tovább bejegyzései 
az ötödik
Malvinak szánt jó hírem mára, hogy délután sikerült megvalósítanom egy kis semmittevést. Feküdtem, vártam, hogy hasson a fájdalomcsillapító, meg a kenőcs. Közben félig kikapcsolva Teri nénire gondoltam, pótanyósom édesanyjára, aki több mint egy éve birkózik a csontrákjával, és még mindig ő van felül, pedig már csak negyven kiló lehet. Próbáltam elképzelni, milyen az a fájdalom, de nem tudtam.
Aztán csak belemerültem valami tíz perces kis oldalzsebbe, ami messzire vitt a rövid időben is. Egy lakásban voltam, valahol a Village-ben, a lakók ismerősnek tűntek, na persze, van pár Oscar-juk, azért. Miért nem néztem végig azt a filmet, nem tudom, de napok óta bánom. Meg kell szereznem újra.
Ez az egész gondolatsor valószínűleg onnan indult, hogy tegnap nem néztem végig a Szerelem Kolera Idejént. Eluntam félúton. Igaz előtte végignéztem egy Modiglianiról szóló filmet, talán elég is volt egy napra. Pedig egyébként mértéktelen filmfogyasztó vagyok. Nem is nagyon értem, hogyan nem írtam még filmekről ebben a blogban. Na ezért ez az ötödik, bár lehetett volna negyedik is.
Ha listát kellene készíteni kedvenc, felejthetetlen, meghatározó filmekről, bajban lennék. De ez csak valami olyasmi lesz itt most, amiben lesznek filmek, meg miértek, de nem lesznek lezárt gondolatok. Mondjuk filmekről lesz szó, amelyek nyomot hagytak bennem. Olyat, amit az sem törölhet ki, hogy az adott filmet csak egyszer láttam, vagy hogy nem is kívánnám látni még egyszer.
Oda vagyok a festőkről szóló filmekért. Amúgy is megszállottan keresem a festészetet a filmekben. Akármelyikre gondolok, elszorul a szívem. De a film nekem ebben a kategóriában a Caravaggio. Mármint az 1986-os. Csak egyszer láttam, de megmaradt bennem a nyoma. Ha lenne vetélytársa, akkor ott toporogna mögötte Andrej Rubljov és Frida is.
Ha meg nem festők, akkor jöhet a majdnem festő Peter Greenaway. Az ő filmjeiből nehéz leget választani, mert amit láttam, szerettem. De talán a Számokba fojtva az, ami különös fekete humoránál fogva is emlékezetes. A ház előtt ugrálókötelező kislány képe pedig úgy maradt meg bennem, hogy nem hinném, valaha is kitörlődik onnan.
Vannak nagy klasszikusok is a képzeletbeli listán. Bergman leginkább. Friss egyetemistaként minden estémet a filmklubban töltöttem. Csoda, ha nem haladtam a kötelezők olvasásával? Első évben láttam legalább 100 kihagyhatatlan filmet, amik között volt egy Bergman sorozat is. Majdnem úgy éreztem, tudok svédül a végére. Bármit mondhatnék, de nekem a Suttogások és sikolyokat kell mondanom. Ingmar Bergman nagy rendező volt, aki még bölcs életvezetési tanácsokat is adott, ha éppen arra volt szükség. Mert a démonok ellen a friss levegő az ellenszer. Én hiszek neki.
Sok rendezőért rajongok. Ilyen David Lynch, akit általában lehetetlenség követni. Tőle nálam a Kék bársony a nyerő. Azt hiszem hetekig nem tudtam rendesen aludni a film után. Többet nem is akartam megnézni sokáig. Talán még most sem akarom.
És a végére hagytam azt a két filmet, amit nem csak nagyra becsülök, de bármennyiszer meg tudok és akarok nézni. Az egyik Terry Gilliam Brazil című filmje. Az eredeti trailer itt. A legkényelmetlenebb, de legördögibb angol humorral átszőtt negatív utópia.
És a végére egy igazi kultfilm A nagy kékség. Film az örök és legyőzhetetlen szenvedélyemről. Amikor a film készült, már nem voltam aktív búvár, de azért merültem még. A légzőkészülék hangjára meg mindig a film ugrik be.
A trailer itt:
Ahogy most végignéztem az évszámokon, csupa ősrégi darab. Pedig mostanában is nézek filmeket. A Modigliani sem volt rossz. Majd egyszer válogatok az újabb kedvencekből is. Nem számokba fojtva.
a negyedik
Mikor érek a végére vajon? Előbb-utóbb azért csak eljutok a hatodikig. Mert ugyebár a hetediken már első szuszra túljutottam.
No akkor a negyedik a nyelv, mert ez fontos nekem, belőlem.
Nem tudom, nyelvében él-e a nemzet, illetve, ha igen, akkor én kihez is tartozzak nemzetileg. Persze ha az anyanyelv lehet a mérvadó első körben, akkor én ugyebár a magyarságomat tudom felmutatni ebben a kérdésben. A magyarságomat, amihez nem tartozik semmiféle nemzeti öntudat, talán a nevemből adódóan nem tartoztam soha sehova. Szláv és germán magyar földön, aki angolul tanít. Micsoda zavar.
Természetesen a magyar nyelv az, amin először megtanultam, amin az első szavaimat kimondtam. De mire öntudatra ébredtem, mondjuk kamasz korom környékén, már kicsit enyém volt egy indogermán és egy szláv nyelv is. Miért éppen az angol lett enyémmé, nem tudom, mert nem egy olyan nyelv, amibe az ember könnyen beleszeret. Hangzása, dallama nem ragadja magával az embert, mégis egészen az enyém lett, én pedig az övé.
Sokféle nyelvvel ismerkedtem azután az egyetemen, volt ami tetszett, volt aminek hasznát láttam, volt amit varázslatosnak találtam, és volt, amiben soha nem találtam magammal semmiféle közösséget.
Oroszul évekig tanultam, tudok is talán még valamennyit, de nem beszéltem senkivel oroszul életemben, így aztán haszna annyi volt, hogy amikor gimnázium harmadik osztálya után összeszerelmesedtem egy makedón fiúval, gyorsabban haladtam a horváttal. A szerelem elmúlt hamar, a horvát nyelv szeretete meg soha. Később egy Szerbiából áttelepült kolléganőmtől tanultunk páran, míg a drága professorica el nem költözött szerelméhez Amerikába. Nekem már türelmem nem volt máshoz iratkozni, így lassan csak a calamari tarja bennem a lelket.
Nagy szabadságomban az egyetemen beiratkoztam ógörögre és héberre is, meg persze okosodás végett is. Az előbbit még olvasni legalább tudom, az utóbbiból kevés maradt meg, a nem latin betűkkel író nyelvek nekem rövidebb ideig maradnak az emlékezetemben sajnos. De nem adom fel, majd egyszer lesz sok időm, és újra előveszem ezeket a nyelveket is.
Ami viszont nagy szerelem lett, de nem megy jól, az a latin. Az egyetemi évek alatt Jankovits Laci barátunkkal olvastunk latinul, közben ragadt a nyelvtan, már ami. Az órák este voltak, persze ingyen, mindenféle bölcseletbe csomagolva. Nyelvet valószínűleg így vagy szerelmesen érdemes tanulni. Amerikában aztán persze volt még az életemben Plautus is, aki megmutatta, hogy holt nyelven is lehet röhögni.
Németül leginkább a szakdolgozatom miatt tanultam Terts tanárúrtól, no meg mert járt érte kredit. Maga a nyelv mindig is idegen maradt számomra, de azt legalább felfogtam, miért nem angolok a nagy filozófusok. A német nyelv filozófiai mélységeihez az angol egyszerűcske nyelvtana nem fogható.
Az utolsó, amit bánok nyelvnemtanulás ügyben az a spanyol, de erről meg nem tettem le. A legvágyakozóbb nyelv, a legszebb, amin tragikus szerelmekről, világlátásról énekelni, verselni lehet, a magyaron kívül persze. Még van időm, még elolvashatom, amit akarok.
Hogy melyik nyelv mire való, az talán egyedi elgondolás dolga. Valószínűleg az én fejemben van csak ez így, de nekem németül van a filozófia, magyarul a líra, spanyolul a vágy, horvátul az életöröm, latinul a művelt humor, angolul a beszélgetés. Álmodni csak két nyelven tudok, magyarul és angolul. De ma reggel valaki álmomban azt súgta a fülembe, hogy maravillosa. Nem tudom, ki volt az, de nagyon kíváncsi lettem rá.
a harmadik
Ha még maradhatok egy kis időre a Marietta-féle számokba fojtott koncepciónál, akkor azt kell mondanom a második hat után, hogy a harmadik egy pillanat. És ha egy pillanat, akkor az a pillanat a kegyelem pillanata. A nincs tovább utáni, amikor újra van levegő.
Hogy mitől lettem én katolikus, az ez a pillanat. Vagy ennek a története.
Sok barátom nézett rám álmélkodva, amikor megtudták, huszonöt évesen megkeresztelkedtem. Nem vagy katolikus típus, mondta valaki. (Mire is alapozták ezt az én mámoros egyetemi éveimnek társai?) És valóban, egész gyerekkoromat a materializmus járta át. Bár a bátyámat anyámék megkeresztelték, a lányoknál ezt már nem tartották fontosnak. Illetve gondolom, anyám nem tartotta fontosnak, mert apám sosem hitt Istenben. Vagy nem tudta, hogy hisz. Vagy én nem tudom. De a családja sem volt katolikus, talán inkább református, ha igaz. Mindegy, mert őt a templom nem látta sosem.
Én meg voltam győződve nagyon sokáig, hogy az anyag az van. Más mi lenne? Elvarázsolt Darwin, hittem a dolgok matematikára fordíthatóságában, az oszthatósági szabályokban, a molekularácsban és bármiben, amihez mérőszám volt rendelhető. Orvosnak szántam magam. Aztán nem így lett, de a logika maradt.
De biztosan tudom, hogy volt valahol egy megfoghatatlan, felidézhetetlen pont, ahol a materialista lány valami feneketlen űrbe nézett. Hogy ez kívül volt vagy belül, arra nem emlékszem. Aztán érdekelni kezdett más is. Voltam egy Felicitas Goodman nevű antropológus előadásán, ahol különböző testhelyzetekben monoton zenére látomásokban lehetett része az egybegyűlt maroknyi egyetemistának. Én csak a legjobb barátnőmnek mertem elmesélni, amit megtapasztaltam. Ott csak ültem a szőnyegen és meredtem magam elé. Miben hisz, aki nem hisz? (Ezt ugyebár kérdezte már más.)
Hogyan keveredik a véletlen vagy a felső szándék, én nem tudom elgondolni sem. A történet szövevényes, szinte követhetetlen fordulataival nem érdemes a teljes megismerésre. A végkifejlet annál inkább.
1992 Húsvétján Somogysámsonban keresztelkedtem, voltam elsőáldozó és bérmálkoztam. Álltam az oltár előtt, vacogott a fogam a napok óta tartó böjttől és a virrasztástól. Nem tudom, egyedül voltam-e a fehér csipkés miseruhában. Mintha lettek volna mások is. A kezemben a gyertya. Ellene mondtam a Sátánnak. Ez egy kegyelmi pillanat volt, amihez foghatót nem tudok mondani az életemből.
A keresztapámnak készült barátom, akivel hónapokig jártunk minden hónapban egy hétvégére ebbe a kis karizmatikus megújulás jegyében működő közösségbe, nem jött el. Az emberek megváltoznak, a viszonyokat másképp látják, lázadnak a sors vagy Isten ellen. Hiányzott, de nem volt jelentősége már akkor. Barátok maradtunk, még ha a lelki társak közötti kötelék meg is szakadt.
Nem vagyok katolikus típus. Az Istennel való párbeszéd sok módját ismerem, és csak olyan pap miséjére szeretek járni, akiből átsüt a hit. Ez nem klasszikusan követendő hozzáállás. Valahol már írtam, de ma is igaz, én továbbra is hiszek Istenben, még ha ez nem is kölcsönös már.
szakácsok és könyvek
Nos, Duende küldte nekem a témát, csak közben függések és holmi történelmi gyökerek miatt a háttérbe szorult a kérése. Nem is szólva szegény Zsigmondról, akivel apám még hírbe is hozott. Pedig aligha lehet ő nekem több az én Yorickomnál, ez az álmatag férfiember.
A főzésről nekem rögtön az ugrik be, hogy én egyáltalán nem tudtam főzni elég sokáig. Anyám (lásd még az almáspitéjét) nem szerette, ha leánygyermekei a konyhában zavarják. Mi meg a húgommal kapva kaptunk az alkalmon és szabadultunk is, ki merre gondolta a boldogságot. Én a könyveim álomvilágába, meg a tanulás sikeres erdejébe, ahonnan kellemesen messze esett a panelkonyha. A húgom pedig idejekorán az ő szabados mennyországainak férfiöleléseibe. Kinek mi volt vonzó. A szentélybe csak a bátyám kapott belépőt, de egy pillanatig sem irigyeltük érte.
Aztán eljött az idő, amikor inspirációs céllal szükség volt némi mesterségbeli tudásra, de fiatalon és szenvedélyesen a vajaskenyér is megtette. De még mennyire.
Ködös homályba vesző évek alatt nagycsaládossá változva azonban két pelenkacsere, meg a szoptatós pólók varázsát megszépítve főzni kezdtem a konyhában. Addig csak esetlegesen vettem a kezembe szakácskönyvet, mert anyámhoz vagy anyósomhoz jártunk vasárnapi ebédre. Így szerencsére a rántotthús ki volt pipálva.
Amivel főzőkarrieremet indítottam, az a legnyugalmasabb elmét is kibillentette volna az egyensúlyából. Akkoriban ugyanis csak vegetáriánust főztem, valami szakácskönyvszerűségből, ahol a receptek mellett az is helyet kapott, hogyan öblítsük orrüregünket (és még ki tudja mit) sós vízzel. Az ételek is hasonlóan ijesztőek voltak benne.
Anyám megszánt, kaptam tőle Horváth Ilonát, tudjam már, hogyan kell normális ételt főzni. Táplálék céljára megfelelt, pár éve hagytam el egy zaklatott sokköltözéses időszakban. Nem hiányzik már. Időközben ugyanis rájöttem, olyat érdemes főzni, amiben lélek is van. A használható szakácskönyvekből kedvencem egy Martha Stewart-féle süteményes magazin, Mici Mackó szakácskönyve (sic!, de a csokis süti receptje innen van), Jamie Oliver szakácskönyvei meg Stahl Judit első és nem tudom hányadik könyve, amiből a mai napig főzök, mert olyan recepteket találtam bennük, amik arra inspirálnak, hogy hát igen, hajszálakat igazítsak.
Van olyan könyvem is, ami névlegesen szakácskönyv, de főzni nem lehet igazán belőle, mert inkább olvasni és nézni való. Jaj tudom, unalmas már, Sándorom Római konyhája, és Joanne Harris Francia konyhája. Olvasni őket éppen olyan fizikális örömet jelent nekem, mint az evés maga.
Aztán a konyhaművészet csúcsa könyv nélkül is az, ha a barátaimmal főzök együtt. A recept majdnem mindegy, az együttlét, a friss fűszerek, a jó zene úgysem receptesíthető pontosan. Nincs ahhoz fogható, mint amikor szeretettel főzünk. Ez maga a recept.
(Hónapok óta nem főztem semmi inspirálót. De szeretnék. Előbb utóbb névjegykártya nélkül is rájövök, hogyan kell. Vagy Lobónak lesz a főzésre is valami gerillareceptje, nem csak a bemutatkozásra.)
a második
A második hat. Ezt énekli Méhes Marietta, én meg hiszek neki. Ha hat, akkor pedig nevelési és oktatási intézmények, ahol engem kora gyerekkoromtól neveltek és oktattak erről papírral rendelkező emberek.
Óvoda - egy uránvárosi óvodába jártam, amiről édeskevés emlékem van. Csak néhány dologra emlékszem abból az időből, például arra, hogy vadsóskát ettünk az udvaron, meg hogy a járókelőknek gonoszan nevetve kiabáltuk: "Bácsi, maga nem mohácsi?" És arra is emlékszem, akkori kreativitásomat abban éltem ki, hogy igyekeztem hetente óriásit tanyázni az udvaron, pontosan célozva az előző heti térdsebre. Apámnak már az arcizma sem rándult, amikor újabb és újabb kötésekkel a lábamon gyűjtött be délután a kezüket tördelő óvónőktől. Óvónőkre és gyerekekre nem emlékszem, csak egyetlen Zsuzsi barátnőm nevére és sötét hajára. Ki lehet ő ma, nem tudom. Bugyi nénire, viszont egészen jól emlékszem. Ez persze a csúfneve volt, vigyázni kellett, nehogy meghallja. Dadus volt, és nem szerettük. Hangos volt, sötét bőrének erős illata betöltötte a csoportszobát, sokat káromkodott, és nem nagyon szerette a gyerekeket. Különös, hogy ennyi év után mégis ő maradt emléknek.
Általános iskola - ebből nekem kettő jutott. Az első a Bánki Donát utcai általános iskola, ahova két évig volt szerencsém járni. Azért mondom, hogy szerencsém, mert akkoriban nem messze laktunk az iskolától, lehetett gyalog menni. Nem lehettünk túl sokan, és Erzsi néni, a tanítónéni imádta a matekot. Ez közös pont volt a mi életünkben. Én másra ebből az iskolából nem is emlékszem , de talán ez lenne az ideális az iskolákkal kapcsolatban.
A gyakorló a másik. Költöztünk, így praktikus szüleim közelebbi iskolát kerestek harmadikos gyereküknek. Ez az iskola akkor nyílott, anyámmal elmentünk, hogy beiratkozzam. Teljesen kiakadt, hogy nem tanulhatok németül (sváb rokonság stb.), mert ott csak angolt fognak tanítani. Anyám sápítozott, milyen nyelv az, te jó ég. Fintor ez ugye.
Ez nagyon másféle iskola volt, nagyon másféle tanárokkal. Innen sokkal több emlékem van, többnyire félelmetesek. Sokat féltem, mert ambíciózusan ordítozó tanárokból nem volt hiány. Történelem órán rettegtem, akkor is, később is. Lazítás angol órákon volt leginkább, ahol kedves, okos és többnyire gyerekszerető (vagy legalábbis engemszerető) tanáraim voltak, igaz belőlük jó sok.
Középiskola - akkoriban elitgimnáziumnak számító intézmény, ahova engem, mint kitűnő tanulót fel is vettek egy szép nagy létszámú osztályba. Nagyrészt három általános iskolai osztályból mentünk, mert ez volt az iskola egyetlen osztálya, ahol az angol nyelvet haladó csoportban lehetett folytatni, és akkoriban három kiválasztott általános iskolában tanítottak orosz mellett angolt is. Emiatt az osztály szociálisan kissé belterjesre sikeredett, amiből csak páran lógtunk ki. Nem mintha bántuk volna, nekem fel sem tűnt a sok orvoscsemete. Akkoriban még sokkal egalitáriánusabb szemléletű kamaszok léteztek.
Voltak jó tanáraim, meg rosszak, kedvesek, kedvetlenek, őrültek és idióták. Angoltanárból volt egy jó, miatta lettem szakmabeli. Szép volt, finom volt az ízlése, és értette a dolgát. Ma Franciaországban él. Matektanárból is volt egy jó, ő ma már odafönt osztja az észt. A felesége fizikát tanított, azt hiszem őt tartom a legjobb tanárnak, valamennyi tanárom közül, mert amikor úgy hozta az anyag, Karinthyt olvasott fel órán. Igaz az is, a fizika miatt nem lettem orvos, pedig ez volt az elvárás szerte a környezetemben, magam felé is egy ideig, célként a pszichiátria ködös csúcsa lebegett. Bekerültem volna azt hiszem, imádtam a biológiát, kémiából versenyen is indultam, de akkoriban súlyosan materialista szemléletemmel nem fért össze a modern fizika költőisége. Ez szerintem ironikus.
Az osztályfőnököm magyar szakos volt, nem volt szép, és kedves sem, vonalakra kellett írni, férje a párttitkár, gondolom, otthon olvasta is, mit írtunk. Mégis volt egy közös pontunk, a mi Attilánk. Fogalmam sincs, hol neszelte meg a rést a pajzson, de negyedikben már a magyar OKTV-n olvasgathatták a Bulgakov-dolgozatomat. Meg persze a verseimet is az iskolaújságban, amiről szeretett volna velem beszélgetni is. Én meg nem szerettem volna. Nos, aztán nagy tanácstalanságomban ő javasolta, legyek én magyar szakos egyetemista az angol mellé, jó lesz az nekem.
Egyetem - Nekem a magyar szak, na az bizony nem volt jó. Sok oka volt ennek, például az esztétikai szabadelvűségem. Meg más is. Egy évig bírt engem a magyar szak, és egy évig bírtam én őket. Sok haszna volt, hogy oda jártam, mert sok érdemes és érdekes embert ismertem meg. Aztán lettem csak angol szakos, némi alkalmazott nyelvészeti beütéssel. Aztán kiütöttük egymást az alkalmazott nyelvészet akkori irányítójával. Életemnek ezen a pontján végképp kiütközött összeférhetetlen és késői lázadó természetem. Az egyetemen rám maradt időben igazi szabad bölcsész lettem, felvettem, amit gondoltam. Tanultam japánul, héberül, görögül, latinul, spanyolul, németül. Írtam szakdolgozatot eretnek szektáról (kihasználva a pillanatnyi joghézagot), és barátkoztam nálamnál százszor okosabb emberekkel. Azt az időt nagyon szerettem, mert sokféleségre inspirált.
Egyetem 2- West Virginia University - Amerika a szabadság hona. Tényleg az. Egy félévnyi freedom. Az itthonról kiválasztott órákra már nem lehetett beférni. Választottam hát vallástörténetet, iszlám tanulmányokat, Frank Scafella irodalmi szemináriumát, ahol sci-fit meg fantasy-t olvastunk, és bizony latint is, ahol Plautus vígjátékokkal ütöttük el az időt. Volt barátkozás, szociális érzékenység fejlesztése (=mosogatás), némi románc, és sok élmény a mexikói szobatárssal, aki most Madridban ugye.
Aztán vége lett. Átkerültem egy másik oktatási intézménybe, de az már túl lenne a haton.
függés
Majdnem a szakácskönyvekkel kezdetem, de aztán a számmisztika jegyében rájöttem, inkább a függésekkel ildomos most. Ez is egy ilyen továbbküldős izé, amitől működni látszik a világ e-mail és blogforgalma. Mintha ezek nélkül nem létezhetne kommunikáció.
1. napfény- Ha sorrend is van a dologban, az első a napfény. A Napsütötte Toszkán, ahogy Borcsi hívja éppenkedvenc filmjét. Napfény nélkül nem vagyok ember. A kedvem minden perccel romlik, kiütköznek személyiségem árnyoldalai, eluralkodik rajtam a sötét erő. Utálok mindent, és utál mindenki. Jogosan, teszem hozzá gyorsan.
2. zene - Itt minden jöhet, aminek köze lehet hozzám bárhogyan. De ha egyetlen egyet kellene választani, az az opera lenne. Nem sznobizmusból vagy hozzáértésből, hanem az opera érzelmi telítettsége okán.
Kevéssé értek a színpadképhez, a rendezéshez vagy bármi ehhez hasonlóhoz. Nem is járok operába, többnyire azért, mert itt vidéken egy operaelőadás felér egy thrillerrrel, mindig izgulni kell, sikerül-e az énekesnek kiénekelni a hangokat. Öregszem már, nem bírom az izgalmakat. A legjobb, amit élőben halottam operából, az egy bécsi előadás volt, ahol 10 eurós jegyünkért a színpadot nem is láttuk.
Viszont hogy felvágjak, elmondom, jártam a MET-ben is egyszer, igaz, csak az előcsarnokig jutottam, a rengeteg dollárt, amit a jegyekért kértek, nem tudtuk volna kifizetni. Fel nem foghatom, mi a fenéért ilyen drága az opera élvezete.
3. tenger - Erről aztán nem én tehetek, hanem az az eszement gólya ugye. Én nem értem, hogy kerülök ide, ahol sehol egy sirály. Mindennapi fizikai fájdalom okozója ez a kis tévedés.
4. társ - Igen, tudom, pszichiátriai kórkép ez is. Na persze sokan laknak bennem, de nem pótolják a barátság/szerelem/kapcsolatok által gerjesztett örömet. Pláne, hogy a napfény és a tenger hiánya miatt elhagynak a pozitív személyiségrészeim, maradnak a házisárkányok, a libák, és az önző dögök.
Egy barátom egyszer egy szürke hangulatomban azt írta, ne veszítsem kedvem, barátságos légkört gerjesztek magam körül, amiben szívesen vannak emberek. A gerjesztés megvan, a légkör is, csak éppen lassan a kilélegzett pára is megfagy körülöttem.
5. mesterséges mennyországok - Addiktív személyiség vagyok. Apám családjában a bátyját és őt kivéve gyakorlatilag mindenki alkoholista volt, aki megérte a 40. születésnapját. (És tizenegyen voltak testvérek!) Én azért jobban állok, talán 50-ig is kihúzom. A családi indíttatás hát megvan. Szeretek pálinkázni, sörözni, borozni barátokkal és ettől még jól is érzem magam.
Drogozni sosem drogoztam, gyávaságból inkább, semmint elvek miatt. Van egy kis kontrollmániám is, gondolom. Bár legutóbb elgondolkodtam, mert a kokain olyan felhasználásáról halottam egy barátnői kávézás alkalmával, hogy az állam is leesett.
Fájdalomcsillapításra veszek be ezt-azt. De csak testi fájdalomra, arra is csak fél nap után. A lelki fájdalmakra csak az előző négy függés jöhet szóba. Meg új elemként álmatlanságom társaként a blogírás. Pedig a dolgozatjavítással mennyivel jobban járnék.
6. 1+2+3+4+5=6 A hely, ahol e matematikai képtelenség megvalósul, Lengyeltótiban van, egy teraszon. A hely, ahol van napfény, bár fedett, ahol van zene, bár nem opera, ahol van tenger, bár Balatonnak csúfolják, ahol van szétesett személyiségemnek társasága, és ahol esténként pálinka mellett világkirakóst lehet játszani. Évente néhányszor.
Én ezt sem küldöm tovább senkinek, így holnap tízkor nem fog nagy szerencse érni, nem mentek meg ily módon szenegáli éhezőket, sőt magamat sem.
Keresés
