pszicho-szombat bejegyzései 
Daimon
Valamér főállásban már három éve volt démon. Nem mintha nem akadt volna jobb lehetősége, egy éve például bejutott az interjú harmadik fordulójára egy multihoz, de aztán mégse őt választották.
’Menjenek a francba’, gondolta keserű szájízzel. Aztán unottan nézett a monitorra, mert már megint villogott. Újabb üzenet.
’Mér nem nyughatnak? Mér kell állandóan üzengetniük?’
Lopva oldalra nézett, a mellette levő boxban Liza megint valakivel levelezett, ahelyett, hogy dolgozott volna. Valamérnek egy ideje tetszett a lány, ma meg egészen csinosnak látta a virágmintás szoknyájában.
’Ne haragudj,’ szólt át.
’Mi van?’ , kérdezte a lány barátságtalanul.
’Kölcsön tudnál adni egy tűzőgépet?’
’Persze.’
Valamér lopva a képernyőre nézett, ahol meglátta a wrt34-nek küldött üzenetet.
’Holnap 6-kor?’
A lány mosolygott, Valamér komoran nézett vissza.
’Kösz.’
A monitorján gyorsan kikereste az üzenetet, és rákattintott.
...
Wrt34 bambán nézett a bejövő üzenetre: Delivery to the following recipient failed permanently: Lulu18@mail.kom.
Valamér elégedetten sóhajtott. Fél óra múlva átszólt a szomszédos boxba.
’Te, nem lenne kedved meginni valamit holnap munka után?’
A lány megvonta a vállát.
’Akár.’
Wrt34 ötödször is megpróbálta elküldeni az üzenetet. Aztán dühösen lépett ki a fiókjából.
’Ezt a rakás szart.’
Paranoia
A szerencsétlen események láncolata mindenképpen ott kezdődött, hogy péntek reggel kelkáposztafőzeléket csináltam. Na most ez önmagában nem hangzik kellőképpen vészjóslónak, pedig az volt. A főzelék egyébiránt kiválóan sikerült, amit azon lehetett lemérni, hogy a zöldségellenes harcra szakosodott kamasz gyermek is két tányérral evett belőle gyors egymásutánban. A minőségre nem lehetett kifogás.
A főzelék megfőzése azonban előfeltételezte, hogy én ez okból hajnalok hajnalán kelkáposztát vagdossak késsel, odaadóan figyeljem a gázlángot, és próbáljam meg nem szénné égetni a rántást. E korai koncentrációs gyakorlat súlyosan és tartósan károsított néhány agyi területet, így mire beértem az iskolába, elfelejtettem, lezártam-e a lángot, amikor eljöttünk. Ebbéli kétségemet megosztottam két közvetlen munkatársammal, mire M csak megvonta a vállát, hogy jóvanna, ő is paranoiás, de Louise a sztorit meghallván azonnal telefonált a főnöknek, majd rövid úton ki lettem ebrudalva az épületből, mert valamiért egyikük sem akarta bevállalni, hogy Markkal közölje, porrá égett a háza. Gyáva népség.
Hazavezettem hát, meglepődve tapasztaltam, hogy egyébként nahát süt a nap. Ezt munkanapjaim során nincs alkalmam megtapasztalni, mert nics ablak az osztálytermekben. Otthon aztán arra jutottam, hogy ugyan hülye vagyok, de egyelőre nem közveszélyes. Nem vígasztalt. Bánatomban ittam egy kávét és luxuselemként elszívtam hozzá egy cigarettát, ami azért volt bátor tett, mert odakint a napsütés ellenére mínusz 5 fok virgonckodott, némi orkánnal társalkodva. A tapasztalat intellektuális vetületeként egy ír drámai szeminárium jutott eszembe, ahol a Banshee hasonlóképpen.
A vidám fordulat, hogy péntek után az esetek nagy százalékában szombat következik, nem sokat lendített az életemen. Az elmúlt hónapokban énrám már ráunt két kiskorú délelőtt egymást, majd engem szekált, vélt vagy valós problémái miatt. Erősen gondoltam mindenféle pszichiáterekre, meg bizonyos romantikus elképzeléseimre, ezért (vagy a halálbüntetés új módszerétől tartva) nem ragadtam szekercét. Ellenben hevesen káromkodtam.
Szeretnek engem viszont az égiek, mert délután tehettem valamit magamért, vagyis azért hogy tovább fejlődjön a türelmem. Elvihettem Borit egy szülinapi zsúrra a Chucky (??) Cheese nevú műintézménybe. Ez egy fedett, videojátékokkal és igazi zsírpizzával teletömött gyerekszórakoztató intézmény villódzó fényekkel, meg életnagyságú szőregérrel (Chucky). Nem utálom ennyire, van egyfajta fílingje a helynek, és van pár jó játék is.
A zsúron találkoztam Ashleyanyukával és Ashleyapukával, akiket láthatóan kurvára nem érdekelt, ki a gyerek, és ki vagyok én, viszont sajnálatos módon udvariasak voltak, és heves kényszert éreztek a társalgásra. Két órával később szabadultam, miközben majd megütött a guta, hogy még szombat délután sem lehet elnyúlni az ágyon és álomba olvasni magam.
Csak szólok, nehogy az legyen, hogy nem szóltam, egy szar péntek és szombat befejezéseként ne próbáljunk meg Amerikában magyar recept szerint süteményt sütni Karácsonyra. Először is, a margarin itt kezelhetetlen. De ha ezen nem rágunk be, rájövünk, hogy bár a mixer szuper, életünkben ilyen jó habot nem vertünk, a porcukornak itt valamiért por íze is van. Tehát a hab porízű. Ha ez nem elég figyelmeztetés, akkor szólok, hogy az amerikai háztartások alapfelszereltségéhez semmilyen pogácsaszaggató nem tartozik hozzá. Tehát ha ott állunk, a tészta a pulton kinyújtva (ezen már szemünk sem rebben), a hab felverve, már csak ki kellene szaggatni azokat a helyes kis kerek micsodákat, amire a habot rá ... De nincs mivel. Még közelítőleg hasonfunkcionális tárgy sincs. Végül valami kupakkal vicceskedjük ki a kis kerek izéket, kábé százat, melyek egyik fele majd később elporlad a kezünk között, amikor ki akarjuk szedni a tepsiből, másik fele pedig szénné ég, amíg mi a szomszédban egyeztető tárgyalásokat folytatunk.
Jó. Persze. Holnap még lehet jó. Kirándulunk északra. Ónosesőt ígérnek.
Mary Jane Burn - 1995. november 12.
"... Ide kell beszélni? Hol van ezen a mikrofon? ... Ja, értem, köszönöm.
Na, mit is mondjak? Hogy ... Hogy mikor gondoltam először ... Vagy elég, ha csak mesélek? Jó.
Hát ... én szerettem középiskolába járni, mert szerettem tanulni. Tényleg. Jó volt a padban ülni, meg figyelni. Csak az irodalomórát nem szerettem, mert az a tanár állandóan a fenekemet nézte. Meg zaklatott, hogy beszélgessünk a verseimről, mert aggódik... Á, egy barom volt, mindegy.
A fiúkkal sem lehetett mit kezdeni, mert mindig csak a szexen járt az eszük. De azért néha szemeztünk, hagytam, hogy mondják a hülyeségeket.
Amikor öt éve ideköltöztem, nem ismertem senkit. ... Miért jöttem ide? Most ez miért fontos egyáltalán? Jó, ezt most hagyjuk, erről nem akarok beszélni...
Igen, akkor már megvolt a kisfiam. Négy éves volt... Vagy öt. Hmm. Na... Ki ez a nagydarab fickó, aki hallgatózik? Menjen el. Mondtam, hogy csak magának akarok mesélni. ... Jó, a magnó az mindegy, az nem zavar, csak más ne legyen itt.
... Először? Három éve. Nézze, én nem akartam semmit. Ez a fazon nem hagyott békén. Az utca végén lakott és mindenféle kerti munkát elvállalt, mert nem dolgozott. Ez is milyen, mi? Én két műszakban dolgoztam, ez meg ... Na jó, hagyjuk.
Tényleg nem akartam bántani, de értse meg, teher volt a társadalomnak. Nem tudta megjavítani a lefolyót sem. ... Szerintem igazam van, aki felesleges, annak semmi keresnivalója a földön...
...Hát, elvágtam a nyakát. Volt ez a csontozókésem, azzal... A konyhában. .
... Nem, nem volt nehéz felmosni... Domestos-szal ... Tudok takarítani.
Egy nő megteszi, amit meg kell tenni, nem olyan tehetetlen, mint manapság ezek a fickók...
Hányat? ... Szerintem tizenkettőt. ... Mert az utolsó, az más volt. Szerettem, de kihasznált. Köbyvet akart írni, csak arra kellettem neki. Ja közben azt hazudta, hogy szeret és segíteni fog. Tudja, mit segített? Semmit. Megadta az ön számát.
Nézze,nem akarom megbántani, de a férfiak többsége teher a világ nyakán....
... Magának különben ez a foglalkozása? Hogy itt ül egész nap a foteljében és azt hallgatja, amit mások mesélnek? Az édesanyja nem mondta, hogy keressen magának valami tisztességes munkát?
...Na jó mennem kell. Hattól dolgozom.
Mit? Segített-e? Maga őrült, mondja? Szerintem keressen valami dilidokit, mert ez így nem fog menni ... Tényleg? Erről van diplomája? Beszarás.
... Mennyit? Én fizessek ezért? Ez most komoly? Ebből meg is él, mi?
Lépjen csak ide, meg akarom mutatni a fiam képét...
... Sajnálom...
... Viszlát, Susan. Doktor Brown azt kérte, egy fél óráig ne zavarja senki. És köszönöm a receptet, isteni volt. ... Ja igen, marha nagy kosz van odabent, majd mondja meg a takarítónőnek, hogy ma alaposabban takarítson ki..."
A felvétel Mary Jane Burn hagyatékából került elő 2008 augusztusában.
Keresés
