajnálják, hogy nem megyek.
Most még a telefonban is hallom, könnyes szemmel mondják, hogy örülnek, hogy megyek.
Ezzel én is pont így vagyok. Lehet, hogy nem vigyáztam eléggé, mit kívánok. De azért ez nagyjából mégiscsak az, amit kívántam.
pillanat
Évek óta elszalasztom. Minden februárban megfogadom, hogy odafigyelek, hogy abban az évben résen leszek. De nem. Elmúlik nélkülem. Májusban meg meglepve állok, hogy hova lett.
A márciusi langyos esőkkel megérkeznek a feladatok is, hosszú sorban, mint a gyorsan sodródó hasas reggeli felhők. Egyik a másik után, szürkén. Fel sem nézek, teszem, amit kell. Hallom persze az énekeseket, ismétlik egyre, hogy idenézz, idenézz. De nincs időm. A tavasszal, a fáradtsággal, a javítandó dolgozatokkal, az asztalomon tornyosuló papírhegyekkel a pillanat eltemetődik.
Mire kiásnám a papírhalom alól, már emlékporrá lesz, amit odébb fúj a tavasz szele, megcsúfolva vigyorog a fák ágain, csóválja a fejét és könnyes szemmel újra kinevet. Kinevet mindig, mert szánalmasan igyekszem megfogni, hogy röpke életére az enyém lehessen, hogy megragadjam, hogy ne eresszem.
Ma nem is gondoltam rá, mégis sikerült. Elfelejtettem megint, mint ahogy évek óta elfelejtem, hogy odafigyeljek rá. Persze nem tudom, mikor kell, de ma megadta magát. Éppen ma, amikor nem is vártam. A hétfő reggel nem a nagy pillanatok reggele egyébként. Inkább a fejfájásoké, a miértittvagyoké, és a haddmenjekinneneké.
Aztán mégis, kiszálltam az autóból, enyhe volt az idő és szélcsend. Az iskola előtt megálltam, felnéztem és ott volt. Nem is hittem a szememnek. Miért pont idén? Miért éppen ma?
Álltam, vigyorogtam a reggeli napsütésben, bámultam mint egy gyerek, aki angyalt lát. A mögöttem igyekvő diákok zavartan néztek. De kit érdekel. Végre enyém volt a pillanat. A rügyből levéllé bomló. Az a pillanat, ma csak az enyém.
vita nova
 |
| Származási hely: üveg |
üveg
Ez az egész teraszmánia több mint három éve kezdődött, amikor TSB egyszer csak úgy május táján felvetette, menjek le velük Lengyeltótiba. Elleszel ott. Ilyeneket szokott mondani. Elvoltam. Első alkalommal fél napig tartott, amíg akklimatizálódtam. Mostanság 10 perc elég.
elTóti varázsa egyébként a szabadságban áll. A szabadságban, hogy mindenki azt tehet, amihez éppen kedve van. (Kivéve a futókat, mert azoknak külön kell aludni.)
Alapfelállásként ez évi egy hét nyaralásként volt aposztrofálva, változó számú gyerek társaságában, akik korán szocializálódtak a hely szelleméhez. Az évek során aztán kicsit átalakultak a dolgok, mostanság gyakran járunk (a férjek szerint túúúúl gyakran is). Persze mindig van feladat is, valami, amiért megyünk éppen. Idén már odáig fajultak a dolgok, hogy hat alkalomra való dolgot talált ki a mi kis kreatív barátnénk.
Kiadóként is működünk egyébként, bár eddig csak valamiféle füzetsorozat homályos terveivel tudtunk előállni. Most végre az első kötet alapjait is sikerült lefektetnünk. Szép lesz. Persze fotókkal, receptekkel, írásokkal (nem, nem csak én fogok írni, ők is, csak még nem annyira hiszik el talán), korlátozott példányszámban Helikopapíron. Ebből is látszik, hogy milyen produktívan töltjük az időt.
 |
| Származási hely: vita nova |
Vita nova
Ilyen korai időpontban még sosem mentünk, mint most. L-lel (akinek most már ki kellene találnom valami tisztességes nicknevet) el is csodálkoztunk, hol az a helyes kis titkos kert, amihez szoktunk. Minden csupasz volt még a kertben, csak itt-ott tudtunk levadászni néhány új rügyet. Az új élet, az új elTóti szezon ígéretét. De ott voltak.
 |
| Származási hely: macskák |
Macskák
És ott volt Kormi is, ismét hasasan, mint minden tavasszal. A tavalyi alomból egy macska maradt, Turbó. Talán ő is nőstény. L javasolta is, ha ez így van, könnyű lesz nyáron elmagyarázni a gyerekeknek az exponenciális növekedés fogalmát. Nem hiába matematikus. Kormit egyébként ő hozta a három évvel ezelőtti nyáron, papírdobozban. Sosem volt macskám, de őt szeretem. Ő is szeret. Szerintem ehhez alig lehet köze annak, hogy én kelek a legkorábban, így rám marad a macskaetetés. A többiek ezt is másképp látják, de említettem, elTótiban szabadság van.
 |
| Származási hely: kint |
Kint
Kinten a kertet és a teraszt kell érteni, ahol melegben leginkább a heverés számít fő tevékenységnek. Heverünk nyugágyakon délelőtt (nem mondanám éppen reggelnek), heverünk nyugágyakon délután könyvvel a kezünkben olvasást mímelve, és heverünk este boros vagy pálinkás pohárral a kezünkben, miközben a világ és az életünk darabjait rakosgatjuk egymás mellé, bízva benne, hogy a végén a kirakósból egész kép lesz.
 |
| Származási hely: bent |
Bent
Benten egy sokéves vályogház belterét kell érteni. Sok képpel, sok szép tárggyal, és legfőképpen nagyon régi gerendákkal, amik alatt az álmok is nyugodalmasabbak.
 |
| Származási hely: tükör |
Tükör
A ház, a terasz, a kert is tükör. Tükör, ahol az igazi énjeink mutatkozhatnak anélkül, hogy veszélyeztetve éreznék magukat. Ahol a torzítás nem érvényesül, ahol maga lehet bárki, aki együtt akar lenni a többiekkel. Ez most ellentmondásnak tűnik, de igaz.
A tér megszabadítja az idő korlátaitól a szellemet. Felszabadítja a lelket. Hogy végre jusson hely az örömnek is.
Kicsit izgultam, mi is lesz ezen a hétvégén. Hogy éreznek-e késztetést a barátaim; hogy be akarnak-e szállni az én életkirakósom darabjainak keresgélésébe. Nem akartak. Hálás vagyok érte. A kirakós mindenkinek a sajátja. elTótiban pedig nem illik belekontárkodni máséba, hacsak nem kéri. Nem szóval. Pillantással, mosollyal, mozdulattal.
A mai napig nem tudok magyarázatot adni arra, honnan ismerjük egymást ilyen jól. Honnan is tudjuk, mit és miért kell vagy nem kell mondani. Honnan tudjuk, mikor elég egy mosoly, egy ölelés, egy együttérző könnycsepp, vagy mikor kell a másik kezébe nyomni egy ásót, egy pohár pálinkát, egy könyvet.
TSB tegnap felolvasott Frances Mayestől. Valami olyasmi volt, hogy minél több dolgot ismer meg az ember, annál többet szeret. És minél többet szeret, annál többet él. Mi nagyon sokat éltünk ezen a hétvégén is. Pedig nem volt rá sok időnk.
a hatodik
Ezzel a bejegyzéssel akkor meg is leszek, eleget teszek a hét dolog, ami ... kérésnek, amit még Gofri passzolt elég régen. Kicsit sokáig tartott, de hát időbeli megkötés azt hiszem nem is volt. Remélem.
Már alig van olyasmi, ami újdonság lehetne velem kapcsolatban. Hatodiknak azt választottam, ami viszonylag új vonása a személyiségemnek, mégis szorosan hozzám tartozik. Futólag már volt is szó róla, és a profilomban a sör és a bakancs mellett meg is említődik.
Ez az én gumicicám, igen. Erről tudok torokelharapásig vitázni barátokkal és bárkivel. Semmi nem hoz ki jobban a sodromból, mint ha valaki nem becsüli a környezetét semmire. Ha ész nélkül dobja ki az ablakon az energiát, ha ostoba módon éli az életét ezen a gyönyörű bolygón, amit ajándékba kapott. Ez az egyetlen kérdés, amitől felmegy a vérnyomásom, és amivel kapcsolatban sajnálatos módon még az erőszaktól sem riadnék vissza. (Semmi más, sem a butaság, sem a tehetségtelenség, sem az irodalomelmélet, sem a csalás, sem a szomszéd hülyesége.) A jó hír viszont, hogy mostanáig még senkit sem vertem meg. Viszont nagyon akartam. Sajnálom.
Tulajdonképpen ez nem csak valamiféle látens Greenpeace-es én, hanem annál kicsit több. Amikor könyvekről volt szó, említettem Ligeti György könyvét is. Igazából a társadalmi és környezeti felelősségvállalásról van itt szó, ami szerintem akkor is fontos, ha sokan ebben manapság marketing-fogást látnak. Lehet, hogy részben igazuk is van, de ez számomra akkor is nagyon fontos.
Nem tudom, az én életemben marad-e a világ ilyennek, amilyen most, vagy esetleg már néhány éven belül valami öldöklő pusztasággá lesz mindaz a szépség, amivel most nagy gazdasági önsajnálatunkban alig törődünk. De azt gondolom, mindannyiunknak azért is kellene élni, hogy valamit megmentsen ebből a következő generációknak. Mert nekik már csak akkor lesz esélyük bármire, ha továbbvihetik ezt a feladatot.
Van, lehet, persze élet a romokon is, filmkészítők álmodtak már sok ilyen rémálmot. De én biztosan nem akarok így élni. Teszem, amit lehet, amit tudok. Ha meg kifogytam az ötletekből, még mindig jöhet a B vagy a C terv.
szerelem
Délelőtt még apám írására válaszképpen bizonygattam, eljön a tavasz, a szerelmes, hiába irigyli tőle a boldogságot a hasznavehetetlen tél. De arra gondoltam, majd eljön. Hamarosan. Nem arra, hogy itt van már.
Szerelmes lettem, olyan örömmel a szívemben, amit én csak az első mediterrán napsugarak hatására tudok érezni. A rezgésszám miatt, gondolom. Vagy másért.
A pontos idejét is meg tudom mondani az eszem elveszítésének. Ma, február 27-dikén 9.50-kor. Magammal vittem órára, kicsit simogattam, aztán szégyenérzet nélkül lettem az övé, ő meg az enyém az osztályteremben, 16 dolgozatíró szeme láttára. Úgy van ez, ha megkívánom a szerelmet, nem tudok türelemmel lenni.
Ő maga mondta, van hogy a kép egyszer csak leesik a falról, hogy úgy ébredünk egy reggel, már nem szeretünk. Én meg azt mondom, van olyan, hogy egyszer csak szeretünk.
És nem is volt elég belőle. Félbehagytuk a szerelmi légyottot, mert kicsöngettek, mennem kellett még egy órát tartani. Alig tudtam koncentrálni. Végül alkalmi gyerekfelügyeleti kötelezettségem örve alatt ismét egymásba feledkeztünk. Hamar vége lett, el is ment. Megkívánta őt egy másik nő, vagy inkább lány. Megkívánta a szerelmemet. Én meg odaadtam hétvégére, de már bánom is kicsit. Még akkor is , ha nem is az enyém igazából, jaj, Török Sophie barátnéja a tulajdonos. De azért adtam, hogy a birtoklási vágy ne kerekedjen felül bennem, hogy alázatot tanuljak.
Már hiányzik. Nem tudok mit tenni. Szerelmes vagyok Baricco Novecentomondataiba. Ha stílszerű akarnék lenni, azt kellene írnom: "A picsába az irodalomelméletekkel!" Szeretem.
calle
Duende kérdezte tőlem, mi is lennék, ha nem az, aki, ami. Nehezen szántam rá magam, hogy nekikezdjek, mert hiába próbáltam magam szétdarabolni színre, meg illatra, meg időjárásra. Aztán rájöttem, miért is nem megy ez nekem; mert ha már lehetnék más, és választhatnám, mi, egész lennék, nem rész.
A legszívesebben utca lennék. Olyasféle korai reggeli utca május derekán, ahol a felkelő nap percekig eljátszik az emeleti ablakok csukott zsalugáterein. Kis utca, nem túl hosszú, girbe-gurba kőkerítéseim felett nyújtogatnák ágaikat az olajfák, és a tenger felől érkező friss szélben virágjaik illata szemérmetlenül megtöltené az udvarokat.
Lenne kávézó is, ahol az asztalokat kipakoló hosszúkötényes pincér egy percre merengve megállna, és előző esti szeretőjének napillatú vállára gondolna. Aztán sietség nélkül tenné a dolgát, hogy mosolyogva odabiccenthessen a piacra igyekvő öregnek.
Utca lennék igen, ahol a házaimban élők szívében barátságos vacsorák és sakkpartik laknának. Ahol az idős nő piros kendővel a vállán jönne reggel kávézni, este pedig ráncait nem számolva nézne a tükörbe. Fűszereim lennének, dünnyőgő méheim, egyenetlen utcaköveim, ahol az arrajárók lába nem botlana meg, mert ismernék már minden kikopott szegletemet.
Estére fokhagymás-olivás kenyér illata csalogatná elő a fiatalokat, hogy mielőtt a csillogóbb belváros felé veszik az útjukat, még leüljenek egy pohár italra a kávézó teraszán és nevetve nézzék, ahogy a legjobb barátok két percre halálosan összevesznek, és két perc múlva sírva borulnak egymás nyakába.
Utca lennék, ami mindig elnéző és mindig szomorú kicsit, mert annyit szeret.
Me llaman calle.
ZinczyKa intelmei Lucziferhez
Mivel megértem s mélyen átérzem, hogy amit csak a bloggerek akarata megteremtett, s nyilvánvaló eleve elrendelésük elrendezett, engem apámhoz vezérelt, hogy nekem még életemben tanulságokat, parancsokat, tanácsokat, javaslatokat adjon, ugyanígy a legfőbb hatalom engem orcátlanságommal felvértezve arra indított, vessem billentyűzetre intelmeimet leányi gyöngédségből, hogy atyám odaadó figyelemmel hallgatván eszébe véshesse azokat.
- A hit megőrzéséről
„a hit elkerülhetetlen” – legelőször is azt tanácsolom, hogy a hited buzgalommal és éberséggel őrizd. Az eretnekeket ne gyámolítsd, csak leányodat, őt viszont nyugodtan.
- A rend becsben tartásáról
Napról napra virágzó szorgalommal kell őrködnöd a házad rendjén. „ A képen és a ködben szeretett országunk háza” , leányod ugyanis ilyen dolgokkal nem foglalkozik, tanítsd hát, még a végén felismerni véli a Parlamentet is, de csak napsütésben.
3. A főembereknek kijáró tiszteletről
„A legenda azonban ott maradt és végigkísérte gyerekkoromat.” Vigyázz rájuk, mint a szemed világára, még akkor is, ha nem egyházi emberek, és ha nem is voltatok szomszédok végül. Ha irántuk az igaz szeretetet tanúsítod, magadat is kétségkívül megjobbítod.
- Önmagunk tiszteletéről
„A bennünk lévő történész, a bennünk lévő költő.” Akárhány is az identitás végül, uralkodj rajtuk harag, gőg és gyűlölség nélkül. Tartsd mindig eszedben, hogy minden ember azonos állapotban születik, de nem mindenki ír blogot.
5. Az igaz ítélet és a türelem gyakorlásáról
„Az ember kirakja a szívét, a lelkét, = az életét, a gyerek meg nem emlékszik. Kezdhetek mindent előröl.” Valahányszor apám, leányod kerül eléd, türelmetlenül ne viselkedjél, esküvel se erősködjél, hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember.
- Az aggódás súlyáról
„Tudod az apai szív. Aggódik.” A leánynak szóló tanács zárva legyen a bölcs szívbe és blogba. Túlzott aggódással ne nehezítsd szíved, leányod kerge, légy erős.
Keresés
