turkáló bejegyzései 
Köztes napok
A köztes napokban vidáman süt a nap, a szokásos párás nyári meleget pedig irgalomból vonzó szárazra cserélték a nosztalgiafelelősök. Össze-vissza búcsúzkodunk, ma Lily unokahúgát és Borit hoztuk össze egy vizipark randira, utána meg megismerhettem a New Jersey tradícionális étteremkultúráját megtestesítő Ponzio's Dinert. Persze ugyanezzel a lendülettel el is köszönhettem tőle. A kettő között volt egy lazac, meg sült cukkini, aminek a receptjét valahogyan el kellett volna lopjam, Lily viccei, és egy félbehagyott mondat arról, hogy jó lett volna, ha maradok.
Aztán Lily kocsijában visszafelé Cure-t hallgattunk, pont az Inbetween Days-t, aminek a címe napok óta nem jutott eszembe.
Ilyenek ezek a köztes napok. Az ember gyakorolja elképzelni magát ott az itt nélkül.
Feng S.
De nagyon rendet kellene rakni mindenhol. Mármint kívül. Odabent átmeneti rend honol. Kicsit unalmasan. Vagy az is lehet, hogy nincs bent semmi, a semmit meg nem kell rendben tartani.
Megfigyeltem, hogy ha nagyon rendet kell rakni magam körül, mindig találok valami kifogást, pedig jobban szeretem, ha körülöttem is rend van. Ezt mondja a Feng Shui is, hogyne. Csak küldhetne valakit ez a Feng, aki odébb teszi a mindenféle felhalmozódott papírhalmokat, tokjukat veszített dvd-ket párosít, félbehagyott bejegyzéseket rakosgat, kedvenc cédéket megtalál, könyveket csoportosít, törött poharat vesz számba, hogy pótolhatók legyenek.
De nincs Feng Shui felelős, ezért kicsit furdal a lelkiismeretem, kellen mozdulni, de nem, inkább hajózni mentem tegnap is, mondjuk utoljára, meg még a partra is, oda persze nem. Az óceán nem volt túl szép, de igazságtalan vagyok, mert az Adria meg a Balaton járt az eszemben. Csak a sok aprócska teknős kárpótolt valamennyire, akik a visszahúzódó hullámokkal úsztak, sodródtak befelé. A víz még jéghideg. Nem tudom, lesz-e alkalmunk fürödni benne, mielőtt hazamegyünk.
Moziban is voltunk, szegény én, pedig gondoltam, hogy szar lesz a film, mégis csalódott voltam, hogy lehet ennyi klisét belegyömöszölni egyetlen filmbe. Legalább humor lett volna benne, mert az azért lehetett volna, az nagyon jó a gyerekeknek is. De á, dehogy. Szóval nem ajánlom a filmet senkinek, ha a gyerek könyörög, akkor se vigyük a Marmaduke-ra. Persze dehogynem visszük, mert szeretné megnézni.
Ma majd nem odázom tovább a rendrakást, mert Markék már 21-dikén jönnek a nekik haza, addigra meg mégiscsak felismerhető állapotba kellene barkácsolni a házat.
Tényleg azon gondolkoztam, hogy odahaza nekünk csak egy panel van, nem egy ilyen nagy ház, nagy kerttel, reggel a dekken üldögélő nyúllal, de mégis milyen jó lesz hazamenni. Nem tudom, pedig tárgyakhoz nem kötődöm, egyszerűen csak néha jó a megszokott helyen megtalálni a kanalat, jó a saját ágyunkban aludni, jó a szomszéd kutyájának az ugatására ébredni.
anti
Főállásban antidepresszálok.
Mellékállásban munkába ölöm magam.
A vak tetoválómester
Myrtille-nél találtam a programot, amivel mindenféle szövegből képet lehet csinálni.
Sajnos nem volt elég türelmem, ezért nem vagdostam le a széleit.
Itt lehet garázdálkodni.
képző
Viszonylag örök hálám a zugindák művészének itt is :)
Végül három lett, nem kettő, de gondolom, ez mindegy is.
Tudom, hogy zeneileg ez kevés lesz, de legalább van benne gitár.
Rosh Hashanah
Michael mérgesen csóválta a fejét. Csak nézte a barátját, milyen nyugodtan eszik.
"Nem érted, hogy el kell menned?"
"Nem megyek sehova." Mondta a fekete hajú fiú határozottan.
"Megőrültél. Mindjárt ideérnek. Azt akarod, hogy lelőjenek itt nálam?"
"Zavarna?"
"Nem vagy normális. Értsd meg, nem maradhatsz itt tovább."
"Tudom." Ha ideges volt, hirtelen megint hallani lehetett az akcentusán, hogy idegen.
Lassan állt fel. Fél fejjel alacsonyabb volt a másik fiúnál, szélesebb vállal, konokabb homlokkal.
"Elmegyek. "
Michael nem nézett rá. A kilincs után nyúlt és kilépett az ajtón. A hátizsákot a pajtáig cipelte, ott odaadta a barátjának.
"Látlak még." mondta színtelen hangon.
"Persze." mondta a barát, aztán elmosolyodott és megölelte Michaelt. "Persze."
Az út üres volt, az útmenti fű harmatos. Minden kihaltnak tűnt, de a lövések hangja egyre közelebbről hallatszott. A fiú szaporázni kezdte a lépéseit. Nem azért, mert félt, hanem mert egyébként is gyorsan szokott menni.
Az erdősávba érve meglátta az előtte poroszkáló csoportot. Többnyire fiatalok voltak, az idősek és a nők már napokkal előbb elindultak. Könnyen beérte őket, egy-két fiút ismert is közülük. Kezet ráztak.
Fél napig gyalogoltak, amikor beérték az előző csapatot. Két óra pihenőt engedélyeztek maguknak, aztán mentek tovább. Hátul ment, hallgatta a lövések hangját.
"Lassúak vagyunk." szólt előre.
A csoport végén egy öreg férfi ballagot, mintha városnézésen lenne, időnként megállt, megbámult egy-egy bokrot.
"Menjünk." szólt most oda az öregnek, akit beért.
Az öreg bal kezével a nagy zsákot egyensúlyozta a vállán, jobb kezével a botjára támaszkodott, úgy nézett fel a fiúra.
"Menj csak," mondta.
A lövések már a domb mögül hallatszottak.
"Hagyja itt ezt a zsákot! Felveszem a vállamra. Erre most nincs idő."
Az öreg sovány volt, a rongyok alatt a bordái a fiú hátához nyomódtak.
Már dél volt, amikor megpihentek. A fiúról dőlt a víz.
"Menj tovább egyedül. Mindjárt ideérnek."
"Nem." A fiú konok fekete tincsei rázkódtak ahogy ingatta a fejét.
"Menjünk."
Az öreg kis fekete szemei a távolba révedtek. A lövések az mögöttük lévő erdősávból hallatszottak.
"Menjünk."
"Térdelj le."
"Tessék?"
"Térdelj le."
A fiú kényszerdetten térdelt a porba. Az öreg mindkét kezét a fejére tette.
"Most menj."
"Nem hagyom itt."
"Azt modtam, menj." Az öreg nem mosolygott.
A fiú nem nézett vissza.
A történetet tegnap mesélte újdonsült nővérem, aki éppen a vécé előtt ült ügyeletben törött lábával és írogatta a diákok nevét. Rosh Hashanahról beszélgettünk. A nagybátyja nagyon sok nehézséget élt túl, meglehetősen érthetetlen módon. Illetve a családi legendárium szerint talán éppen egy áldás miatt.
Az írást a tegnapi napszállatkor kezdődött Rosh Hashanah ünnepe íratta velem. De hétfőn Eid ul-Fitr. Arra is jó. Sajnos.
másik
Hosszabb időre messze utazni olyasmi, mint amikor az ember reggel arra ébred, hogy előző este új szerelmet talált. Az ébredés utáni néhány másodpercben a gyomorszáj környékére érkezik az érzés, hogy minden más lett. Hogy az addigi élet elcserélődött egy újra, egy ismeretlenre, egy bizonytalanra. Aztán az ember kinyitja a szemét és mosolyog, mert eszébe jut, hogy az új szerelme szép, az új élete izgalmas, az új világa, bár még nagyon ismeretlen, nem is olyan félelmetes. Másik emberként ébred, aki önmagát is meglepi, de ez a másik ember is ő.
Ez a másik, nem bátrabb, nem okosabb, nem szebb, ez a másik vagyok én.
07/04/17/23/3/2/11/120/90
Lehetne ez egy kabbalisztikus bejegyzés. Ha értenék a Kabbalához.
Tegnap július negyedike volt, a Függetlenség Napja, de nálunk éppen nem a függetlenség napja. 17 éve ezen a napon házasodtunk össze Z úrral. Marha meleg volt emlékszem, én kifogytam az esküvői ruhából, a rokonság meg csak áradt. A kis templomban a hegyen legalább csend volt és hűvös.
De igazából az ijesztő 23 a releváns szám, mert tulajdonképpen azóta a kötődés. Ijesztő igen, mert ha számolgatok, arra jutok, több idő volt vele, mint nélküle. Persze ennyi időbe sok dolog belefér, jó is, rossz is. Belefér három gyerek születése, meg két szülő halála. Beleférnek jól együtt töltött napok is, meg borzalmasak is.
Most majd majdnem egy év lesz (11 hónap) külön. Amikor visszajövök nem is mondhatjuk, hogy 18 év, legfeljebb csak 17 és egyhatod, bár tegnap az ünnepi pizza alatt kiderült, a tervezett egy hónapos látogatás megoldhatatlan, esetleg a Karácsonykor két hét. Persze kérdés, lehet-e majd a visszajövetelhez egyáltalán számot rendelni. Vagy újra kell kezdeni a számolást.
Azért az ünneplés az én ízlésem szerint volt, sajt nélküli pizza sörrel egy Király utcai teraszon, utána pedig katasztrófás-számos-kódfejtős film Nicolas Cage főszereplésével. A film nagyon ígéretesen indult, de nem túl jól végződött. Cage-nek kifejezetten használ, hogy öregszik, szerintem jó színész is, ebben a filmben azonban sokra nem viszi a tudományával. A film alapötlete tényleg tetszik, számsorok, titkos üzenet a múltból, világvége, viszkifüggő asztrofizikus stb., de sajnos a 70. perc körül (ha jól emlékszem) kezd emlékeztetni a Világok Harcára. A női szereplő feszt sikoltozik, és ez alól bizony csak a halála hoz jótékony felmentést. 120 percig tart, de elég lett volna belőle 90 is. Az egészben az az egy szerencse, hogy főhősünknek nem sikerül megmentenie a földet a pusztulástól az utolsó öt percben.
Szerettem volna betenni ide illusztrációként azt a rajzom, amit még sok-sok éve készítettem Arthur C. Clarke A gyerekkor vége című könyvének olvastán. De mindannyiunk szerencséjére, nem találtam meg. A párhuzam annyi, hogy az emberiséget vagy néhány embert kívülről érkezők igyekeznek megmenteni a regényben és a filmben is. Az idegenek Clarke regényében úgy festenek, mint valamiféle szárnyas ördögök, ezért az emberek jó darabig nem is láthatják őket. Csak több generáció után, amikor már bizonyítottak. A filmben rendkívül félelmetes gyerekfejbe suttogó fekete kabátosokként lépnek vászonra, ám a végén levedlik porgúnyájukat és szárnyas fénylénnyé alakulva hagyják el a terepet. Talán ez is zavaró egy kicsit a filmben.
Tanulságként levonhatjuk, hogy óvatosan kell moziba járnunk, hiszen már Nicolas Cage sem garancia semmire, illetve hogy ne féljünk annyira az idegenektől, lehet, hogy éppen azért jöttek, hogy megmentsék az életünket. Vagy nem.
Én mindenesetre holnaptól az elTóti teraszon olvasótáborozom. Gondolok majd rátok, de ha beesik valami net, írok is. Ha nem, hát írjatok ti. Például megírhatnátok, ti milyen könyvet vinnétek magatokkal egy 11 hónapos amerikai kiruccanásra, és miért. Csak egyet lehet választani.
Sürgős esetben (világvége, Nicolas Cage a városban engem keres stb.) mobiltelefonon is meg lehet találni.
aktuálanya
Miután olyan sok kedves kommentet kaptam anyáknapi bejegyzésem okán, és miután Apám is kissé korholva állapította meg, hogy valóban semmiféle érdeklődést nem mutatok az aktuálpolitika kérdései iránt, gondoltam, felvillantok valamit a dolog hátteréből.
Azért is jutottam erre az elhatározásra, mert egyrészt rohadék sok dolgozatot kellene kijavítanom, másrészt anyám végképp a hazai média szereplőjévé nőtte ki magát. Na jó nem főszereplőjévé, hanem csak a biztos háttérré. Minap Z úr jegyezte meg kissé epésen, hogy anyám az Indexre is felkerült már, tegnap L hívott, látta anyámat a tévében. Hurrá.
Fontos média-mellékszereplő lányaként tehát van, lehet némi mentségem erre-arra. Először is az apolitikus beállítottságomra. Be kell valljam, ilyen anyai háttérrel az életben maradás alapvető feltétele, hogy ne kötődjek aktuálpolitikai jelenségekhez. Engem kérem szépen majdnem annyira nem érdekel a politika, mint a diákjaimat az alárendelő összetett mondat. Tényleg nem. (Kövezéshez lapos, viszonylag kis követ kérek választani.) Hogy világos legyen, nem a politika mint olyan nem érdekel, van politikai beállítottságom is, de ez, ami most itt van egy ideje, még csak meg sem érint.
A másik ugyebár anyám ügye. Mint azt említettem, anyám nélkülözi a racionalista gondolkodást. Viszont rendkívül érzelemgazdag asszony. Ennek van sok jó és sok rossz hozadéka mind az ő, mind az én és testvéreim életében. Összességében megbékéltem a helyzettel körülbelül négy-öt éve. Ha jól számolom, harmicakárhány év küzdelem után. Nem volt könnyű, de sikerült. Apám halála után (mármint a vér szerintire gondolok), nem kevés munkába került szembenéznem azzal, hogy a családból az az ember távozott, akivel hasonlóan gondolkodtunk a világról. Anyámmal sosem fogunk talán egy húron pendülni, de már jókat tudunk beszélgetni egy bögre kávé mellett. Na jó nem pártügyekről, de tudunk.
kódpszichózis
Bizton állíthatom, hogy Zsigmond barátom kedvenc olvasmányai a blogok lennének, ha még ma is élne. Persze lenne neki is sajátja, hogy mások is örüljenek.
Nem azért írom ezt, mert azt gondolom, direkte terápiás céllal kell(ene) írni, de lássuk be, a blogok egy része önkéntes és szórakoztató pszichoterápiás eszköz. Mármint az írója számára, ami kifejezetten fontos, szerintem. Legjobb szándékunk (vagy szándékom, nehogy itt ingeket kelljen már lerángatni egymásról) ellenére is kilóg ez-az a spanyolcsizmából.
Ez egyáltalán nem baj. Sőt. Kényelmes bőrfotel helyett ugyan képernyő előtt üldögélve, de nyugodt lélekkel lehet mesélni. Az aktuális kommentterapeuták kérdéseire, megjegyzéseire pedig választható a reakció.
Nekem azért van mégis valami, ami gondot okoz. Na nem a megnyilatkozás maga, ez élőszóban is megy, barátaim a megmondhatói, szívesen és sokat beszélek. A gond az a blog létrehozása maga. Belőlem az vált ki pszichotikus megnyilatkozásokat. Már ennek a blognak az elején is szenvedtem, voltak rémálmaim, amikben kódok zaklattak. Akkor azt hittem, letudtam ezt a macerát egy életre.
De hát az ember lánya, különösen ha Lucifer a papa, nyughatatlan. Vélt vagy valós okokra hivatkozva képes ismét blogot fabrikálni. Persze másfélét, oktatási és multikulturális céllal, nem ilyen teraszos beszélgetőset, legalábbis szándéka szerint. Aztán az is lehet, az sem lesz más, csak másképpen lesz ugyanilyen.
Azt kell gondoljam magamról, valóban kalandvágyó vagyok, mert még véletlenül sem freeblogra álmodtam az újat. Meg is fizettem a kalandvágyért, már megint belebonyolódtam. Ha egyszer kikászálódom a kódjaim hálójából, legalább egy évig nyugton maradok. Ez a terv. Ha elkészült, már csak csomagolni kell, és írni bele, ezúttal egy kicsit más olvasóközönségnek, egy kicsit messzebbről, egy kicsit más nyelven (is).
Keresés
