Vizin bejegyzései 
Instant napfény
Ami Frances Mayes-nek Toszkána, az nekem a Balkán. Így nagy betűvel, mert így talán belefér mindaz a vidámság, életigenlés, napfény és zene, amit nekem ez a haza jelent. És belefér horvát, szerb, bosnyák, sokac, crna gorac, albán, makedón, meg még ki tudja ki nem.
Nem igazi hazám nekem a Balkán, hanem amolyan örökre szívembe fogadott haza. A nem igazin azt értem, hogy genetikusan, rokonságilag, gyökereimet tekintve nemigen lehet közöm hozzá. A nevemből ítélve sokan gondolják, hogy mégis, pedig a Felvidékről kitelepített nagyszüleimnek minden bizonnyal több közük van a szlovák nemzetiséghez, esetleg valamiféle orosz ősökhöz, mint a délvidékhez. Na jó, manapság ez nem divatos rokonság, tudom én, mégsem emiatt választottam új hazát középiskolás koromban.
A néptánchoz édeskevés közöm volt, a magyar népzenét szerettem mindig, de maga a tánc sosem fogott meg. Pedig felső tagozatban akkori legjobb barátnőmmel lelkesen ordítottuk a néptáncpróbán, hogy "fehér fuszulyka virág, ne jöjj hozzám, ha világ ...". Belőle aztán mégis táncos lett, most Amszterdamban táncszínházol. Én pedig soha többé nem táncoltam magyar csoportban.
Hogy hogyan jött ez az egész Balkán-szerelem, arra nem emlékszem pontosan. Egyszer valahogyan már középiskolásként elkeveredtem egy délszláv táncházba, na igen, akkor még így hívták ezt, és ... Mit tagadjam, szerelem volt első látásra. Pedig nemigen ismertem ott senkit, nem is ismerkedtem, mert a második kolo után nem kaptam levegőt, a beszéd tehát kiesett, a harmadik után pedig patakokban ömlött rólam a víz, így a pasizás is ki volt zárva. Megmagyarázhatatlan mánia volt ez, a családom röhögött is, meg csodálkozott is rendesen. Nemigen tudták hova rakni az ügyet. Csak én tudtam, hogy színtiszta kémia ez, a balkáni zene molekulái az én lélekatomjaimhoz valamiért könnyen kapcsolódtak, és felbonthatatlan kötést alkottak.
Aztán később tanultam a táncokhoz nyelvet is, hogy jobban értsem az édes-bús dalok szövegét, na meg persze, hogy a nyaralás alkalmával beszélgetni tudjak a házinénivel. A ziveli kifejezés rakija-kóstolgatás közben például hibátlanul ment.
Mai nehezen induló reggelem után csak a délutáni Tanac műsor adott erőt, hogy végigvergődjek ezen a barátságtalanul hideg és hódarás napon. Aztán amikor négykor éppen hogy beestünk a színházba, már csak arra volt időnk barátnémmal, hogy megbeszéljük, egyikünk se nagyon akar beszélni a napjáról. Aztán az első tíz percben még tudtam figyelni a koreográfiára, meg a színpadképre, de utána elöntötte a színházat az utánozhatatlan balkáni napfény és öröm. Soha jobbkor.
Nehezen tudnám szavakba önteni azt, aminek részese voltam sokad magammal. Ezen a barátságtalan novemberi délutánon kisütött a nap, és mindannyiunk szívét megmelengette. Igazi örömzenélés és örömtáncolás volt ez a Vizin zenekarral, a régi és a mostani táncosokkal. Lebilincselő műsort láttunk, a hagyományőrzés legjavát. Hálás vagyok, hogy ott lehettem. A közönségnek talán csak egyetlen problémája volt, mégpedig hogy a széksorok között nem lehetett felpattanni és együtt táncolni ezekkel a nagyszerű táncosokkal.
De a napfény megvolt, úgyhogy holnap napszemüvegben megyek tanítani. Vagyis ma.
Keresés
