film bejegyzései 
az ötödik
Malvinak szánt jó hírem mára, hogy délután sikerült megvalósítanom egy kis semmittevést. Feküdtem, vártam, hogy hasson a fájdalomcsillapító, meg a kenőcs. Közben félig kikapcsolva Teri nénire gondoltam, pótanyósom édesanyjára, aki több mint egy éve birkózik a csontrákjával, és még mindig ő van felül, pedig már csak negyven kiló lehet. Próbáltam elképzelni, milyen az a fájdalom, de nem tudtam.
Aztán csak belemerültem valami tíz perces kis oldalzsebbe, ami messzire vitt a rövid időben is. Egy lakásban voltam, valahol a Village-ben, a lakók ismerősnek tűntek, na persze, van pár Oscar-juk, azért. Miért nem néztem végig azt a filmet, nem tudom, de napok óta bánom. Meg kell szereznem újra.
Ez az egész gondolatsor valószínűleg onnan indult, hogy tegnap nem néztem végig a Szerelem Kolera Idejént. Eluntam félúton. Igaz előtte végignéztem egy Modiglianiról szóló filmet, talán elég is volt egy napra. Pedig egyébként mértéktelen filmfogyasztó vagyok. Nem is nagyon értem, hogyan nem írtam még filmekről ebben a blogban. Na ezért ez az ötödik, bár lehetett volna negyedik is.
Ha listát kellene készíteni kedvenc, felejthetetlen, meghatározó filmekről, bajban lennék. De ez csak valami olyasmi lesz itt most, amiben lesznek filmek, meg miértek, de nem lesznek lezárt gondolatok. Mondjuk filmekről lesz szó, amelyek nyomot hagytak bennem. Olyat, amit az sem törölhet ki, hogy az adott filmet csak egyszer láttam, vagy hogy nem is kívánnám látni még egyszer.
Oda vagyok a festőkről szóló filmekért. Amúgy is megszállottan keresem a festészetet a filmekben. Akármelyikre gondolok, elszorul a szívem. De a film nekem ebben a kategóriában a Caravaggio. Mármint az 1986-os. Csak egyszer láttam, de megmaradt bennem a nyoma. Ha lenne vetélytársa, akkor ott toporogna mögötte Andrej Rubljov és Frida is.
Ha meg nem festők, akkor jöhet a majdnem festő Peter Greenaway. Az ő filmjeiből nehéz leget választani, mert amit láttam, szerettem. De talán a Számokba fojtva az, ami különös fekete humoránál fogva is emlékezetes. A ház előtt ugrálókötelező kislány képe pedig úgy maradt meg bennem, hogy nem hinném, valaha is kitörlődik onnan.
Vannak nagy klasszikusok is a képzeletbeli listán. Bergman leginkább. Friss egyetemistaként minden estémet a filmklubban töltöttem. Csoda, ha nem haladtam a kötelezők olvasásával? Első évben láttam legalább 100 kihagyhatatlan filmet, amik között volt egy Bergman sorozat is. Majdnem úgy éreztem, tudok svédül a végére. Bármit mondhatnék, de nekem a Suttogások és sikolyokat kell mondanom. Ingmar Bergman nagy rendező volt, aki még bölcs életvezetési tanácsokat is adott, ha éppen arra volt szükség. Mert a démonok ellen a friss levegő az ellenszer. Én hiszek neki.
Sok rendezőért rajongok. Ilyen David Lynch, akit általában lehetetlenség követni. Tőle nálam a Kék bársony a nyerő. Azt hiszem hetekig nem tudtam rendesen aludni a film után. Többet nem is akartam megnézni sokáig. Talán még most sem akarom.
És a végére hagytam azt a két filmet, amit nem csak nagyra becsülök, de bármennyiszer meg tudok és akarok nézni. Az egyik Terry Gilliam Brazil című filmje. Az eredeti trailer itt. A legkényelmetlenebb, de legördögibb angol humorral átszőtt negatív utópia.
És a végére egy igazi kultfilm A nagy kékség. Film az örök és legyőzhetetlen szenvedélyemről. Amikor a film készült, már nem voltam aktív búvár, de azért merültem még. A légzőkészülék hangjára meg mindig a film ugrik be.
A trailer itt:
Ahogy most végignéztem az évszámokon, csupa ősrégi darab. Pedig mostanában is nézek filmeket. A Modigliani sem volt rossz. Majd egyszer válogatok az újabb kedvencekből is. Nem számokba fojtva.
Keresés
